A SZERETET BEISMERÉS

• “Valljátok meg bűneiteket egymásnak és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok.” Jak.5,16

Egy párás chicagói estén az egyik protestáns imaházban ülve élvezettel néztem az embereket, akik az előadásra gyülekeztek. A jó keresztény tanfolyam hallgatói voltunk. Mi, egyetemi hallgatók egy sorban ültünk. Szépen meg voltunk borotválkozva, és szinte látszott rajtunk, hogy készségesen tolmácsolnánk akár görög nyelven is János evangéliumát. Ünneplő ruhát húztunk, nyakkendőt kötöttünk, kifényesítettük a cipőnket, és gondosan megfésülködtünk.

            Azelőtt egyetlen egy helyen sem láttam olyan különböző embereket, mint ott. Ez a kép mintha az illusztrációja lett volna annak a bibliaversnek, hogy jól kell tartani az éhezőket, fel kell öltöztetni a mezíteleneket. Minden embercsoport képviselve volt az alkoholisták, kábítószer-élvezők, utcalányok és a közönséges munkakerülők.

            Elöl egy szürke öltönyt viselő ember monoton hangon prédikált. Nadrágja élesre volt vasalva. Nehezen tudtam figyelemmel kísérni az előadást. Gondolataim minduntalan elkalandoztak. Talán meg kellene kérnem a szónoklót, hogy hangosabban beszéljen. Utána az jutott eszembe, kiszámította-e már valaki, hogy az ilyen előadások után hányan állnak sorban vacsoráért?

            Elmélkedésemet a szónok megdöbbentő hangja szakította félbe. Néhány bibliaverset olvasott és úgy látszik, hatással akart lenni hallgatóira. “Mindnyájan, mint juhok eltévelyedtünk” – mondta. A mellettem ülő hallgatóra pillantottam és felemeltem a szemöldökömet. Társam lassan bólintott, egyetért ki nem mondott szavaimmal, hogy ez a szöveg valóban megfelel a hallgatóságnak. “Hadd hallják – súgtam neki, - az igazság senkinek sem fog megártani.”

            “Ki ki az ő útára tértünk” – folytatta a prédikátor, én pedig helyeseltem. “Mindnyájan vétkeztek és szűkölködnek az Isten dicsősége nélkül.” Ismét megfelelő a szöveg.

            Amikor magyarázni kezdte a verseket, gondolataim ismét elkalandoztak. A prédikáció befejezése után csoportunk megtekintette a kiállított anyagot, majd szétszéledtünk. Egyik barátom megjegyezte, bennünket arra tanítottak, hogy az ilyen munkát másokra kell bízni.

            Gyorsan azt válaszoltam neki, hogy igazán boldogok lehetünk. A többiek helyeslően bólintottak.

            Késő este elégedetten megírtam véleményemet a hallottakról. Ezután kitöltöttem az űrlapot, majd a hosszú nap után elégedetten bújtam be az ágyba. Elaludni azonban nem tudtam.

            Magam sem tudom miért, de állandóan a bizonytalan prédikátor szavai jártak az eszemben. “Mindnyájan, mint juhok eltévelyedtünk…” “Mindnyájan vétkeztek és szűkölködnek az Isten dicsősége nélkül…” Emlékszem, milyen sokáig nézte azt a sort, ahol mi foglaltunk helyet, majd így szólt: “Mindenki, aki itt jelen van, bűnös.” Emlékszem, hogy ekkor kissé zavarba jöttem, és feltettem magamban a kérdést, miért nem mondta meg neki valaki, hogy mi a tanfolyam vendégei vagyunk. Hosszú elmélkedés után nyugtalan álomba merültem.

            A következő napokban sehogyan sem tudtam elfelejteni a prédikátor szavait. Az elhangzottak olyan hatással voltak rám, hogy végül szembe kellett néznem a ténnyel, hogy én is közönséges bűnös vagyok.

            A felismerés megsértette büszkeségemet és elégedettségemet, majd lehetővé tette számomra, hogy belássam, milyen vagyok tulajdonképpen: bűnös, önző, büszke, ellenségeskedő és türelmetlen, aki nem képes megérteni felebarátait.

            Végül kétségbeesetten, reményt veszve Isten elé járultam, és őszintén beismertem hibáimat. Beláttam, hogy milyen vagyok, ezért nem volt más választásom, mint a beismerés.

            Ekkor változás állt be életemben. Mielőtt ez megtörtént volna, csak félig-meddig volt szükségem Jézusra. Természetesen tudtam, hogy Isten parancsolatainak megtartásával az egyház elveinek tiszteletben tartásával és szolgálatommal nem tudom kiérdemelni az üdvösséget, ami azonban az igazi lelki tapasztalatot illeti, itt nagy akadály gördült közém és Krisztus közé. Azt hittem, hogy mivel eleget teszek az előírásoknak, egészen jó hívő vagyok. Azt hittem, hogy hűségemnek köszönve közelebb fogok kerülni Istenhez, mint azok az emberek, akikről azt gondoltam, hogy nem olyan jó hívők, mint én.

            Istennek végül figyelmeztetnie kellett, hogy ez így nem mehet tovább. A pap szavaira gondolva beláttam, milyen is vagyok tulajdonképpen. Megértettem, hogy tekintet nélkül engedelmességemre, hitemre, szolgálatkészségemre – sohasem leszek jobb, mit egy tolvaj, utcalány vagy alkoholista. Beláttam, hogy tisztességes öltönyöm csak egy közönséges rongy. Megértettem, hogy ápolt külsőm ellenére Isten szemében csak gyámoltalan bűnös voltam.

            Most már tudtam, hogy a lehető legtöbb megbocsátásra van szükségem. Ugyanannyira van szükségem, mint a “legrosszabb személynek”. Ugyanúgy szükségem van nekem is Jézusra, mint nekik. A tanfolyam szerencsétlen hallgatóihoz hasonlóan nekem is erősen rá kell támaszkodnom. Beláttam, hogy lelkileg semmi előnyben sem vagyok hozzájuk képest.

            Mi emberek nem vagyunk tudatában bűnös állapotunknak. Nem ismerjük be tévedéseinket.

            Emlékszem egy esetre, amikor először vettem részt az ismeretlen alkoholisták gyűlésén. Egyházunk egyik igen tisztelt vezetője így mutatkozott be: “Tom vagyok, az alkoholista.” Sohasem fogom elfelejteni, mennyire meglepett a dolog.

            Felháborodtam. Szerettem volna felkiáltani, hogy ő nem alkoholista. Szerettem volna mindent elmondani tiszta jelleméről. Tudtam, hogy éveken át egyetlen csepp alkoholt sem fogyasztott. Figyelmeztetni akartam, hogy ne alacsonyítsa így le magát.

            Tom nyugodtan elmondta hallgatóinak, hogy akkor hagyta abba az ivást, amikor kezét az isteni erő kezébe helyezte. Elmondta azt is, hogy ennyi eredményes küzdelem után biztos abban, hogy sohasem támaszkodhat önmagára, mert természeténél fogva alkoholista volt, és az is marad.

            Ezután elmondta nekem, hogy csupán őszinte beismeréssel tud eredményt elérni a társaság többi tagja is. Azóta gyakran elgondolkodom a gyűlésen uralkodó őszinte légkörről. Szinte érezhető olt az egység lelkülete azoknál a nőknél és férfiaknál, akik miden további nélkül őszintén szembenéztek valódi állapotukkal és szükségletükkel. Ott, ahol az “én alkoholista vagyok” beismerés elhangzott, nem volt sem büszkeség, sem önzés, sem képmutatás.

            Több embert is ismerek, akik éppen ennek az egyesületnek köszönhetik, hogy megváltoztak. Tudok sokakról, akik Tomhoz hasonlóan az egyesület tagjai voltak, de nem a segítségért, hanem azért, hogy másokon segítsenek. Őszinteségükkel és nyílt beismerésükkel kezet nyújtottak a küzdelmet vívóknak.

            Vajon milyen lenne az az istentisztelet, melyben a lelkész így kezdené prédikációját: “Én Tom vagyok, a bűnös ember.”

            Istentiszteleteink éneklésből, imádkozásból és prédikációból állnak. Természetesen mindennek megvan a maga értéke. Voltál-e már olyan összejövetelen, ahol alkalom adódott a bűn bevallására? Ha így lenne, gyakran megesne, hogy egyes hívők éppen az imaházba indulás előtt veszítenék el autójuk kulcsát. Ez az ötlet nem megszokott, de nem is valami kellemes. A Bibliában azonban nyílt felszólítás olvasható:

• “Valljátok meg bűneiteket egymásnak, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok.” Jak.5,16.

A beismerésnek nagy ára van. A puszta valóságból indul ki, és egészen addig a magaslatig jut el, ahol a büszkeségnek és egoizmusnak már nincs helye. A beismerés arra késztet, hogy temesd el énedet.

            A beismerés fáj, de vajon miért olyan nehéz? Mert sérti a büszkeséget. A halott embernek azonban nincs büszkesége, mert az igazi hívők meghaltak önmaguknak.

            Isten szeretné, ha mindig készek lennénk beismerni hibánkat. Ez az egyedüli mód arra, hogy örökre biztosítsuk magunknak az isteni megbocsátást. Így, amint vagyunk, egyetlen pillanatig sem élhetünk nélküle. Isten nem tud megbocsátani, ha nem fogadtuk el, de nem is tudjuk elfogadni, ha nem ismertük be bűneinket.

            Ha tartós kapcsolatot akarunk létrehozni Istennel, akkor mindig legyünk készek a bűn bevallására. Erre természetesen felebarátainkkal való kapcsolatunkban is nagy szükség van. Ha bevalljuk tévedéseinket Istennek, megbocsát nekünk; ha felebarátainknak bevalljuk hibáinkat, ők is meg fognak nekünk bocsátani.

            Bűnvalló imádban nem korlátolódhatsz egy bizonyos eseményre, mint például arra, amikor tizenhárom éves korodban elloptál egy kisebb pénzösszeget, vagy tegnap csúnyát mondtál testvérednek. Ha őszintén megbántad tettedet, sokkal többet fogsz mondani. Be fogod látni, hogy bűnös vagy, hajlamos vagy a bűnre, és csupán úgy élhetsz igazi életet, ha szüntelenül Krisztusra támaszkodsz.

            Ha az embereknek valljuk be bűneinket, a lényeg abban rejlik, hogy hajlandók vagyunk szemlélni a bűn betegségének elterjedését. Ezt tartva szem előtt a bűn bevallása új értelmet kap Istennek való szolgálatunkban. A kereszténynek nem kell beismernie embertársai előtt a már régen elkövetett bűnöket, melyek nem tartoznak rájuk. Ennek semmi jelentősége sem lenne, esetleg meg is sértődnének.

            A kereszténynek be kell ismernie önző hajlamait, eltompult lelkiismeretét és szeretethiányát. Ez után megkönnyebbül és támogatást kaphat, bűnbánatáért pedig győzelmet arat és szabadságot kaphat, bűnbánatáért pedig győzelmet arat és szabadságot kap Istentől. Ha bűneit nyilvánosan vallja be, a többi hívő is imádkozhat érte, és ez gyógy-terápiaként fog hatni rá. Így néz Isten a hívők körében elhangzott bűnvallásra.

            Az Istennek való beismerésen és a bűn “nyilvános” bevallásán kívül van egy harmadik mód is, a “szív a szívnek” beismerés. Erre gondolt Jézus, amikor a következő utasítást adta:

• “Azért ha a te ajándékodat az oltárra viszed és ott megemlékezel arról, hogy a te atyádfiának valami panasza van ellened, hagyd ott az oltár előtt a te ajándékodat, és menj el, elébb békélj meg a te atyádfiával és azután eljövén, vidd fel a te ajándékodat.” Mt.5,23-24.

Jézus ezzel azt akarta mondani, hogy ajándékainknak semmi értéke sincs, ha nem vagyunk jó viszonyban az emberekkel. Itt a szemtől szembe való beismerés van kiemelve. Az ilyen beismerés helyreállítja a viszonyokat, és a lelki élet zavartalanul folyik tovább.

            Isten olyan nagy jelentőséget tulajdonít a bűn bevallásának, hogy az istentisztelet részévé tette. Nem kérdez bennünket, akarunk-e így tenni vagy sem. A Biblia egyformán szólít fel bennünket az imára, a bizonyságtevésre és a bűnbánatra: “Valljátok meg bűneiteket egymásnak és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok.” Ha tehát testi és lelki egészséget óhajtunk, akkor a bűn bevallását életünk alkotó részévé kell tennünk. Mindez attól függ, elfogadjuk-e ezt az ajánlatot vagy sem.

            Talán a bűnbánat hiánya okozza korunk egyházában a testi és lelki betegségeket? Olyan légkör uralkodik-e egyházunkban, hogy képtelenek vagyunk nyíltan bevallani bűneinket?

            Az emberek többsége reménytelen élete él. Egyházunkban és azon kívül is, az emberek testileg is, lelkileg is betegek. Mindaddig, míg nem hagyunk fel a színlelt istenfélelemmel, amíg szembe nem nézünk valódi állapotunkkal, amíg be nem ismerjük egymásnak bűneinket, és nem küzdünk ellenük együttes erővel, kevés győzelmet fogunk kiharcolni.

            A bűn bevallásáról alkotott felfogásunk ne legyen merev. Nem kell túlzásba vinni, nem szabad képmutató bizonyságtevéssé változtatni, nehogy később bánkódjunk kimondott szavaink miatt.

            Háromféle bűnbeismerés van. Vannak olyan bűnök, amelyeket csak Istennek mondhatunk el. Vannak bűnök, melyeket azoknak kell megvallani, akik ellen elkövettük. És van nyilvános törvényszegés is, amelyet nyilvánosan kell elmondanunk.

            Ha a beismerés a kellő módon történik, akkor meg fog felelni az isteni elgondolásnak, vagyis a szeretet és a lelki épség továbbításának egyik leghatékonyabb ereje lesz. A beismerés olyan légkört teremt, amelyben a Szentlélek eredményesen működik az ember életében.

            Sokan talán azért tartózkodnak a bűn nyilvános bevallásától, mert ez az egyedüli terület, ahol Jézus Krisztus nem hagyott példát számunkra. Krisztus példát mutatott az imában, a bűnnel való ellenszegülésben, megbocsátásban, feddésben, javításban, a szeretet kinyilvánításában, de nem adott példát a bűn bevallására. Jézus sohasem vétkezett. Ellenben követhetjük becsületességét, nyíltságát és a gyengeségek beismerésének példáját. Ebből a szemszögből nézve, habár tiszta és bűntelen volt, mégis kész a beismerésre; honnan tudjuk akkor mi, bűnös emberek elkerülni a bűn bevallását?

            Jézus nyíltan beszélt a kis híján legyőzhetetlen kísértésekről és a kényszerről. Azon a szörnyű éjszakán, amikor az egész világ terhe a vállára nehezedett, beismerte gyengeségét. A támogatás szükségessége szinte elviselhetetlenné vált számára. Mégis volt annyi ereje, hogy tanítványaihoz fordult:

• “És maga mellé vévén Pétert és Zebedeusnak fiát, kezde szomorkodni és gyötrődni. Ekkor monda nékik: Felette igen szomorú az én lelkem mindhalálig! Maradjatok itt és vigyázzatok én velem.” Mt.26,37-38.

Félt, mert gyengének érezte magát a nagy feladat elvégzésére. Ezért követői előtt őszintén Istenhez fordult és kérte, ha lehetséges, mentse fel a szolgálat teljesítése alól.

            Ezzel a feledhetetlen példával bebizonyította, hogy a bűn bevallása sokkal több, mint a tévedések beismerése Istennek, embertársainknak vagy az egyháznak. Életével igazolta, hogy a beismerés teljes őszinteséget igényel akkor, amikor gyengeségeinkről van szó, és abbeli szükségletünkről, hogy Istenre támaszkodjunk.

            Isten gyűlöli azt, ha valaki tetteti magát. Anániás és Safira azt állították, hogy ők a fiatal keresztény egyház hűséges hívei. A látszatra vallásos emberek, akiknek erkölcsében és tisztességében az emberek sohasem kételkedtek volna, megpróbálták becsapni Istent. Életükkel fizettek azért, amit Isten kért hamisságukért.

            Jézust elszomorította a farizeusok képmutatása és hamissága, ezért, bár szomorú szívvel, de szigorúan megfedte őket romlottságukért. Ezt szeretetből, nem gyűlöletből tette.

            A hegyibeszédben azt mondta, hogy ha valaki nem olyannak mutatja magát, amilyen, vagy ha szavai nem igazi érzéseit fejezik ki, akkor nem mond igazat. Isten gyermekeinek tettei legyenek olyanok, mint a világító napsugár.

            Csupán Isten kegyelméből tudunk képmutatás nélküli életet élni, és csupán így tudjuk eredményesen bizonyítani, hogy Isten szeretete tölti el szívünket.

            Jézus legnagyobb feladata az volt, hogy megnyerje az embereket az igazság beismerésének. Sokaknál ezt nem sikerült elérnie, ezért azok az emberek sohasem vallották be bűneiket. Nem ismerték el, hogy szükségük van Jézusra, mint Megváltójukra. Mások, akiknél ezt elérte, igaz követői lettek.

            Sokan ma is mindent elhanyagolnak, mert félnek beismerni önmaguknak az igazságot és szükségleteiket.

            Milyen szomorú, hogy sokan azért tétováznak, mert szeretnének szeretetet és megértést kapni. Félnek, hogy ha kiderül kívánságuk, megvetik őket, ezért még Isten előtt sem akarják feltárni igazi lelkiállapotukat.

            Ez a szeretet szükségességének téves értelmezése. Az emberek többsége annyira vágyódik szeretetre, hogy szinte mindent kész megtenni, csakhogy része legyen benne. Tettetik magukat, hogy valakik azt állítják, hogy jobbak, odaadóbbak, kedvesebbek, mint a valóságban. Képmutatóan viselkednek Isten, de még önmaguk előtt is.

            Neked, mint Isten gyermekének abban a kiváltságban van részed, hogy nyílt és őszinte lehetsz. Tudod, hogy Isten elfogad olyannak, amilyen vagy. Ez a szabadság erő, melyet Isten ad gyermekeinek. Nem kell elérned nagy eredményeket, nem kell arra törekedned, hogy többet gondoljanak rólad, mint amilyen a valóságban vagy, mert Krisztusban az vagy, aminek lenned kell.

            Aki nem képes belátni lelki állapotát, reménytelen rab, melyet a hazug élet terhe gátol. Nem is csoda hát, hogy a Bibliában azt olvassuk, hogy a bűn beismerése egészséget eredményez. Ha valaki bevallja bűneit Istennek, bűnbocsánatot nyer, szabaddá válik, és Istenhez közeledik. Ha valaki őszinte lehet a társaságban, és nyíltan elmondhatja szükségleteit, akkor minden feltétele megvan ahhoz, hogy egészségben éljen és szoros kapcsolatot létesítsen felebarátaival.

            Ha bevalljuk egymásnak bűneinket, bizalommal vagyunk egymás iránt, közelebb kerülünk egymáshoz. Az őszinteség lehetővé teszi Isten Lelkének működését. A feléledést mindig beismerés előzte meg, ami aztán az életmódot is megváltoztatta.

            Az élet törvénye alapján, melyet a Teremtő alkotott meg, az őszinteség és bűnbánat szeretetet, egységet és együttérzést eredményez. Ha valaki nem nyílt és őszinte, nem tud szeretni.

            Pál apostol az élő példa arra, milyen az, amikor egy lelki vezető élete nyílt és áttekinthető. Az apostol nem igyekezett leplezni problémáit és gyengeségeit. Ő, aki a legműveltebb újszövetségi teológus, az evangélium legeredményesebb misszionáriusa és prédikátora volt, alázatosan és nyíltan elismerte Timótheusnak, a kezdő prédikátornak, hogy

• “Krisztus Jézus azért jött e világra, hogy megtartsa a bűnösöket, akik közül első vagyok én.” Tim.I.1,15.

Amikor a világ meggyőződik a hívek őszinteségéről, akkor sokan a felemelő közösség tagjai akarnak lenni. Az emberek az egyházban és azon kívül is, vágynak az egységre. Sokan belefáradtak a képmutatásba. Szeretnének olyan légkörben élni, ahol szabadon viselkedhetnek, és olyanok lehetnek, amilyenek a valóságban.

            Vajon az egyház nem azért lett megszervezve, hogy védelmezze és kiteljesítse az egység és szeretet ilyen formáját? Vajon az embereknek továbbra is bárokba és csoportterápiára kell járniuk azért, hogy megtalálják az egységet? Vajon nem a Szentlélekkel megáldott egyháznak kell elvégeznie ezt a magasztos feladatot? Vajon nem az egységnek kell jellemeznie az egyházat? Vajon nem fogja a világossághoz vezetni az elveszetteket; a Jézus Krisztussal való egységhez, a menny és a föld légkörébe, abba a légkörbe, mely betölti a magányosok üres szívét?

            Őszinteség, felszabadultság és beismerés nélkül az egyház nem alkothat a bűnösökből egyéneket és nem tudja elvégezni az evangélium-hirdetés feladatát sem.

            A beismerés, mely az ébredés, reform, evangélizálás, bizonyságtevés, barátság és egység alapja, helyet kell hogy kapjon az egyházban.

            A Biblia nyíltan rámutat arra, hogy minél erősebb valaki lelkileg, annál készségesebben ismeri be tévedését. Az Írásban gyakran találkozunk a hithősök hibáinak leírásával. Elolvashatjuk, hogyan ismerték be bűneiket Istennek, kortársaiknak és nekünk. Mindezt az ihletett tollak hűségesen feljegyezték. Ádám, Mózes, Dávid, Illés, Jónás, Ésaiás, János, Péter, Pál és még sokan mások – hozzánk hasonlóan küzdöttek a bűnnel. Megtörtségükből és beismerésükből egészség és élet fakad sokak számára.