Ha én lennék az ördög

GEORGE KNIGHT - HA ÉN LENNÉK AZ ÖRDÖG...

A huszonegyedik század köszöbén a Hetednapi Adventista egyház valahol ott van, ahol korábban soha nem gondoltuk volna - a földön. Mindemellett alapítói legmerészebb álmát messze meghaladó mértékben terjedt el és folyamatosan növekszik. Amikor 1961-ben az egyházhoz csatlakoztam, világviszonylatban valahol egymillió fölött volt az egyház tagsága.     

Ez a szám több mint kétmillióra gyarapodott 1970-re, 3.5 millióra 1980-ban, közel hét millióra, 1990-re és durván 11 millióra 2000-ben. A jelenlegi növekedési ütem mellett 2013-ra várhatóan 20 millióan leszünk és 40 millióan valamikor 2025 és 2030 között, ha Jézus el nem jön addig. Micsoda változás 1848-hoz képest, amikor kb. 100 tagunk volt. Számukra Ellen White könyvkiadásról szóló látomása, hogy az adventizmus egy napon a fény sugaraihoz hasonlóan körülöleli majd az egész földet, vad örültségnek tűnhetett.  Ha akkor valaki 11 millió adventista gyülekezeti tagot jósolt volna, a többiek valószínűleg az ősi Sárához hasonlóan hangosan kinevették volna. De valamilyen formában a lehetetlen valóra vált. A korai adventisták kevesen voltak, szegények és gyengék. Ezzel szemben a mai egyház nagy, világviszonylatban a legelterjedtebb protestáns közösség, többmilliárd dolláros vagyonnal és eszközökkel.  

A növekedés azonban bonyodalmakat és kihívásokat is eredményezett. A dolgok egyszerűek voltak az Adventista Egyház korai éveiben. Mindnyájan egy nyelvet beszéltek, ugyanahhoz a nemzethez tartóztak, relatíve behatárolt területen éltek az Egyesült Államok észak-keleti részén, mindnyájan egy olyan kultúrában nevelkedtek, amely közös érték- és elvárás-rendszerrel ajándékozta meg őket. 

2000-ben az adventizmus távolról sem ilyen egyszerű. Több mint 200 nemzetet képviselünk, 700-nál több nyelvet beszélünk, és nagy változatosságot mutat kulturális hátterünk és elvárásaink. A mai adventizmus páratlan anyagi lehetőséggel és szakképzett munkások sokaságával rendelkezik, azonban soha nem látott kihívásokkal találja szembe magát küldetésének előmozdítása közben. Szerencsére olyan Istenünk van, aki nem ismer lehetetlent. Hogy jó-e vagy sem, de Ő úgy döntött, hogy nagyon is gyarló emberi eszközöket választ arra, hogy művét befejezzék.  

Ha én lennék az ördög (ez az egyik kedvenc játékom), minden erőmet Isten művének emberi eszközei felé fordítanám, miközben egyháza a jelenből a jövő felé mozdul. Ha valóban én lennék az ördög, stratégiámat gondosan megtervezném. Nagyon jól kigondolt tervet készítenék, hogy az egyházat elcsüggesszem missziójában.   

A felnövekvő generáció
 

Napirendem első pontja az adventista egyház felnövekvő generációja lenne. Ha én lennék az ördög, legjobb energiáimat abba fektetném, hogy rávegyem az egyházat, vesse el a következő generáció ötleteit és terveit. És ez nem lenne túl nehéz, mivel a legtöbb helyen nem úgy öltözködnek, énekelnek, és nem úgy gondolkoznak, mint az idősebbek. Miközben ráveszem az idősebbeket, hogy ítéljék el a gitárt, segíteni fogok nekik, hogy felejtsék el azt a tényt, hogy a korai adventisták az orgonát sem engedélyezték a gyülekezetben. Amikor célba veszem az úgynevezett drámát, segíteni fogom időseiket elfelejteni, hogy Jézus képzelt történeteket alkalmazott, mint például a gazdag és a Lázár története és azt, hogy Ellen White a dráma kifejezést arra használta, amit ma szappanoperának nevezünk.  És természetesen arra bátorítom az időseket, hogy a drámára úgy gondoljanak, mint valami gonosz dologra és nem úgy, mint egy eljátszott példázatra. Azt is elfeledtetném az Adventista Egyházzal, hogy mozgalmuk nagyrészt fiatalokkal kezdődött, akiknek újító és kreatív ötleteik voltak.

A mi ördögünk nem hülye. Tudja, hogy ha elcsüggesztheti fiataljaink javát attól, hogy átvegyék a munkát az egyházban, az egyház haldokolni fog, vagy egyenesen meg fog halni. Ha el akarjuk érni az új nemzedéket, meg kell tanulnunk a nyelvükön beszélni, éppen úgy, ahogy Jézus is napjai nyelvét beszélte és napjai szólásait használta, ugyanígy James White is a sajátját. Ha az egyház ragaszkodik a 19. század nyelvezetéhez, miközben a 21. század ifjúságát akarja elérni, ott fog kikötni, ahol az Amis-ok, akik megőrizték tradícióikat, de elvesztették missziójukat a világ felé.  

Az egyháznak fel kell ismerni, hogy a felnövekvő generáció nem úgy gondolkodik, mint mi, akik a 40-es években vagy korábban születtünk. A feltételnélküli hűség időszakának vége.  A poszt-Watergate, poszt-Vietnam, posztmodern világ poszt felekezeti (felekezeten túli) is egyúttal. Az egyház többé nem várhat el gondolkodásnélküli, bűntudattól vezérelt hűséget valakitől csak azért, mert adventistának született, vagy azért mert valaki úgy gondolja, hogy az adventistáknak igazuk van, hanem az egyháznak bizonyítania kell, hogy valóban az, aminek vallja magát, és hogy az anyagi és egyéb erőforrásait hűségesen használja fel. A mai fiataloknak kevesebb aggályuk van afelől, hogy anyagi javaikat és képességeiket a szervezett egyházon kívül kamatoztassák.

Ez nem kis gond. Az egyház számára a gyülekezetek ifjúsága a legnagyobb vagyon, a gyülekezeten kívüli fiatalság pedig a jelen és jövő misszióterülete. Az ifjúság az adventizmus legnagyobb lehetősége és a legkomolyabb kihívása. Az egyháznak terveket kell készíteni elérésükre és támogatásuk megnyerésére. Ők a jövő egyháza.

Gondolkodj kicsiben 
 

Ha én lennék az ördög, rávenném az egyházat arra, hogy kicsiben gondolkodjon. Ez a taktika közeli rokonságban van az ifjúság elbátortalanításával, mivel a fiatalok még nem fedezték fel azt, hogy minden lehetetlen. Ismerek olyan adventistákat, akik 110 okot tudnak felhozni minden javaslatra, hogy az megvalósíthatatlan. Érveléseiket gyakran megspékelik összefüggéseikből kiragadott bibliai és Ellen White idézetekkel.

A negatívizmus ilyen apostolai bizonyára soha nem olvasták a Bizonyságtételek a gyülekezetnek 6. kötet 476. oldalát: Új helyzetek új módszereket és új terveket igényelnek. Az új munkásokkal, akik munkára szánták el magukat, új gondolatok is érkeznek... Az Úr által készített terveket fogadnak el. Az új munkások általában fiatalok.

A negatívizmus apostolainak meg kell tanulniuk a poszméhek leckéjét. Aerodinamikai szempontból a poszméheknek lehetetlen a repülés, de mivel ők ezt nem tudják, ezért repülnek.

Kicsiben gondolkodni az adventizmusban azt jelenteni, hogy X gyülekezet 25-öt keresztel 2001-ben 50 helyett; azt jelenti, hogy 2004 helyett 2013-ban érjük el a 20 milliót. Ha kicsiben gondolkodunk, ezen a bolygón leszünk még hosszú ideig.

Arnold Trujillo barátomra gondolok, aki Hawaii-on él. 29 gyülekezete és szórvány-csoportja van 5.500 gyülekezeti taggal, de nyilvánosan kijelentette, az a célja, hogy 2005-re 10.000 házi gyülekezete legyen, egyenként 12 taggal és jelenleg ennek megalapozásán dolgozik. Ez látás vagy képzelgés?  Közel lehetnek egymáshoz, de soha ne feledjük, hogy Jézus megparancsolta a 11 tanítványnak, hogy vigyék el az evangéliumot az egész világra, és soha ne feledjük azt a lehetetlen feladatot sem, amivel elődeink találták szembe magukat az advent mozgalomban. Csak arra van szükségünk, hogy a késői eső hatalmas erejére és a hitre gondoljunk. Hogyan gondolkodhatunk nagyban, és hogyan használhatjuk lehetőségeinket és erőforrásainkat úgy, hogy álmaink valóra váljanak? 

Ha én lennék az ördög, elhitetném az emberekkel, hogy csak egyféleképpen lehet dolgokat csinálni, és hogy mindenkinek ugyanúgy kell csinálni. Vegyük például az istentiszteletet. Néhány évvel ezelőtt az Észak-Amerikai Divízióban egyfajta feszültség volt tapasztalható amiatt, amit ünneplő istentiszteletnek (celebration worship) neveztek. Most nem sok nyoma van az ünneplő istentiszteletnek, de tudom, hogy egy átlagos adventista istentiszteleten elaludhatok a kezdő éneknél, felébredhetek az áldásmondásra és pontosan meg tudom mondani, hogy mi történt a kettő között.

A gyülekezetnek rá kell jönnie arra, amit Ellen White úgy fogalmazott meg, hogy nem minden elme érhető el ugyanazzal a módszerrel. Az istentisztelet stílusa például kapcsolatban van egy személy társadalmi és gazdasági státuszával. Ami el tudja éri a felső középosztályt, nem biztos, hogy vonzó egy pünkösdista, anglikán, ortodox vagy muzulmán ember számára. Nem mondom azt, hogy pünkösdistává vagy muzulmánná kell válnunk, de rendelkeznünk kell olyan módszerekkel, amelyekkel megszólíthatjuk őket. Az adventistáknak nem csak egy vagy két istentiszteleti formára van szükségük, hanem 50-re. Ha másként fogalmazom, azt kell mondanom, hogy ha a gyülekezetben mindenki úgy néz ki mind én, nem sokra jutottunk.  

Az istentiszteletről beszéltem, de ugyanez elmondható az evangélizációról is. Isten sokszínűséget teremtett mindenhová.  Tovább kell lépnünk azon, hogy egy adott közösségben csak egyféle termést arassunk és meg kell céloznunk Isten minden gyermekét. Ha el akarjuk érni azokat, akik egyáltalán nem olyanok, mint mi, tudatosan kell módszereket és eljárásokat kidolgoznunk, amelyek nem nagyon hasonlítanak tradicionális módszereinkhez.  

Új Technológia 
 

Ha én lennék az ördög, lejáratnám az új technológiák fontosságát az egyház munkájának befejezésében. Az új technológiáknak félelmetes erejük van úgy a jóra, mint a rosszra. Túl gyakran adjuk át a terepet az ördögnek. H.M.S. Richards egyszer elmesélte nekem, hogy meg kellett küzdenie a testvérekkel minden lépésnél. A rádió 1930-ban túl új volt, túl radikális, túl újszerű, túl kipróbálatlan, az Úr pénzének elherdálása. 

Ma a technológia élvonalában állunk a hármas angyali üzenet hirdetésében, úgy ahogy Richards meg sem álmodta. Ma sokkal inkább, mint valaha, szükségünk van H.M.S. Richards lelkületével rendelkező nemzedékre, de 21. századi elképzelésekkel.

Mielőtt befejeznénk a technológia témáját, el kell mondanom, hogy a NET gondolatát örültségnek tartottam. Ki menne el egy gyülekezetbe, hogy egy prédikátort nézzen a képernyőn? Örülök annak, hogy tévedtem. A NET az adventistákat a világszéles kommunikáció élvonalába helyezte. Milyen felfedezésre váró ötletek vannak még? És hogyan használhatjuk a legjobban azokat?

Laikus részvétel
 

Ha én lennék az ördög, a lelkészeket és a vezetőket az egyházi munka középpontjába helyezném. Az ördög lehetett az, aki azt az ötletet adta nekünk, hogy a lelkészek végezzenek minden prédikációt, adjanak minden bibliaórát, legyenek a gyülekezet elsőszámú lélekmentői, hozzanak meg és kivitelezzenek minden egyházi döntést.

Túl kell lépnünk azon, hogy a gyülekezeteinket a szentek szórakoztatóközpontjainak nézzük. Több papra van szükségünk az egyetemes papság kötelékében. Ha a lelkészekre várunk, hogy a munkát befejezzék, az adventizmus itt lesz a földön egy kicsivel az örökkévalóság vége után is. Az adventista lelkészek és vezetők olyan generációjára van szükség, akik kiképezik a többieket, akik szakszerűen segítik a gyülekezeti tagokat tálentumaik használatában a világ elérésének munkájában. A lelkészek legyenek olyanok, akik felkészítik a tagokat a szolgálatra és nem kotlósok, akik csirkéik körül lézengenek. 

Al McClure-ről mondják, hogy egy gyülekezetalapító képzésen azt mondta, hogy attól a gyülekezettől, amelyik három év alatt nem szül, vagy nem alapít új gyülekezetet, el kell venni a lelkészt.  Ha McClure nem mondott ilyet, akkor mondania kellett volna. Az adventista egyháznak határozott lépéseket kell tennie abba az irányba, hogy a lelkészek szerepét átértékelje, hogy kiképző és felhatalmazó szolgálatot végezzenek.  

Ha én lennék az ördög, aláaknáznám a helyi gyülekezet fontosságát. Az adventizmus egyik legnagyobb szükséglete az életerőtől lüktető gyülekezetek létrehozása és fenntartása. Az egészséges gyülekezet nem független egyének csoportja, hanem a hívek közössége, akik környezetük eléréséért dolgoznak.

A világegyház feladata a Generál Konferencia szervezetében az, hogy gondoskodjon pénzügyi forrásokról és személyzetről, hogy Krisztus üzenetét elvigyék a föld legtávolabbi részeire. Így a kongregacionalizmus, mint szervezeti forma önmagában nem elegendő. Másrészről az egyház hosszútávon annyira lesz egészséges, amennyire egészségesek helyi gyülekezetei. Mit kell tennünk annak érdekében, hogy egészséges helyi gyülekezetink legyenek?

Növekvő bürokrácia
 

Ha én lennék az ördög, még több adminisztrációs szintet teremtenék, és több adminisztrátort alkalmaznék. Ha tényleg én lennék az ördög, annyi sikeres egyházi alkalmazottat vinnék távol a munka mezejétől, amennyit csak tudnék. Íróasztalok mögé ültetném őket, elborítanám őket papírral és elárasztanám őket bizottságokkal. És ha ez sem lenne elég, egyre magasabb szintekre helyezném őket annyira, hogy csak nagyon kevés közvetlen és folyamatos kapcsolatuk legyen azokkal az emberekkel, akik az egyházat alkotják. Ne értsetek félre!   Hiszek az egyházszervezetben. De hiszek az ételben is, és tudom, hogy a jóból is megárt a sok. Sok adventista hisz abban, hogy az egyháznak csökkentenie kell adminisztrációs feladatait és az adminisztrációval kapcsolatos ingatlanjainak számát annak érdekében, hogy több pénzt és energiát tudjon a harc frontvonalába juttatni. Sok adventista belefáradt abba, hogy egy sokszintű rendszer vaskos számláit fizesse.  

A Brazíliában tartott 1999-es éves Generál Konferenciaülésen rámutattam arra, hogy a világon nincs még egy olyan egyház, amelynek olyan sok fenntartandó adminisztrációs szintje lenne, mint az adventista egyháznak.  Amikor a cikk megjelent az Adventist Review-ban, a szerkesztő azt akarta, hogy szúrjuk be még azt, hogy kivéve a Római Katolikus egyházban. Én azt válaszoltam, hogy azt szúrjuk bele, hogy beleértve a Római Katolikus egyházat is. A Római Katolikus rendszerben a helyi gyülekezet fölött két szint van, az adventistában pedig négy. A jelenlegi rendszer a lovas és szekeres érában alakult ki, amikor még telefon sem volt. A 21. századi egyháznak az a feladata, hogy újraszervezze misszióját olyan vonalak mentén, amelyek számításba veszik a modern közlekedési és kommunikációs eszközöket.

Épp most fejezek be egy könyvet az adventista egyház szervezetének történelméről, amelyben egy háromkerekű, teljesen átstrukturált modellt javaslok, amely olyan módon van megszervezve, hogy megragadja a világegyházhoz való tartózás előnyeit, miközben gondoskodik a helyi kezdeményezésekről. Egyre több adventista jön rá arra, hogy más módja is van az egyház strukturálásának a posztmodern világban, amely pénzt és munkaerőt szabadít fel Isten munkájának befejezéséhez ezen a földön.  Egyesek szerint túl sok pénzt használunk fel arra, hogy a gépezetet működtessük, mintha a gépezet lenne a végcél önmagában. Sok jövőbeni lehetőség függ egy sikeres átszervezéstől, amely forrásokat szabadít fel. Ez a feladat az egyik legnagyobb kihívás, amellyel a 21. század kezdetén szembesülünk.

A Szentlélek
 

Ha én lennék az ördög, azt idézném elő, hogy az adventisták féljenek a Szentlélektől. Sokan félünk a pünkösdizmustól, amikor a Szentlélek témájára gondolunk. Másrészről emlékeznünk kell arra, amit a Biblia a Szentlélek szükségességéről tanít a keresztény munkában, és amit Ellen White tanított, hogy a Szentlélek elfogadása magával hoz minden szükséges áldást a maga idejében.

Néhány évvel korábban egy előadásban a Generál Konferencián megemlítettem, hogy az adventisták nem igazán hisznek a 27 alapvető hitelvben, különösképpen a lelki ajándékról szólóban nem. A lelki ajándékban hiszünk és nem az ajándékokban, és ezt nagyon sokan közülünk egy személy ajándékára korlátozzuk, aki békében nyugszik sírjában már 85 éve. Mi történne, ha ma hirtelen a szószéken megkapnám a nyelveken szólás igazi ajándékát? Biztosan kivezetnének. Mi lenne, ha megkapnám a prófétálás igazi ajándékát? Egy jókora bizottságot hoznának létre, amely az elkövetkező tíz évben tanulmányozná az esetet. Nos, el kell ismernem, hogy attól is ideges leszek, ha ezekről beszélek, mert a Szentlelket nem lehet kontrollálni.

Másrészről rendelkezünk Jóel 2 ígéretével a Szentlélek kitöltéséről az utolsó időben, egy lelki kitöltésről, amely pontosan középen fogja kettészakítani az egyházat. Hányszor gondolunk a Szentlélekre és a késői eső kitöltésére? Annyira összpontosítunk a célokra, a struktúrára és az emberi igyekezetre, hogy elfeledkezünk a lényeges erőről, ami ezek mögött van? Milyen lépéseket tehetünk annak érdekében, hogy megtaláljuk a Szentléleknek és erejének megfelelő helyét az adventizmusban? Vagy azt hisszük, hogy be tudjuk fejezni a munkát az Ő zavaró jelenléte nélkül is?

A számok játéka 
 

Ha én lennék az ördög, arra bátorítanám a gyülekezetet, hogy a számok játékát játssza. A legrosszabb dolog, ami valaha megtörtént az adventistákkal az, hogy megtanultak számolni. Megszámoljuk a számokat, a gyülekezeteket, intézményeket, a pénzt és minden mást. Miközben a számoknak megvan a megfelelő helyük, kevés közük van az elvégzett munkához. Az egyik eredménye a számok játékának az, hogy oda tesszük a pénzünket, ahol a legtöbb keresztséget kapjuk a legkevesebb pénzért. Oda, ahol a legnagyobb eredményt tudjuk elérni. Ez azt jelenti, hogy nem fektettük be a szükséges erőfeszítést a világ azon részeibe, amelyeket a legnehezebb elérni. Az Észak-Amerikai Divízióban a fehéreket a legnehezebb elérni az evangéliummal. Néhány éve írtam a divízió elnöknek, hogy ha nem teszünk erőfeszítéseket arra, hogy kreatívan evangélizáljuk ezt az önelégült csoportot, 50 év múlva a legnagyobb el nem ért népcsoport a fehér Észak-Amerikai lesz.

A számok problémája különböző formát ölt a világ különböző részein, de következetesen szembe kell szállnunk vele terveinkben, ha azt reméljük, hogy Isten minden gyermekét elérjük. Ha én lennék az ördög, rávenném a hetednapi adventistákat, hogy felejtsék el, vagy legalább járassák le apokaliptikus örökségüket. Az adventisták sosem tekintettek úgy önmagukra, mintha csupán egy másik felekezet lennének, hanem inkább, mint egy profetikus mozgalomra, amelynek gyökerei Jelenések 10-14-ben találhatók. Ez az a hitelv az adventizmusban - mint különleges kihívott nép egy sürgető üzenettel - amely elvitte az egyházat a világ végéig.  Amikor ez a látás megszűnik, az adventizmus csupán egy lesz a többi fogatlan felekezet között, amely egy kicsit furcsább a többitől néhány hitelvében. 

Az apokaliptikához való viszonyunk jövőnk tervezésében meghatározza azt, hogy az adventizmus továbbra is egy mozgalom marad, vagy átalakul egy mozgalom emlékművévé vagy a mozgalom múzeumává. Az apokaliptika témájánál maradva fontos megjegyezni, hogy mi a mai kor emberéhez beszélünk. Nem hozza lázba az advent közelsége az embereket, ha arról beszélünk, hogy 1755-ben egy nagy földrengés volt Lisszabonban és csillagok hullottak 1833-ban. 

Nincs problémám ezekkel az eseményekkel történelmi szempontból, és azok hatásával a 19. század emberére, viszont nekünk abban kell segítenünk az embereket, hogy meglássák a folyamatban levő apokaliptikus eseményeket napjaink keretei között.

Ha én lennék az ördög, elhitetném az adventistákkal, hogy minden hitelvük egyenlő fontossággal bír. Ennek éppen az ellenkezője az igaz. A nyilvánvaló igazság az, hogy a Jézus Krisztussal való megváltó közösség a keresztény tanítások középpontja. Ez a közösség nincs egy szinten a disznóhúsevéssel. Ismerek olyan adventistákat, akik gonoszabbak az ördögnél. Ismerek olyan vegetáriánusokat, akik gonoszabbak az ördögnél. Az egyháznak át kell gondolnia hitelveit abból a szempontból, hogy mi elsődleges, és mi másodlagos, mi központi tanítás és mi marginális.

A bibliai kép világos, hogy az igazi kereszténység a Jézus Krisztussal való megváltó kapcsolatból ered. Könnyű adventistának lenni anélkül, hogy keresztény lennél. Az egész adventista misszióban a krisztus-központúságnak kristálytisztának kell lenni.

A feladatunk az, hogy tudatosan úgy szervezzük missziónkat, hogy az emberek először kereszténnyé váljanak és utána adventistává, mert az adventizmus értelmetlen a kereszténység keretein kívül.

Belső harcok
 

Ha én lennék az ördög, rávenném az adventistákat, hogy harcoljanak egymással. Bármelyik régi téma segít nekem ebben: az istentisztelet stílusa, teológia, öltözködés. Mindenik segítené céljaimat, ha én lennék az ördög. Végül is, ha az adventisták minden töltényüket egymás ellen használják fel, egy sem marad, amivel ellenem harcolhatnának.

Az ördög nagyon sikeres volt ebben a stratégiában. Mit kell tennünk, ami segít bennünket megtalálni és leküzdeni az igazi ellenséget?

Ha én lennék az ördög, rávennék annyi adventistát, amennyit csak lehet, hogy törzsben, nemzetben és fajban gondolkozzon. Az egész egyházat egyetlen nagy harctérré változtatnám, nem kímélve a missziót és a hatékonyságot. Miközben ezt kijelentem, sietek hozzátenni, hogy vannak olyan igazságtalanságok, amelyeket helyre kell tenni, és vannak olyan komplex helyzetek is, amelyeket soha nem lehet teljesen helyrehozni. Az az én vágyam, hogy a legbonyolultabb és a legigazságtalanabb helyzetekben is újjászületett testvérekként viselkedjünk és úgy beszélnünk meg ezeket a dolgokat, hogy közben ne veszítsük szemünk elől a gyülekezet misszióját, ami a legfontosabb számunkra. Az adventizmusnak ki kell dolgoznia egy olyan mechanizmust, amely gazdagítja és megvilágítja multikulturalizmusát és nemzetköziségét.  

És végül, ha én lennék az ördög, azt tenném az adventistákkal, hogy siralmasan nézzenek ki szombatonként. Hadd kérdezzem meg: mikor örül egy adventista? Pénteken, vagy szombaton naplementekor? Sokan úgy viselkedünk, mintha a szombat büntetés volna számunkra azért, mert adventisták vagyunk ahelyett, hogy a megváltásunk jele és a hét legnagyobb áldása lenne. Ez a szerencsétlen magatartás nagyon sok gyülekezetünkben megnyilvánul. Voltam olyan adventista gyülekezetben, ahol senki sem köszöntött. Mivel nem akartam zavarni őket, én sem szóltam semmit.  Az egyetlen dolog, amit nem tudtak, hogy aznap én vagyok az igehirdető abban a gyülekezetben. Aztán prédikáció közben megkérdeztem, hogy ha nem lennének adventista gyülekezeti tagok, és eljöttek volna ebbe a gyülekezetbe, visszajönnének még egyszer? Elmondtam nekik, hogy ha nem lennék adventista, soha nem jönnék vissza ebbe a gyülekezetbe.

A helyes hitelveknél többre van szükség ahhoz, hogy megtöltsük a gyülekezetet. Nemcsak hitelvi igazságokra van szükségünk, hanem arra az igazságra, amely Jézusban van. Nos, belefáradtam abba, hogy az ördögöt játsszam. Hol lép be a képbe az Isten?

Ha én lennék az Isten, arra bátorítanám a hetednapi adventistákat, hogy kezdjenek el gondolkodni, tervezni és tevékenykedni oly módon, hogy győzedelmeskedjenek a pokol kapuin. Arra bátorítanám az adventizmust, hogy sokasítsa meg áldásainak erejét, kezelje kihívásait becsületes és keresztény módon, és minden energiáját fektesse missziós lehetőségeinek maximalizálásába. Ez nem fog csak úgy véletlenül megtörténni. Szándékos gondolkodás, tervezés és tettek gyümölcse lesz. 

Végezetül, szeretném megköszönni a Generál Konferencia vezetőségének a hívást, hogy komolyan gondolkodjunk és tárgyaljunk az egyház mind az öt szintjén.  Tudjátok, ez egy veszélyes művelet. Nem vagyok biztos benne, hogy tudjátok-e vagy sem. Egy dolog kivenni a gilisztákat a befőttes üvegből, de más dolog rávenni őket, hogy visszamenjenek.  A felelősség ma a mienk, és esélyünk van arra, hogy listát készítsünk arról, hogy egyikünk vagy másikunk mit tart a legnagyobb lehetőségnek a mai egyházban, és mik a legnagyobb kihívásaink, amikor az egyház szembenéz a 21. század elvégzett missziójával.  

_________________________ 
GEORGE KNIGHT mondta el azt a prédikációt 2000-ben a torontói Generál Konferencia ülésén.