3. fejezet

3. rész

Ez alkalommal hat fiatalember lett felszentelve a papi szolgálatra. Amikor az egyház-elnök hathatós prédikációját hallgattam, és tanúja lettem a hat fiatalember kézrátétel által történő felszentelésének, Isten szívemhez szólt. Életemben először mérlegeltem, hogy pap legyek. Otthon, éjszaka, amikor nem tudtam aludni, az egész csak szeszélyes ötletnek tűnt előttem. A következő napokban és hetekben azonban megerősödött bennem ez a gondolat, mígnem végül teljesen betöltötte a nap minden órájában gondolkodásomat. Nem mertem erről beszélni egyetlen emberel sem. Teljesen hihetetlennek, éppenséggel lehetetlennek tűnt az ötlet kivitelezése. Azonban mindinkább megerősödött bennem az elhívatás érzete. Éjjel, ébren feküdtem ágyamban, és világossá lett előttem, mit jelent ez a lépés számomra, milyen nagy döntést kell hoznom, és milyen nagy változást jelent majd ez az életemben.

            Végül felkerestem a lelkészemet. Tanácsára beiratkoztam a Suomi Kollégiumba. Úgy gondoltam, hogy a visszaigazolás még azon a napon megérkezik. Este reménykedve nyitottam ki levélszekrényemet. Itt voltak az iratok. Szívem az örömtől szinte szétpattant, s ekkor ismertem fel, hogy Isten miként irányítja ügyemet, és világosan megmutatja számomra a követendő utat.

            Nem tartott soká üzleti ügyeim elrendezése és utazásom előkészítése.

1954. szeptemberében, 24 évesen, némi szorongással és aggodalommal kezdtem el az új életszakaszt. Sajnos, az első hat hét kimondottan siralmas volt, és első zárthelyi dolgozatom felsülést, csalódást jelentett. Teljesen elcsüggedve, biztos voltam benne, hogy egy súlyos tévedésnek estem áldozatul. Fontolgatni kezdtem, hogy valóban ott maradjak-e tanulmányaimat folytatni. Ezután Isten, egyik őszi napon, egészen elbájoló módon nyilatkoztatta ki akaratát. Amikor a könyvtárban ültem, és az amerikai történelemről szóló tankönyvet megpróbáltam olvasni. Valójában azonban azon törtem a fejem, hogy még a mai napon elutazom. Ekkor a vállam fölött egy kéz nyúlt át, és egy lapot tett könyvem tetejére. Ezt olvastam a rajta:

• “Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít.” Fil.4,15.

Történelem tanárom volt az, aki gyanította szorongásomat. Milyen jó ember volt! Egyik tanulója iránti részvéte és együttérzése mélyen érintett. Arra gondoltam, bizonyára lehetséges minden ilyen sok szeretettel és barátsággal!

            Amikor néhány héttel később Istentől bátorításra volt szükségem, egy következő üzenetet küldött számomra:

Egy erősen hideg napon történt, a tél kezdetén. Az eget súlyos sötét felhők borították be, s az én szívem is gondterhelt volt, amikor a kápolna ablaka felé kinéztem. Úgy gondoltam, hogy egyedül vagyok, amikor egy ismerős prédikátor hangján ezt hallottam:

“Nem csodálatos tudni azt, hogy a fellegek fölött süt a Nap?”

Hirtelen tudatára ébredtem erőtlen hitemnek – felismertem, hogy Isten megpróbálta hitemet azért, hogy felkészítsen arra, ami előttem állt. Megújult bizalommal fordultam ismét tanulmányaimhoz. Most tudtam meg, hogy Isten velem volt, és mindenen keresztül fog vezetni. Ígéretét valósággá tette előttem. Végtelenül boldog voltam vizsgáim jobbrafordulása miatt, és Isten vezetésének egyéb jelei felett. Kértem Shirleyt, hogy legyen a feleségem. Ő igent mondott. Karácsonykor eljegyeztük egymást, és a következő év júniusában összeházasodtunk. Ősszel egy kisebb lakásba sikerült költöztünk.

            Fogalmunk sem volt, hogy honnan fizetjük ki a lakbért a második kollégiumi évben. Mindenesetre addig a napig nem, amelyen hétszáz dollárt találtam. Természetesen a valóságban nem “találtam”. Sokkal inkább Isten csodálatos módon őrizte meg számomra a könyvelésemben elkövetett hiba alapján. Ugyanis, amikor az elmúlt év őszén vállalkozásomat feladtam, számlámat is megszüntettem. Mindenesetre negyven dollárt hagytam fenn, hogy az ellenőrt, aki a jövedelemadót kiszámította, a következő tavaszon fizetni tudjam. Amikor húsvétkor felkerestem, már mindent előkészített. Miután jövedelem-adómat kifizettem, tudni akartam, van-e elegendő pénzem a kontómon, hogy az ő szolgálatait kifizessem. Azt mondta:

• Több mint elég.

Azt kérdeztem, mennyi az. Ő így válaszolt:

• Hétszáz dollár.

Kiderült, hogy annak idején elmulasztottam a hétszáz dollár befizetését csekkfüzetembe beírni. Így az egykori tévedés ilyen örvendetes következménnyel járt! Egy tévedés, amit hiszek, Isten végzésére vezethető vissza. Ez további megerősítést adott arra nézve, hogy a helyes úton haladok, és Isten tervének megfelelően alakul sorsom.

            A Suomi kollégiumban eltöltött második év után Marquettébe (Michigan állam) költöztünk, ahol a Northern Michigan Egyetemre iratkoztam be. Mivel itt nem találtunk üres szobát, bútorainkat eladtuk, és kértük Istent, hogy egy megfelelő lakást találjunk. A nyarat Waukeganben töltöttük, ahol – mint kőműves – pénzt kerestem. Eközben megtudtuk, hogy egyetlen lakhatási lehetőség, egy Mobile Hómé, egy lakókocsi. Azonban ennek is magas volt az ára a mi előrelátható bevételünkhöz képest. Azonban egy szomorú esemény, nagyapám halála, mégis hozzájuttatott a szükséges pénzhez azon a nyáron. Mintegy 2000 dollárt hagyott rám örökségül.

            Ezután hetekig kerestünk egy megfelelő lakókocsit, amely elég nagy és elég jó állapotban is volt, s amit megfizethető áron megszerezhetnénk. Ámde nem találtunk egyet sem. Amit megmutattak, nagy és régi volt, megrongált és drága. Az egyik péntek este elhatároztuk, hogy egy ügynököt keresünk fel, akivel eddig még nem voltunk kapcsolatban. Már ismét csalódva el akartunk menni, amikor Shirley tekintete egy kisebb kék lakókocsira esett, amely hátul a másik kocsi mögött volt elrejtve. Az eladó nem mutatta meg nekünk. Azt gondolta, hogy ez a kocsi nem érdekelhet bennünket. Azonban ez nagyon is érdekelt! Elég nagy volt, tiszta és jó állapotban lévő. Noha alig mertük megkérdezni az árát, mégis tudtuk, ez a mi lakókocsink. Ára 1800 dollár volt. Azonnal megvettük, és ismét világossá lett előttünk, hogy Isten fölöttünk tartotta kezét, és minden szükségünkben segítségünkre van. Ebben a bizalmunkban megerősödve vontattuk “házunkat” Marquettébe, és elkezdtem kiképzésem második szakaszát. Feleségem valami tevékenységet keresett magának, s ebben is Isten segített nekünk. Ezt már egy évvel ezelőtt is megtette, amikor az a lehetősége volt, hogy a kollégium elnökének dolgozhatott. Most Isten az egyetemi tanácsos barátságossága és érdeklődése által segített. Amikor egyik napon a menzán találkoztunk, megállt, és megkérdezte tőlem, hogy Shirley nem keres-e egy állást? Amikor igennel válaszoltam, személyes ajánlást adott az iskola igazgatósága felé. Így azután feleségem ott dolgozott két évig, és megkereste a férje tanulmányaihoz szükséges anyagiakat is.

            A Northern Michigan Egyetemen 1958 május végén fejeztem be tanulmányaimat, és a diplomámon ez állt: “Kitüntetéssel”. Hála Istennek, a Fil.4,13. szavai beigazolódtak. Istenbe vetett bizalommal a lehetetlen is lehetséges. Számára semmi sem nehéz! Időről-időre bebizonyította nekem, hogy teljesen bízhatok Benne. Milyen fontos és döntő ez a függőség számomra a jövőre nézve is. Akkor ezt még nem is sejtettem!

            A finn Evangélikus-Lutheránus egyház egy idő óta részt vett három másik egyházzal a “Lutheránus egységért közös bizottságban”, mégpedig az egyesült Lutheránus egyházzal és az Amerikai Evangéliumi Lutheránus egyházzal.

            A tanácskozás melléktevékenységeként, hogy egy egységet hozzanak létre, a finn egyház 1957 nyarán elhatározta, hogy a Hancock (Michigan) Szemináriumot Chicagóba helyezi át, és ezt a Lutheránus teológiai szemináriumhoz csatolja, amely Maywoodban, Chicagó külvárosában van. Hosszú idő óta rossz érzésem van ezeknek az egyházaknak az összekapcsolódása miatt, és most a Maywood Szeminárium áthelyezése miatt is. A Maywood Szeminárium a szabadelvű teológiai irányvonalat követte. Oda nem akartam menni. Az az érzésem volt, miszerint egyházam súlyos hibát követ el. Ezért akartam Minneapolisban az egyik lutheránus szemináriumba beiratkozni, mert annak olyan híre volt, hogy az egy konzervatív és ortodox irányvonalat képvisel.

Miután egy jelentkezési űrlapot szereztem, kitöltöttem azt, beletettem a borítékba, megcímeztem, és elhelyeztem aktatáskámba, tervezve, hogy majd feladom. Két héten keresztül próbálkoztam, hogy az egyetem környékén lévő postaládába bedobom, azonban mindig visszatartott valami. Amikor a postaláda előtt álltam, minden alkalommal haboztam a levelet bedobni. Csaknem kétségbe estem, és nagyon bizonytalanná váltam. Végül is mégis kitöltöttem egy kérelmező űrlapot a Maywood szemináriumnak, és a levelet elküldtem.

            1958. szeptemberében érkeztünk meg Maywoodba. Közvetlenül azután nyertem az első jelét annak, hogy utam Isten terve szerint történt. A megérkezésünk utáni napon ugyanis állás-ajánlatot kapott feleségem, mint könyvtár-asszisztensnő, a szeminárium könyvtárában. Ez azt jelentette, hogy nem minden nap kellett Chicagóba utaznia, és hogy közösen étkezhettünk az étteremben. Nem kellett neki állás után néznie, hanem az állás kereste meg őt!

            Nem volt könnyű a szeminárium életébe beilleszkedni. Keresztényi életünk pietista formáját sokan kinevették. (Ezzel a lutheránus örökségre gondolok, amit a pietista ébredési mozgalom hagyott ránk.) Ezzel reagáltunk az intellektuális megközelítési irányvonalra, valamint a keresztényi tapasztalatok erőtlenségére, amely jellemezte a lutheránus egyháztörténelem bizonyos időszakát.

            Az iskolán a keresztényi életmódról való általános beállítottság nyugtalanított bennünket. Nehéz volt megértenünk, hogy milyen sokan fogadták el a Krisztusban való hitet anélkül, hogy fontosnak tartanák a megszentelt életmódot. Megrendített, hogy az egyetemi hallgatók kedvelték az alkoholt. Megkülönböztetett életmódunk kifejezője volt a mi alapvetően különböző teológiai beállítottságunknak is. Talán elég azt mondani, hogy a három szemináriumi év nagyon nehéz volt, de mégis sikeres. Sok barátot találtunk. Még fontosabb volt azonban, hogy Isten környezetünket, az eszmecseréket, vitákat, sőt véleménykülönbségeket is arra használta fel, hogy a keresztényi életmódról való meggyőződésemben megerősítsen, és igazoljon. Ez különösen fontos volt elkövetkező lelkészi szolgálatomra nézve.

            1961. május elején befejeztem tanulmányaimat, és néhány nappal később, az első egyházkerületünkbe költöztünk. A finn evangéliumi Lutheránus egyház meghívott három gyülekezetbe szolgálatra. Tront Creek, Paynesvillébe és Ewenbe. Ugyanezen év jún. 25-én az évi zsinaton lettem felszentelve lelkésznek.

            Egy csaknem üres paplakba költöztünk. Csupán csak a konyhabútor volt benne. A hálószobabútor egy hintaszékből és két összecsukható ágyból állt. Dolgozószobámban egy régi ajtóból átalakított íróasztal volt, és egy öreg szék, amelyet a hátsó udvar garázsában való szunyókálásából ébresztettem fel. Ezek a hátrányok azonban mind jelentéktelen voltak, ha összevetettem azzal a sok örömmel, amit az jelentett, hogy elkezdhettem végre munkámat, amelyre hét év óta készülök.

(Folytatása következik)