7. rész

I.Egy szomorú vasárnap

Visszautasítottam minden kísérletet, hogy feleségemet ebben az ügyben meghallgassam. Véleményem szerint nem volt más, csak badarság, és több köze volt baráti viszonyához, mint az igazsághoz. Ma már világos előttem, hogy a feszültségeknek és a félresikerült családi áhítatoknak éppen úgy én is oka vagyok. Házasságunk évei alatt hozzászoktunk gondolataink és érzelmeink kicseréléséhez, különösen azokra nézve, amelyek hitünkre és életünkben megtapasztalt isteni vezetésre vonatkoztak. Shirley erre a tapasztalatra épített, amikor nekem az újonnan nyert meggyőződéséről be akart számolni, és arról, hogyan, mimódon vezette Isten az ő életét. Azonban ezúttal nem akartam meghallgatni. A megrázkódtatás számomra túl nagy volt, a legkevésbé sem akartam őt megérteni. 

            Amikor gyermekeimet haza küldtem ama végzetes szombaton, elkezdtem őt kérlelni. Érveltem, hízelegtem, gúnyoltam, azt kívántam, hogy felejtsen el mindent, amit az adventistáknál hallott. Az adventista hittanról ugyanis felületes ismereteim voltak, azonban eretnekségükről szilárdan meg voltam győződve, és határozottan állítottam, hogy az Adventista Egyház egy törvényeskedő vallás, és eltér a történelmi kereszténységtől.

            Ami a szombatot illeti, én évről-évre tanítottam hitoktatásokon, és sziklaszilárdan meg voltam győződve arról, hogy a keresztény egyházak számára nincsen jelentősége többé. Nem tudtam megérteni, hogy feleségem hogyan tudott más álláspontot elfoglalni sok éves lutheránus neveltetése és kiképzése ellenére. Bizonyára a Bertha Bigfordhoz fűződő barátsága az oka új elvi állásfoglalásának és cselekedeteinek.

            Úgy látszott, papi szolgálatom veszélyben van, mivel nem tudtam tovább szellemi ítélőképességemben megbízni. Nyíltan megmondtam neki, hogy betegnek tartom.

            Nem tudtam megérteni, felfogni, hogy miként lehetett tíz nap alatt ilyen radikálisan megváltozni. Néhány héttel ezelőtt teológiai bizonyítékokat nyújtottam neki, melyekkel barátnőjét telefonon keresztül megcáfolta. Túlságosan bizakodó voltam, és az ő evangélikus hitére építettem. Most minden egészen másképpen nézett ki.

            Aggodalmam növekedett, és mindenekelőtt arra gondoltam, hogy amilyen gyorsan csak lehet, elviszem pap fivéréhez. Nyilvánvalóan én nem voltam abban a helyzetben, hogy arra késztessem, hogy az adventista hit iránti érdeklődését feladja – talán ő el tudja ezt érni nála. Felhívtam őt, és röviden beszámoltam a helyzetről. Megkérdeztem, alkalmas-e neki, ha meglátogatjuk őket. Meghívott bennünket. Szerencsére alkalmam volt az évi szabadságomat kivenni. A következő napon már útban voltunk Kanadába, Port-Arthus felé.

            Az utazás feszült légkörben telt el. Kellemetlen és nyomasztó hallgatás váltakozott veszekedést provokáló  kísérleteimmel, mellyel arra törekedtem, hogy véleményét változtassa meg. Most azonban Shirley felismerte, hogy én a történetét nem akarom meghallgatni, ezért elhatározta, hogy hallgat. Ebben az időben, és később is, nagyon dühített hallgatása. Hallgatását annak tulajdonítottam, hogy vonakodik engem meghallgatni, és nem akarja tanácsaimat követni.

            Megérkezésünket követően megpróbáltam Shirley testvérének megmagyarázni a helyzetet. A helyzet nem látszott kilátástalannak, mivel Shirley gyakran hallgatott fivére tanácsára, és kétségbeesésemben abban bíztam, hogy ebben a döntő kérdésben is megteszi ezt. Ő is úgy látta, hogy a Berthával való barátság az oka mindennek, azonban semmit sem szólt. Az együtt töltött idő egy nagy körutazással, kirándulással, úszással és csónakázással telt el. Fivére  gondoskodott arról, hogy két napot a tó mellett egy házikóban töltsünk. A hűvös idő arra kényszerített bennünket, hogy többnyire épületen belül legyünk. Felfedeztem, hogy bőröndjét tele rakta adventista könyvekkel és brossúrákkal, és minden szabad percében azokat olvasta. A napok múltak, és fivére még mindig nem mondott semmit. Nyugtalanságom mindinkább növekedett, és könyörögtem fivérének, hogy végre beszéljen már nővérével. Ő azonban úgy vélte, az lesz a jó, ha Shirley önmaga ismeri fel hibáját, és az ellenállás csak még jobban megerősítené mostani magatartását.

            Egy hét elteltével hazatértünk. Meglátásom szerint ez az utazás balul ütött ki. Nagyon kevés eredményt hozott, és Shirleynek az volt a benyomása, hogy fivérének magatartása nem rosszalló vele szemben. Az a nyomás, amely rám nehezedett, még erősebbé vált, amikor visszatértem egyházkerületembe, a probléma megoldása nélkül.

            Feleségem fivére egy könyvet adott nekem olvasásra, gondolva arra, hogy majd Shirley is belenéz. Ez az olvasmány napokig rabul ejtett. A szerző, noha elismeri, hogy az adventista egyház keresztény gyülekezet, azonban megpróbálja megcáfolni a szombatról, Krisztusnak a mennyei szentélyben végzett szolgálatáról és az ítéletről szóló tanításait. Jónak láttam ezt az olvasmányt arra, hogy feleségemet meggyőzzem arról, hogy veszélyes talajon áll. Mondtam neki, hogy olyan valamibe engedte magát belehúzni, ami Krisztustól elviheti, ahelyett, hogy a Vele való kapcsolatát megerősítené. Kértem, sürgősen olvassa el ezt a könyvet. Ő azonban nem akarta. Minden szabad idejét azzal töltötte, hogy minden adventista irodalmat, amit csak megszerezhetett, elolvasson. Barátnője és a helyi adventista gyülekezet gondoskodott utánpótlásról. A házban mindenütt megtaláltam brosúráit, traktátusait. Különösen E. G. White könyvei bilincselték le. Lassanként már nem bírtam nézni mindezt. A fivére könyve és a hozzá hasonló irodalom olvasása elleni szabódása, és az E. G. White könyvei iránti érdeklődése dühített. Néha kirántottam kezéből a könyvet és áthajítottam a szobán. Nagyon örültem, amikor az eldobott könyvek megsérültek. Életem legfájdalmasabb és legfenyegetőbb tapasztalatainak szimbóluma volt ez. A tehetetlen csalódás és félelem növekvő érzésével szívemben, mindinkább erőszakossá lett haragom is. Mivel semmi jelét sem láttam valamilyen segítségnek, már nem találtam az imában sem reményt. Ellenségeskedéseim miatt feleségemnek titokban kellett olvasnia, mialatt én távol voltam otthonunktól, vagy olyan helyen, ahol könnyen eldughatta, amikor hallotta hogy közeledek felé. Ilyen kedvenc eldugó helye a fehérneműs kosár volt.

            Egyszer, amikor a könyveket kerestem, legnagyobb örömömre egy rejtett helyet találtam. Nagy gyönyörűséggel fogtam a bevásárló kosarat, megraktam könyvekkel, és vittem a szeméttárolóba. Miközben felgyülemlett és tehetetlen dühömnek szabad folyást engedtem, a könyveket elégettem. Nagy elégtételt éreztem, mikor “Az üdvösség dimenziói” c. könyv felett a lángnyelvek csapkodtak, a könyv lapjai elfeketedtek és elpusztultak.

            Ez eseményt követően Shirley Bigfordnénál tartotta könyveit, és csupán egy vagy két könyvet vett mindig magához, amit éppen olvasott.

            Egyik nap az ágyon ült, kezében egy könyvvel, amikor Bertha Bigford elhívta bevásárolni. Vásárlás közben hirtelen felkiáltott:

• Óh, jaj, a White könyvet az ágy alatt felejtettem!

Nagyon aggódtam feleségem üdvösségéért, mert új életstílusa számomra nem jelentett mást, mint pusztán egy törvényeskedő vallás kifejezését, és meggyőződésem volt, hogy Krisztussal való viszonya ezáltal végül tönkre megy. Attól való félelmemben, hogy a cselekedetekből való megigazulás gondolatát fogadja el, törekedtem őt tévedéséről meggyőzni.

            Gyötört a gondolat, hogyha kitart hite mellett, tönkre teszi jövőmet. Ettől való félelmem, csaknem megfosztott fizikai és szellemi erőmtől. Az önsajnálat kerített hatalmába, és lélekben már minden reménységemet és álmomat összetörve láttam.

            Mivel néhány adventista tant eretneknek találtam, gyermekeim nevelését is veszélyeztetve láttam. Féltem, hogy gyermekeim elveszítik hitüket. Előítélet és keserűség uralt, és gyűlöltem Bigfordékat, és minden hetednapos adventistát. Megtiltottam Shirley barátnőjének, hogy házunkba belépjen, s annak ellenére, hogy tisztában voltam vele hogy nem zárhatom be Shirleyt, mégis megtiltottam neki, hogy őt meglátogassa.

            Lelki nyomorúságomban olyan dolgokat engedtem meg magamnak, amelyekről azelőtt sohasem gondoltam, hogy képes lennék azokat megtenni. Rákiáltottam, szitkozódtam, amit megtérésem óta egyszer sem tettem. Sőt, vertem a feleségemet, és védekeznem kellett azon vágyam ellen, hogy azokat is üssem, akik véleményem szerint életembe beavatkoztak.

            Kétségbeesésemben három barátomnál kerestem lelki tanácsot és segítséget. Mindhárman arról voltak meggyőződve, hogy Sátán támadásáról van szó papi szolgálatom ellen. Véleményük szerint feleségemet választás elé kell állítani. Választania kell családja és az adventista gyülekezet között.

            Kétségbeesve próbáltam Isten útjait megérteni, és kideríteni, miért engedte meg mindezt. Azonban szívem keserűsége csaknem szétrombolta Vele való kapcsolatomat. Állandóan kértem Tőle, hogy értesse meg velem, miért történt meg mindez. Miért engedte meg ezt az élethelyzetet, amelyben dönteni kell feleségem és szolgálatom között, miután én mindkettőt Isten kezéből jött ajándéknak tekintettem és fogadtam el. Belső küzdelmem elviselhetetlenné vált.

            Mivel feleségemet beszámíthatatlannak tartottam, és Sátán támadó eszközének tekintettem, sürgettem, hogy vesse alá magát lélektani vizsgálatnak.

Szellemi nagykorúsága és ítélőképessége iránti bizalmatlanságom miatt mennyire csalódhatott bennem!

Azonban abban a kétségbeesett kísérletemben, hogy kiutat találjak ebből a kilátástalan helyzetből, minden szalmaszál igénybevétele jogosnak tűnt előttem. Ő vonakodott attól, hogy alávesse magát ilyen vizsgálatnak, és arra kért, hogy hallgassam már meg egyszer őt, hogy elmondhassa miként alakult ki jelenlegi hitbeli meggyőződése. Nem akartam tudni semmit mindezekről. Követeltem, hogy mondjon le az adventistákról, vagy valami súlyos dolog fog történni.

Lassanként kezdtem megkérdezni magamtól, hogy valóban helyes lenne-e követni három barátom tanácsát. Fizikailag szenvedtem. Az a kilátás, hogy feleségemet választás elé kell állítani, egészségi állapotomat egyre inkább lerontotta. Nem volt étvágyam többé. Aludni sem tudtam, és gyakran hirtelen felébredtem álmomból. Gondolataim állandóan ezen probléma körül forogtak, s gyakran járkáltam teljesen céltalanul a ház körül.

Megoldás utáni keresésemben bátorságot gyűjtöttem, hogy feleségemet a család és az adventista hit közötti választásra bírjam. Napról-napra idegesebb lettem, s mind nehezebben tudtam munkámra figyelni. Prédikációim elvesztették belső tartalmukat. Észlelhetően tükrözték belső nyomoromat. Nehézségeim igazi okát azonban csak három barátom, Shirley fivére és még egy másik barátom ismerte.

Az a nap, melyen végül is döntöttem, még élénken él emlékezetemben.

(Folytatása következik)