2014.05.08 16:55

Elindulás éjfélkor

I.Egy végzetes szombat

Szombat reggel volt. Elhagytam a paplakot, elindultam a templomhoz vezető úton. Beléptem az épületbe, ahol a tantermek és dolgozó szobám is volt. A helyiség atmoszférája nemcsak hogy kellemes volt, hanem világoszöld szőnyeg-padlózatával, egy nagy diófa-íróasztallal és egy kényelmes karosszékkel, kifejezetten barátságos. Szinte hívogatott tanulmányozásra.

            A vasárnap reggeli prédikáció témája: “Az imádság szükségessége”, még kidolgozatlanul az asztalomon hevert. Miután a szöveg felett egy ideig elmélkedtem és imádkoztam, az írógéphez ülve elkezdtem a diszpozíció tökéletesítését. Írtam:

“Egy hívő életében vannak pillanatok, amikor már nem tud semmit sem tenni, csak imádkozni. Szavak, melyek különben könnyen elhagyják ajkát, most jelentéktelennek tűnnek előtte. Nem tudja hová, kihez forduljon. Félelem veszi körül, mint egy vastag takaró, mely megfulladással fenyegeti. Szíve csaknem összetörik, súlyos nyomást érez belsejében. Emberi erőforrásai kiapadnak. Értelmi képessége, neveltetése, egészséges józan esze, és képességei, hiábavalónak bizonyulnak a bajokkal szemben, amelyek oly nagyok, hogy a meghátrálás és vereség csaknem kívánatosabbnak tűnik, mivel az legalább bizonyos nyugalmat hoz. Térdrehullva csak egyért könyörög: “Uram, légy irgalmas nékem!” Erőért, bátorságért esedezik, és azért a hitért, hogy bízni tudjon abban, miszerint Isten nem vonja vissza ígéreteit. Igyekszik megerősödni abban a meggyőződésében, hogy Isten nem olyan, hogy az embert egy bizonyos pontig vezeti, s azután magára hagyva bukni engedi, mintha addig nem is vezette volna.”

A megelégedettség érzésével csuktam be Bibliámat. Az írógépre ráhúztam a borítót, és haza mentem. Nem is sejtettem, hogy magának a prédikátornak mennyire szüksége van ezekre a szavakra, amikor majd a következő reggelen a szószéken áll. Azt sem sejtettem, milyen sorozata kezdődik el a fájdalmas, érthetetlen és kiábrándító eseményeknek a következő perceken belül, melyek hitemet végsőkig próbára teszik, sőt azt a köteléket is szétszakítással fenyegetik, mely családomat eddig összetartotta, és prédikátori hivatásom, gyülekezetem hite is súlyos próbának lesz kitéve.

            Nagyon boldog és megelégedett voltam lelkészi és tanítói hivatásomban, mint Isten Igéjének hirdetője és tanítója. Életemnek volt nemes értelme és célja. Lám, éppen most adott Isten egy üzenetet, melyet gyülekezetemben a következő napon kell hirdetnem.

            Amikor hazaértem, azt vártam, hogy feleségemet Shirleí-t az ebéd készítésénél találom. Ahelyett csupán két gyermekemet – Dávidot és Rhodát - találtam csak otthon. Meglepődve, kissé zavartan kérdeztem őket, hogy hová ment édesanyjuk. Ők nem tudták megmondani. Azt azonban tudták, hogy legjobb barátnője vitte el néhány pillanattal előbb.

Szombaton reggel! Mit jelenthet ez? Szívem erősebben dobogott. Rosszat sejtve, mint egy riadt vad rohantam az autóhoz, és a nyolc km. távolságra levő helységbe száguldottam, ahol feleségem barátnőjének és férjének – dr. Bigfordnak – a temploma volt.

            Gondolataim gyorsabban suhantak, mint a kocsim. Miért teszi ezt Shirley? Elégedetlenné vált egyházunk vallásos életével? Nem jelentenek számára lelki táplálékot prédikációim? Nem, ez lehetetlen! Ez csak baráti látogatás lehet barátnője templomában. Nem tudtam szabadulni rossz előérzetemtől. Életemben még sohasem éreztem ilyen félelmet. Annak gondolata, hogy mit jelenthet látogatása abban a templomban, mélyen megrémített. Következménye, amitől tartottam, keresztülvillant agyamon. Hangosan felnyögtem. Kezem reszketett a vezetésnél. Nagyon sok forgott kockán. Feleségemet feltétlenül utol kell érnem. Ezt nem teheti velem! Ezt nem teszi! Hogyan tehette meg? Félelmembe harag vegyült.

            Azután hirtelen megláttam barátnője autóját. Feleségemmel együtt, a másik sávban mentek. Ők is megláttak és én megállást integettem nekik. Találkozásunkkor ezt mondtam:

• Hová mentek? Akarom tudni!
• A templomba – válaszolta feleségem.
• Miért?
• Barátnőmmel szeretnék a templomba menni.
• De miért?

Semmi felelet. Ők egymásra néztek. Bátorságom alább hagyott, mert most ismertem fel, hogy félelmem, aggodalmam valósággá lett. Remegő hangon kérdeztem:

• Komolyan kell-e aggódnom érted?

Feleségem rám nézett, és így válaszolt:

• Igen, én azt hiszem.

Nehezen tudtam elnyomni hirtelen feltörő zokogásomat. Kértem, szálljon ki a kocsiból, és jöjjön velem haza. Barátnője utalt arra, hogy én nem akadályozhatom meg feleségemet abban, hogy a maga választotta istentiszteletre elmenjen. Csípősen visszavágtam, hogy ne avatkozzék bele a mi családi ügyünkbe. Mély és szenvedélyes harag hullámzott bennem, mint egy mérgezett forrás, feleségemre gyakorolt befolyása miatt. Ebben a pillanatban gyűlöltem őt, mert ösztönösen éreztem azt a nehézséget, mely ebből a barátságból fakadt.

 

2. rész.

Feleségem szerencsére elég bölcsnek bizonyult, és haza jött velem. Gyermekeinket elküldtük otthonról, és elkezdődött a hosszú, kellemetlen jelenetek sora, amely két éven keresztül újra és újra megismétlődött.

            Tudni akartam, mit gondolt, mi volt a nézete. Mi történt az utóbbi két hét alatt, amikor közösen jártak és vettek részt a sátor-összejöveteleken. Olyan hiszékeny és naiv volt, hogy egy olyan együgyű és nevetséges teológiának áldozatul esett? Evangélikus iskolázottsága és lutheránusi értelme alapján nem tudta, hogy ez a szekta nem más, csak egy törvényeskedő vallás? Eddig, keresztényi hitében és tapasztalataiban csodálatosan növekedett. Most, amikor a törvény követelményeihez visszatérni igyekszik, ez lelkiéletében csakis hanyatlást eredményezhet. Egyáltalán, hogyan tudott arra gondolni, hogy a zsidó szombatot elfogadja, miután Krisztus a törvény cselekedeteitől megszabadította őt?

            Ő csendben ült. Én dühöngtem, és haragomnak, csalódásomnak és növekvő indulataimnak szabad folyást engedtem. Kitartó hallgatása felelet volt kérdéseimre. Mi történt vele? Hogyan tudott olyan buta lenni? Észnél volt-e? Felismerte-e  azt a tarthatatlan helyzetet, amelybe magatartása engem is belevitt? A történtek milyen kihatással lesznek családunkra nézve? Milyen megoszlást eredményez magatartása? Mi lesz az én jövőmből, papi hivatásomból? Egyáltalán, gondolt-e rám, amikor megpróbálta saját lelki szükségletét követni és kielégíteni? Nem adtam neki lehetőséget magatartása megmagyarázására sem, és meg sem kíséreltem őt megérteni. Csak azt a lehetetlen szituációt láttam, amelybe eljárása belesodort.

            Ezt a helyzetet Sátán támadásának éreztem papi hivatásom ellen. Van-e sebezhetőbb valami, mint egy lelkész otthona és családja? Ha Sátánnak sikerül otthonomat szétrombolni, megrontani, akkor hatalmába kerülök, és minden jót, amit az elmúlt öt évben felépítettem, elpusztíthatja. Feleségemet hamis teológiai nézetekkel sikerült félrevezetnie. Mindazok, akik ezeket a hitbeli nézeteket elfogadták, véleményem szerint Sátán megtévesztett eszközei, akik semmi mást nem akarnak, mint a komoly hívő emberek otthonát szétrombolni. Tudom, hogy az utolsó napok egyik jele – közvetlenül Krisztus visszajövetele előtt – a sok hamis próféta fellépése. Számomra ez a vallás-közösség ezeknek a csoportoknak egyike volt.

            Sem érvek, sem felvilágosítások, sem kérések, semmi sem tudta feleségem magatartását megváltoztatni. Semmi sem tudta eltéríteni a szombat-tartástól. Egész életstílusa azonnal megváltozott. Idegenné lett házamban.

II.Visszatekintés

Finnország hatalmas ország. Tűlevelű fákkal, fehér nyírfákkal és sok-sok tóval teli ország. Rövid nyár és hosszú, hideg tél jellemzi éghajlatát. Lakói erős, edzett emberek. Zord klímája ellenére szeretik a természetet, és szívesen vannak a szabadban. A hívők mély jámborságot és rendíthetetlen bizalmat tanúsítanak Isten iránt. Mivel csaknem konok módon szabadságszeretők, és egyben lojálisak is, ellenállnak minden erőszakos ráhatásnak, azonban ha szívüket önként odaadják valamilyen ügyre, akkor hűségükben és meggyőződésükben rendíthetetlenek.

            Ez az az ország, ez az a nép, amelyből mi származunk. Feleségem is, én is. Az ő elődei tisztán finn származásúak, Finnország középső részéből valók. Az enyémek svédül beszélő finnek a nyugati partról, nem messze az ősi Vaasa várostól. Mint földművelők, keményen dolgoztak a néhány termékeny hónap alatt, és nem egyszer éltek át szűkös éveket. Egy ilyen szűkös esztendő idején, röviddel a századforduló előtt, feleségem szülei, az én nagyszüleim és édesapám, elhagyták Finnországot, és kivándoroltak Amerikába.

            1929. május 14-én születtem az amerikai szövetségi államban, Illinoisben, Waukegán városban. Édesapám kőműves volt, és egy új házat épített családjának, csak egy fél blokkal a még üres telken, melyen később mindketten templomot akartunk építeni, amelyben majd egyik napon esküvőmet tartottam volna. A nagy világgazdasági válság már kezdetét vette. Amikor azután kiteljesedett, édesapám elveszítette munkáját és házát. Súlyos idők következtek. Apám becsvágyó ember volt, és nagy tervei voltak családjával.

            Hat év múlva született egyetlen leánytestvérem, Joanne.

            Nagyon érdekes, hogy mi minden marad meg valakinek az emlékezetében gyermekkoráról. Nagyon jól emlékszem az óvónőmre. Nagyon barátságos volt, és kellemes modorú. Emlékszem arra a kőre, amely keményen eltalálta fejemet egy alkalommal a játszótéren. Véres fejjel futottam édesanyám karjaiba, aki lemosta könnyeimet és megvigasztalt. Jól emlékszem első kerékpáromra. Még mindig tudom, mennyit szenvedtem a matematika órákon. Elevenen él emlékezetemben az a nap, amelyen Roosevelt elnök meghalt. Emlékszem arra az időre, amikor édesanyámnál először jelentkezett a fejfájás, amikor szemevilágát kezdte elveszíteni, és végül két agyműtétet kellett végrehajtani rajta annak érdekében, hogy eltávolítsák azt a daganatot, amely lassan mégis végzett vele. Még mindig élénken él bennem, hogyan csókoltam meg utoljára, s még mindig hallani vélem szavait: “Óh, milyen jót tesz ez nekem, milyen jól esik”. Két nap múlva meghalt, három évi vakság után. Jól emlékszem a temetésére, a prédikációra, amit az evangélikus pap mondott:

• “Lehanyatlik az ő napja, mikor még nappal volna …” Jer.15,9.

Csak negyvenhárom éves volt.

Édesanyám 1948-ban halt meg. Én ekkor 19 éves voltam, és már egy éve dolgoztam együtt édesapámmal. Mivel nem tudtam mit csináljak, mihez kezdjek az iskola befejezése után, azt tanácsolta, tanuljam ki a kőműves mesterséget. Az ő döntését végzésnek tekintettem. Belőlem hiányzott az önbizalom, és az erős jellem. Édesapám fegyelmezettsége és tapasztalata hozzá hasonló jellemvonásokat fejlesztett ki bennem. Csak jót tanulhattam mellette. Gyakran mondta: "Légy mindig becsületes.” “Sohasem lehetsz olyan öreg, hogy minden nap ne tudnál valami újat tanulni.” “Sohase jusson fülembe, hogy rossz munkád miatt szidnak.” Mivel szakmájának mestere volt, azt akarta, hogy belőlem is az legyen. Azok az évek, melyeket vele együtt dolgoztam át, hasznosak és értékesek voltak.

            Végül egy kisebb építkezési vállalatot alapítottam. Az 1953/54-es évek nem voltak könnyűek, azonban mégis jövedelmezők lettek. Kis vállalkozásom eredményesnek bizonyult, így azután nagy terveket szőttem. Valakinek azonban még nagyobb tervei voltak velem! Életem abban az évben új irányt vett.

Amikor gyermek- és ifjúkoromra visszagondolok, nem emlékszem, hogy komolyan gondoltam volna Istenre. Még Édesanyám betegsége és halála alkalmával sem. Számomra nem létezett Isten. Azonban lassanként az üresség érzése kezdett tapasztalattá lenni bennem. Noha foglalkozásom alkotói munkát jelentett, mégis bensőleg mind nyugtalanabbá és elégedetlenebbé váltam. Az élet semmi esetre sem veszítette el értelmét, csak keveselltem azt, amit nyújtani tudott számomra. “Az életnek többet kell adnia, mint amennyire tudatában vagyunk annak” – ilyen gondolatok ébredtek bennem akkoriban. “Létünknek valahol meg kell találni az értelmét és célját”. Így kezdtem el olyan kérdésekkel foglalkozni, amelyeket évekig mellőztem, szándékosan kerültem.

            Barátaim meghívtak a hetenként rendezett ifjúsági együttlétekre, a baptista gyülekezetbe. Meghívásukat elfogadtam. Miután néhányszor részt vettem rendezvényeiken, elmentem a vasárnap reggeli istentiszteletre is. Azonban az a nyomás, melyet néhány fiatal megkísérelt rám gyakorolni, kevésbé tetszett. Mégis elhatároztam, hogy többet foglalkozom a keresztény hittel. Úgy gondoltam, talán ott kellene elkezdenem, ahol mint gyermek, keresztségben részesültem, a lutheránus egyházban. Valóban ott kezdtem el azután megnyitni fülemet és szívemet a kereszténység üzenete előtt. A következő évben az evangélium prédikálása nyomán megismertem Jézus Krisztust, mint Megváltómat, az én Uramat. Naponta lelkesített az a lehetőség, hogy Bibliámat megnyithatom és benne az élethez közel álló dolgokat, oktatásokat és fontos tanácsokat találok. Krisztus közelségét örömmel fogadtam, és megtapasztaltam a bűn feletti győzelmet. Erőt nyertem a kétségbeesés, az élet céltalansága és értelmetlensége legyőzésére.

            A téglák egymásra rakása, illesztése szent feladattá lett számomra. Hitoktatásban részesültem, és a helybeli lutheránus gyülekezetbe felvételt nyertem. Hamarosan a kórusnak is tagja lettem. Ott megismerkedtem egy fiatal lánnyal, Shirleyel, akinek unokanővérem bemutatott. Unokanővérem Shirley fivérének volt a felesége.

            Shirley finn származású volt, Észak-Michiganból. Rendszerint egy kis tengerészsapkát viselt, kerékpáron bejárta az egész várost, és nagyon lelkesedett a sport iránt. Gyermekkora óta keresztény volt, s nem emlékezett olyan időre, amikor nem hitt volna Jézus Krisztusban, mint megváltójában. Wakefieldben, Dávid és Anna Jarcinen leányaként született, és keresztényi légkörben nőtt fel. Nehéz volt felnevelni a húszas és harmincas években egy ilyen nagy családot. Tizenkét gyermek volt együtt a családban, akiket táplálni és ruházni kellett. Shirley szülei mindketten másodszor házasodtak. Édesapjának első felesége influenza járványban halt meg. Édesanyja első férje pedig egy bányaszerencsétlenség áldozata lett. Így a családban három csoport gyermek került össze, akik nem minden humor nélkül mint az “enyémek”, a “tieid” és a “mieink”-nek lettek megjelölve. Mindegyik csoporthoz négy gyermek tartozott, és Shirley volt a legfiatalabb a gyermekseregben. Egyik fivére evangélikus lelkész volt, egy másik laikus prédikátor. Édesanyjukkal különösen jól megértették egymást, és legmélyebb gondolataikat is közölték egymással. Anna Jarvinen volt a család lelke, miközben Dávid a szilárdságot, határozottságot képviselte. Dávid és Anna csecsemőkként lettek bekeresztelve a finn lutheránus egyházba, és szigorúan alá kellett vetniük magukat a katekizmusi gyakorlatoknak. Kívülről tudták Luther Kis Katekizmusát, és a Szentírás sok igéjét. A finn ébredési mozgalom mély kegyessége betöltötte szívüket. Szerették Isten Igéjét, és még idős korukban is hangosan olvastak fel a nagy családi Bibliából. Dávid, nyugdíjazásától haláláig legalább háromszor olvasta át a Bibliát. A Jarvinenseknek mély, állandó kapcsolata volt a lutheránus egyházzal. Ez a vonzódás már gyermekkorukban beléjük lett oltva. Templomukban tanulták meg egyházuk énekeit is, és a Lutheránus ébredési mozgalom sok kedves énekét. (Némelyiknek tizenöt versszaka is van.) Egyházhoz való szeretetüket magukkal vitték Amerikába is. Shirley legkedvesebb emlékei közé tartozott az a sok istentiszteleti látogatás, melyet szüleivel együtt tett. Még ma is látja édesapja imára kulcsolt nagy, kemény, munkától kérges kezét. Már korán megtanították az Isten háza iránti tiszteletre és hódolatra. Nem volt szabad a templomban beszélniük, hanem nyugodtan, csendben kellett ülniük, szemüket a papra irányítani, hogy a prédikációt tudják gondosan követni. A prédikáció általában egy óra hosszáig, vagy még tovább is tartott. Tizenhárom évesen, a konfirmáció által a gyülekezet tagja lett. Az iskola befejezése után elment otthonról, hogy kereskedői kiképzést nyerjen. Waukegenbe ment (Illinois állam), hogy ott a tengerészeti kiképző központban dolgozzon. Röviddel ezután találkoztunk.

            Találkozásunk azért volt sorsdöntő, mert éppen abban az időben történt, amikor elkezdtem a lutheránus egyházat látogatni. Krisztushoz fordulásom az Isten Igéjének prédikálása által jött ugyan létre, azonban az ő lelkes és meggyőző személyes vallomása is erős hatást gyakorolt rám. Leginkább az egyházi rendezvényeken találkoztunk, vagy az étteremben. Az ilyen alkalmakkor órák hosszat beszélgettünk egymással. Ezen beszélgetések alkalmával tudatára ébredtem hitemnek is, és először kezdtem erről beszélni. Csodálatos az, hogy milyen keveset tud valaki a saját meggyőződésének mélységéről addig, amíg nem talál alkalmat arra, hogy valakivel közölje azt. Beszélgetésünk segítségemre volt abban, hogy újonnan nyert hitemet formába öntsem és helyesen elrendezzem.

            1953 júniusában tartotta a finn Lutheránus Egyház az évi zsinatát Waukegánban. Isten ismét irányítóan alakított életem menetén. A Szt. Márk kórus – amelyhez mi is tartoztunk, meghívást kapott a zsinatra, hogy énekszolgálatot lásson el.

 

3. rész

Ez alkalommal hat fiatalember lett felszentelve a papi szolgálatra. Amikor az egyház-elnök hathatós prédikációját hallgattam, és tanúja lettem a hat fiatalember kézrátétel által történő felszentelésének, Isten szívemhez szólt. Életemben először mérlegeltem, hogy pap legyek. Otthon, éjszaka, amikor nem tudtam aludni, az egész csak szeszélyes ötletnek tűnt előttem. A következő napokban és hetekben azonban megerősödött bennem ez a gondolat, mígnem végül teljesen betöltötte a nap minden órájában gondolkodásomat. Nem mertem erről beszélni egyetlen emberel sem. Teljesen hihetetlennek, éppenséggel lehetetlennek tűnt az ötlet kivitelezése. Azonban mindinkább megerősödött bennem az elhívatás érzete. Éjjel, ébren feküdtem ágyamban, és világossá lett előttem, mit jelent ez a lépés számomra, milyen nagy döntést kell hoznom, és milyen nagy változást jelent majd ez az életemben.

            Végül felkerestem a lelkészemet. Tanácsára beiratkoztam a Suomi Kollégiumba. Úgy gondoltam, hogy a visszaigazolás még azon a napon megérkezik. Este reménykedve nyitottam ki levélszekrényemet. Itt voltak az iratok. Szívem az örömtől szinte szétpattant, s ekkor ismertem fel, hogy Isten miként irányítja ügyemet, és világosan megmutatja számomra a követendő utat.

            Nem tartott soká üzleti ügyeim elrendezése és utazásom előkészítése.

1954. szeptemberében, 24 évesen, némi szorongással és aggodalommal kezdtem el az új életszakaszt. Sajnos, az első hat hét kimondottan siralmas volt, és első zárthelyi dolgozatom felsülést, csalódást jelentett. Teljesen elcsüggedve, biztos voltam benne, hogy egy súlyos tévedésnek estem áldozatul. Fontolgatni kezdtem, hogy valóban ott maradjak-e tanulmányaimat folytatni. Ezután Isten, egyik őszi napon, egészen elbájoló módon nyilatkoztatta ki akaratát. Amikor a könyvtárban ültem, és az amerikai történelemről szóló tankönyvet megpróbáltam olvasni. Valójában azonban azon törtem a fejem, hogy még a mai napon elutazom. Ekkor a vállam fölött egy kéz nyúlt át, és egy lapot tett könyvem tetejére. Ezt olvastam a rajta:

• “Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít.” Fil.4,15.

Történelem tanárom volt az, aki gyanította szorongásomat. Milyen jó ember volt! Egyik tanulója iránti részvéte és együttérzése mélyen érintett. Arra gondoltam, bizonyára lehetséges minden ilyen sok szeretettel és barátsággal!

            Amikor néhány héttel később Istentől bátorításra volt szükségem, egy következő üzenetet küldött számomra:

Egy erősen hideg napon történt, a tél kezdetén. Az eget súlyos sötét felhők borították be, s az én szívem is gondterhelt volt, amikor a kápolna ablaka felé kinéztem. Úgy gondoltam, hogy egyedül vagyok, amikor egy ismerős prédikátor hangján ezt hallottam:

“Nem csodálatos tudni azt, hogy a fellegek fölött süt a Nap?”

Hirtelen tudatára ébredtem erőtlen hitemnek – felismertem, hogy Isten megpróbálta hitemet azért, hogy felkészítsen arra, ami előttem állt. Megújult bizalommal fordultam ismét tanulmányaimhoz. Most tudtam meg, hogy Isten velem volt, és mindenen keresztül fog vezetni. Ígéretét valósággá tette előttem. Végtelenül boldog voltam vizsgáim jobbrafordulása miatt, és Isten vezetésének egyéb jelei felett. Kértem Shirleyt, hogy legyen a feleségem. Ő igent mondott. Karácsonykor eljegyeztük egymást, és a következő év júniusában összeházasodtunk. Ősszel egy kisebb lakásba sikerült költöztünk.

            Fogalmunk sem volt, hogy honnan fizetjük ki a lakbért a második kollégiumi évben. Mindenesetre addig a napig nem, amelyen hétszáz dollárt találtam. Természetesen a valóságban nem “találtam”. Sokkal inkább Isten csodálatos módon őrizte meg számomra a könyvelésemben elkövetett hiba alapján. Ugyanis, amikor az elmúlt év őszén vállalkozásomat feladtam, számlámat is megszüntettem. Mindenesetre negyven dollárt hagytam fenn, hogy az ellenőrt, aki a jövedelemadót kiszámította, a következő tavaszon fizetni tudjam. Amikor húsvétkor felkerestem, már mindent előkészített. Miután jövedelem-adómat kifizettem, tudni akartam, van-e elegendő pénzem a kontómon, hogy az ő szolgálatait kifizessem. Azt mondta:

• Több mint elég.

Azt kérdeztem, mennyi az. Ő így válaszolt:

• Hétszáz dollár.

Kiderült, hogy annak idején elmulasztottam a hétszáz dollár befizetését csekkfüzetembe beírni. Így az egykori tévedés ilyen örvendetes következménnyel járt! Egy tévedés, amit hiszek, Isten végzésére vezethető vissza. Ez további megerősítést adott arra nézve, hogy a helyes úton haladok, és Isten tervének megfelelően alakul sorsom.

            A Suomi kollégiumban eltöltött második év után Marquettébe (Michigan állam) költöztünk, ahol a Northern Michigan Egyetemre iratkoztam be. Mivel itt nem találtunk üres szobát, bútorainkat eladtuk, és kértük Istent, hogy egy megfelelő lakást találjunk. A nyarat Waukeganben töltöttük, ahol – mint kőműves – pénzt kerestem. Eközben megtudtuk, hogy egyetlen lakhatási lehetőség, egy Mobile Hómé, egy lakókocsi. Azonban ennek is magas volt az ára a mi előrelátható bevételünkhöz képest. Azonban egy szomorú esemény, nagyapám halála, mégis hozzájuttatott a szükséges pénzhez azon a nyáron. Mintegy 2000 dollárt hagyott rám örökségül.

            Ezután hetekig kerestünk egy megfelelő lakókocsit, amely elég nagy és elég jó állapotban is volt, s amit megfizethető áron megszerezhetnénk. Ámde nem találtunk egyet sem. Amit megmutattak, nagy és régi volt, megrongált és drága. Az egyik péntek este elhatároztuk, hogy egy ügynököt keresünk fel, akivel eddig még nem voltunk kapcsolatban. Már ismét csalódva el akartunk menni, amikor Shirley tekintete egy kisebb kék lakókocsira esett, amely hátul a másik kocsi mögött volt elrejtve. Az eladó nem mutatta meg nekünk. Azt gondolta, hogy ez a kocsi nem érdekelhet bennünket. Azonban ez nagyon is érdekelt! Elég nagy volt, tiszta és jó állapotban lévő. Noha alig mertük megkérdezni az árát, mégis tudtuk, ez a mi lakókocsink. Ára 1800 dollár volt. Azonnal megvettük, és ismét világossá lett előttünk, hogy Isten fölöttünk tartotta kezét, és minden szükségünkben segítségünkre van. Ebben a bizalmunkban megerősödve vontattuk “házunkat” Marquettébe, és elkezdtem kiképzésem második szakaszát. Feleségem valami tevékenységet keresett magának, s ebben is Isten segített nekünk. Ezt már egy évvel ezelőtt is megtette, amikor az a lehetősége volt, hogy a kollégium elnökének dolgozhatott. Most Isten az egyetemi tanácsos barátságossága és érdeklődése által segített. Amikor egyik napon a menzán találkoztunk, megállt, és megkérdezte tőlem, hogy Shirley nem keres-e egy állást? Amikor igennel válaszoltam, személyes ajánlást adott az iskola igazgatósága felé. Így azután feleségem ott dolgozott két évig, és megkereste a férje tanulmányaihoz szükséges anyagiakat is.

            A Northern Michigan Egyetemen 1958 május végén fejeztem be tanulmányaimat, és a diplomámon ez állt: “Kitüntetéssel”. Hála Istennek, a Fil.4,13. szavai beigazolódtak. Istenbe vetett bizalommal a lehetetlen is lehetséges. Számára semmi sem nehéz! Időről-időre bebizonyította nekem, hogy teljesen bízhatok Benne. Milyen fontos és döntő ez a függőség számomra a jövőre nézve is. Akkor ezt még nem is sejtettem!

            A finn Evangélikus-Lutheránus egyház egy idő óta részt vett három másik egyházzal a “Lutheránus egységért közös bizottságban”, mégpedig az egyesült Lutheránus egyházzal és az Amerikai Evangéliumi Lutheránus egyházzal.

            A tanácskozás melléktevékenységeként, hogy egy egységet hozzanak létre, a finn egyház 1957 nyarán elhatározta, hogy a Hancock (Michigan) Szemináriumot Chicagóba helyezi át, és ezt a Lutheránus teológiai szemináriumhoz csatolja, amely Maywoodban, Chicagó külvárosában van. Hosszú idő óta rossz érzésem van ezeknek az egyházaknak az összekapcsolódása miatt, és most a Maywood Szeminárium áthelyezése miatt is. A Maywood Szeminárium a szabadelvű teológiai irányvonalat követte. Oda nem akartam menni. Az az érzésem volt, miszerint egyházam súlyos hibát követ el. Ezért akartam Minneapolisban az egyik lutheránus szemináriumba beiratkozni, mert annak olyan híre volt, hogy az egy konzervatív és ortodox irányvonalat képvisel.

Miután egy jelentkezési űrlapot szereztem, kitöltöttem azt, beletettem a borítékba, megcímeztem, és elhelyeztem aktatáskámba, tervezve, hogy majd feladom. Két héten keresztül próbálkoztam, hogy az egyetem környékén lévő postaládába bedobom, azonban mindig visszatartott valami. Amikor a postaláda előtt álltam, minden alkalommal haboztam a levelet bedobni. Csaknem kétségbe estem, és nagyon bizonytalanná váltam. Végül is mégis kitöltöttem egy kérelmező űrlapot a Maywood szemináriumnak, és a levelet elküldtem.

            1958. szeptemberében érkeztünk meg Maywoodba. Közvetlenül azután nyertem az első jelét annak, hogy utam Isten terve szerint történt. A megérkezésünk utáni napon ugyanis állás-ajánlatot kapott feleségem, mint könyvtár-asszisztensnő, a szeminárium könyvtárában. Ez azt jelentette, hogy nem minden nap kellett Chicagóba utaznia, és hogy közösen étkezhettünk az étteremben. Nem kellett neki állás után néznie, hanem az állás kereste meg őt!

            Nem volt könnyű a szeminárium életébe beilleszkedni. Keresztényi életünk pietista formáját sokan kinevették. (Ezzel a lutheránus örökségre gondolok, amit a pietista ébredési mozgalom hagyott ránk.) Ezzel reagáltunk az intellektuális megközelítési irányvonalra, valamint a keresztényi tapasztalatok erőtlenségére, amely jellemezte a lutheránus egyháztörténelem bizonyos időszakát.

            Az iskolán a keresztényi életmódról való általános beállítottság nyugtalanított bennünket. Nehéz volt megértenünk, hogy milyen sokan fogadták el a Krisztusban való hitet anélkül, hogy fontosnak tartanák a megszentelt életmódot. Megrendített, hogy az egyetemi hallgatók kedvelték az alkoholt. Megkülönböztetett életmódunk kifejezője volt a mi alapvetően különböző teológiai beállítottságunknak is. Talán elég azt mondani, hogy a három szemináriumi év nagyon nehéz volt, de mégis sikeres. Sok barátot találtunk. Még fontosabb volt azonban, hogy Isten környezetünket, az eszmecseréket, vitákat, sőt véleménykülönbségeket is arra használta fel, hogy a keresztényi életmódról való meggyőződésemben megerősítsen, és igazoljon. Ez különösen fontos volt elkövetkező lelkészi szolgálatomra nézve.

            1961. május elején befejeztem tanulmányaimat, és néhány nappal később, az első egyházkerületünkbe költöztünk. A finn evangéliumi Lutheránus egyház meghívott három gyülekezetbe szolgálatra. Tront Creek, Paynesvillébe és Ewenbe. Ugyanezen év jún. 25-én az évi zsinaton lettem felszentelve lelkésznek.

            Egy csaknem üres paplakba költöztünk. Csupán csak a konyhabútor volt benne. A hálószobabútor egy hintaszékből és két összecsukható ágyból állt. Dolgozószobámban egy régi ajtóból átalakított íróasztal volt, és egy öreg szék, amelyet a hátsó udvar garázsában való szunyókálásából ébresztettem fel. Ezek a hátrányok azonban mind jelentéktelen voltak, ha összevetettem azzal a sok örömmel, amit az jelentett, hogy elkezdhettem végre munkámat, amelyre hét év óta készülök.

 

4.rész

III.Papi szolgálatra elhívva

A szemináriumban eltöltött évek alatt vallásos felfogásom bizonyos érési folyamaton ment át, amelynek végeredményeként kialakult bennem egy látásmód, amellyel Krisztushoz való kapcsolatomat és papi szolgálatomat minősíthetem.

            Szükséges erről becsületesen képet adnom, hogy helyesen lehessen érteni papi, prédikátori szolgálatomról való véleményemet. Ennek ismeretében lehet azután minősíteni feleségem Bigfordék vallása iránti érdeklődésével szembeni ellenérzésemet.

            Például: Határozott vélemény alakult ki bennem a Biblia szerepével, jelentőségével kapcsolatban. Régen, csak egy érdekes imakönyvként tekintettem, azonban lassanként felismertem, hogy annál többnek kell lennie. Eljött az idő, amikor nekem is ebből kellett prédikálni és tanítani. Ahhoz, hogy ezt megtehessem, egy egészen alapvető kérdést kellett megválaszolnom. A kérdésre adott válaszom hitemre és szolgálatomra nézve messze ható következményekkel járt. “A Biblia valóban Istentől adott kinyilatkoztatás?” – kérdeztem magamtól. Ha nem az, akkor nem érdemes időt és erőt fordítani kutatására. Akkor tanulmányaimat a történelem és az irodalom tárgykörére kell összpontosítanom. Ha azonban Isten kinyilatkoztatása, akkor világos volt feladatom. Ezekkel a gondolatokkal foglalkozva kezdtem el a Biblia tanulmányozását. Amikor az Ótestamentumi történeteket olvastam, megláttam: Isten hogyan állt mindig népe oldalára, s a történelmet hogyan irányította a messiási korszakban. Elkezdtem Isten hangját meghallani, üzenetét megérteni, felfogni. Növekedett bennem az a meggyőződés, hogy a Biblia nemcsak olyan emberek írásgyűjteménye, akik a szentség bizonyos fokát elérték, hanem Isten Önmagát nyilatkoztatta ki a bibliai történetek eseményeiben. A Biblia sorai Istentől megáldott férfiak által íródtak, akik maguk is részt vettek a leírt eseményekben, részesei voltak a történéseknek. Egy lelkésznek tekintéllyel kell prédikálni és tanítani. Ennek a tekintélynek bizalomraméltó forrásból kell jönnie, különben senki sem ismeri el hitelesnek. Ez a tekintély nem nyugodhat csupán személyes tapasztalaton, hanem egy szilárd, megbízható alapra kell épülnie. Ez a szilárd alap Isten írott szava, a Szentírás.

 

A második kérdés az volt, hogy: Honnan jön a Biblia üzenete? Ezt olvashatjuk a Bibliában:

• “A teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a fedésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre.” Tim.II.3,16.

Máshol ez van megírva:

• “Mert sohasem ember akaratából származott a prófétai szó, hanem a Szentlélektől indíttatva szólottak az Istennek szent emberei.” Pt.II.1,21.

Tanulmányaim által arra a meggyőződésre jutottam, hogy a Biblia igazán Isten szavát tárja elénk, Tőle inspirált, és ebből következően egy csalatkozhatatlan üzenetet hirdet. A bibliai íróknak a Szentlélek nem szó szerint diktálta a tartalmat. Alapvető igazságokat közvetített nekik, akik az ő egyéni stílusukban adták közre ezt az üzenetet.

            Aki a Bibliát olvassa, annak tudnia kell, hogy az abban leírt események és azok értelmezése valósághűek. Az írott Ige a tulajdonképpeni élő “Igazsággal”, Jézus Krisztussal hoz kapcsolatba. Az ember az ő tökéletlen értelmével és pökhendi lelkületével “magas lóról” kezelve a kérdést, nem tudja megérteni a Biblia mélységes üzeneteit, nem tudja a leírt szavakban fellelni Isten igazságait, mondanivalóját. Nem önmagát kell az Ige fölé helyezni, hanem az Igét önmaga fölé. Engednie kell, hogy az Ige szóljon hozzá. Csak ilyen lelkülettel tud a lelkész az Igéből prédikálni, és csak így tapasztalhatják meg hallgatói is életük és jellemük átalakulását.

            A Bibliában sok minden értelmetlennek tűnhet, azonban ez nem csorbítja igazságtartalmát. Az igazság nem a mi megértésünktől függ. A Biblia ígéretet tartalmaz a megértés lehetőségére nézve is. Nemcsak az igazságot nyilatkoztatja ki, hanem “minden igazságra elvezérel”. (Jn.14,18-26. 16,13.) Aki Istennel hitben közösségben él, aki Megváltójával szoros kapcsolatban áll, az az isteni kijelentés ismeretében egyre inkább növekedni fog. Ennek következményeként élete mindinkább összhangba kerül a kinyilatkoztatott isteni akarattal, azzal, amit a Bibliából tanul.

 

A szemináriumban történő kiképzésem alatt a megigazulásról szóló tanítás teológiai és gyakorlati jelentőségét is meg kellett értenem. Tanulmányaim során egy elég liberális (szabadelvű) magyarázatot ismertem meg a megigazulás tanáról. Tartalmazta az univerzalizmus és humanizmus elemeit úgy, hogy az embereknek semmit sem kell már mondani, csupán egy lelki újjászületés által kell nekik Istennel megbékélni, miután Isten már tényleges, történelmi engesztelési aktussal megbékélt velük a golgotai kereszten. Csak erről kellett nekik ismeretet nyerniük, és máris megbékéltek Istennel.

            Még most is hallom a pszichológiai professzoromat, amint mondja: a lelkipásztor a bűn problémájával szemben nem tud többet tenni, mint az embert megtanítani, hogy az Isten szereti őt, és elfogadja őt olyannak, amilyen. Ismételten megkérdeztem:

• Mi van a kiengesztelődésre való felhívással?

Nem adott feleletet.

• Mi van az evangélium életet átalakító erejével? Mi van az újjászületéssel?

Nem kaptam választ. Véleménye szerint nem szükséges odaadás által személyesen kiengesztelődni és megbékélni Istennel Krisztus által, hiszen máris a kereszten történt megváltás tényével, és az oltár szentségeivel bírunk, melyek így bennünket üdvösségben részesítenek. Ilyen egyvágányú felfogás azonban sohasem vezet bennünket életünk és jellemünk átformálásához!

            Krisztus nem azért halt meg a kereszten, hogy megtanuljunk bűneinkkel együtt élni. Meghalt azért, hogy le tudjuk azokat győzni! Amikor az Úr a házasságtörő asszonynak megbocsátotta bűneit, és ismét felemelte őt, akkor bizonyára sokkal tovább ment, minthogy úgy fogadja el, amilyen volt. Miután bűneinek megbocsátásáról biztosította, hazaküldte őt azzal a figyelmeztetéssel, hogy ne vétkezzen többé. Csak az a bűnös tudja legyőzni a bűnt, aki megváltatott, és részese lett a megbocsátásának, mert Krisztus semmi lehetetlent nem ígér. Ha valamit kíván tőlünk, akkor kegyelmet és erőt is ad annak megcselekvéséhez. Ez a hit általi megigazulás és megszentelődés! És ez a “hit által”, nem csupán egy értelemből fakadó meggyőződés, igaznak tartása valaminek, hanem az Isten akaratának való teljes alárendelés készsége. A hit általi megigazulás és megszentelődés szétválaszthatatlanul összetartoznak a keresztényi tapasztalattal. Engesztelés nélkül az ember nem tapasztalhatja meg az igazi, valóságos üdvösséget, és megszentelődés nélkül nem jut a növekedéshez és a lelki érettségre.

            Minél inkább felismertem ezt, annál intenzívebben foglalkoztam a megszentelődéssel, mint tannal, és a hívők életében való tapasztalatok fontosságával. A keresztyén élete többet jelent mint csupán megigazítást. Azon túl megy. Bizonyos, hogy Isten senkit sem tud a bűn hatalmától és átkától megszabadítani, ha nem vette igénybe előbb Istennek a Jézus Krisztus általi megigazítási cselekedetét.

• “Isten azt is elrendelte, hogy azok az Ő Fia ábrázatához hasonlatosak legyenek.” Rm.8,29.

A szeminárium évei alatt nem volt könnyű a megszentelődés tanával és annak gyakorlati tapasztalatában eligazodni. A teológiai vitáknál a mérleg egyoldalúan a megigazítás értelmezésére esett, anélkül, hogy valóságos utalás történt volna a megszentelődésre. Az egyetemi hallgatók életmódja ezt az egyoldalúságot láthatóan tükrözte. Azok a kevesek, akik hitték, hogy a kereszténynek azt is komolyan kell vennie, amit bennük akar Isten tenni, amellett, amit értük cselekedett, annak el kellett viselnie, hogy synergistának vagy pietistának nevezték. (Synergizmus az a gondolatvezetés, mely szerint Isten és az ember együtt végzi a megszentelődést. A pietizmus, hamisan értelmezve, a keresztényi életet mint a parancsolatok és tilalmak szomorú listájának követését tünteti fel.) A szeminárium hallgatósága mind a kettőt a törvénytől fogva tartottak kísérletének tartja, amely arra irányul, hogy saját erőfeszítései által érje el a szentséget a törekvő hívő.

            Nagyon könnyű elfelejteni, hogy amit Isten bennünk akar cselekedni, azt Lelke által ténylegesen érettünk meg is teszi. Nem tudtam megérteni, miért nem lehet ezt éppen úgy elfogadni, mint a hit általi megigazulást, vagy miért nem akarják ezt elfogadni. Arra a meggyőződésre jutottam, hogy a megszentelődésben való hiányos növekedés veszélyt rejt magában a keresztényi növekedést illetően, mert az üdvösség elveszítését jelenti. A keresztényi életben nem lehet megállás, nyugalmi állapot. Ami nem növekszik, az elhal. Az emberi test, amely nem jut el az érettség állapotába, az sohasem tapasztalja meg a beteljesedett, tökéletes életet. Az értelem, mely nem fejlődik, nem tud helyesen, illetve teljesen működni. A test életéhez hasonló módon, ha a hit növekedése hiányzik, az igazság gyümölcseit nem tudja létrehozni. A kereszténység több kell hogy legyen, mint csupán elméletek és tanok gyűjteménye. A kereszténység egy életforma!

            Önmagunkat Jézus Krisztusra hitben rábízni annyit jelent, hogy minden egyéni kísérletet feladni, amely az igazságosság elnyerésére irányul, és alkalmat kell adni Néki, hogy megigazítson bennünket. Ez azt jelenti, hogy el kell hagyni minden olyirányú fáradozást, hogy kegyességet szerezzünk önmagunktól. Egyszerűen el kell fogadni azt, amit Jézus Krisztus kínál fel nekünk. Teljes értelmünket átadjuk Néki úgy, hogy azt tehet vele, amit jónak tart. Jézus Krisztus lesz az Úr életünkben! Azonban ez azt jelenti-e, hogy a kereszténység semmi jót nem hoz létre valakinek az életében? Bizonyára nem. Ez azt jelenti, hogy miután önmagát teljesen kiszolgáltatta valaki Krisztusnak, életét teljesen az Ő várakozásainak megfelelően próbálja élni. Úgy, hogy a “cselekedetek” az igazi hit eredményei lesznek! Az evangéliumi üzenet értelme és célja, férfiak és nők Istenhez való megtérése, aki azután a bűn feletti győzelmes életet kínálja fel nekik – isteni segítség által elérhetően. Amikor Krisztus először találkozik egy emberrel, az önként aláveti magát Neki. Azonban ezután a naponkénti alárendelés következik – az egész életen keresztül.

Amikor a lelkész az odaadás és megtérés szükségességét felismeri, prédikációit ezekre a gondolatokra, célokra irányítja.

 

 

5. rész

Ennek prédikálása lett legfontosabb feladatom. Mi egy pusztuló világban élünk. Ez olyan tény, ami minden komoly bibliakövető, Bibliában hívő ember előtt világossá lesz. Egyetlen emberi intézkedés sem tudja a világ súlyos, fenyegető problémáit megoldani. Miközben az emberiség történelme a tudomány és technika fantasztikus fejlődését tükrözi vissza, ugyanakkor egy totális erkölcsi csőd bontakozott ki.

            Mai világunkban sok pesszimista államférfinak semmilyen reménysége nincs, amely fel tudná oldani a meglévő sok feszültséget. Még arra sincs remény, hogy a fennálló állapotokat rögzíteni lehetne, megállítva a további hanyatlást, romlást. Most van itt az ideje annak, hogy mindazok, akik Istentől az Ő Igéjének hirdetésére elhívattak, a Biblia üzenetét helyesen felismerjék és meggyőződéssel, határozottan és tisztán, világosan hirdessék!

            Isten kezünkbe adta a Bibliát, hogy általa életünket és jellemünket megváltoztassa. Nemcsak vallásos információk érdekes gyűjteménye a Biblia. A benne található információk nemcsak az értelemhez szólnak, hanem Isten azt szeretné, ha a megbocsátás és reménység evangéliuma elérhetné az emberek szívét. Bizonyos, hogy az értelmet is be kell fonni a hit cselekedetébe, természetes, hogy helyes értelmi meglátásokra kell jutnunk. Azonban ezen túl még jelentős szerep jut az emberi akaratnak is annak érdekében, hogy az ember helyes cselekvésre szánja el magát, gyakorlati keresztény életet éljen. Az embernek szívét, érzelmi világát, gondolkodását és akaratát kell átengedni Istennek, Aki őt az evangéliumban hívja magához. Így kell nekem is prédikációmban az értelemhez, az akarathoz és a szívhez fordulnom. Igehirdetéseim középpontjában Krisztusnak kell lenni, mélyen begyökerezni a Bibliába, amely a megbocsátás és reménység üzenetét tartalmazza, a sóvárgó szív kielégítésére. Elérendő célja az igehirdetésnek, hogy döntésre szólítsa fel a hallgatóságot. Az evangélium üzenetének megértését követően döntésnek kell következni az üzenet mellett vagy ellen. Vagy engedelmeskedik vagy nem. A Szentlélek befolyásolja lelkiismeretét, mivel hogy senki sem hallgathatja Isten Igéjét hosszabb ideig anélkül, hogy valami módon ne döntene. Vagy elhagyja az egyházat azért, hogy ne hallja többé az Igét, és csökönyös lázadásában megkeményíti szívét az ellen amit igazságnak ismert meg, vagy elfogadja Isten Igéjének igazságait.

            Az embernek meg kell ismernie Isten lényét. A prédikátornak illik Pál apostollal mondani az embereknek:

• “Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel.” Kor.II.5,21.

A Timótheusnak adott figyelmeztetés sohasem volt fontosabb a prédikátori szolgálatra nézve, mint ma:

• “Kérve kérlek az Isten és a Krisztus Jézus színe előtt, aki ítélni fog élőket és holtakat; az ő eljövetelére és országára kérlek: hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő, feddj, ints, biztass teljes türelemmel és tanítással. Mert lesz idő, amikor az egészséges tanítást nem viselik el, hanem saját kívánságaik szerint gyűjtenek maguknak tanítókat, mert viszket a fülük. Az igazságtól elfordítják a fülüket, de a mondákhoz odafordulnak. Te azonban légy józan mindenben, a bajokat szenvedd el, végezd az evangélista munkáját, töltsd be szolgálatodat.” Tim.II.4,1-5. (Ref. ford.)

Pál apostolnak ez a figyelmeztetése összhangban van az utolsó időkről szóló kijelentéssel. Mivel Krisztus nemsokára megjelenik, hogy az Ő hűséges gyülekezetét haza vigye és az ítéletet megtartsa, a bűnbánatra hívásnak, s a Benne való hitnek hangoznia kell, minden várható kellemetlenség ellenére is.

A Timótheusi levél nem egy világos képet tár elénk napjaink egyházáról? A teológiában határozott eltérést látunk a Bibliától. A gyülekezet síkján humanista irányzatok befolyásolják a vallásos értelmezést. A keresztény pedagógia gyakran csak arra szolgál, hogy kérdéseket vessen fel, és az ifjúságban kétségeket ébresszen fel, ahelyett, hogy a kérdésekre választ adna, és a hitet előmozdítaná.

            Az egyes egyházi tag, aki noha vallásos szeretne lenni, eközben azonban természetes hajlamait követi, és nem ritkán a Bibliával ellentétes magatartást tanúsít. Sok “keresztény” nem akarja magát kényelmes eltévelyedésében megzavartatni, és hamis felfogásában útbaigazíttatni. Az a prédikátor, aki kitart a Krisztus által kegyelemből nyerhető hit általi megigazulás hirdetésében, és azt tanítja, ellentétben a cselekedetek általi megigazulással (aminek az a lényege, hogy én elég jó vagyok ahhoz, hogy Isten előtt kedves legyek), nem lesz népszerű a gyülekezetekben. Sok gyülekezet előnyben részesíti az olyan lelkészt, akinek prédikációi nem vonják kétségbe tévedéseiket, nem buzdítják visszafordulásra hitrejutásra, Jézus iránti odaadásra őket. Mint a pásztor nélküli juhok, eltévedtek a rítusok, a filozófiák és a vallásosság erdejében, és így elveszítik az örök üdvösséget, anélkül, hogy elveszítenék a kereszténység látszatát.

            Sohasem tudtam megelégedni, egyetérteni azzal a szemlélettel, hogy valaki máris keresztény, csupán csak azért, mert megkeresztelték, és egy egyház tagjává lett, rendszeresen részt vett az úrvacsorán, és nagyvonalúan adományokat ad. Ez tisztán törvényeskedő vallásgyakorlat lenne. Egy prédikátornak sohasem szabad feltételezni, hogy gyülekezeti tagjai mind, magától értetődően igazi keresztények. Ha ezt a szemléletet elfogadná, akkor elmulasztana az elveszettekhez üzenettel fordulni. Másrészről azonban azt sem szabad vélnie, hogy senki sem keresztény hallgatói közül, mert ez esetben prédikációiban sohasem bátorítná őket arra, hogy a megszentelődésben növekedjenek. Helyes az, ha úgy prédikál, hogy szavai a megtéretlenek és a megtértek szívét egyaránt érintsék.

            Már korán, papi szolgálatom kezdetén, evangéliumi módon kezdtem prédikálni. Ezen nem azt értem, hogy minden prédikációmat vagy határozott felhívásomat pozitív döntések követték. Megpróbáltam azonban a bibliaszövegek jelentőségét olyan világosan és érthetően kifejteni, hogy a hallgatók felismerhessék, hogy hol állnak, és Isten mit vár el tőlük. Ugyanakkor tudatosítani akartam az egyénekkel, hogy dönteniük kell, halogatás nélküli döntést kell foganatosítaniuk.

            Tulajdonképpeni feladataim mellett, szívesen tartottam minden évben legalább egyszer egy sorozat-kiegészítő evangélizáló rendezvényt. Első gyülekezetem értékelte ezt, mivel a bibliai, evangéliumi irányzat mindig nagyon eleven volt a finn evangéliumi lutheránus egyházon belül. Különösen szívesen emlékezem egy két hétig tartó evangélizációs sorozatra, amely által sok ember áldásban gazdaggá vált. Két és fél évig szolgáltam abban az egyházkerületben, amely három gyülekezetből állt. Az emberek barátságosak voltak, és készségesek a közös munkára. Mégis úgy látszott, hogy több időt töltök az utazással – évenként 50.000 km-t. – mint tanulmányozással és lelkigondozással. Amikor felkínáltak egy egyházkerületet hatszáz taggal, szívesen mondtam igent.

            Az új gyülekezet áradozva, lelkesen fogadott, már csak azért is, mert új lelkészt kapott személyemben. Így kezdődött el munkám a Bessemeri Sharon Lutheránus gyülekezetben, Michigan államban.

            A gyülekezet elöljáróival, első beszélgetésem alkalmával nagyon részletesen megbeszéltük a gyülekezet szükségleteit. Különösen az ifjúsági munkát viselték szívükön. Amikor véleményüket kértem prédikátori szolgálatomra vonatkozóan, azt válaszolták, hogy azt nem tekintik feladatuknak, hogy előírják, mit prédikáljon a lelkész. Bíztak abban, hogy Isten Igéjét fogom részükre hirdetni úgy, ahogy azt én megértettem. Csak az volt a kívánságuk, hogy érthetően prédikáljak. Biztosítottam őket arról, hogy a gyülekezet lelki szükségleteit tekintem majd a legfontosabbnak.

            Hamarosan felismertem a különbséget az előző és a mostani gyülekezetem között. Elhatároztam, hogy az evangélizálással nem sietek, vagyis nem hamarkodom azt el. Először is szükség volt arra, hogy elnyerjem bizalmukat, mint lelkészük. Két év elteltével úgy láttam, hogy eljött az ideje az első evangélizáció megkezdésének. A gyülekezet helyeselte egy rendezvénysorozat megtartását. Inkább bibliaórákat tartottam, mint a szokásos evangélizációs sorozatot. A sorozat eredményétől felbátorodva, elhatároztuk, hogy a következő évben megismételjük azt. Abban a reményben, hogy híveim egy ismerős és bizalomra méltó evangélistára még határozottabban reagálnak, feleségem fivérét, aki szintén evangélikus lelkész, meghívtam egy sorozat megtartására. Mivel a gyülekezetben ennek is sikere volt, a következő évben ismét egy másik, tapasztalt evangélistát hívtunk meg. Ez a jellegű evangélizációs sorozat ismét további két évig tartott. Igazi megtérésekhez vezetett, és a hit sokakban ismét felébredt, és megerősödött. Ugyanebben az időben saját prédikációim is evangéliumi jellegűvé és döntésre bíróvá váltak, és nagy befolyást gyakoroltak sokak életére. A Szentlélek közreműködött. Boldoggá tett annak szemlélése, ahogy sokan megnyitották szívüket és értelmüket Krisztus számára. Örültem annak, hogy néhányan az ő naponkénti életükben érvényesítették a Biblia tanításait.

            Amikor magamat mindinkább az ifjúságnak szenteltem, értük imádkoztam és szoros kapcsolatot hoztam létre velük, elkezdtek ők is Krisztus hívására válaszolni. Szükségletükké vált más fiataloknak is elmondani az örömüzenetet. Sohasem fogom azt az estét elfelejteni, amikor közülük hárman megkérdezték, vajon szervezhetnek-e egy ifjúsági csoportot. Felettébb boldog voltam, és bátorítottam őket a tervezésre. Meglepetve és elragadtatva ültem ott, és hallgattam őket, mint tettek bizonyságot énekeik által, zongorával és gitárkísérettel. Alig tudtam fékezni magam, amikor felismertem e csoportban rejlő lehetőségeket. Olyan programot állítottak össze egyházi zenéből, amely a mai ifjúság keresztény hitének időszerűségét közel hozza. Azon az estén egy friss és eleven szél kezdett fújni gyülekezetemben. Lelkesedésem láttán megígérték a fiatalemberek, hogy előadásaikat még javítani fogják. Én pedig biztosítottam őket ismételten arról, hogy tovább fáradozom azon, hogy újabb lehetőségek és alkalmakat találjak arra, hogy programjaikat előadhassák.

A következő év számomra is nagyon izgalmas volt. A New Life Singers nevet adták maguknak. Egységes öltözékben léptek fel, piros-fehérben, és sok templomot látogattak meg a félszigeten. Programjaik lelkes helyeslésre találtak. Számos meghívást kaptak. Valamivel idősebb tanácsadóik és én is, felismertük, hogy a csoportnak szüksége van egy autóbuszra. Néhány kemény-nyakú ellenző kivételével a gyülekezet elhatározta, hogy csak egy tízéves öreg iskolabuszt fog szerezni. A busznak a Józsua nevet adtuk, mivel az ígéret földjére kellett vinnie őket. A fiataloknak lehetővé tette, hogy Minneapolisban nagy utakat megtegyenek az ifjúsági találkozókra, a nyári hónapokban a Biblia-táborokra és a televízióban való felejthetetlen fellépésre. Különösen egyik nyáron tette lehetővé “Józsua” sok ifjúnak a Krisztus melletti döntést, amikor egy egész rakomány fiatalt hűségesen és megbízhatóan egy Biblia-táborba vitt. Azért imádkoztak, hogy a táborból való visszatérésnél ezek közül az ifjak közül mindenki egészen személyes módon ismerje meg Jézus Krisztust. És valóban így is történt. A tábor ideje alatt mindegyik ifjú Krisztus mellett döntött. Éneklésüket - haza felé tartva – sohasem fogom elfelejteni. Szülők és mások is, boldogok voltak afölött örvendve, amit Isten tett a fiatalok életében. Fiatalos lelkesedésük és bátorságuk, ahogyan munkájukat végezték, sokakat magával ragadott.

            Lassanként a felnőttek is felismerték az igazi hit értékét, és nagyobb készséget mutattak az iránt, hogy másokkal is közöljék hitüket. Csaknem maguktól alakultak ima-csoportok és biblia-körök. Ezeket két hetenként tartották más-más otthonokban. A csoportok tagjai a Bibliáról beszéltek, lelki felismeréseket, tapasztalatokat mondtak el egymásnak. Így az elnyert áldásokat, küzdelmeiket, szükségleteiket megosztották egymással. Egyre közelebb kerültek egymáshoz, elkezdték egymást értékelni, elfogadni, és hívőként szoros közösséget alkottak egymással. Idővel ezek az imakörök a keresztényi tapasztalatok megszerzéséhez kiváló eszközökké váltak.

            A keresztényi hit és élet valóságát és lényegét sok gyülekezeti tag teljesen újnak látta. Én szerettem ezeket az embereket, és meg voltam győződve arról, hogy a maga idejében megismerik Isten velük kapcsolatos terveit. Ha tovább imádkozunk, dolgozunk és hirdetjük az Igét, a Lélek gyümölcseinek kétségtelenül láthatóvá kell lenniük. Az egész környéken az én gyülekezetem volt a legaktívabb. Hat boldog éven keresztül dolgoztam közöttük, hogy egy mélyebb hitre és eredményes szolgálatra ösztönözzem, biztassam őket. Isten megáldotta munkámat. A Szentlélek megtérítette az egyiket, és felébresztette a másikat egymás után. Az ifjúságban tudatosodott, hogy Krisztus mit akar tenni értük és velük.

            Naponta kértem a gyülekezettel együtt. az Úrtól bölcsességet és erőt saját részemre és környezetem számára. Az emberek felkerestek, hogy tanácsot és segítséget kapjanak tőlem. Mivel szolgálatomban – minden gyengeségem dacára – Isten áldását tapasztaltam meg, arra a bibliai igére gondoltam:

• “A világ erőtelenjeit választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse az erőseket.” Kor.I.1,27.

Ilyen állapotok közepette, egy gyümölcsöző tevékenység közben, jött keresztényi életem legnagyobb krízise.

(Folytatása következik)