8. fejezet

8. rész

Amikor egyik napon a kórházban néhány gyülekezeti tagot meglátogattam, visszatérőben már tudtam, hogy mit kell tennem. A szenvedő Jób tapasztalata jutott eszembe, s felismertem, hogy nem követhetem három barátom tanácsát. Ahelyett azt kell tennem, mint keresztény férjnek és édesapának, amit lelkiismeretem parancsol.

            Feleségem iránti hűségemet egész életre fogadtam, jó és rossz napokra. Ezt a fogadalmamat az előtt tettem, mielőtt önkéntes ígéretet tettem volna a papi rendnek. A feleségem iránti fogadalmam tehát elsőbbséggel bírt, s ezt teljesítenem kell. Barátaim tanácsa tehát hamis tanács volt. Szívem ujjongani kezdett, mikor éreztem, hogy egy nagy tehet esett le vállamról. A hazafelé vezető őt utolsó részében hangosan énekeltem örömömben és hálám jeléül.

            Amikor Shirley-vel közöltem döntésemet, ő is nagy tehertől szabadult meg. Egy bizonyos idő óta abban a félelemben élt, hogy választás elé állítom őt: vagy engem vagy a hitét válassza.

            Miután ez a teher elvétetett tőlem, munkámat ismét bizonyos mértékben biztonságosan és reménységben folytathattam.

            Egy másik probléma azonban még ezután is terhelt: Bigfordék iránti idegenkedésem. Fizikai állapotom még mindig nem volt jó a magamban hordozott gyűlölet miatt. Jól tudtam, hogy ez lelkületbeli hibát jelent. A keresztény nem tud sokáig gyűlölettel élni szívében anélkül, hogy az saját életét, lelkét el ne pusztítaná. Ha én ma visszatekintek erre az időre, elmondhatom, hogy Krisztussal való kapcsolatom megszűnt volna, és lelkileg, fizikailag összeomlottam volna, ha nem adom fel a szörnyűséges indulatomat az iránt az adventista házaspár iránt.

            Egyik napon bementem az üres templomba, és beszéltem Istennek az én gyötrelmes helyzetemről, keserűségem okáról, gyűlöletemről. Elmondtam Néki, milyen fájdalmat éreztem, s hogy a gyűlölet mennyire ellene van az Ő akaratának. Akkor letérdeltem az oltár elé, amelyen oly gyakran osztottam ki az úrvacsorát és maga is vettem azt, majd bűnbánattal beismertem bűnömet, kértem irgalmasságát és bocsánatát. Milyen öröm egy olyan Istent ismerni, aki szívesen kész megbocsátani! Ismét éreztem, hogy egy nagy teher lett levéve rólam. Mielőtt felkeltem volna imámból térdeimről, kértem erőt Istentől, hogy tudjam gyűlöletemet beismerni Bigfordéknak és bocsánatot kérni tőlük.

            Nem volt könnyű valakinek a bocsánatát kérni, akinek vallási meggyőződése oly sok fájdalmat okozott nekem. Isten Lelke és segítsége nélkül bizonyára nem tudtam volna ezt megtenni. Természetesen, Bigfordék készek voltak eljárásomat megbocsátani.

            Ettől a pillanattól kezdve elég szabad voltam ahhoz, hogy helyzetemet tárgyilagosabb szempontból nézhessem, és Istent komolyan kérjem, mutassa meg, mi a szándéka és akarata számomra és velem. Természetesen, azután is adódtak magasságok és mélységek, további visszaütések és vádaskodások, azonban az egész irány pozitív és reményteljes volt. Jerémiás próféta szavaihoz tartottam magam:

• “Mert én tudom az én gondolataimat, amelyeket felőletek gondolok, azt mondja az Úr, békességnek és nem háborúságnak gondolata, hogy kívánatos véget adjak néktek.” Jer.29,11.

Annyira szükségem volt erre a reménységre! Azonban hogyan áll ez a jövőt illetően? Mit fog hozni a jövő?

            A helyzet úgy alakult, hogy Bigfordékkal összebarátkoztam. Ugyanabban az időben feleségemmel együtt tervet fektettünk le egy régen óhajtott szabadságra nézve, mely időt Közép-Európában és Skandináviában szándékoztunk eltölteni 1969. nyarán. Bigfordékat meghívtuk, jöjjenek velünk. Az utazás két hétig fog tartani. Gyermekeinket jó barátoknál hagytuk, és május végén elutaztunk. Bigfordék. két héttel később jöttek utánunk, és Luxemburgban találkoztunk. A Rajnán lefelé mentünk, és azután észak felé vitt utunk. Schleswig-Holstein, Dánia, Svédország, Finnország következett. Onnan Bigfordék. ismét hazarepültek. A következő két hetet barátoknál, rokonoknál töltöttük.

            Az egész utazás alatt titokban azt reméltem, hogy talán Shirleyt szülővárosa ráveszi arra, hogy ismét a Lutheránus egyházba térjen vissza. Közösen jártunk a templomba, és istentiszteletekre, melyben édesanyja mint fiatal leány konfirmált. Régi házuk jelenlegi lakói meghívtak bennünket, nézzünk széjjel náluk. Helsinkiben az utolsó vasárnapon, melyet Finnországban töltöttünk, elmentünk az “öreg templomba” az istentiszteletre. Éppen úrvacsora volt, s közösen térdeltünk le a történelmi oltár rácsa elé, hogy az úrvacsorát elvegyük. Mint kiderült, ez volt az utolsó alkalom, hogy mint lutheránus hívők, közösen vettünk úrvacsorát. Valahogy illő volt, hogy ez éppen itt történjen meg.

            Noha egy emlékezetes szabadságunk volt, mégis, ami titkos szándékom volt, az nem valósult meg. Feleségemet meggyőződésében semmi sem tudta megrendíteni. Amikor visszatértünk az Államokba, ismét elment egy sátor-összejövetelre. Az adventista tanokkal szemben sokkal készségesebb volt, mint eddig, és azok helyessége felől jobban meg volt győződve mint valaha. A sátor-összejövetel után közölte velem döntését, hogy csatlakozik a hetednapos adventistákhoz. 1969. szept. 6-án keresztelkedett meg.

            1969. aug. 31-e egy szomorú vasárnap volt. Az a kellemetlen feladatom volt, hogy gyülekezetemmel közöljem döntését.

• Papi szolgálatom nyolc éve alatt ez az első alkalom, hogy nem tudok prédikálni – így kezdtem beszédemet. Ma nem tudok egyetlen prédikációt sem tartani. … Ma van életem legszomorúbb és legnehezebb napja. Tudatnom kell veletek, hogy feleségem a következő vasárnap a lutheránus egyházhoz való viszonyát, mely hitét 37 éven keresztül erősítette, megszakítja, hogy az adventmozgalomhoz csatlakozzon. Erről magam akartalak benneteket értesíteni, hogy ne mástól tudjátok meg.

Azt mondtam még, hogy az én terhem nagysága alig hagy helyet mások gondjainak. Mind e pillanatig azt reméltem, hogy talán még megváltoztatja szándékát, véleményét az adventmozgalmat illetően, és ezt a hamis tanok egy részének tekinti, amely az utolsó idők hamis prófétai mozgalmainak egyike.

            Megerősítettem ígéretemet, melyet felszentelésemkor tettem, és abbeli reménységemet és kívánságomat fejeztem ki, hogy az én Uramat a lutheránus egyházban szolgálhassam egészen halálomig. Kértem gyülekezetemet, hogy támogasson engem, és feleségem döntését készségesen bocsássák meg neki. Kértem őket, hogy imádkozzanak értünk. A jövőben csak az ő imáik támogathatnak engem.

            Megígértem, hogy feleségemet továbbra is szeretni fogom, és azt kértem, hogy a gyülekezetem is szeresse őt továbbra is. Nem lesz könnyű, azonban Isten számára sem könnyű szeretni bennünket. Fiának vérébe került!

            Shirley az egész idő alatt ott ült, és ezáltal nyíltan és bátran megvallotta döntését. Az istentisztelet végén kértem őt, álljon mellém, és velem együtt búcsúzzon el a gyülekezeti tagoktól. A gyülekezeti tagok reagálása különböző volt. A gyülekezet enyhén szólva megrendült az eseménytől. Sokan könnyes szemekkel jöttek kezet fogni hozzánk. Néhánya megölelték őt, és megígérték, ezután is szeretni fogják. Sokan nem tudtak szólni sem, csak erősen megszorították kezét, mások minden jót kívántak neki. Mások ama reményüknek adtak kifejezést, hogy egy napon vissza fog jönni. Némelyek érthető bosszúságot mutattak és csalódást, és mélyen megbántva érezték magukat.

            Velem szemben fájdalmukat és sajnálatukat fejezték ki, mély együttérzést, és megígérték, hogy imádkoznak értem. Sokan nem tudták megérteni, hogy mi történt, s nem is fogják soha sem megérteni. Együtt tudtam velük érezni, mert akik Istentől arra hivattunk, hogy nekik reménységet és békességet vigyünk, most fájdalmat és szenvedést okoztunk nekik.

Shirley az ironwood-i adventisták gyülekezetének aktív tagja lett, egy nagyobb városban Bessemertől 8 km-re. Noha rendszeresen eljárt a szombati istentiszteletekre, éppúgy látogatta vasárnap az istentiszteleteket a templomban, gyermekinkkel együtt, amelyen szolgáltam. Gyermekimnek nem engedtem meg, hogy az adventista gyülekezetet látogassák.

            Ama szomorú vasárnap után lelkészi szolgálatomban teljesen egyedül éreztem magam. Az a feleség, aki kilenc évi szolgálatom és hét évi tanulmányidőm alatt oly hűségesen támogatott, életemben nem az volt többé, amit én reméltem.

(Folytatása következik)