A tékozló fiú bátyja
A tékozló fiú bátyja
Lukács 15: 25-32.
Ott a messze földön
Árván, hontalan,
Halld meg a kiáltást
Fiam, fiam!
Vár atyád szerelme
Vár rád vigasza,
Jöjj a messze földről,
Ó jöjj haza!
Lukács evangéliumának 15. fejezete az elveszettek és megtaláltak, a bánat és az öröm története
Először az elveszett juhról olvasunk itt. A bárányról, aki tudta, hogy elveszett, de nagyon szeretett volna visszatalálni. Azonban hiába kereste, nem találta a visszavezető utat. Pásztorra, segítőre volt szüksége. Olyan valakire, aki megtalálja, hazaviszi, aki gondozza.
Nem akarattal, hanem véletlenül sodródott el a többitől, hagyta magát. Azonban vágyott vissza!
A történet örömmel zárul. Nagyobb öröm van a mennyben egy megtérő bűnösön, mint 99 igaz emberen, aki úgy érzi, nincs szüksége megtérésre.
Azután az elveszett pénzről olvasunk. Ő szegény nem tudta, hogy elveszett, tehát nem is akart visszakerülni a gazdájához. A gazdájának azonban szüksége volt rá, addig kereste, amíg megtalálta.
Ma is vannak emberek, akik járnak a világban, nem is tudják, hogy van egy jobb élet.
S amikor visszakerülnek az Atyához – nagy az ÖRÖM –, mert a mennyei lények boldogok minden ember megtérésekor.
A drachma tudatlanul távolodott el a gazdától, világos, hogy nem is vágyott vissza. Tehetetlenül feküdt ott, ahol volt. “Elhagyta magát” “Semmi sem érdekli” “Neki minden mindegy!”
Pedig HIÁNYZOTT A DOBOZBÓL! Üres volt a helye! De őt már az sem érdekelte.
A halott, életunt keresztényeket példázza a drachma. A mindenbe beletörődő világi embert, akinek már minden mindegy. Aki már egyetlen lépést sem tesz lelki üdvéért.
A harmadik történet az elveszett fiúról szól. Ő tudatosan ment el. Ezt az életformát választotta. Egyre távolodott – távolodott. Amikor a józan ész azt diktálta: fordulj vissza! Még akkor is inkább tovább ment, le, egészen a disznókig.
A fiú azokat a keresztényeket példázza, akik valamikor nagyon közel voltak az Úrhoz – az atyai házban éltek. Aztán valami miatt elindultak lefelé a lejtőn.
Talán, mert mindenből elegük lett. Elegük lett a szeretetlenségből, a képmutatásból – hisz az atyai háznál nemcsak “fiak”, hanem “béresek” is laknak.
Talán beleunt a korlátokba, fárasztóvá lett neki és korlátlan szabadságban, szabadosságban akart élni. “Minek kell mindenhová szabály, meg törvény, meg korlát?” Lázadóvá vált. Aztán láthatóvá lett, hova vezet ez a “szabadság”!
Lehet, hogy csak azért ment el, hogy kipróbálja a Jézus nélküli, Atya nélküli életet.
Az apa naponta “leveleket” küldött fiának, de nem ment utána. Nem adott engedményeket sem. Nem mondta: - Hozhatod a barátnőidet, csakhogy itthon légy!
Nem hitegette: Gyere csak vissza kisfiam, majd meglátod, minden jobb lesz, ha visszajössz!
Hány szülő hívja vissza gyermekét – engedményeket biztosítva számára, elvekről lemondva!
Hány gyülekezet nem engedi el az elmenni akaró, kifelé vágyó “fiút” vagy “lányt” – inkább hadd élje az atyai házban – lélekben távol az Atyától – életét.
Micsoda felelősség terhel ezért minket, mint gyülekezetet!
Az apa azonban folyamatosan a fiával volt.
Imádkozott érte, a mindenható Isten oltalmára bízta, gondolatokat küldött utána.
Aztán végre egy ilyet meg is kapott a fiú, amikor valami kimondhatatlan csend vette körül, ott távol, messze. Megérkeztek az emlékképek, a terített asztal, az apa szerető arca. Mint vetítővásznon lepergett előtte eddigi élete. Elhatározta, hogy hazamegy.
Vajon miért?
Mert az apa szeretete vonzotta őt. És az igazi szeretetnek hosszútávon nem lehet ellenállni.
Micsoda öröm volt megérkezésekor! Mindenki boldog volt, hisz az elkóborolt fiú visszatért! Az elveszett megtaláltatott!
Az elcsatangolt bárány, az elveszett pénz és a tékozló fiú mellett volt a fejezetben egy negyedik elveszett is!
Ott volt még az idősebbik fiú, az elsőszülött, az örökös is.
Vagy mit gondolsz, ez az elsőszülött fiú nem volt elveszett? Mit tudunk róla a történetből?
Egyáltalán nem hallottuk, hogy hangosan morgott vagy bosszankodott volna azon, hogy az apa szó nélkül kiadta – még életében – az öccsének a vagyont.
Vajon beszélt az apjával érzéseiről? Vagy magában forralta gondolatait?
Nem hallottuk azt sem, hogy egyetlen szóval is marasztalta volna a testvérét.
Elképzelhető, hogy titokban még drukkolt is neki?
“Ha ő elmegy, én maradok! Én leszek a jobb! Nem lesz riválisom!” – gondolta.
Ez a fiú - az idősebb -, az elsőszülött, nagyon szorgalmas volt. Talán Pálhoz lehetne hasonlítani, aki buzgó, törvénytisztelő. (Filippi 3:6.) Igazi, mélyen vallásos fiatalember!
Most is épp a mezőről jött. Egész nap dolgozott. Együtt dolgozott a béresekkel, a szolgákkal. Jól elfáradt! Milyen nehéz is fiúnak lenni! Egész nap szolgálatban lenni! Nincs megállás, nincs pihenés, nincs idő az atyával elbeszélgetni, csak a munka, a munka – az atya dolgaiban való szüntelen fáradozás és szorgalom.
Ez a fiú igen precízen ügyelt arra, hogy az atya minden parancsát hűségesen megtartsa, véghezvigye. Talán megveregette néha a saját vállát - de jó, hogy ezt is elértem, hogy már ez sem jelent kísértést nekem! Gondoljunk csak a farizeus és vámszedő imájára! Ott is milyen büszke volt cselekedeteire a farizeus!
Ez a fiú most érkezett meg a mezőről, és elmondták neki, mi történt. Ledöbbent. Megharagudott. Megsértődött. “Szent haragra gerjedt” – bár tudta, hogy egy jó kereszténynek nem szabad haragudnia.
Vajon mit tett az apa? Míg egyetlen szóval sem kérlelte, nem marasztalta a kisebbik fiút, amíg azt szó nélkül elengedte, addig ezt az idősebb fiút, ezt a drága, jó, szorgalmas, hűséges farizeust: “kérlelte”
Ilyen a mi Istenünk! Érthetetlen módon elenged. Érthetetlen módon marasztal és kérlel.
Itt egy fényképet kapunk a fiúról. „… Imé ennyi esztendőtől fogva szolgálok neked, és soha parancsolatodat át nem hágtam; és nékem soha nem adtál egy kecskefiat, hogy az én barátaimmal vigadjak. Mikor pedig ez a te fiad megjött, aki paráznákkal emésztette föl a te vagyonodat, levágattad neki a hizlalt tulkot.” (Luk 15:29-30.)
Már 15, 20, 30, 50!!! éve SZOLGÁLOK neked!
Itt a görög: “douleia” szó szerepel, ami azt jelenti: rabszolgaság, szolgaság, szolgálni, alávetve lenni, rabszolgának lenni, rabszolgaként viselkedni, engedelmeskedni. Hát nem rettenetes? Már mióta vagyok a rabszolgád!
Ez egy bizonyítvány a fiúról.
Arról, hogy ő milyen jó, már hány éve szolgál az apának, milyen rendes, törvénytisztelő, engedelmes. Sőt, egészen olyan, mint egy leigázott rabszolga, akinek nincs és nem is lehet saját akarata, aki vakon engedelmeskedik.
Bizonyítvány ez arról is, hogy a fiú hogyan látja az atyát. Olyan rabszolgatartónak, aki vak engedelmességet követel, akinek a környezetében nem lehet feloldódni.
“SOHA!” parancsolatodat át nem hágtam!” – kiabálja az atya szemébe.
Hűha! Ez ám az igazi keresztény! Soha nem hágott át egyetlen parancsot sem! Ez aztán a hívő fiatalember!!!
Milyen csodás képe van ennek az atyafinak saját magáról? Hát nem gyönyörű? Akárcsak Pál apostol, aki azt írja magáról, hogy a törvény tekintetében tökéletes volt! Fil 3:6.
Talán találkoztunk már életünk során ilyen igazi, jó és tökéletes keresztényekkel. Akikből süt a szentség, az alázat. Akik csak úgy mellékesen megemlítik, hogy “ők már… elérték!” Persze: “Isten segítségével!” Vagy: “Te még itt tartasz? Egy igazi keresztény már ilyet nem tehet!!! Ejnye!!! Ejnye!!! Hogyan készülsz te a Jézussal való találkozásra?”
Mit mond apjának ez a fiú? “Nekem nem adtál soha egy kecskegidát, hogy az én barátaimmal vigadjak!”
Már megint ez a soha. Szegény atyafi, de borzasztó lehetett neki!
Egész életében várta a jutalmat! Várta, hogy majd csak kap egy “kecskegidát” – egy kis vállveregetést, egy kis elismerést.
Hiszen annyit dolgozott! Annyit gürcölt! Az Úr művében! Az Úr szőlőskertjében! Már hány éve is? Hú, de régóta!
De hát még ezt a keveset sem kapta meg! Pedig de szeretett volna ő is “vigadni” egy kicsit. Persze, csak a “barátaival!” – nem úgy, mint ez a … tékozló … szerencsétlen! Titkon talán irigyelte is az öccsét: bezzeg ő most vigad! De hát ugye, a kötelesség nem engedi meg, hogy elengedjem magamat!
Az örömtelen keresztény megtestesítője ez a fiú. Nem mer örülni. Fél, hogy azt nem szabad.
Titkon sóvárogva vár egy kis elismerésre, egy kis vállveregetésre, egy ici-pici kis kecskegidára – mert ugye, ez nem bűn.
De hogy örüljön, hogy felszabadultan boldog legyen, hogy az atya mellett fiúként, örökösként, a menny polgáraként éljen – no de ilyet! Ez már bűn!
“Mikor ez a te fiad megjött!”
Nem a “testvérem”! Nekem semmi közöm hozzá! Ez a TE FIAD!
Vajon hogyan tekintesz ebben a gyülekezetben a “testvéredre”?
Mert ugye, itt is vannak, akik “komolyan” veszik, vannak, akik látszólag nem is idevalók, annak ellenére, hogy itt élnek az atyai házban, a gyülekezetben.
Hányszor veregetted meg a válladat – titokban – amikor egy testvéred, atyád-fia vagy atyád-lánya megbotlott? Hányszor éreztél elégtételt; “én azért, ugye, mégiscsak másképp látom, másként oldom meg az ilyen dolgokat…”
Aki Paráznákkal Emésztette Föl A Te Vagyonodat! - folytatta
Így, csupa nagybetűvel, hisz minden szó - hangsúlyos! Pontosan tudta ez az atyafi, hogy mit csinált a kisebbik.
Mikor, kivel, hányszor, melyik kocsmában…Jól megfigyelte, minden részletre odafigyelt!
Fontos is volt ez, mert a fiú minél mélyebbre süllyed, annál szebbnek és tökéletesebbnek tűnik – saját szemében – ez az idősebb testvér.
“Köszönöm Uram, hogy nem vagyok olyan, mint a …” – hallhattuk a farizeus és a vámszedő imájában.
Hisz az az ember mindent “fölemésztett”. A vagyonát, az egészségét, a kapcsolatait, az idejét. Bezzeg én!!! Én ilyent SOHA nem tettem volna!
A Te vagyonodat Atyám! – eltékozolta!
Igen! Eltékozolta azt, ami nem is az övé volt, hanem az atyáé.
Miért is aggódik ez az idősebb testvér? Hisz nem az övét herdálta el! Az Atyáét! Neki ezzel nem lesz kevesebbje! – vagy mégis? Vagy hiába mondja az Atya: Mindenem a Tied! Örököstársak vagyunk!
Az atya válasza nagyon egyszerű és sorsdöntő. – „Vigadnod és örülnöd kellene, hogy ez a TE TESTVÉRED meghalt, feltámadott, elveszett és megtaláltatott.”
A történetben az a legérdekesebb, hogy nincs befejezve. BEFEJEZETLEN!
De nem maradhat így! A történet rólam szól és rólad. Be kell fejeznünk!
Ma még választhatsz! Tovább nyalogathatod sebeidet. Folyamatosan emlékezetben tarthatod, hogy Te mennyit tettél és teszel az Úrért. Figyelheted testvéredet, hogy hányszor, mikor és hogyan botlik meg – hogy így te szentebbnek tűnhess. Moroghatsz, és titokban várhatod azt a kis kecskegidát, azt a vállveregetést, sóvároghatsz elismerés után.
Vagy: Örülsz és boldog vagy, hogy testvéred meghalt és feltámadott. Együtt örülsz, és együtt sírsz vele. S közben rájössz, hogy amíg társadat támogatod a menny felé, addig a te lépéseid is egyre biztosabbak lesznek!
Ma még választhatsz!
(Gyürüs Istvánné)