Fölfelé a hegyen

Felfelé a hegyen

„Mózes fölment Istenhez, az ÚR pedig így kiáltott hozzá a hegyről: Így szólj … ezt hirdesd Izráel fiainak” (2Mózes 19,3).

Mielőtt Montanába költöztünk volna, ritkán jutottam igazi hegyek közelébe. Az Egyesült Államok közép-nyugati vidékén nőttem fel, ami nem igazán hegyláncairól ismert. Most, hogy a Sziklás-hegységben élünk, megszerettem a csipkézett hegyormok sajátos szépségét, de azt is tudom, milyen erőfeszítést igényel megmászni egy csúcsot. Már sok hegyet megmásztam! Sajognak az izmaink, elfárad a lábunk és pihenőért kiált; zihálva vesszük a levegőt; és amikor leküzdöttünk néhány veszélyes szakaszt, hamar rájövünk, hogy vannak helyzetek és tevékenységek, amikor semmilyen izzadásgátló nem bizonyul hatékonynak. Ám felérni egy hegy csúcsára olyan magával ragadó érzés, ami megéri az erőfeszítést!

Nos, ha nehéznek találjuk ezt a tevékenységet, képzeljük el, milyen lehetett Mózesnek, amikor Isten felhívta őt a Sínai hegyre! Mózes nyolcvan éves volt akkor, és lelki szemeimmel látom, milyen erőfeszítésébe került, hogy felkapaszkodjon a hegyre azokon a meredek, göröngyös ösvényeken azért, hogy közel legyen Istenhez. Mózest elhívta valamire az Úr, és Ő örömmel, nagy-nagy várakozással indult a hívásra. Boldog volt, hogy közösségben lehetett Teremtőjével. Nem hivatkozott mentségként idős korára, és világosabb magyarázatot sem kért, mielőtt engedelmeskedett volna. Nem állt meg a hegy lábánál, hogy onnan kiabáljon felfelé: „No, most mondhatod, Uram!” Tudta, hogy fent ragyogás és megerősítés vár rá. Neked és nekem is van ilyen meghívásom, nem, nem is csak meghívás, több annál. Parancsunk van arra, hogy menjünk fel a hegyre, és találkozzunk Istennel.

Ha szerelmem, az én elbűvölő hercegem, Jim várna rám a hegy tetején, kibírhatatlan vágyakozással másznám meg azt a hegyet, csak azért, hogy vele lehessek. Sem grizzly medvék, sem kidőlt fák nem akadályoznának meg abban, hogy feljussak a csúcsra, és vele legyek. Mózeshez hasonlóan én is örömmel küzdeném át magam a veszélyes meredélyeken és bármilyen nehézségen – mindenen, azért az áldott alkalomért, hogy időt tölthessek szerelmemmel. Felmenni a hegyre és időt tölteni Istennel ugyanilyen csodálatos áldással jár.

Azt, ahogyan Mózes felment a hegyre, ahhoz a folyamathoz hasonlítom, ahogyan mi is megtanuljuk a kétirányú kommunikációt Urunkkal személyes áhítatunk idején. Ez gyakran igen sok vesződséggel jár. Miért? Van, amikor Isten szelíd hangon szól, és azonnal ad megoldást, máskor viszont úgy tűnik, hogy hallgat, és távol van tőlünk. Igen megpróbálja a türelmünket, hogy megtanuljuk a leckét, hogy várjunk az Úrra, akár szól, akár nem, és mindenképpen békességet találjunk.

Az is nagy odafigyelést igényel, hogy következetesen töltsünk időt Istennel, éppúgy, mint a hegymászás. De nagyon megéri, hogy a királyok Királyának színe elé járuljunk! Mózes megtanulta, hogyan beszéljen Istennel, mint barátjával. Elsajátította annak művészetét, hogy egyszerűen elmondja Istennek problémáit, és csendben várjon a válaszra. Így kell tennünk nekünk is.

Mózes népének vezetője volt, mi szülők, pedig a családunkat vezetjük. Nekünk, szülőknek kell sikeresen vennünk az utunkba kerülő akadályokat, miközben kiépítjük a kétirányú kommunikációt Istennel, és csak azután tudjuk vezetni gyermekeinket is abban, hogy legyőzzék az eléjük tornyosuló gátakat, és megismerjék Istent. Az Istennel való közösség megmutatja majd, hogyan találjunk megoldást problémáinkra. Lehet, hogy nem kell szó szerint a hegyre kapaszkodnunk, mint Mózesnek, mégis mindnyájunkat felhív Isten arra a „hegyre”, ahol személyesen időt töltünk Vele.

Legtöbben őszintén vágyunk arra, hogy közeli, személyes kapcsolatban legyünk Istennel. Ám ez valahogy csak nem sikerül. Ebben a fejezetben szeretném felfedezni veled együtt, hogyan tudnád – ha szeretnéd – saját naponkénti áhítatodat, amit bibliatanulmányozással, sőt, imádsággal töltesz, egy olyan időszakká alakítani, amikor Istennel beszélgetsz mélyen, bensőségesen, mint ahogy Mózes tette. Ez egy teljesen más, sokkal több erőt adó tapasztalat, mint bármi, amit átéltél életed során. A Szentlélek által Isten úgy szeretne veled beszélgetni, mint barátoddal, és úgy magyarázni neked a Szentírást, hogy az éppen az adott napon felmerülő szükségleteidre adjon megoldást és választ. Ez a bensőséges kommunikáció a kulcsa nem csak Istennel való, személyes és szoros kapcsolatunknak, amire oly nagyon vágyunk, hanem annak is, hogy szülőként is legyőzzünk minden akadályt. Hogyan szerezzük meg ezt a tapasztalatot? Gyere, kapaszkodj velem együtt a hegyre!

Amikor olvasom a Bibliát, vagy bármely hasznos irodalmat, arra kérem Istent, hogy vezesse elmémet, mert helyesen akarom érteni, amit olvasok. Ezáltal a tanuló helyét foglalom el a nagy Tanító lábánál. Miután elolvasok egy rövid részt, vagy egy igeverset, visszaülök, hogy Istennel együtt gondolkodjam az olvasottakon. Ő közel jön hozzám, és olyan gondolatokat ad, valamint alkalmazási területeket mutat meg, amelyek egyszerűek, mégis mélységesek és életet megváltoztatóak, ha úgy alkalmazom, hogy közben Őbenne maradok. Isten így adja nekünk az Ő bölcsességét. Nem hallható hangon szól, hanem gondolatokat villant fel elménkben, hogy így irányítsa lépteinket (lásd: Ézsaiás 30,21).

A felfelé kapaszkodás néha csupa küszködés. Egyik lábunkat kitartóan a másik elé tenni, hogy haladjunk, erőkifejtést és önfegyelmet igényel. A kimerültség és az ismeretlentől való félelem nyugtalanságot okozhat bennünk. Sátán tudja ezt, és mindent megtesz azért, hogy gátat vessen erőfeszítéseinknek, és ne tudjunk Istenhez menni. Próbálja uralni a körülményeket, hogy azok kiszorítsák az Istennel töltött csendes időnket. Sikeresen hozza az akadályokat: elvonja figyelmünket, következetlenségre sarkall, hogy véletlenül se próbáljunk kapcsolatba kerülni Istennel és időt szánni arra, hogy megtudjuk: milyen megoldást akar adni problémáinkra. A hegyre felfelé vezető úton tornyosuló akadályokat nehéz legyőzni, de megéri a fáradtságot. Kevesen ismerjük fel, milyen személyessé szeretné tenni Isten az Ő tanácsait! Ő pontosan tudja, mi vár ránk a nap folyamán, és szeretne felkészíteni bennünket mindenre azáltal, hogy hozzáférést ad saját bölcsességéhez.

Hogyan jelentkeznek ezek az akadályok a való életben?

„Uram, olyan sok akadállyal találkozom, amikor hozzád jövök reggelente. Szeretnék olyan közel húzódni hozzád, ahogyan Mózes tette, de úgy tűnik, mindenfelől zavarnak. Például, amikor reggel kikúszom az ágyból, lábujjhegyen leosonok a lépcsőn és csendben kinyitom a Bibliámat, a gyermekem hirtelen sírással felébred, követeli a jelenlétemet, és máris elvette az időt, amikor téged kereshettelek volna, veled találkozhattam volna. Miért van ez?”

„Sally, nem test és vér ellen harcolsz, hanem a sötétség erői, fejedelmei és hatalmasságai ellen. Sátán folyamatosan közbelép, amint felfelé tartasz hozzám a hegyen. A negatív érzelmeket használja fel gyermekedben és benned is, hogy távol tartson a velem való kapcsolattól. Emlékszel, amikor a legutóbbi túrád alkalmával azokon a meredek emelkedőkön másztál felfelé? Lábadat úgyannyira meg kellett feszítened, hogy az már kényelmetlen volt, és nem is tudtad felhúzni magad ebből a helyzetből, amíg Jim, aki már előtted járt, meg nem fogta a kezed, és fel nem húzott. Így kell megragadnod neked is az én kezem, hogy átlendülhess ezeken az akadályokon. Megtanítalak téged arra, hogyan kell kezelned ezeket a csüggesztő érzéseket, és gyermeked nyugtalanságát. Itt vagyok, hogy tanítsalak.”  

„Uram, most van bátorságom, hogy újra megpróbáljam, és meg is fogom próbálni. Ott van még a következetlenség is, ami gátol abban, hogy reggelente hozzád jöjjek. Bennem van a jó szándék, de a körülmények távol tartanak Tőled. Későn fekszem le előző este, ezért nehéz felkelni. A telefon is csöng a csendes időm alatt, ezzel el is rabolja a Jézussal töltendő időt. A kandalló is pattog, ami elvonja a figyelmemet, az eszem pedig már azon jár, mit kell bevásárolni. Mit tegyek ezekkel a zavaró tényezőkkel?”

„Tőlem elszakadva nem lesz bölcsességed, bátorságod és erőd. Sátán ezért zavar téged olyan kitartóan. De nem kell, hogy a körülmények uralma alatt légy! Meg kell tanulnod uralni a körülményeket, a mennyei bölcsesség segítségével. Keress engem, mielőtt reagálnál a zavaró tényezőkre, hogy megszűrd, mire kell reagálnod, és mire nem. Segítek neked! Ennek ellenére is jöhetnek zavaró dolgok. Megengedem, hogy jöjjenek, csak azért, hogy eddzelek, és megtanulj jobban reagálni azáltal, hogy először hozzám jössz. Sok mindent el lehet halasztani későbbre. Én tanácsollak téged, ha hozzám jössz.”

Bármi is akadályoz abban, hogy megmászd az Istenhez vezető hegyet reggelenként, neki van megoldása számodra. Ha az Istennel eltöltött időben sajátunkká tesszük az Ő látásmódját, az Ő megoldásait, az megold minden nehézséget, elhárít minden zavaró tényezőt. Az Ő kezét fogva átlendülhetünk minden akadályon, ha mégoly nagynak tűnik is. Istennek tetszik, ha Őt hívjuk segítségül. Mindenki megtalálhatja Jézus kinyújtott karját, és megragadhatja azt. Vesd bizalmadat az Úrba, és kapaszkodj fel a hegyre Hozzá, hogy összekapcsolódhass az Ő bölcsességével és erejével!

Ahogy Mózes felment a hegyre, hogy megkapja Istentől az izraelitáknak szánt utasításokat, mi is felmászunk a mi hegyünkre reggelente, hogy imádkozzunk és közösséget ápoljunk Istennel, így adjunk lehetőséget neki, hogy elmondja az aznapra szánt útmutatásait, s mi továbbadhassuk azokat gyermekeinknek. Van, amikor a reggeli vagy esti közös áhítat alkalmával tehetjük ezt meg, általánosságban. Máskor férj és feleség kell, hogy megbeszélje, és együtt döntsék el, mit hogyan vigyenek tovább a családban. Vannak esetek, amikor az egész családnak van szüksége a tanácsra, hogy egy bizonyos kérdésben milyen lépést tegyen. A leggyakoribb azonban az, hogy négyszemközti beszélgetésre, személyre szabott tanácsra van szükség szülő és gyermek között. Ez a tanítás megnyilvánulhat tanácsadás, útmutatás, feddés, változásra való felhívás, az engedetlenség következményeinek megbeszélése, a változtatásra vonatkozó terv, vagy egyszerűen döntésre hívás formájában.

Ha megtanulunk felmenni a hegyre, és Istentől elfogadni az útmutatást, akkor szülőként is hatékony eszközök lehetünk Isten kezében. Legtöbbünknek ez terepen történő edzés lesz… hadd osszak meg egy esetet a saját életemből!

Andrew hallgatott, és durcáskodott. Be kell vallanom, én sem éreztem magam valami rózsásan. Szokásos vitánk a padló felsöprése miatt robbant ki. Nem tudtam, mi legyen a következő lépés, de az Úr tudta. „Sally, hogy van a lelked?” – kérdezte szelíden.

„Hát, hogy őszinte legyek, Uram, most legszívesebben ellátnám azzal, amit érdemel, és azonnal felsöpörtetném vele rendesen a padlót. Ennél sokkal alaposabban el tudná végezni, és ezt ő is tudja. Különben is, ideje, hogy önfegyelmet tanuljon!”

„De Sally, a te lelkületed nem ugyanolyan makacs most, mint a fiadé? Gyere, vonulj egy kicsit félre, és beszéljük meg a dolgokat!” – bátorított az Úr. 

Egyik felem akarta, a másik nem. Isten csak egy percre szakított félbe, és máris tisztábban kezdtem látni mindkét oldalt. Eldöntöttem, hogy nem akarok indulatos lenni és erőszakhoz folyamodni, hogy így bírjam rá Andrew-t az engedelmességre. „Isten útja jobb ennél. Megpróbálom, Istenem” – határoztam el. Kimentettem magam, és elvonultam egy kis időre a fürdőszobába.

„Uram, mit kellene tennem Andrew-val?” – kérdeztem. Csend volt harminc másodpercig, aztán hatvan másodpercig. Nekem ez végtelenségnek tűnt. „Ki kel mennem innen, hogy időben elkészítsem a reggelit!” A csendben lassan felszínre került a valódi probléma. „Ó, Uram, nem vagyok boldog, és nincs bennem békesség sem. Nekem, magamnak kell megszabadulnom ezektől a tolakodó érzésektől. Kérlek, vedd el ezeket az utálatos dolgokat most a szívemből!”

Lazítottam, és elengedtem az összeset. „Ez is csak egy kicsi dolog lesz” – döntöttem el. „Tudom, hogy segítesz nekem az egész folyamatban” – mondtam imámban, és kértem Istent, hogy legyen az én Királyom. Most készen álltam arra, hogy alárendeljem magam az Ő akaratának. Szelíd lelkületünk biztosítása mindig az első lépés bármilyen gyermeknevelési konfliktus megoldásában. Isten ebben az esetben is megmutatta nekem, hogyan vezessem rá Andrew-t a jó útra, és mivel szelíd szívvel tettem, ő is hasonlóképpen reagált.

Isten a Vele való közösségre alkotott bennünket; rád és rám vár már kora reggel, hogy legyen időnk egymással beszélgetni. Ha nem jövünk Hozzá, Isten csalódik (lásd: Jeremiás 29,19). De ott lesz holnap is, és vár ránk, mert szeret minket.

Azonban, mielőtt az Úrhoz jövünk, a szívünkben el kell végeznünk egy bizonyos munkát. Konkrétan: feladom saját akaratomat, és elfogadom helyette az Ő akaratát. Szívünk munkája azt jelenti: elengedem az ént, és beengedem Krisztust, hogy elvégezze bennem mindazt, amit Ő szeretne. Ez nehezünkre esik, mert természetünknél fogva nem vagyunk hajlamosak arra, hogy örömmel fogadjunk olyan változásokat, amelyek miatt meg kell tagadnunk önmagunkat, vagy vágyainkat. Amikor a Biblia arról beszél, hogy rendelkezzünk Krisztus gondolkodásmódjával, akkor ez azt jelenti, hogy úgy döntünk: alávetjük magunkat Isten akaratának; és ezt meg kell tanulnunk. Istennek kell átengednünk a vezető pozíciót életünk minden gondolatában, érzésében és reakciójában. Az enyém a segédkormányos pozíciója: meghallgatom hangját és Vele megyek, amerre Ő vezet.

Ez a szívbéli munka nagyon hasonlít arra, ahogyan a házunkat rendben tartjuk. Akár otthonunknak, szívünknek is takarításra, rendezésre van szüksége: a benne rejlő gondolatok, érzések, hajlamok, szokások, indítékok és vágyak rendbentartására. Jézus szelíd Megváltó; sosem dolgozik gyorsabban, mint ahogy azt mi el tudnánk viselni. Amikor hajlandóak vagyunk arra, hogy saját akaratunk beolvadjon az Ő akaratába, akkor tud feltámasztani bennünket egy új életre, és a Tőle kapott gondolatokkal, érzésekkel és reménységgel feltöltve indulhatunk neki a napnak!

Amikor Isten felhívta Mózest a hegyre, a népnek két napig kellett készülnie arra, hogy az Úr elé járuljon, és átvehesse a parancsolatokat. Nekünk is el kell végeznünk bizonyos előkészületeket, mielőtt az Úrhoz jönnénk. Ha eldöntöm, hogy holnap kapcsolatba lépek Megváltómmal, az már ott elkezdődik, hogy előző este mikor kerülök ágyba. Elég korán lefekszem-e ahhoz, hogy másnap fel tudjak kelni és meg tudjam mászni a hegyet, mielőtt még elkezdődnek szülői feladataim, és felülírják Isten közelsége iránti vágyamat?

Eleinte nekem is nehéz döntés volt ez, még akkor is, ha korábban lefeküdtem. Úgy értem, nehezemre esett elengedni a párnámat, kikászálódni az ágyból, és lemenni a lépcsőn. A lábam nem akart mozdulni; szinte könyörgött, hogy hadd mehessen vissza a jó meleg ágyba. Megtanultam, hogy ne figyeljek oda erre a tiltakozásra. Isten halk, szelíd hangja szólt hozzám, és személyes áhítatra hívott. Azzal, hogy felkeltem, válaszoltam a Lélek hangjára. Éreztem Isten jelenlétét – nem fizikailag, hanem a lelkemben. Éreztem, mennyire örül annak, hogy eljöttem, és közösségben akarok lenni Vele. Egy dal jutott eszembe, amit a Szentírás alapján írtak, és elénekeltem: „Alázzátok meg magatokat az Úr előtt, és ő felmagasztal titeket” (Jakab 4,10). Tiszteletteljesen térdeltem le imádkozni, és tudjátok, mi történt? Miközben Isten jelenlétében tartózkodtam, Ő személyesen szólított meg engem, tanácsot adott szívem valós szükségleteire, és a nevelésre vonatkozóan. Tekintet nélkül arra, mennyire éreztem magam tanácstalannak és csüggedtnek, azt tapasztaltam, hogy amit a Szentírás mond, az igaz, és hogy Isten felemel engem. Az utóbbi húsz évben legfontosabb feladatomnak tartottam a gyermeknevelés tanulmányozását, és azt fedeztem fel, hogy a gyermeknevelés tanulása nem más, mint azt megtanulni, hogyan lehetek valóban Isten gyermeke. Kimeríthetetlennek, értékesnek és igen hasznosnak találtam ezt a tárgyat!

Amikor Mózes felment a hegyre, hat napig várt az Úrra, mielőtt Isten színe elé szólította, hogy beszéljen vele! Nem tudom, te hogy vagy ezzel, de nekem akkor is hosszúnak tűnik Isten hallgatása, ha hat percig várok! Gyakran eltűnődtem azon, vajon nekem lenne-e türelmem elviselni ilyen hosszas várakozást. De hol tehetünk szert ilyen türelemre? A várakozásban.

Isten nem akar megosztott áldozatot. Ahhoz, hogy Istenre tudjon összpontosítani, Mózesnek félre kellett tennie minden napi gondját, és mivel emberek százezrei függtek tőle, egészen biztos, hogy rengeteg gondja és aggodalma volt. Az ember gondolatai könnyen elkalandoznak. Mindnyájan megtapasztaltuk már ezt. Emlékszem, hogy egyszer imám közepette beugrott az agyamba egy dolog, amit meg kellett vennem, és ezzel el is terelődtek a gondolataim. Egy másik alkalommal egy családi problémát akartam megoldani a saját módszeremmel. Az ilyen dolgok elvonják figyelmünket Istenről még abban a különleges időszakban is, amikor Vele akarunk közösségben lenni.

Hogyan kezeljük az ilyen zavaró gondolatokat?

Először is, tartsuk szem előtt, hogy most egy új szokásra próbáljuk megtanítani elménket, és hogy a figyelem elterelődése nem az őszinte vágy hiányát jelzi, hanem a gyakorlás szükségességét. Másodszor, amikor észrevesszük, hogy gondolataink elkalandoztak, egyszerűen tereljük vissza! A rendetlenségtől és zavaró dolgoktól megtisztítani elménket valóban önfegyelem kérdése, hiszen az a döntés szükséges hozzá, hogy annyiszor forduljunk el azoktól, ahányszor csak felbukkannak, és arra összpontosítsunk, amit Isten valóban akar.

Szükséges, hogy engedjük Istent vezetni; a várakozás gyümölcse a türelem, az elégedett Lélek, és az Istenbe vetett bizalom (lásd: Jakab 1,4). Mégis, hányan jöttünk már mindenféle felkészülés és önvizsgálat nélkül Istenhez! Imánkban átadjuk Istennek az aznapra vonatkozó munkaköri leírást, hogy mi mindent tegyen meg értünk. Isten azonban nem a kifutófiúnk, hanem a mi Fejedelmünk, Urunk, és Királyunk. Tévesen foglaltuk el a király és parancsoló pozícióját! Tudatosan kell ezzel felhagynunk, és engednünk, hogy Isten elfoglalja a kapcsolatban az Őt megillető helyet. Az Istennel töltött idő arra való, hogy a közösség által személyesen megismerjük Őt. Ez az őszinte önvizsgálat ideje; annak ideje, hogy Istennel együtt tervet készítsek, hogyan változtathatna meg engem; annak ideje, hogy életerős kapcsolatot hozzak létre Istennel, ami erőt ad a változáshoz; és annak ideje, hogy valóban uralmi helyzetbe engedjem Istent, és így át tudjon vezetni a nap folyamán adódó minden nehézségen. Az Istennel való közösség idejének ez a négy legfontosabb célja van.

Visszaemlékszem arra, amikor először rájöttem, hogy valóban a kegyelem trónjához járulhatok. Harminc órát vezettünk Montanából Wisconsinba, hogy meglátogassuk családunkat, és nekem kellett átvennem a kormányt. Éjjel egy óra volt, és arra gondoltam, milyen nagyszerű lesz ezt az időt az Istennel való beszélgetéssel tölteni, miközben családom alszik. Imádkozni kezdtem, de a beszélgetés kellős közepén olyasmit tettem, amit megtennék ugyan egy baráttal, de Istennel sohasem mertem. Az oldott légkör kötetlen beszélgetésre bátorított, és egyszer csak megkérdeztem Istent: „Hogy van ez és ez a személy?”

Nem igazán vártam választ, de gondolataim a mennyei hullámhosszra hangolódtak, és Isten válaszolt: „Nincsenek valami jól.”

„Uram, kérlek, erősítsd meg őket!” – kértem. „Adj nekik bölcsességet hatalmad és kegyelmed által! Mivel küzdenek?” Ő pedig elmondta, mi történik éppen velük.

Ebben a pillanatban rájöttem, hogy valóban a királyok Királyának kihallgatótermében vagyok. Még feszültebben figyeltem: vissza nem térő alkalom volt! Buzgón kezdtem keresgélni elmémben, és meg akartam találni minden olyasmit, ami zavart és aggasztott engem, Ő pedig mindegyikre úgy válaszolt, ahogyan jónak látta. Egy órahossza múltán fogytam ki a kérdésekből. Aztán így imádkoztam: „Istenem, juttass eszembe még több kérdést, amit fel kell tennem Neked!”

És megtette.

Nagyon csalódott voltam, amikor már nem volt több kérdés. Egy kicsit belekóstoltam abba, amit Mózes megtapasztalt. Két óra múlva Jim felébredt, és megkérdezte, hogy megy a vezetés. Én annyira figyeltem, és úgy ráhangolódtam Isten hullámhosszára, hogy szinte minden részletet el tudtam mondani Jimnek. Később aztán minden igaznak bizonyult, amit csak megtudtam. Isten ilyen személyes közelségbe szeretne kerülni mindnyájunkkal, ha úgy beszélgetünk Vele, mint barátunkkal, és lehetőséget adunk neki a kommunikációra.

Az egyik kedvenc helyem, ahol sokszor nyertem Istentől ilyen „hegycsúcs” tapasztalatot, a meleg vízzel teli fürdőkád volt, ahová belemerültem esténként, miközben Jim vigyázott a fiúkra. A túlterhelt édesanyáknak nincs valami sok idejük az elcsendesedésre, amikor gondolkodhatnak, vagy elmélkedhetnek, így ez lett az én különleges időszakom, amit Istennel tölthettem. „Keresztségi fürdőnek” neveztem el. Itt értékeltem, és tekintettem át gondolatban, mire hogy reagáltam a nap folyamán, és kész voltam meghalni az énnek. Megtanultam, hogyan engedjem meg Istennek, hogy a nagyon titkos jellemhibáim érzékeny területét érintse, és azt tapasztaltam, valóban közel jön hozzám, és segít változtatni. Miután saját jellemhibáim, hiányosságaim kezelését az Úrra bíztam, készen álltam arra, hogy gyermekeimmel kapcsolatos terheimet letegyem elé. Isten cserébe különleges gondolatokat és szempontokat adott, hogy az Ő bölcsessége és útmutatása által hogyan alakulhatnának át fiaim jellembeli gyengeségei. Ez csodálatos volt, és még működött is! Úgy éreztem, mintha egy tábornok segítene nekem kidolgozni a haditervet, ezért nem szenvedhetek vereséget. Amikor ilyen szinten bíztam Krisztusban, ez félretolta az útból az „én” hegyét, nem csak bennem, de gyermekeimben is. Ezután a „hegytetőn vett fürdő” után mindig megújult anyaként tértem vissza gyermekeimhez. Azt hiszem, így érezhette magát Jézus is, amikor e földön élt, és az Atyával töltött idő során erővel töltekezett fel az újabb napra.

Istennel töltött időm nem csupán abban merült ki, hogy a vízben elmerültem. Isten reggelente is segített megtervezni a napomat. Istennel együtt döntöttem el azt is, milyen munkát kell feltétlenül elvégezni a házban, melyik az, ami elmaradhat, és milyen „javítási folyamatokban” kell együttműködnöm gyermekeimmel. Hajlamos vagyok arra, hogy túlhajtsam magam, ezért Istennek és nekem be kellett terveznünk némi lazítást, hogy megtaláljam az egyensúlyt. Mindezt a nap kezdetén, az Istennel töltött áhítatom idején végeztük el.

A tervezés igen hasznos, de a valódi feladat mégiscsak az, hogy kialakítsuk az egyensúlyt mindennapi életünkben. Én megtanultam beosztani, mennyi időt töltsek gyermekemmel a házban végzendő feladatok, a tanulás, a jellemformálás, és az együttes mókázás rendjének kialakításában. Megtanultam, hogy ne legyek ellentmondást nem tűrő, szemellenzős, miközben buzgón próbálok dorgálni, feddeni. Ezért a feddést későbbre halasztom. Nagy lelkesedésemben, hogy mindent megtegyek, amit Isten mutatott nekem, néha elfelejtettem Jézus jelenlétét kérni, hogy érzékeny maradhassak az iránt, hogy gyermekeimnek érzései is vannak, és szükségük van az egyensúlyra. Tehát, hogy Krisztus segítségével biztosan megszűrjek minden gondolatot és szót, gyakran elvonultam a színről. Azt tapasztaltam, ha öt-tíz percet sétálok az úton, beszélgetek Istennel, és megtalálom vele a kapcsolatot, ez isteni békességet ad szívembe, megmutatja a jó irányt, aminek következtében megfelelően és hatékonyan tudok segíteni gyermekemnek abban, hogy Krisztusban maradva, előnyére változzon. Ha felmegyek a hegyre, és Krisztus által megfelelő lelkületet kapok, akkor be tudom mutatni ugyanazt a Lelket és személyes Istent gyermekemnek is.

Mózes felment a hegyre, hogy időt töltsön Istennel, és megújult erővel és bölcsességgel jött le onnan, hogy továbbvigye feladatát: Izrael népének vezetését. Isten szövetséget kötött velük, hogy Ő lesz Istenük, ők pedig népe lesznek. Megszabadította őket a rabszolgaság jármából, és megígérte nekik, hogy beviszi őket Kánaán földjére. Így van ez velünk is ma. Isten megígérte, hogy ha meghalljuk szavát, és engedelmeskedünk annak, akkor gazdagon meg fog áldani, és bevisz bennünket az Ígéret Földjére. Szívemben békesség honolhat, gyermekeim pedig megtanulnak engedelmeskedni az Úrban. Minden szülőt a hegyre hív Isten, ahol megkaphatják személyre szóló tanácsait, hogy hogyan neveljék és tanítsák gyermekeiket az Isten útjára.

A gyermekekről való gondoskodás talán a világ egyik legnehezebb munkaköre. Mózes valamit kapott a hegyen: Isten megengedte neki, hogy az Ő szemszögéből lássa a dolgokat. A számára elviselhetetlennek tűnő problémákat, amelyekkel „családja” vezetése közben találkozott, olyannak kezdte látni, amilyennek Isten látja: könnyűnek, és egyszerűen kezelhetőnek. Mi is elcsüggedünk és kétségbeesünk a családunk gondozása közben felmerülő gondok miatt. Arra a nézőpontra van szükségünk, amit Mózes kapott ott fenn a hegyen. Meg kell értenünk, Isten mit tud, és mit fog tenni értünk.

Tarts velem egy olyan napon, amikor egy szokásos problémára egyáltalán nem szokványos megoldás született!

– A te hibád! – Nem, a tiéd, és megyek, megmondalak anyának!

Már hallottam is, hogy közelednek. Hogy is ne hallottam volna! „Ó, Uram! – sóhajtottam fel Istenhez. „Annyira belefáradtam már ezekbe a konfliktusokba! A fiúk veszekednek, mindketten a másikat okolják, és egyik sem vallja be, hogy ő hibázott. Mit csináljak velük?”

„Talán Jim segíthetne neked” – tanácsolt Isten halk, szelíd hangja. Csendet kértem hát, aztán elmentem, hogy megkeressem Jimet.  – Drágám, én úgy elkeseredtem! Ki kell mennem kicsit sétálni, hogy megnyugodjak. Vigyáznál a fiúkra, amíg visszajövök? Megint veszekedtek. Új megoldást kell találnom. – Persze, vigyázok rájuk! – egyezett bele Jim.

Kimentem a szabadba, hogy átadjam Istennek zavaró gondolatimat és érzéseimet. Jim közben félrevonta a fiúkat, hogy rendezze velük a vitát. Istentől kért segítséget, és közben nagyszerű megoldást talált. – Rendben fiúk, elég a magyarázkodásból. Nem tudom, ki mit csinált, de ti mindketten tudjátok az igazságot. Szeretném, ha most lezárnátok a vitát. Matthew, te menj ki a ház előtti teraszra, és kérdezd meg Istent, neked mit kell tenned, hogy ez a probléma megoldódjon. Andrew, te pedig vonulj el a hátsó teraszra, és kérdezd meg Istentől, neked mi a teendőd ebben az esetben. Aztán szeretném, ha összeülnétek, és megoldanátok ti magatok.

Amikor visszaérkeztem, a fiúk még a teraszon ültek. A szívemben békesség honolt, de nem volt ötletem vagy megoldási javaslatom a helyzetre. Jim elmondta, mi történt távollétemben, és én úgy döntöttem, nyugton maradok, és megvárom a végkifejletet. Amikor a fiúk készen voltak, nyugodtan megbeszélték a helyzetet, és kidolgoztak egy elfogadható megoldást. Mindketten elfogadták – legalábbis részben – testvérük nézőpontját, és bocsánatot kértek azért, amiben tévedtek.

Mindnyájan jól tennénk, ha felmennénk a hegyre Istennel!

Istent be kell vonnunk bármilyen vita rendezésébe! A hit elfogadja, hogy Isten képes rendezni a problémákat, amelyekkel szembetaláljuk magunkat, és az Úrban bízik – nem egy bizonyos rossz cselekedet konkrét következményének megoldási módszerében. Túl sok szülő bízik a módszerekben, és oly kevesen ismerik Istent! Sok szülő kérdezi tőlem: „Mit kell tennem, ha a gyerekem így és így viselkedik?” – és azt várják tőlem, hogy konkrét cselekvési tervet írjak elő nekik, mintha az lenne a siker titka. Amikor arról beszélek nekik, hogy menjenek fel a hegyre, és kérdezzék meg Istent, mit kell tenniük, szívük mélyéből, őszintén megrökönyödnek. Csak hallgatnak, csóválják a fejüket, és elfordulnak attól, Aki olvas a gyermekeik gondolatában is. Aztán újra megkérdezik: „De hogy vegyem rá, hogy megegye a zöldborsót?”

Fel kell hagynunk, hogy saját bölcsességünk erőtlen bálványát szolgáljuk, és meg kell tanulnunk bízni Isten vezetésében! Nem vagyok ellene a konkrét tanácsoknak; azonban a ma bevált módszer nem biztos, hogy holnap is működik. Minden attól függ, milyen irányba fordul a gyermek szíve. Egyedül Isten ismeri kezdettől fogva a véget, tehát úgy érhetjük el a gyermekünk szívét, ha Tőle kérjük az útmutatást.

Amikor Dátán, Kórah, és Abirám lázadó természetével kellett megküzdenie, Mózesnek is bölcsességre volt szüksége a válság és szembeszegülés pillanatában. Mit tett ekkor? Istenhez fordult a megoldásért. Tudta-e Isten, mi a helyes lépés? Persze! Isten először a józan ész szelíd módszerét alkalmazta, majd időt adott a megtérésre. Amikor a lázadók úgy döntöttek, el akarnak szakadni Istentől, és behódoltak a hűtlenség lelkületének, akkor Isten – helyesen ítélve meg szívük indulatát – megengedte életükben a súlyos következményt: megnyílt alattuk a föld, és elnyelte őket.

Később azt látjuk, hogy – hasonló konfliktushelyzetben, Mirjám és Áron esetében  – Isten egy másfajta módszert használt. Mirjám megirigyelte Mózes tekintélyes pozícióját, mint ahogy korábban Kórah, és jogtalanul megdorgálta őt. Ekkor Isten nem egy kíméletes módszerrel indított. Azonnal leprát bocsátott Mirjámra, féltékenysége és irigysége következményeként. Mózes könyörgött Istenhez, hogy gyógyítsa meg őt, és bocsásson meg neki. Isten tudta, hogy bár ő és Áron vétkeztek, szívük azonban még mindig érzékeny és kész a pozitív változásra. Azt is tudta, hogy Mózes szeretettel fog reagálni lázadásukra, hiszen ő plántálta ezt a lelkületet Mózes szívébe. Mirjám szívére Mózes példája volt oly nagy hatással, hogy a vita végül megnyugtatóan rendeződött. Nekünk is késlekedés nélkül kell Istenhez fordulnunk útmutatásért!   

Vajon Isten kegyelméből és hatalma által aszerint élünk-e, amit gyermekeinktől megkövetelünk? Isten meg tud gyógyítani vak, süket, bénult állapotunkból. Gyermekinkre a példánk gyakorolja a legerősebb hatást, többet ér az, mint a szavaink. Gyakran előfordul, hogy tetteink olyan hangosan kiabálnak, hogy szavunk egyáltalán nem is hallatszik. Sok fiatal elmondja nekem, milyen képmutatás uralja otthonukat, ezért adják fel Istenbe vetett bizalmukat, a hitet, amelyben felnőttek, és elhagyják az egyházat is, mert úgy gondolják, az egész csak merő komédia. A vallásnak semmi ereje nincs, ha nem változtat meg engem!

Mózes példáját követni, felmenni a hegyre, Istennel beszélgetni: áldott, csodálatos tapasztalat, és mindenki elnyerheti, aki hajlandó az erőfeszítésre, hogy elérje azt. Ahogy egyre inkább elsajátítjuk, hogyan halljuk meg Isten hangját, amely a lelkünkhöz szól, úgy egyre kevesebb és kevesebb hibát fogunk elkövetni, és kialakul bennünk a bizalom Isten vezetése iránt. Hidd el hát, hogy Jézus neked is megtanítja ezt, ahogy megtanította Mózesnek. „Veled leszek, ahogy Mózessel is vele voltam” (Józsué 1,5).  

A magányos vállalás

KÜLÖNLEGES BÁTORÍTÓ ÜZENET EGYEDÜLÁLLÓ SZÜLŐKNEK

Alapjában véve Mózes egyedül vezette Izrael népét, valódi társak nélkül. Néha még saját családja is ellene dolgozott. Csak Isten állt mellette. Az egyedülálló szülők gyakran érzik úgy magukat, mint Mózes: teljesen magukra maradnak, szenvednek mások félreértése, vádjai miatt. Gyakran még gyermekeiktől is ezt kapják a helyzet miatt, amiben hirtelen találják magukat.

De van remény számodra, is, mint ahogy volt Mózes számára! Ugyanaz a Jézus, aki őt vezette, téged is vezetni fog, ha engeded. Talán egy szülő sem nyer akkora áldást a hegy tetején, mint az egyedülálló szülő, aki ott kaphat együttérzést problémáiban, és ami ugyanolyan fontos: Istennel, a királyok Királyával folytathat felnőtt módra egy megoldást nyújtó beszélgetést. Ő nem hozza fel vádként ellened azt, hogy egyedülálló vagy. Ő vár – most is vár –, hogy felkapaszkodj a hegyre, és Vele légy!