Elindulás éjfélkor

I.EGy végzetes szombat

Szombat reggel volt. Elhagytam a paplakot, elindultam a templomhoz vezető úton. Beléptem az épületbe, ahol a tantermek és dolgozó szobám is volt. A helyiség atmoszférája nemcsak hogy kellemes volt, hanem világoszöld szőnyeg-padlózatával, egy nagy diófa-íróasztallal és egy kényelmes karosszékkel, kifejezetten barátságos. Szinte hívogatott tanulmányozásra.

            A vasárnap reggeli prédikáció témája: “Az imádság szükségessége”, még kidolgozatlanul az asztalomon hevert. Miután a szöveg felett egy ideig elmélkedtem és imádkoztam, az írógéphez ülve elkezdtem a diszpozíció tökéletesítését. Írtam:

“Egy hívő életében vannak pillanatok, amikor már nem tud semmit sem tenni, csak imádkozni. Szavak, melyek különben könnyen elhagyják ajkát, most jelentéktelennek tűnnek előtte. Nem tudja hová, kihez forduljon. Félelem veszi körül, mint egy vastag takaró, mely megfulladással fenyegeti. Szíve csaknem összetörik, súlyos nyomást érez belsejében. Emberi erőforrásai kiapadnak. Értelmi képessége, neveltetése, egészséges józan esze, és képességei, hiábavalónak bizonyulnak a bajokkal szemben, amelyek oly nagyok, hogy a meghátrálás és vereség csaknem kívánatosabbnak tűnik, mivel az legalább bizonyos nyugalmat hoz. Térdrehullva csak egyért könyörög: “Uram, légy irgalmas nékem!” Erőért, bátorságért esedezik, és azért a hitért, hogy bízni tudjon abban, miszerint Isten nem vonja vissza ígéreteit. Igyekszik megerősödni abban a meggyőződésében, hogy Isten nem olyan, hogy az embert egy bizonyos pontig vezeti, s azután magára hagyva bukni engedi, mintha addig nem is vezette volna.”

A megelégedettség érzésével csuktam be Bibliámat. Az írógépre ráhúztam a borítót, és haza mentem. Nem is sejtettem, hogy magának a prédikátornak mennyire szüksége van ezekre a szavakra, amikor majd a következő reggelen a szószéken áll. Azt sem sejtettem, milyen sorozata kezdődik el a fájdalmas, érthetetlen és kiábrándító eseményeknek a következő perceken belül, melyek hitemet végsőkig próbára teszik, sőt azt a köteléket is szétszakítással fenyegetik, mely családomat eddig összetartotta, és prédikátori hivatásom, gyülekezetem hite is súlyos próbának lesz kitéve.

            Nagyon boldog és megelégedett voltam lelkészi és tanítói hivatásomban, mint Isten Igéjének hirdetője és tanítója. Életemnek volt nemes értelme és célja. Lám, éppen most adott Isten egy üzenetet, melyet gyülekezetemben a következő napon kell hirdetnem.

            Amikor hazaértem, azt vártam, hogy feleségemet Shirleí-t az ebéd készítésénél találom. Ahelyett csupán két gyermekemet – Dávidot és Rhodát - találtam csak otthon. Meglepődve, kissé zavartan kérdeztem őket, hogy hová ment édesanyjuk. Ők nem tudták megmondani. Azt azonban tudták, hogy legjobb barátnője vitte el néhány pillanattal előbb.

Szombaton reggel! Mit jelenthet ez? Szívem erősebben dobogott. Rosszat sejtve, mint egy riadt vad rohantam az autóhoz, és a nyolc km. távolságra levő helységbe száguldottam, ahol feleségem barátnőjének és férjének – dr. Bigfordnak – a temploma volt.

            Gondolataim gyorsabban suhantak, mint a kocsim. Miért teszi ezt Shirley? Elégedetlenné vált egyházunk vallásos életével? Nem jelentenek számára lelki táplálékot prédikációim? Nem, ez lehetetlen! Ez csak baráti látogatás lehet barátnője templomában. Nem tudtam szabadulni rossz előérzetemtől. Életemben még sohasem éreztem ilyen félelmet. Annak gondolata, hogy mit jelenthet látogatása abban a templomban, mélyen megrémített. Következménye, amitől tartottam, keresztülvillant agyamon. Hangosan felnyögtem. Kezem reszketett a vezetésnél. Nagyon sok forgott kockán. Feleségemet feltétlenül utol kell érnem. Ezt nem teheti velem! Ezt nem teszi! Hogyan tehette meg? Félelmembe harag vegyült.

            Azután hirtelen megláttam barátnője autóját. Feleségemmel együtt, a másik sávban mentek. Ők is megláttak és én megállást integettem nekik. Találkozásunkkor ezt mondtam:

• Hová mentek? Akarom tudni!
• A templomba – válaszolta feleségem.
• Miért?
• Barátnőmmel szeretnék a templomba menni.
• De miért?

Semmi felelet. Ők egymásra néztek. Bátorságom alább hagyott, mert most ismertem fel, hogy félelmem, aggodalmam valósággá lett. Remegő hangon kérdeztem:

• Komolyan kell-e aggódnom érted?

Feleségem rám nézett, és így válaszolt:

• Igen, én azt hiszem.

Nehezen tudtam elnyomni hirtelen feltörő zokogásomat. Kértem, szálljon ki a kocsiból, és jöjjön velem haza. Barátnője utalt arra, hogy én nem akadályozhatom meg feleségemet abban, hogy a maga választotta istentiszteletre elmenjen. Csípősen visszavágtam, hogy ne avatkozzék bele a mi családi ügyünkbe. Mély és szenvedélyes harag hullámzott bennem, mint egy mérgezett forrás, feleségemre gyakorolt befolyása miatt. Ebben a pillanatban gyűlöltem őt, mert ösztönösen éreztem azt a nehézséget, mely ebből a barátságból fakadt.

(Folytatása következik)

2. rész.

Feleségem szerencsére elég bölcsnek bizonyult, és haza jött velem. Gyermekeinket elküldtük otthonról, és elkezdődött a hosszú, kellemetlen jelenetek sora, amely két éven keresztül újra és újra megismétlődött.

            Tudni akartam, mit gondolt, mi volt a nézete. Mi történt az utóbbi két hét alatt, amikor közösen jártak és vettek részt a sátor-összejöveteleken. Olyan hiszékeny és naiv volt, hogy egy olyan együgyű és nevetséges teológiának áldozatul esett? Evangélikus iskolázottsága és lutheránusi értelme alapján nem tudta, hogy ez a szekta nem más, csak egy törvényeskedő vallás? Eddig, keresztényi hitében és tapasztalataiban csodálatosan növekedett. Most, amikor a törvény követelményeihez visszatérni igyekszik, ez lelkiéletében csakis hanyatlást eredményezhet. Egyáltalán, hogyan tudott arra gondolni, hogy a zsidó szombatot elfogadja, miután Krisztus a törvény cselekedeteitől megszabadította őt?

            Ő csendben ült. Én dühöngtem, és haragomnak, csalódásomnak és növekvő indulataimnak szabad folyást engedtem. Kitartó hallgatása felelet volt kérdéseimre. Mi történt vele? Hogyan tudott olyan buta lenni? Észnél volt-e? Felismerte-e  azt a tarthatatlan helyzetet, amelybe magatartása engem is belevitt? A történtek milyen kihatással lesznek családunkra nézve? Milyen megoszlást eredményez magatartása? Mi lesz az én jövőmből, papi hivatásomból? Egyáltalán, gondolt-e rám, amikor megpróbálta saját lelki szükségletét követni és kielégíteni? Nem adtam neki lehetőséget magatartása megmagyarázására sem, és meg sem kíséreltem őt megérteni. Csak azt a lehetetlen szituációt láttam, amelybe eljárása belesodort.

            Ezt a helyzetet Sátán támadásának éreztem papi hivatásom ellen. Van-e sebezhetőbb valami, mint egy lelkész otthona és családja? Ha Sátánnak sikerül otthonomat szétrombolni, megrontani, akkor hatalmába kerülök, és minden jót, amit az elmúlt öt évben felépítettem, elpusztíthatja. Feleségemet hamis teológiai nézetekkel sikerült félrevezetnie. Mindazok, akik ezeket a hitbeli nézeteket elfogadták, véleményem szerint Sátán megtévesztett eszközei, akik semmi mást nem akarnak, mint a komoly hívő emberek otthonát szétrombolni. Tudom, hogy az utolsó napok egyik jele – közvetlenül Krisztus visszajövetele előtt – a sok hamis próféta fellépése. Számomra ez a vallás-közösség ezeknek a csoportoknak egyike volt.

            Sem érvek, sem felvilágosítások, sem kérések, semmi sem tudta feleségem magatartását megváltoztatni. Semmi sem tudta eltéríteni a szombat-tartástól. Egész életstílusa azonnal megváltozott. Idegenné lett házamban.

II.Visszatekintés

Finnország hatalmas ország. Tűlevelű fákkal, fehér nyírfákkal és sok-sok tóval teli ország. Rövid nyár és hosszú, hideg tél jellemzi éghajlatát. Lakói erős, edzett emberek. Zord klímája ellenére szeretik a természetet, és szívesen vannak a szabadban. A hívők mély jámborságot és rendíthetetlen bizalmat tanúsítanak Isten iránt. Mivel csaknem konok módon szabadságszeretők, és egyben lojálisak is, ellenállnak minden erőszakos ráhatásnak, azonban ha szívüket önként odaadják valamilyen ügyre, akkor hűségükben és meggyőződésükben rendíthetetlenek.

            Ez az az ország, ez az a nép, amelyből mi származunk. Feleségem is, én is. Az ő elődei tisztán finn származásúak, Finnország középső részéből valók. Az enyémek svédül beszélő finnek a nyugati partról, nem messze az ősi Vaasa várostól. Mint földművelők, keményen dolgoztak a néhány termékeny hónap alatt, és nem egyszer éltek át szűkös éveket. Egy ilyen szűkös esztendő idején, röviddel a századforduló előtt, feleségem szülei, az én nagyszüleim és édesapám, elhagyták Finnországot, és kivándoroltak Amerikába.

            1929. május 14-én születtem az amerikai szövetségi államban, Illinoisben, Waukegán városban. Édesapám kőműves volt, és egy új házat épített családjának, csak egy fél blokkal a még üres telken, melyen később mindketten templomot akartunk építeni, amelyben majd egyik napon esküvőmet tartottam volna. A nagy világgazdasági válság már kezdetét vette. Amikor azután kiteljesedett, édesapám elveszítette munkáját és házát. Súlyos idők következtek. Apám becsvágyó ember volt, és nagy tervei voltak családjával.

            Hat év múlva született egyetlen leánytestvérem, Joanne.

            Nagyon érdekes, hogy mi minden marad meg valakinek az emlékezetében gyermekkoráról. Nagyon jól emlékszem az óvónőmre. Nagyon barátságos volt, és kellemes modorú. Emlékszem arra a kőre, amely keményen eltalálta fejemet egy alkalommal a játszótéren. Véres fejjel futottam édesanyám karjaiba, aki lemosta könnyeimet és megvigasztalt. Jól emlékszem első kerékpáromra. Még mindig tudom, mennyit szenvedtem a matematika órákon. Elevenen él emlékezetemben az a nap, amelyen Roosevelt elnök meghalt. Emlékszem arra az időre, amikor édesanyámnál először jelentkezett a fejfájás, amikor szemevilágát kezdte elveszíteni, és végül két agyműtétet kellett végrehajtani rajta annak érdekében, hogy eltávolítsák azt a daganatot, amely lassan mégis végzett vele. Még mindig élénken él bennem, hogyan csókoltam meg utoljára, s még mindig hallani vélem szavait: “Óh, milyen jót tesz ez nekem, milyen jól esik”. Két nap múlva meghalt, három évi vakság után. Jól emlékszem a temetésére, a prédikációra, amit az evangélikus pap mondott:

• “Lehanyatlik az ő napja, mikor még nappal volna …” Jer.15,9.

Csak negyvenhárom éves volt.

Édesanyám 1948-ban halt meg. Én ekkor 19 éves voltam, és már egy éve dolgoztam együtt édesapámmal. Mivel nem tudtam mit csináljak, mihez kezdjek az iskola befejezése után, azt tanácsolta, tanuljam ki a kőműves mesterséget. Az ő döntését végzésnek tekintettem. Belőlem hiányzott az önbizalom, és az erős jellem. Édesapám fegyelmezettsége és tapasztalata hozzá hasonló jellemvonásokat fejlesztett ki bennem. Csak jót tanulhattam mellette. Gyakran mondta: "Légy mindig becsületes.” “Sohasem lehetsz olyan öreg, hogy minden nap ne tudnál valami újat tanulni.” “Sohase jusson fülembe, hogy rossz munkád miatt szidnak.” Mivel szakmájának mestere volt, azt akarta, hogy belőlem is az legyen. Azok az évek, melyeket vele együtt dolgoztam át, hasznosak és értékesek voltak.

            Végül egy kisebb építkezési vállalatot alapítottam. Az 1953/54-es évek nem voltak könnyűek, azonban mégis jövedelmezők lettek. Kis vállalkozásom eredményesnek bizonyult, így azután nagy terveket szőttem. Valakinek azonban még nagyobb tervei voltak velem! Életem abban az évben új irányt vett.

Amikor gyermek- és ifjúkoromra visszagondolok, nem emlékszem, hogy komolyan gondoltam volna Istenre. Még Édesanyám betegsége és halála alkalmával sem. Számomra nem létezett Isten. Azonban lassanként az üresség érzése kezdett tapasztalattá lenni bennem. Noha foglalkozásom alkotói munkát jelentett, mégis bensőleg mind nyugtalanabbá és elégedetlenebbé váltam. Az élet semmi esetre sem veszítette el értelmét, csak keveselltem azt, amit nyújtani tudott számomra. “Az életnek többet kell adnia, mint amennyire tudatában vagyunk annak” – ilyen gondolatok ébredtek bennem akkoriban. “Létünknek valahol meg kell találni az értelmét és célját”. Így kezdtem el olyan kérdésekkel foglalkozni, amelyeket évekig mellőztem, szándékosan kerültem.

            Barátaim meghívtak a hetenként rendezett ifjúsági együttlétekre, a baptista gyülekezetbe. Meghívásukat elfogadtam. Miután néhányszor részt vettem rendezvényeiken, elmentem a vasárnap reggeli istentiszteletre is. Azonban az a nyomás, melyet néhány fiatal megkísérelt rám gyakorolni, kevésbé tetszett. Mégis elhatároztam, hogy többet foglalkozom a keresztény hittel. Úgy gondoltam, talán ott kellene elkezdenem, ahol mint gyermek, keresztségben részesültem, a lutheránus egyházban. Valóban ott kezdtem el azután megnyitni fülemet és szívemet a kereszténység üzenete előtt. A következő évben az evangélium prédikálása nyomán megismertem Jézus Krisztust, mint Megváltómat, az én Uramat. Naponta lelkesített az a lehetőség, hogy Bibliámat megnyithatom és benne az élethez közel álló dolgokat, oktatásokat és fontos tanácsokat találok. Krisztus közelségét örömmel fogadtam, és megtapasztaltam a bűn feletti győzelmet. Erőt nyertem a kétségbeesés, az élet céltalansága és értelmetlensége legyőzésére.

            A téglák egymásra rakása, illesztése szent feladattá lett számomra. Hitoktatásban részesültem, és a helybeli lutheránus gyülekezetbe felvételt nyertem. Hamarosan a kórusnak is tagja lettem. Ott megismerkedtem egy fiatal lánnyal, Shirleyel, akinek unokanővérem bemutatott. Unokanővérem Shirley fivérének volt a felesége.

            Shirley finn származású volt, Észak-Michiganból. Rendszerint egy kis tengerészsapkát viselt, kerékpáron bejárta az egész várost, és nagyon lelkesedett a sport iránt. Gyermekkora óta keresztény volt, s nem emlékezett olyan időre, amikor nem hitt volna Jézus Krisztusban, mint megváltójában. Wakefieldben, Dávid és Anna Jarcinen leányaként született, és keresztényi légkörben nőtt fel. Nehéz volt felnevelni a húszas és harmincas években egy ilyen nagy családot. Tizenkét gyermek volt együtt a családban, akiket táplálni és ruházni kellett. Shirley szülei mindketten másodszor házasodtak. Édesapjának első felesége influenza járványban halt meg. Édesanyja első férje pedig egy bányaszerencsétlenség áldozata lett. Így a családban három csoport gyermek került össze, akik nem minden humor nélkül mint az “enyémek”, a “tieid” és a “mieink”-nek lettek megjelölve. Mindegyik csoporthoz négy gyermek tartozott, és Shirley volt a legfiatalabb a gyermekseregben. Egyik fivére evangélikus lelkész volt, egy másik laikus prédikátor. Édesanyjukkal különösen jól megértették egymást, és legmélyebb gondolataikat is közölték egymással. Anna Jarvinen volt a család lelke, miközben Dávid a szilárdságot, határozottságot képviselte. Dávid és Anna csecsemőkként lettek bekeresztelve a finn lutheránus egyházba, és szigorúan alá kellett vetniük magukat a katekizmusi gyakorlatoknak. Kívülről tudták Luther Kis Katekizmusát, és a Szentírás sok igéjét. A finn ébredési mozgalom mély kegyessége betöltötte szívüket. Szerették Isten Igéjét, és még idős korukban is hangosan olvastak fel a nagy családi Bibliából. Dávid, nyugdíjazásától haláláig legalább háromszor olvasta át a Bibliát. A Jarvinenseknek mély, állandó kapcsolata volt a lutheránus egyházzal. Ez a vonzódás már gyermekkorukban beléjük lett oltva. Templomukban tanulták meg egyházuk énekeit is, és a Lutheránus ébredési mozgalom sok kedves énekét. (Némelyiknek tizenöt versszaka is van.) Egyházhoz való szeretetüket magukkal vitték Amerikába is. Shirley legkedvesebb emlékei közé tartozott az a sok istentiszteleti látogatás, melyet szüleivel együtt tett. Még ma is látja édesapja imára kulcsolt nagy, kemény, munkától kérges kezét. Már korán megtanították az Isten háza iránti tiszteletre és hódolatra. Nem volt szabad a templomban beszélniük, hanem nyugodtan, csendben kellett ülniük, szemüket a papra irányítani, hogy a prédikációt tudják gondosan követni. A prédikáció általában egy óra hosszáig, vagy még tovább is tartott. Tizenhárom évesen, a konfirmáció által a gyülekezet tagja lett. Az iskola befejezése után elment otthonról, hogy kereskedői kiképzést nyerjen. Waukegenbe ment (Illinois állam), hogy ott a tengerészeti kiképző központban dolgozzon. Röviddel ezután találkoztunk.

            Találkozásunk azért volt sorsdöntő, mert éppen abban az időben történt, amikor elkezdtem a lutheránus egyházat látogatni. Krisztushoz fordulásom az Isten Igéjének prédikálása által jött ugyan létre, azonban az ő lelkes és meggyőző személyes vallomása is erős hatást gyakorolt rám. Leginkább az egyházi rendezvényeken találkoztunk, vagy az étteremben. Az ilyen alkalmakkor órák hosszat beszélgettünk egymással. Ezen beszélgetések alkalmával tudatára ébredtem hitemnek is, és először kezdtem erről beszélni. Csodálatos az, hogy milyen keveset tud valaki a saját meggyőződésének mélységéről addig, amíg nem talál alkalmat arra, hogy valakivel közölje azt. Beszélgetésünk segítségemre volt abban, hogy újonnan nyert hitemet formába öntsem és helyesen elrendezzem.

            1953 júniusában tartotta a finn Lutheránus Egyház az évi zsinatát Waukegánban. Isten ismét irányítóan alakított életem menetén. A Szt. Márk kórus – amelyhez mi is tartoztunk, meghívást kapott a zsinatra, hogy énekszolgálatot lásson el.

(folytatása következik)

3. rész

Ez alkalommal hat fiatalember lett felszentelve a papi szolgálatra. Amikor az egyház-elnök hathatós prédikációját hallgattam, és tanúja lettem a hat fiatalember kézrátétel által történő felszentelésének, Isten szívemhez szólt. Életemben először mérlegeltem, hogy pap legyek. Otthon, éjszaka, amikor nem tudtam aludni, az egész csak szeszélyes ötletnek tűnt előttem. A következő napokban és hetekben azonban megerősödött bennem ez a gondolat, mígnem végül teljesen betöltötte a nap minden órájában gondolkodásomat. Nem mertem erről beszélni egyetlen emberel sem. Teljesen hihetetlennek, éppenséggel lehetetlennek tűnt az ötlet kivitelezése. Azonban mindinkább megerősödött bennem az elhívatás érzete. Éjjel, ébren feküdtem ágyamban, és világossá lett előttem, mit jelent ez a lépés számomra, milyen nagy döntést kell hoznom, és milyen nagy változást jelent majd ez az életemben.

            Végül felkerestem a lelkészemet. Tanácsára beiratkoztam a Suomi Kollégiumba. Úgy gondoltam, hogy a visszaigazolás még azon a napon megérkezik. Este reménykedve nyitottam ki levélszekrényemet. Itt voltak az iratok. Szívem az örömtől szinte szétpattant, s ekkor ismertem fel, hogy Isten miként irányítja ügyemet, és világosan megmutatja számomra a követendő utat.

            Nem tartott soká üzleti ügyeim elrendezése és utazásom előkészítése.

1954. szeptemberében, 24 évesen, némi szorongással és aggodalommal kezdtem el az új életszakaszt. Sajnos, az első hat hét kimondottan siralmas volt, és első zárthelyi dolgozatom felsülést, csalódást jelentett. Teljesen elcsüggedve, biztos voltam benne, hogy egy súlyos tévedésnek estem áldozatul. Fontolgatni kezdtem, hogy valóban ott maradjak-e tanulmányaimat folytatni. Ezután Isten, egyik őszi napon, egészen elbájoló módon nyilatkoztatta ki akaratát. Amikor a könyvtárban ültem, és az amerikai történelemről szóló tankönyvet megpróbáltam olvasni. Valójában azonban azon törtem a fejem, hogy még a mai napon elutazom. Ekkor a vállam fölött egy kéz nyúlt át, és egy lapot tett könyvem tetejére. Ezt olvastam a rajta:

• “Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít.” Fil.4,15.

Történelem tanárom volt az, aki gyanította szorongásomat. Milyen jó ember volt! Egyik tanulója iránti részvéte és együttérzése mélyen érintett. Arra gondoltam, bizonyára lehetséges minden ilyen sok szeretettel és barátsággal!

            Amikor néhány héttel később Istentől bátorításra volt szükségem, egy következő üzenetet küldött számomra:

Egy erősen hideg napon történt, a tél kezdetén. Az eget súlyos sötét felhők borították be, s az én szívem is gondterhelt volt, amikor a kápolna ablaka felé kinéztem. Úgy gondoltam, hogy egyedül vagyok, amikor egy ismerős prédikátor hangján ezt hallottam:

“Nem csodálatos tudni azt, hogy a fellegek fölött süt a Nap?”

Hirtelen tudatára ébredtem erőtlen hitemnek – felismertem, hogy Isten megpróbálta hitemet azért, hogy felkészítsen arra, ami előttem állt. Megújult bizalommal fordultam ismét tanulmányaimhoz. Most tudtam meg, hogy Isten velem volt, és mindenen keresztül fog vezetni. Ígéretét valósággá tette előttem. Végtelenül boldog voltam vizsgáim jobbrafordulása miatt, és Isten vezetésének egyéb jelei felett. Kértem Shirleyt, hogy legyen a feleségem. Ő igent mondott. Karácsonykor eljegyeztük egymást, és a következő év júniusában összeházasodtunk. Ősszel egy kisebb lakásba sikerült költöztünk.

            Fogalmunk sem volt, hogy honnan fizetjük ki a lakbért a második kollégiumi évben. Mindenesetre addig a napig nem, amelyen hétszáz dollárt találtam. Természetesen a valóságban nem “találtam”. Sokkal inkább Isten csodálatos módon őrizte meg számomra a könyvelésemben elkövetett hiba alapján. Ugyanis, amikor az elmúlt év őszén vállalkozásomat feladtam, számlámat is megszüntettem. Mindenesetre negyven dollárt hagytam fenn, hogy az ellenőrt, aki a jövedelemadót kiszámította, a következő tavaszon fizetni tudjam. Amikor húsvétkor felkerestem, már mindent előkészített. Miután jövedelem-adómat kifizettem, tudni akartam, van-e elegendő pénzem a kontómon, hogy az ő szolgálatait kifizessem. Azt mondta:

• Több mint elég.

Azt kérdeztem, mennyi az. Ő így válaszolt:

• Hétszáz dollár.

Kiderült, hogy annak idején elmulasztottam a hétszáz dollár befizetését csekkfüzetembe beírni. Így az egykori tévedés ilyen örvendetes következménnyel járt! Egy tévedés, amit hiszek, Isten végzésére vezethető vissza. Ez további megerősítést adott arra nézve, hogy a helyes úton haladok, és Isten tervének megfelelően alakul sorsom.

            A Suomi kollégiumban eltöltött második év után Marquettébe (Michigan állam) költöztünk, ahol a Northern Michigan Egyetemre iratkoztam be. Mivel itt nem találtunk üres szobát, bútorainkat eladtuk, és kértük Istent, hogy egy megfelelő lakást találjunk. A nyarat Waukeganben töltöttük, ahol – mint kőműves – pénzt kerestem. Eközben megtudtuk, hogy egyetlen lakhatási lehetőség, egy Mobile Hómé, egy lakókocsi. Azonban ennek is magas volt az ára a mi előrelátható bevételünkhöz képest. Azonban egy szomorú esemény, nagyapám halála, mégis hozzájuttatott a szükséges pénzhez azon a nyáron. Mintegy 2000 dollárt hagyott rám örökségül.

            Ezután hetekig kerestünk egy megfelelő lakókocsit, amely elég nagy és elég jó állapotban is volt, s amit megfizethető áron megszerezhetnénk. Ámde nem találtunk egyet sem. Amit megmutattak, nagy és régi volt, megrongált és drága. Az egyik péntek este elhatároztuk, hogy egy ügynököt keresünk fel, akivel eddig még nem voltunk kapcsolatban. Már ismét csalódva el akartunk menni, amikor Shirley tekintete egy kisebb kék lakókocsira esett, amely hátul a másik kocsi mögött volt elrejtve. Az eladó nem mutatta meg nekünk. Azt gondolta, hogy ez a kocsi nem érdekelhet bennünket. Azonban ez nagyon is érdekelt! Elég nagy volt, tiszta és jó állapotban lévő. Noha alig mertük megkérdezni az árát, mégis tudtuk, ez a mi lakókocsink. Ára 1800 dollár volt. Azonnal megvettük, és ismét világossá lett előttünk, hogy Isten fölöttünk tartotta kezét, és minden szükségünkben segítségünkre van. Ebben a bizalmunkban megerősödve vontattuk “házunkat” Marquettébe, és elkezdtem kiképzésem második szakaszát. Feleségem valami tevékenységet keresett magának, s ebben is Isten segített nekünk. Ezt már egy évvel ezelőtt is megtette, amikor az a lehetősége volt, hogy a kollégium elnökének dolgozhatott. Most Isten az egyetemi tanácsos barátságossága és érdeklődése által segített. Amikor egyik napon a menzán találkoztunk, megállt, és megkérdezte tőlem, hogy Shirley nem keres-e egy állást? Amikor igennel válaszoltam, személyes ajánlást adott az iskola igazgatósága felé. Így azután feleségem ott dolgozott két évig, és megkereste a férje tanulmányaihoz szükséges anyagiakat is.

            A Northern Michigan Egyetemen 1958 május végén fejeztem be tanulmányaimat, és a diplomámon ez állt: “Kitüntetéssel”. Hála Istennek, a Fil.4,13. szavai beigazolódtak. Istenbe vetett bizalommal a lehetetlen is lehetséges. Számára semmi sem nehéz! Időről-időre bebizonyította nekem, hogy teljesen bízhatok Benne. Milyen fontos és döntő ez a függőség számomra a jövőre nézve is. Akkor ezt még nem is sejtettem!

            A finn Evangélikus-Lutheránus egyház egy idő óta részt vett három másik egyházzal a “Lutheránus egységért közös bizottságban”, mégpedig az egyesült Lutheránus egyházzal és az Amerikai Evangéliumi Lutheránus egyházzal.

            A tanácskozás melléktevékenységeként, hogy egy egységet hozzanak létre, a finn egyház 1957 nyarán elhatározta, hogy a Hancock (Michigan) Szemináriumot Chicagóba helyezi át, és ezt a Lutheránus teológiai szemináriumhoz csatolja, amely Maywoodban, Chicagó külvárosában van. Hosszú idő óta rossz érzésem van ezeknek az egyházaknak az összekapcsolódása miatt, és most a Maywood Szeminárium áthelyezése miatt is. A Maywood Szeminárium a szabadelvű teológiai irányvonalat követte. Oda nem akartam menni. Az az érzésem volt, miszerint egyházam súlyos hibát követ el. Ezért akartam Minneapolisban az egyik lutheránus szemináriumba beiratkozni, mert annak olyan híre volt, hogy az egy konzervatív és ortodox irányvonalat képvisel.

Miután egy jelentkezési űrlapot szereztem, kitöltöttem azt, beletettem a borítékba, megcímeztem, és elhelyeztem aktatáskámba, tervezve, hogy majd feladom. Két héten keresztül próbálkoztam, hogy az egyetem környékén lévő postaládába bedobom, azonban mindig visszatartott valami. Amikor a postaláda előtt álltam, minden alkalommal haboztam a levelet bedobni. Csaknem kétségbe estem, és nagyon bizonytalanná váltam. Végül is mégis kitöltöttem egy kérelmező űrlapot a Maywood szemináriumnak, és a levelet elküldtem.

            1958. szeptemberében érkeztünk meg Maywoodba. Közvetlenül azután nyertem az első jelét annak, hogy utam Isten terve szerint történt. A megérkezésünk utáni napon ugyanis állás-ajánlatot kapott feleségem, mint könyvtár-asszisztensnő, a szeminárium könyvtárában. Ez azt jelentette, hogy nem minden nap kellett Chicagóba utaznia, és hogy közösen étkezhettünk az étteremben. Nem kellett neki állás után néznie, hanem az állás kereste meg őt!

            Nem volt könnyű a szeminárium életébe beilleszkedni. Keresztényi életünk pietista formáját sokan kinevették. (Ezzel a lutheránus örökségre gondolok, amit a pietista ébredési mozgalom hagyott ránk.) Ezzel reagáltunk az intellektuális megközelítési irányvonalra, valamint a keresztényi tapasztalatok erőtlenségére, amely jellemezte a lutheránus egyháztörténelem bizonyos időszakát.

            Az iskolán a keresztényi életmódról való általános beállítottság nyugtalanított bennünket. Nehéz volt megértenünk, hogy milyen sokan fogadták el a Krisztusban való hitet anélkül, hogy fontosnak tartanák a megszentelt életmódot. Megrendített, hogy az egyetemi hallgatók kedvelték az alkoholt. Megkülönböztetett életmódunk kifejezője volt a mi alapvetően különböző teológiai beállítottságunknak is. Talán elég azt mondani, hogy a három szemináriumi év nagyon nehéz volt, de mégis sikeres. Sok barátot találtunk. Még fontosabb volt azonban, hogy Isten környezetünket, az eszmecseréket, vitákat, sőt véleménykülönbségeket is arra használta fel, hogy a keresztényi életmódról való meggyőződésemben megerősítsen, és igazoljon. Ez különösen fontos volt elkövetkező lelkészi szolgálatomra nézve.

            1961. május elején befejeztem tanulmányaimat, és néhány nappal később, az első egyházkerületünkbe költöztünk. A finn evangéliumi Lutheránus egyház meghívott három gyülekezetbe szolgálatra. Tront Creek, Paynesvillébe és Ewenbe. Ugyanezen év jún. 25-én az évi zsinaton lettem felszentelve lelkésznek.

            Egy csaknem üres paplakba költöztünk. Csupán csak a konyhabútor volt benne. A hálószobabútor egy hintaszékből és két összecsukható ágyból állt. Dolgozószobámban egy régi ajtóból átalakított íróasztal volt, és egy öreg szék, amelyet a hátsó udvar garázsában való szunyókálásából ébresztettem fel. Ezek a hátrányok azonban mind jelentéktelen voltak, ha összevetettem azzal a sok örömmel, amit az jelentett, hogy elkezdhettem végre munkámat, amelyre hét év óta készülök.