A szeretet jelentősége

A szeretet jelentősége az ember életében

Sokak szerint a szeretet egy velünk született képesség. Ösztönösen ké­pesek vagyunk szeretni mindenféle nagyobb erőfeszítés nélkül. Valójában a szeretetet tanulni kell. Nehéz munkával érhetjük el, hogy a szeretet életünk ré­szévé váljon. Könnyen beláthatjuk ezt, ha körülnézünk környe­zetünkben. Hány olyan embert ismerünk, akik igazán képesek szeretni, nem csak azokat az embereket, akik igazán szeretetre méltóak (pl. mindig azt teszik, amire gondolunk, azt mondják, amit hallani szeretnénk stb.), hanem amikor már tenni is kell érte valamit? Pedig egy kis törődéssel könnyen örömet okozhatunk a másiknak, és ez többszörösen is kárpótolja fáradozásainkat. Az is előfordul, hogy valaki megpróbál más kedvébe járni, mégis csak negatív visszajelzést kap. Ennek oka, hogy a másik fél nem tudja, hogyan kell reagálni a szeretetre, de az is lehetséges, hogy rosszul próbálkozunk. A szeretet csak akkor működik, ha állandóan gyakoroljuk, és így egyre jobban életünk részévé válik. Egyre könnyebben felismerjük mi az, ami jó a másiknak, és így egyre jobban kifejezhetjük a szeretetünket. Életünk kezdetén ezt az anyától, majd az apától elsajátíthatjuk, és gyakorolhatjuk rajtuk. Majd a többi családtag, a barátok megjelenésével megerősíthetjük ezt a tudásunkat. Végül a többi ember segítségével mindig újat tanulhatunk, tökéletesíthetjük ezen tudásunkat.

Az újszülött éntudata még alig fejlődött ki, egynek érzi magát az anyával. Nem különbözteti meg a meleget és az élelmet az anyától. Ahogy a gyerek fejlődik, megtanulja a dolgokat olyannak észlelni amilyenek, megkülönböztetni őket egymástól (pl. az anyát a tejtől). Felismeri a feltétel nélküli anyai szeretetet. Azért szeretik, mert létezik, és nem azért, amit tesz. Az anyai szeretetet nem kell kiérdemelnie. A legtöbb anya ezt a szeretetet megadja mindaddig, míg a csecsemő kicsi és teljesen tőle függ, akkor is, ha nem kap cserébe semmit, esetleg egy mosolyt, vagy egy elégedett arckifejezést. Ez az egyetlen fajta szeretet, mely ösztönünkből ered, és tanulás nélkül is létezik. Másrészt a gyermek szeretete jelentőséget ad életének. A gyermek anyától való függése fokozatosan csökken. Ezt az anyának el kell tudni fogadnia, sőt elő kell segítenie. Megjelenik az apával való kapcsolata is. Az édesapa jelenti a kisgyerek számára a kalandokat, a gondolkodást, a fegyelmet, a rendet. Az apa az, aki megkeresi a család számára a kenyeret. (Ennek manapság már csak szimbolikus jelentősége van.) Akire fel lehet nézni. Ő az, akinek szeretetét ki kell érdemelni, meg kell „dolgoznom” érte. Irányíthatom az apai szeretetet azzal, hogy azt teszem, amit ő helyesnek vél. A gyereknek egyre inkább szüksége van az apai tekintélyre, irányításra. Segítségével tanulja meg, hogyan birkózzon meg az aktuális feladata. Megtanul eligazodni a világban. Az anya nem gátolhatja meg a gyereket ennek elsajátításában. Nem óvhatja meg a gyermeket minden karcolástól, hiszen soha nem lesz életre való, soha nem fog függetlenné válni. Másrészt túlságosan ragaszkodni fog az anyához, nem fog tudni elszakadni tőle. Hiszen amikor kikerül az anya védőszárnya alól, sorozatos csalódások érik. És ha gyermekkorában minden kívánságát teljesítik, minden problémáját megoldották helyette, nem fog boldogulni a nagyvilágba. Nem fog túllépni ezeken a csalódásokon, nem tudja, hogyan kezelje őket. Viszont amikor a gyerek elég éretté válik, elsajátítja az életben való boldogulás rejtélyeit, az anyának el kell engedni. Nem láncolhatja oda magához. És ez az a pont, amikor megnyilvánul az anya igazi szeretete. Képes legyen a szeretett gyermeket egy másik embernek odaadni, fia vagy lány boldogságáért. Az igazán érett ember nem függ többé sem az anyai, sem az apai szeretettől, magában alakította ki őket. És ha ez megfelelően fejlődött ki, akkor ezt a tudást képes lesz átadni először a környezetének, később feleségének vagy férjének, végül gyermekeinek. Az anyai szeretetnek van egy másik fontos szerepe a puszta megóváson kívül, ha az anya mindent megad gyermekének, így megpróbálja boldoggá tenni, és ezt a boldogságot látja nála is egyaránt, akkor ebben a korban megtanítja a gyerekkel azt, hogy jó élni. Beülteti az életszeretet.

A gyerek 8-10 éves koráig a szeretet csak kapja. Ebben a korban ismeri fel a szeretet jelentőségét. Ekkor kezdődik meg a szeretet kialakítása. Rajzát odaajándékozza az édesanyjának. Ekkor kezd a szeretet kezdeti lépcsőjéről feljebb, és feljebb lépni. Sok év szükséges, míg felismeri, hogy adni nagyobb öröm, mint kapni. Rájön, hogy szeretetével szeretetet tud másokban ébreszteni. Ha a gyerek növekedése során nem kapja meg a szükséges szülői szeretetet, vagy rossz példát lát, ekkor nem fejlődnek ki a szükséges érzések. Ekkor nem sajátítja el a szeretet „alapjait”. Ez manapság leggyakrabban a szülők válásából és újraházasodásából adódó probléma, kisebb mértékben a szülő halála. A kisgyerekek gyakran érzik hibásnak magukat, hogy a szülők házassága nem jól alakult, és ez a bűntudat végigkíséri őket egész életük során.

A kisgyerek 3 éves korában megismerkedik az alkalmazkodási mintával, és ezt egész élete során magával hordja. Az óvodában elkezdődik, majd iskolában és a munkahelyen folytatódik. A 21. században ez túlzott módon jelenik meg. Az emberek jelentős része (legfőképpen a fiatalokra jellemző) olyan próbál lenni, mint mindenki más. Ugyanazokat a szokásokat veszik fel, ugyanúgy öltözködnek, ugyanazt a sorozatot nézik, sőt még az érzéseik is ugyanazok. Ráadásul úgy gondolják, hogy ez adja meg az egyéniségeiket, ettől lesznek „menőek”. Pedig pontosan ez vezet az individualizmus eltűnéséhez. Pont a lényeg veszik ekkor el, hiszen minden ember külön egyéniség, egy külön világ. A szeretet segítségével lehet megismerni a másik egyén világát, és így építeni, fejleszteni a sajátunkat. Ezen oknál fogva kell segíteni a rászorulóknak. Hiszen ha úgy gondolkoznánk, hogy ők csak egyek a sok közül, akkor hagynánk őket szenvedni. De gondoljunk csak bele, mi lenne, ha mi lennénk ott. És mi lennénk egyek a sok közül!? Senkit nem szabad kirekeszteni a szeretetünkből. Az emberek szeretetre vágyakoznak, és ezért megpróbálnak különböző módon szeretetre méltóvá válni. Sok barátot szeretnének sze­rezni, de ezt nem úgy akarják elérni, hogy megfigyelik mi az, ami boldoggá teszi a má­sikat, és megpróbálják azt megvalósítani, hanem minél sikeresebbé akarnak válni, és így a népszerűségen ke­resztül próbálják meg vágyaikat kielégíteni. „A szeretet olyan erő, mely áttöri az embert embertársaitól elválasztó falat, amely egyesíti őt másokkal; a szeretet legyőzeti vele az elszigeteltség és elkülönültség érzését, de lehetővé teszi, hogy azonos maradjon önmagával, megőrizze integritását.” Igaz mindkét félnek kell adni valamit, áldozatot kell hozni, de nem szabad, hogy úgy érezzük valamivel kevesebbek (szegényebbek) lettünk. Mert pontosan ezzel a tettel lettünk gazdagabbak, értékesebbek. És ez az, ami a szeretet lényege.

A férfiak a nőket a karrierük, pénzük, hatalmuk segítségével próbálják meghódítani. Ez gyakran eredményre is vezet, de az idő múlásával eltűnik az újdonság ereje, nem fogja már vonzani, hogy egy népszerű férfival járjon, vagy éljen, nem marad meg az a többlet, amely igazából a szerelmet jelenti. A nők pedig a testük, öltözködésük segítségével akarják elcsábítani a férfiakat. Amely szintén nem a leghatásosabb módszer, hiszen idővel meg­öregszünk. És azon férfiak, akiket csak a nő szépsége csábított, ha­marosan új, szebb nő után néz. A másik módszer, hogy kellemes modort vesznek fel az emberek, készségesek, segítőkészek, megpróbálnak a másik kedvébe járni, mindig mosolyognak, mindig egyetértenek a másikkal. Ez a „trükk” se a leghatásosabb, hiszen ez is idővel unalmassá válik. Másrész né­hány hónap, év múlva kibújik a szög a zsákból és megmutatkozik az embe­rek másik énje. Mikor rossz napja van, és rossz kedvű. Sőt, ha nem érez sze­relmet a másik iránt, csak szüksége volt valakire (pl. félt, hogy egyedül ma­rad) akkor már nem lesz érdeke a másik fél minden kérését teljesíteni. Azaz a házasság sem tartható fenn szeretet nélkül. A legtöbb kapcsolatban idővel átalakul a szerelem. Miután a pár megismeri egymást, egyre többet veszít csodálatosságából, végül letörik a kezdeti lelkesülés. „Miután az idegenből bizalmas ismerős lett, nincsenek többé legyőzendő korlátok…” Ekkor már csak az egymás iránti szeretet az, amely fenntartja a kapcsolatot. A szeretetet, amely a másik fél még mélyebben való megismerésére törekszik. Ezt beszélgetéssel érhetjük el pl. reményeinkről, szorongásainkról, érzelmeinkről, gondolatainkról. Megtárgyalhatjuk a másik világról való nézetét. Megmutathatjuk gyermeteg énünket, kinyilváníthatjuk dühünket. Ez segíti elő, hogy lelkileg is közel kerüljünk a másikhoz. És ennek a szeretetnek a hiánya az, amely miatt számtalan házasság felbomlik. A szerelemhez az nem elég, hogy két fél csupán szeresse egymást, kell egy kölcsönös vonzalom, amely a másik egyénisége (világa) felé irányul. És ha ezt a szerelmet házassággal kötik össze, ezen az erős érzésen kívül kell egy döntés és egy ígéret. És ekkor már a szerelem kötelezettség és akarat dolga. Ekkor ígéretet tesz a két fél egymásnak, hogy örökké szeretni fogja egymást, akkor is, ha a szerelem már elmúlik. Az sem jó, ha egy személy csak egyetlen másik személyt szeret és más emberekkel közömbös, mert ez nem szeretet. Nem tud épülni, nem tud megújulni, nem tud miből táplálkozni. Figyeljük csak meg, a párok a szerelmük kezdetén csak egymást látják, egymásra figyelnek, észre sem veszik a környezetükben lejátszódó eseményeket. Ez a kezdeti új élmény hatása. Majd szép lassan nyitni kezdenek környezetük felé. Lassan felfigyelnek mi is zajlik körülöttük. Kezdetben háttérbe szorulnak a barátok, minimális időt töltenek velük, majd szép lassan visszanyerik jelentőségüket. Másrészt azt is megfigyelhetjük, hogy ha igazán szeretünk egy személyt, akkor pozitívabban látjuk a dolgokat, optimistábbak leszünk. És ezt a nagy életkedvet kisugározzuk a többi emberre is.

A szeretetünket, hogy mások felé is ki tudjuk sugározni, kell, hogy szeressük önmagunkat. Kell, hogy elfogadjuk hibáinkat, és megtanuljunk együtt élni velük. Sokan úgy gondolják, hogy az önszeretet nem jó dolog, mert akkor másoktól vonjuk el a szeretetünket. De ha nem szeretjük magunkat, nem fogunk kiegyensúlyozottak lenni, és így nem fogunk tudni szeretet adni másoknak.

A szeretet hiánya az, ami miatt az emberek kirekesztve érzik magukat a társadalomból, függetlenül attól, hogy az ember 10 vagy 60 éves. Az eszköz, mely ennek a kellemetlen érzésnek a megszűntetésére szolgál az alkoholizmus, a kábítószerszedés, a túlhajtott nemiség, és az öngyilkosság. Egy másik módja az „alkotó tevékenység”. Ekkor a művészek, a feltalálók külön világban élnek, elszigetelve a társadalomtól. Létrehoznak valami újat, ami többé-kevésbé pótolja a szeretetet. Hogy ne érezze senki se kirekesztettnek magát, hogy mindenki megtanuljon jól élni, az embernek szeretetet kell küldeni minden felé, gyermekeik, férjeik vagy feleségeik, barátaik felé, vagy bárki felé, aki hatáskörébe kerül. Így megkönnyíteni, boldogabbá tenni az emberek életét. Ily módon megtaníthatjuk az embereknek a szeretet művészetére való törekvést, hogy rájöjjenek, milyen nagy szükség van rá a mai rohanó világunkban.

Felhasznált irodalom: Erich Fromm: A szeretet művészete