10. rész

Tudatára ébredtem az adventisták és az adventista tanítások iránti előítéletemnek, és velük szembeni türelmetlenségemnek. Feleségemmel szembeni korábbi magatartásomat igazságtalannak, méltánytalannak éreztem. Ahelyett, hogy segítettem volna neki, korholtam őt, és képes voltam ellene fordulni lelki válsága idején, és ezzel arra késztettem, hogy még nyitottabbá váljon barátai irányában, akiknél megértésre és vigasztalásra talált.

            Most már kész voltam az adventista tanítások előítéletektől mentes megismerésére. Ha már feleségem h. n. adventista lett, legalább tudni akartam, hogy mit hisznek, hogy ne tudatlanul, hanem saját ismereteim alapján tudjam megítélni a tanításokat. Hamis információk természet, hogy hamis végkövetkeztetéshez vezetnek. Elhatároztam, hogy foglalkozni fogok az adventista teológiával, mert arra a véleményre jutottam, hogy ennyivel tartozom feleségemnek, önmagamnak és gyermekeimnek, s mindenek előtt a gyülekezetemnek.

Ezt az elhatározásomat akkor hoztam, mikor négy kérdést feltettem magamnak:

1. A Bibliát Isten szavának tartod-e? – válaszom: – Igen!
2. Vágysz-e arra, hogy életedet összhangba hozd Isten Igéjével, tanításaival? – válaszom: – Igen!
3. Ismersz és megértesz mindent a Bibliában? – válaszom: Nem!
4. Ha egy új igazságot felfedezel Isten Igéjében, melyet előbb még nem ismertél, életedet kész vagy-e ez igazsághoz igazítani? – válaszom: Igen!

Elsőként a “Doctrinal Discussions” (Dogmatikai értekezések) című tanulmányt olvastam el, amely vezető adventista teológusok és lelkészek értekezéseinek gyűjteménye.

Az első fejezet, amely Edward Heppenstall írása, megdöbbentett. A törvény és az evangélium közötti kapcsolatot tárgyalta, s annyira lutheri volt, hogy alig tudtam elhinni. Miután harmadszor is elolvastam, meg voltam győződve arról, hogy Heppenstall értelmezése ezen témáról, egyértelműen összhangban volt Luther felfogásával.

Egy másik könyv címe: “Seventhday Adventista Answer Questions on Doctrine” (H. N. Adventisták válasza dogmatikai kérdésekre) – még jobban lebilincselt. Noha új kérdéseket is felvetett, mégis felismerhettem, mennyi mindent elfogadtam mint magától értetődő nézetet, anélkül, hogy azokat pontosan megvizsgáltam volna. A vasárnap témára gondolok, majd az Ó- és Újtestamentum között vélt vagy feltételezett ellentétre, a törvény és evangélium közötti ellentétre, ami a protestáns teológia nagy részét uralja. Hasonló a helyzet a Krisztus jelenlegi szolgálatával kapcsolatos nézetekkel is.

Lassanként arra a következtetésre jutottam, hogy az advent-mozgalom a keresztény hit becsületes, jól átgondolt és világosan megfogalmazott igazságait tartalmazza. Az általam olvasott könyvek szerzői körültekintő gondolkodók voltak, akik érveiket logikusan és meggyőzően tudták fejtegetni. Különösen figyelemre méltó volt az a gondosság, amellyel ezek az írók mindig az Írásra hivatkoztak.

            Természetesen, gyülekezetemnek semmit sem mondhattam erről a tanulmányozásról, mivel ez nagy nyugtalanságot okozott volna, és gondosan vigyáztam arra, hogy ne adjak alapot velem kapcsolatos szóbeszédeknek. Prédikációim célirányosak maradtak, és ragaszkodtak tárgyi tartalmukhoz. Most aztán sajnáltam, hogy feleségem könyveit elégettem. Kénytelen voltam felkeresni levéllel Robbert H. Piersont, az adventista közösség Generál Konferenciai elnökét azzal a kéréssel, hogy további könyveket juttasson el részemre. Ő szívesen bocsátotta rendelkezésemre azokat.

            Novemberben dr. Bigforddal együtt egy “titkos” utazást tettünk a wisconsini Fhinelanderbe. Ott találkoztam Kenneth Mittleiderrel, a wisconsini egyházterület elnökével, aki az advent mozgalom egyik kiváló vezetője és evangélistája. Két óra alatt sok mindenről beszélgettünk. Az elhangzottakról a beszélgetést követően még sokat gondolkoztam.

            A Rhinelanderbe való utazás egy későbbi látogatást készített elő, amely során felkerestem az adventista Andrews egyetemet Berrien Springsben (Michigan). Mivel három hetet szünet nélkül végigdolgoztam, így lelkiismeretfurdalás nélkül szabaddá tudtam tenni három napot erre a látogatásra. (1969. dec. 3-5-ig.)

            Az Andrews egyetemi látogatásom után belső bizonyosságra jutást éltem át. Isten úgy látszott, egy további teológiai tanulmányozásra utasított. Valójában idegenkedtem ettől, ámde mivel semmire sem vágytam jobban, mint Isten akaratának cselekvésére, így mégis kész voltam erre.

            A presbitérium 1970. jan. 5-i ülésén történtek arra indítottak, hogy komolyan gondolkozzak az Andrews egyetemen való tanulmányozást illetően. Éreztem a várható események jelentőségét, s ezért így szóltam Istenhez dolgozószobám csendjében:

“Kérlek, Istenen, ne kívánd ezt tőlem. Én nem tudom ezt megtenni. Azonban ha Te vagy az, ha valóban Te vagy az aki ezt kívánja, akkor megteszem. Azonban Neked ezt elég világosan tudomásomra kell hoznod.”

Amikor ezt követően a presbitériumi ülésre mentem, fel voltam arra készülve, hogy a következő hat hónapon belüli távozásomat előterjesszem.

            Az összejövetel időpontja a gyülekezet előtt is ismeretessé vált, és így a presbitérium tagságán kívül néhány gyülekezeti tag is megjelent. Az egybegyűltek érdeklődtek a Bigfordékkal fennálló barátságomról, és Shirleynek az advent gyülekezethez való csatlakozásáról. Arról is folyt a vita, hogy vajon hol hanyagoltam el a munkámat. Részükre is, számomra is kellemetlen óra volt.

            Visszalépésemre vagy lemondásomra kértem a szavazásukat. A többség maradásra kért, ugyanúgy az a négy gyülekezeti tag is, akik jelen voltak. A megbeszélés lefolyása nehézzé tette lemondásom bejelentését. Tudtam, hogy a következő hat hónap kritikus lesz számomra, és a nyár végéig valamilyen munkát kell keresnem.

            Csak egyetlen ajtó látszott nyitva előttem, s ez az ajtó szélesre tárult. Január 5-i találkozás után Bigfordékhoz utaztam, hogy haza hozzam családomat. Ott beszéltem nekik bizonytalan jövőmről. Néhány pillanatnyi hallgatás után dr. Bigford úgy nyilatkozott, hogy ha engem érdekel egy tanulmányozás az Andrews egyetemen, akkor egy évig havonta ötszáz dollárt fog küldeni anélkül, hogy bármilyen feltételt szabna. Ez semmiképpen sem kötelezne engem arra, hogy adventista legyek. Vállalja ezt az anyagi rizikót, ha én kész vagyok a teológiai rizikót magamra vállalni. Ez, így, egy rendkívül nagyvonalú baráti felajánlás volt. Ez az ajánlat, nyílt, becsületes feltételeivel, lehetővé tette számomra, hogy megfontolás tárgyává tegyem az Andrews egyetemen való tanulás lehetőségét. Ezt a lehetőséget úgy tekintettem, mint Isten akaratának megnyilvánulását, azonban még nem voltam egészen biztos önmagamban. Még más egyéb események is történtek, melyek Bessemerben folytatott szolgálatom végét okozták.

VII.Az Úr áldjon meg téged!

Miután továbbra is intenzíven olvastam az advent-mozgalomról szóló könyveket és írásokat, s a jövőre nézve Isten ígéretére hagyatkoztam, az 1970-es év első hónapjaiban nagyon sokat imádkoztam. Nagyon sok tennivalóm volt. Évenkénti ügyviteli ülésünk januárban lett megtartva, és számomra jelentős fizetés-emelést hozott.

            Emberileg szólva az volt a kívánságom, hogy lelkészként Bessemerben maradjak. Még mindig hittem abban a boldogító békességben, melyet ott megtapasztaltam – és a következő években is átélhetek majd. Az egyházközségnek volt egy terve még az ifjúság számára, ami magában foglalt egy utazást Európába az 1971. évben, amely a továbbképzést és a bizonyságtevést szolgálná. Mivel az utazás felejthetetlen élménynek ígérkezett, a szülők és ifjak velem együtt nagyon lelkesedtek érte.

            Istennek azonban más terve volt velem. Olyan, amely csalódást okozott a várakozással teli fiataloknak. Azzal az előérzettel, hogy mégis az Andrews egyetemre fogok menni, ismertettem velük lemondási szándékomat. Annak ellenére, hogy még mindig teljes bizalommal voltak irányomban, amikor tudomásukra hoztam visszalépésre vonatkozó döntésemet, álláspontomat megértéssel kezelték, bár emiatt a tervezett utazást le kellet mondaniuk. Nem szívesen hagytam őket cserben, azonban azt akartam tenni, amit Isten akarataként felismertem. Ők megértették ezt.

            Abban a meggyőződésben, hogy Isten ténylegesen ezen az úton vezetett, júniusban további terveket készítettem az Andrews egyetemre való utazásra nézve. Egy különleges tapasztalat erősen befolyásolt döntésem meghozatalában. Ezt a Lutheránus zsinat alatt szereztem Wisconsinban és Michiganban.

            Egyházam egyik magas tisztségviselőjétől kértem tanácsot. Részletesen beszélgettünk Shirleynek a h. n. adventistákhoz való tartozásáról, s arról a súlyos helyzetről, amelyben vagyunk, valamint gyülekezetem és egyházam magatartásáról. Miután beszéltem neki az Andrews egyetemen történő tanulmányozás lehetőségéről, bátorított tervem végrehajtására, hogy menjek Berrien Springsbe tanulni.

            Meglepett tanácsa. Sok ismerősöm magatartása határozottan negatív volt a h. n. adventistákkal szemben. Azon túl is, egyházamtól több támogatást vártam. Azt a biztosítást vártam, hogy sem a jelenlegi, sem a jövőbeli tevékenységem felől ne nyugtalankodjak, és hogy az egyház támogatását bírom. Ehelyett világossá lett előttem, hogy az én evangélizációs törekvésemet, megtérési teológiámat nem különösebben értékelik. Kértem arra, hogy véleményét írásban is közölje velem, ami néhány héten belül meg is történt.

            Noha csalódásom fájdalmas volt, mégis döntően segített arról meggyőződni, hogy Istennek ténylegesen valami új terve van velem. Azon az estén elmondtam annak a gyülekezeti tagnak a történteket, akivel együtt voltunk a zsinaton. Megértést tanúsított csalódásom és dilemmám iránt, és biztosított barátságáról, függetlenül attól, hogy miként döntök.

            Miután haza tértem Bessemerbe, nem vesztegettem az időt. Írtam az Andrews egyetemre, s megkérdeztem, hogy részt vehetek-e a nyári tanfolyam kurzusán mint vendég hallgató. Dr. Murdoch, a szeminárium vezetője, barátságos választ küldött, s szívélyesen meghívott.

            Nyári szabadságom első hetében elutaztam Waukegánba (Illionis állam) nagynénémhez “Mimmi”-hez, aki édesanyám egyetlen nővére volt, hogy segítsek néki házára új tetőt készíteni. Három nap alatt elkészültem a munkával, s a kemény munka közben – távol otthonomtól és gyülekezetemtől, - elhatároztam, hogy nem megyek az Andrews egyetemre, hanem ahelyett egyik hűséges barátomat látogatom meg az egyik közeli városban.

            A szombatot közösen töltöttük el, teológiai kérdésekről, papi szolgálatról és az egyházon belüli állapotokról, tendenciákról beszélgetve. Mivel megváltoztattam döntésemet, így nem szóltam az Andrews egyetemre vonatkozó terveimről.

Beszélgetésünk közben, egyszer csak hirtelen rám nézett barátom, és ezt mondta:

• Ray, ez egy bukott egyház.

Megjegyzése meglepett, mivel őt egy alapos, józan gondolkozású kereszténynek tartottam, aki nem engedi magát elhamarkodott ítéletre ragadtatni.

• Hogyan jutottál erre a meggyőződésre? – kérdeztem hitetlenkedve.
• Mivel ez az egyház nem az Isten Lelkére hagyatkozik, hanem programokra.

Ez volt a válasza.

Máskor ezek a szavak nem okoztak volna nyugtalanságot nekem, mivel már hosszabb ideje aggodalommal figyeltem a különféle teológiai irányzatokat, s ugyanarra a felismerésre jutottam én is. Most barátom által arra kaptam ösztönzést, hogy intenzívebben, behatóbban gondolkozzak e problémán.

            Hamarosan nyugovóra tértünk, azonban nem tudtam elaludni. Rendszerint hatvan másodpercen belül elaludtam, azonban azon az éjszakán nem. Egyik oldalamról a másikra fordultam, hánykolódtam. Barátom szavai felkavartak. Már korábban is azt tanácsolta, hogy imádkozzak azért, hogy Isten engedje megismernem azt, mi a célja velem. Végül hangosan imádkoztam: “Kérlek, ha Te most elaludni engedsz, akkor eredeti tervemnek megfelelően holnap az Andrews egyetemre utazom.” Nem sok idő telt el, és én elaludtam.

            Másnap reggel, közösen mentünk ebédelni. Ekkor elmondtam neki, hová utazom. Mikor elindultam, vállamra tette kezét, Isten áldását kívánta, és ezt mondta:

• Ray, ha eljön az idő, tudni fogod mit kell tenned.

Milyen hálás voltam és vagyok még mindig egy ilyen bölcs és megértő keresztény barátért!

            Az Andrews egyetemre érkezésemkor a diák-központba mentem, ahol a szeminárium egy szobát tartott fenn számomra. A következő reggelen több előadást akartam meglátogatni. Mielőtt elhagytam volna szobámat, azért imádkoztam, hogy néhány tanulót találjak, akivel beszélhetek annak érdekében, hogy információkhoz jussak.

            Tervem az volt, hogy lehetőség szerint sok tanulóval beszélgetek, s így megállapítom, vajon személyes kapcsolatban vannak-e Krisztussal. Az első előadáson, amelyen jelen voltam, a Jelenések könyvéről volt szó. Érdekes volt az anyag, és nagyon lekötött. A kétórás előadás végén a tanulók egymás után hagyták el a helyiséget. Én, leghátul, ülve maradtam, és figyeltem őket, mígnem a helyiség üres lett. Az utolsóként távozó az ajtó felé haladva visszanézett, felém jött és kezét nyújtotta.

• Bob Leske vagyok – mondta. Mi az Ön neve?

Bemutatkoztam, és még hozzá fűztem, hogy én mint lutheránus lelkész, azon vagyok, hogy a szemináriumot “kipróbáljam”. Együtt mentünk, leültünk, és sokáig beszélgettünk. Amikor megtudta, hogy az egész napot az egyetemen töltöm, vacsorára meghívott. Ekkor megismertem gyermekeit, és bájos feleségét, Jeant is.

            Az Úr bizonyára meghallgatta imámat, és a legigazibb emberekkel vezetett össze. Az ő megnyerő kedvességükkel és humorukkal úgy éreztem magam köztük, mintha otthon lennék, és azt is megtudtam, hogy miként kerültek az adventista közösségbe.

            Kívánságomra más tanulókat is meghívtak magukhoz, és a vacsora után töltött órák alatt gondolatainkat kicseréltük a Jézus Krisztushoz való viszonyunkról. Meghallgatták egyik legutóbbi prédikációmat magnószalagról, és elismerőn nyilatkoztak a Krisztus-centrikus üzenetről. Egyikük megjegyezte:

• Úgy hangzik, mint egy jó adventista prédikáció.

Akkor világos lett előttem, hogy az igehirdetést direkt Isten Igéje szempontjából értékelik. Az adventisták tudtak egy lutheránus prédikációt méltatni! Van valami közös. Személyes tanúvallomásuk alapján megismertem, hogy ők mindnyájan élő hittel vannak összekapcsolódva Krisztussal.

            A következő napon további előadásokat hallgattam meg, és azokkal a professzorokkal beszéltem, akiket decemberben, első látogatásomkor megismertem. Most már azt hittem, elég benyomást nyertem az adventista szemináriumi hallgatók személyes hitéletéről, így este elutaztam nővéremhez Illinoisba. Ott másfél napot töltöttem elmélyült gondolkodásban. Egy hátsó kijáratot kerestem, amin keresztül végkövetkeztetésemből elmenekülhetek, azonban egy sem volt.

            Este a sok töprengéstől elfáradva, a heverőn kényelmesen elhelyezkedtem, és elkezdtem egy történelemkönyvet olvasni. Nővérem családja a televízióban Billy Graham evangélizációjának közvetítését figyelte. Nem szenteltem rá figyelmet, hanem a könyv olvasásában mélyedtem el.

            Billy Graham felolvasta prédikációjának alapigéjét:

• “Annakokáért mi is, kiket a bizonyságoknak ily nagy fellege vesz körül, félretéve minden akadályt és a megkörnyékező bűnt, kitartással fussuk meg az előttünk lévő küzdőtért. Nézvén a hitnek Fejedelmére és bevégzőjére, Jézusra, Aki az előtte lévő öröm helyett, megvetve a gyalázatot, keresztet szenvedett, s az Isten királyiszékének jobbjára ült.”
  Zsid.12,1-2.

Billy Graham a keresztényi életet labdarugó játékhoz hasonlította, amit a szabályoknak megfelelően kell játszani. Megpróbálta illusztrálni, hogy a Tízparancsolat miként mutatja be a keresztyéni életstílust. Úgy tűnt, mintha az én saját gondolataimat igazolná, megerősítené.

            Ismét csak képtelen voltam azonnal elaludni. Görcsösen kerestem okot arra, hogy megmeneküljek a döntés elől. Azonban nem találtam egyet sem. Amint már előbb is mondtam az Úrnak: “Ha Te most gyorsan elaltatsz, akkor holnap dönteni fogok”. S azonnal mély álomba merültem.

            Másnap reggel, korán ébredtem, s újra átéltem az utolsó két év eseményeit. Megpróbáltam minden egyes lépést még egyszer megvizsgálni, hogy talán mégis elkerüljem azt, amit csaknem biztosan Isten akaratának véltem felismerni. Végül így imádkoztam Istenhez: “Uram, ha az Andrews egyetemre kell mennem, akkor én azt akarom tenni. Haza megyek, és megkezdem az ennek megfelelő lépéseket. Ha valami hibát követnék el, és a Te akaratodat félreismerném, úgy tarts engem vissza.”

            Nővérem később rám nézett, és azt mondta:

• Te döntöttél, ugye?
• Igen, azt tettem. – mondtam. De honnan tudod?
• Leolvastam az arcodról. Higgadtnak és nyugodtnak látszol.

És az is voltam. Bessemerbe hazatértem, s elküldtem a jelentkezési ívet, és lakást foglaltam a szeptemberre.

            1970 július 18-án egy levelet írtam a gyülekezetemnek, amelyben lemondtam állásomról. Bejelentésemet az ezt követő vasárnap, magam olvastam fel nyilvánosan.

“Az Isten és a Sharon-templom tagjai iránti hálával tekintek vissza arra a két évre, melyet itt szolgálatban eltöltöttem. Mivel azonban Isten egy másik feladattal bízott meg, és keresztényi életem új szakaszára hívott el, szükséges búcsút vennem. Nem szűnünk meg imádkozni e gyülekezet tagjaiért. Isten áldjon meg titeket, és vezessen az igazságban, és erősítsen meg benneteket Krisztus követésében, a Róla való bizonyságtételben. Mindnyájatokat Isten oltalmára bízlak.”

E vasárnapot követően kivettem a még hátralévő három heti szabadságomat. Elutazásomig öt vasárnapom volt. Mit kellene mondani ezeken az alkalmakon a gyülekezetnek? Némi megfontolás után elhatároztam, hogy az utolsó öt prédikációmat arra használom fel, hogy gyülekezetemet az elkövetkező eseményekre figyelmeztessem és felkészítsem.

(Folytatása következik)