12. rész

VIII.További kutatás

Egy kölcsönzött autóval, és egy holminkkal megrakott vontatóval elhagytuk Bassemert. Az Andrews egyetemre érkezésünk után, egy diák-lakásba költöztünk, és újra felkészültünk a diák-életre. Gyermekeink az egyetemhez tartozó népiskolába jártak. Noha már egy teológusi diplomával rendelkeztem, mégis mint különleges diák, beiratkoztam az egyetemre. Tanácsadóim ezt a legjobb lehetőségként ajánlották nekem ahhoz, hogy megismerhessem az adventista teológiát. A diákok, úgyszintén a professzorok, szívélyesen fogadtak.

            Annak híre már megelőzött bennünket., hogy egy lutheránus pap, akinek a felesége h. n. adventista, a szemináriumon fog tanulmányokat folytatni. Barátaink később elbeszélték nekünk, hogy noha korábban is voltak már nem-adventista lelkészek, akik néhány kurzust és előadást hallgattak a szemináriumon, én azonban az első vagyok, aki azzal a szándékkal jöttem, hogy pontosan kikutassam, mit hisz és mit hirdet az adventista közösség.

            Mivel még mindig benyomásokat és információkat akartam gyűjteni, ezért különösképpen a szemináriumi élet érdekelt, és azon fáradoztam, hogy minél több barátságot kössek. Azt reméltem, hogy lehetőség szerint, sok professzorral és diákkal beszélhetek az előadótermen belül és kívül. Ők szintén kíváncsiak voltak, és nem vonakodtak az idők folyamán kérdéseket feltenni nekem. Mindnyájan felhatalmaztak, hogy kérdéseket tegyek fel nekik, s megtehettem ellenvetéseimet is. Nem vonakodtak időt fordítani álláspontjaink részletes tisztázására. Ez rendkívül előzékeny gesztus volt részükről.

            A tízhetes előadás ideje alatt a docenseknek egy egészen különleges, meghatározott tananyagot kellett összeállítani. Hálásan fogadtam nyíltságukat, és minden alkalmat megragadtam arra, hogy kérdéseket tegyek fel, és időről-időre megjegyzéseket, észrevételeket tegyek. Azonban legfontosabbnak tartottam az odafigyelést, az olvasást és a gondolkodást, az előadott, feltárt érvek, bizonyítékok mérlegelését.

            A szemináriumra azzal a harcias szándékkal jöttem, hogy felfedezem azokat az “eretnek” tanokat, amelyek leleplezését követően reméltem, hogy feleségemnek meg tudom magyarázni, hogy téved, és meg tudom győzni, hogy visszatérjen ismét a lutheránus egyházba. Noha Isten akaratát láttam abban, hogy az Andrews egyetem hallgatója legyek, még sem hittem azt, hogy Isten akarata lenne az evangélikus papi szolgálatom feladása. Úgy gondoltam, hogy Isten alkalmat ad nekem arra, hogy nemcsak feleségemet nyerjem meg, hanem másokon is tudok segíteni, akik megkísértettek az adventista hitelvekkel. Talán még Bigfordékon is segíthetek, hogy megszabaduljanak törvényeskedő vallásuktól, és így Krisztussal szorosabb kapcsolatba kerülhetnek, hiszen üdvösségük egyedül az Ő kegyelmén múlik.

            Az, hogy sajátos helyzetben nem mindenkor éreztem jól magam, az mások előtt is ismeretes volt. Azonban Isten kegyelme által minden egyes előadáson és szemináriumon nyugodtam tudtam figyelni. Nem volt könnyű ott lennem, egyetlen nem-adventistaként. Nagyon elhagyatottnak éreztem néha magamat, minden oldalról körülvéve egy nehéz és szokatlan körülményekkel. Óh, milyen hálás voltam és vagyok ma is azért a türelemért és megértésért, amit velem szemben tanúsítottak! Professzoraimnak nem volt mindig könnyű egy “idegent” az előadásukon látni, aki minden mondatukat és minden teológiai kijelentésüket bírálóan mérlegeli, vizsgálja.

            Hedwig Jamison, az egyetemi kar dékánjának titkárnője elmondta, hogy sokan milyen bizonytalanok voltak velem szemben a naponkénti érintkezésben, mintha “tojáson táncolnának” Azonban előzékenységük és szeretetük irányomban félreismerhetetlen volt, és nyelvemet megőrizték attól a kísértéstől, hogy elhamarkodott és barátságtalan megjegyzéseket tegyek. A kísértések ilyen pillanatai különösen akkor jöttek, amikor kezdtem felismerni, hogy az adventista tanokban mindenképpen van valami igazság. Amikor hallgattam, olvastam és gondolkodtam, mindinkább világossá lett előttem, hogy az adventista teológia milyen jól átgondolt és logikus magyarázata Isten Igéjének.

            Meglepetésemre és örömömre szolgált felfedezni, hogy – noha az adventisták tiszteletben tartják E. G. White írásait, és felhasználják azt teológiai álláspontjuk meghatározásaként – tulajdonképpeni tankönyvük mégis a Biblia. Nem White asszony, mint azt sok kritikus állítja, hanem az Isten Igéje. A Biblia szolgál tanításaik alapjául, és onnan merítik bizonyítékaikat tanításaik alátámasztására. White asszony írásait csupán kommentárként, szövegmagyarázatként használják a Bibliához.

            A küzdelem mind hevesebb lett bennem. Éppen azon voltam, hogy az igazságot felfedezzem, s elhatároztam, hogy alárendelem magam a felismert igazságoknak: “jöjjön aminek jönni kell” alapon, azonban – mint a legtöbb ember amikor hirtelen szembe találja magát az igazsággal -, én is megkíséreltem ellene állni. Miközben az adventista hitigazságokat kutattam, attól féltem, hogy kutatásaim eredményei végül nyomasztólag hatnak, és az adventizmusba beletemetnek. Nem akartam a lutheránus egyházat elhagyni. Bensőleg idegenkedve és elutasítóan jöttem az Andrews egyetemre. Ezzel a magatartással akartam ellenszegülni az adventista teológiai nézeteknek. És mégis, egy ellenállhatatlan késztetés hajtott tovább, hogy annyi igazságot találjak és értsek meg, amennyit csak lehetséges.

Miközben – csaknem két év után is – vonakodtam még mindig feleségem bizonyságtételét meghallgatni, ugyanakkor naponta elhagytam lakásomat, hogy az előadásokat hallgassam, és könyveket olvassak, melyeknek ismét csak át kell alakítaniuk életemet. Amit az adventista hallgatók csak egyszer olvastak el, azt nekem többször kellett átolvasni, összehasonlítani ismereteimmel, és felülvizsgálni. Ez a szellemi erőfeszítés számomra néha nagyon soknak tűnt, és kimerülve csuktam be a könyvet. Némelykor felnéztem az égre, s perlekedtem Istennel, hogy nyilvánvalóan nem tudja pontosan, mit tegyen. Feleségem belső küzdelmemet csak csendben tudta figyelni, és imádkozott értem. Nyilván imája meghallgatása volt az Andrews egyetemen való tartózkodásunk, ámde azon túl a többit már csak a Szentlélekre bízhatta, hogy Ő végezze el azt, amit emberek nem tudnak. Még nagyon idegenkedtünk egymással szemben. Olyan közel, és mégis olyan távol voltunk egymástól!

            A krízis az első negyedév közepén tetőzött. A dolgok nem úgy fejlődtek, ahogy reméltem. Még mindig itt voltam, és tanulmányokat folytattam. Egyetlen radikális eretnek tanra sem akadtam, amely elrémített, menekülésre késztetett volna. Ellenkezőleg. Az adventista teológiában kezdtem felismerni az igazságot. Ámde fellázadtam ellene, vonakodtam elfogadni, mert tudtam, hogy ez mit jelent majd, milyen alapvető változásokkal lesz életemre.

A döntés órája még mindig nagyon élénken előttem van. Az egyik általam látogatott tanfolyamon “Az engesztelés tana” volt a téma. dr. Wilber Alexander volt a docens. Az első öt héten gondosan lefektette a bibliai alapját az adventista nézet ezen fontos keresztény koncepciójának. Kimutatta Krisztus áldozati halála és az ótestamentumi engesztelési szertartás közötti kapcsolatot, és azután rátért Krisztus mennyei szentélyben végzendő jelenlegi főpapi szolgálatának megbeszélésére, amint az a Zsidókhoz írt levélben olvasható. Ezzel világossá tette annak utalását az engesztelési tanra. Általában a protestánsok mindig azt a nézetet képviselték, hogy Krisztusnak a kereszten történt halálával az engesztelés befejeződött. Ezzel szemben az adventista teológia azt a nézetet képviseli, hogy Krisztus a kereszten az engesztelést elvégezte a bűnösért, s Ő, mint a világ és az Isten népének főpapja, áldozati halálának jótéteményeit elérhetővé teszi. Ámde az engesztelésen, a megbékélésen kívül nemcsak a sátáni hatalom feletti győzelem ígéretéről van szó, hanem annak az utolsó győzelemnek megvalósításáról is, hogy Sátán megsemmisíttetik, és Isten jelleme az egész Universum előtt igazolást nyer.

            Amikor egyik napon Krisztus keresztjének jelentőségét teljesen új szemmel láttam, egy mély. belső feszültség töltött meg. Három év egy lutheránus szemináriumban, és tíz éves bibliai értelmezés, magyarázat és prédikáció vésődött be lelkembe. Fájdalmas tapasztalatot jelentett, gondolataimat és elképzeléseimet sarkából mozdította ki. A feszültség csak növekedett, mígnem egyik nap majdnem kirohantam az előadó-teremből. Szerencsére még képes voltam uralkodni magamon. Az előadás után odamentem a docenshez, és kértem őt, szánjon rám egy kis időt. Érezte belső nyugtalanságomat, és azonnal behívott az irodájába. Ott azonban nagyon nehéz volt elmondanom, hogy mi ment végbe bennem. Igyekeztem megvilágítani, hogy éppen egy azonosítási krízisen megyek át – egy lutheránus és mégsem lutheránus, nem adventista és mégis adventista – állapoton. Szavaim könnyekben fejeződtek be. Zokogva próbáltam megmagyarázni, h. milyen jó volt minden, és milyen komplikálttá lett minden, és milyen dilemmában találtam magamat. Nem könnyen sírok. Azokat az élethelyzeteket, melyekben felnőttként sírtam, egyik kezemen meg lehetne számolni. Most azonban nem tudtam gátat vetni könnyeimnek. Sírásomban nem maradtam magamra. Más valakit is hallottam zokogni. Professzoromat, aki osztozott fájdalmamban, és ezen a napon barátommá lett. Nem értem sírt. Ezt nem bírtam volna elviselni. Ő velem sírt! Nagyon jólesett együttérzése, megértése. Együtt beszélgettünk, együtt sírtunk, , majd együtt imádkoztunk.

            Azon a reggelen legszívesebben elmenekültem volna, azonban nem volta autóm. Mielőtt Bessemerből elmentünk, vettem egy Volkswagent, amely azonban túl könnyű volt a megrakott pótkocsi húzására. Azért kölcsön kértük Bigfordék. kocsiját. Röviddel azután, miután meglátogatott Bigford asszony bennünket, és visszacseréltük kocsinkat, feleségem egy autóbalesetet szenvedett. A fordulásnál a Volkswagen hátul beszakadt, és súlyosan megsérült. Csaknem két hónapig kellett a szervizben tartani javítás végett. Üzemképes jármű nélkül nehéz lett volna az egyetemet elhagyni. Még nővéremet sem tudtam meglátogatni, hogy kibeszéljem magam. Belső harcaimat egyedül kellett megküzdenem. Ha nagy volt is a kísértés arra, hogy egyszerűen elfussak, azonnal elvetettem ezt a lehetőséget. Minden esetre az az elszigeteltség még nagyobb feszültséget okozott közöttem és feleségem között.

            Barátomtól, a professzortól visszamentem a lakásomra, és ott újólag imádkoztam. Azt mondtam az Úrnak, hogy én nem értem mi történt velem, s miért történt. Esdeklőn kértem útmutatást, hogy tovább csináljam-e. Felnyitottam Bibliámat, és Habakuk próféta könyvében ezt olvastam az első fejezet ötödik versében:

• “Nézzetek szét a népek között, vizsgálódjatok és csodálkozással csodálkozzatok, mert oly dolgokat cselekszem a ti napjaitokban, mit el sem hinnétek, ha beszélnék.” Hab.1,5.

A biztonság érzése vonult át rajtam. Most már tudtam, hogy továbbra is nézni és csodálkozni fogok, azt is tudtam, hogy még nem jött el az ideje a helyes megértésnek. Azonban ez a szöveg azt a bizonyságot adta, hogy Isten vezetését majd egy napon érteni és értékelni fogom.

            Az utolsó két év tapasztalata arra késztetett, hogy sokat gondolkozzam a hit lényegéről. Mi a hit? Lényegében a Jézus Krisztus iránti bizalom. Megtanulása, elfogadása annak, hogy teljesen mindegy, hogy melyik úton vezet bennünket. Az útszakaszok különösnek, ködösnek tűnhetnek, mégis áldáshoz vezetnek és az Isten bölcsességébe vetett nagyobb bizalomhoz segítenek. Ha engedelmesek akarunk lenni az Úr iránt, akkor nem zárkózhatunk el a nagyobb ismeret és növekedés elől. Az igazságtól nem kell félnünk, hanem a zsoltárossal együtt kérni kell:

• “Küldd el világosságodat és igazságodat, azok vezessenek engem; vigyenek el a te szent hegyedre és hajlékaidba.” Zsolt.43,3.
• “Ímé te az igazságban gyönyörködsz, a mely a vesékben van, és bensőmben bölcsességre tanítasz engem.” Zsolt.51,8.

Ha új igazság tárul fel előttünk, akkor a hívőnek vágyakoznia kell utána, megtapasztalni, üdvözölni, elfogadni, felhasználni kell, aszerint kell élni és tovább adni azt másoknak. Volt alkalmam megtanulni, hogy a h. n. adventisták üzenethirdetésétől nem kell félni, azt elutasítani sem kell, hanem nagyon szeretni és elfogadni azt.                                 (Folytatása következik)