Isten a mi Apánk
Isten a mi Apánk!
A Bibliából jól ismert szavakként csengenek vissza az Atya szó értelmezései. A magyar kifejezés valójában régies formája a ma használatos apa szónak. Illetőleg talán annyiban más a jelentése, hogy a héber ab és a görög patér szó némileg tágabb értelmű: jelentenek őst, nemzőt, apát, felmenőt, de akár teremtőt, létrehozót is, illetve megtisztelő címként is használták, pl. a szanhedrin tagjainak jelölésére (mint ahogy ma a katolikusok atyának szólítják a papjaikat). Ma az apa inkább csak az érzelmileg, jogilag és vér szerint legközelebbi felmenőt jelenti, egyéb használatra inkább az atya szót vetjük be. A Bibliában azonban ilyen különbség nincs. Vagyis amikor a Biblia a fent nevezett szavakat használja, valójában (bizonyos értelemben) Istent apának szólítja. Az érdekesség pedig éppen itt kezdődik. Az Ószövetség sok százszor használja az ab (atya kifejezést), azonban csupán három olyan helyet találtam, amelyikben Istenre vonatkozik: Zsolt 89:27, Ésa 63:16, Jer 3:4. Ezzel szemben az Újszövetségben több mint száz alkalommal beszél úgy Istenről, mint aki Atyánk (APÁNK). Talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy az egyik domináns meghatározása éppen ez Istennek. Mit jelent mindez? Jézus nem csak testileg (testté lett Isten) hozza közel hozzánk Isten országát, hanem bensőségességével is. Az áldozati rendszerben nem sok bensőségesség volt az ember és az Isten között. Miközben alapesetben az ember és Isten kapcsolatára az érzelmi és baráti közelség jellemző (lást még az édenben). Jézussal tehát visszajön az érzelmi és baráti közelség is (ami persze nem egyenlő a haverivel). Érdemes egyszer legalább kipróbálni, hogy úgy imádkoztok: „Istenem, jó Apám, drága szülőm…” Nagyban befolyásolhatja az érzelmi közelséget, hogyan gondolunk a másik félre: mostoha, követelőző, parancsolgató haragosra (érdemes elolvasni ehhez Robert Merle Mesterségem a halál c. könyvének bevezető fejezetét, ahol Rudolf Lang leírja az apjával való érzelmi viszonyát), vagy mint olyan Apára, akihez mindig bátran fordulhatunk.