Isten hangja

2014.05.08 17:45

Isten hangja

 

„… az ÚR nem volt ott a szélben… nem volt ott a földrengésben… nem volt ott a tűzben... [de aztán egy] halk és szelíd hang hallatszott” (1Kir 9:11-12).

 

Isten hangja olyan, mint sok vizek zúgása. Hangja sokféleképpen megnyilvánul. Igéjén keresztül szól hozzánk, és elmondja, hogyan éljük életünket. A természet, a gondviselés, Szentlelke késztetése, lelkiismeretünk által szólít meg. Mindezekben Isten üzen nekünk az Ő akarata szerint, az általa meghatározott időben, az Ő módszerével. El kell jutnunk odáig, hogy megértsük, hogyan szól Isten szívünkhöz és lelkünkhöz ezeken a csatornákon keresztül.

Minden igazság gerince a Biblia, ezért gondolatainkat és elméleteinket az Ige mércéjével kell mérnünk (lásd: Ézsaiás 8,20). Isten a Szentíráson keresztül ad nekünk bölcsességet és tudást azért, hogy közelebb vonjon bennünket önmagához, Teremtőnkhöz. A Bibliában személyes Istenként mutatkozik be. Azért mutatja be jellemét, hogy felismerjük hangját, bármilyen formában szól is hozzánk. Ebben a fejezetben el szeretném mondani, hogyan szól hozzánk Isten, és vezet át bennünket mindennapjainkon – olyan csatornák segítségével, amelyek kevésbé egyértelműek ugyan, mint a Biblia, de nem kevésbé fontosak. Isten olyan szoros közösségben szeretne járni és beszélgetni velünk, mint annak idején Énókkal. Gyertek most velem!

Éppen letettem kisbabámat, Andrew-t a kiságyába, remélve, hogy álomba sírja magát. A kétségbeesés és kimerültség már szinte összeomlással fenyegetett. Az éjszaka nagy részében járkáltam a babával, kínosan próbáltam enyhíteni a hasfájását, hogy Jim aludni tudjon. Már mindent megpróbáltam, és semmi sem segített. A baba nagyon rosszul volt, én nemkülönben. Reggel a sok éjszakai virrasztástól kimerülten láttam neki a házimunka teendőinek, és a határtalanul lelkesedő kétéves fiam gondozásának. Nagyon hamar elegem lett, és csüggedt érzések kezdtek gyötörni. „Már nem bírom tovább!” – nyafogtam magamban.

„De hát mi a baj velem? Miért olyan nehéz az életem?” – tettem fel a kérdést. Azon gondolkoztam, vajon Isten büntet-e engem. „Jaj, Uram, kész csőd vagyok! Folyton dühbe gurulok, elvesztem a türelmemet, rossz szavakat mondok rossz időpontban. Hogy is élhetnék így tovább? Ostoba vagyok, akinek semmi sem sikerül, Uram. Miért nem hagysz el engem? Jó nővér voltam, aki csupa nemes dolgot tett, de mint anya…? Kinek lehetek hasznára?”

Isten a csüggedésnek ebben a korai időszakában is próbált szólni hozzám, bár akkor még nem ismertem fel a hangját. Sátánnak sikerült elterelni figyelmemet Krisztusról, erőm forrásáról, és arra késztetett, hogy tanácstalanságomra, hibáimra összpontosítsak. Idegen volt számomra a gondolat, hogy Istennel kétirányú beszélgetést folytassak, oda-vissza. De mit veszíthettem? Így hát imádkoztam: „Uram, értem én, hogy adnom kell neked egy csendes időt, hogy szólhass hozzám, de tudatosan még nem tettem ezt meg. Biztos vagyok benne, hogy el akarnád mondani, mennyire rossz vagyok, és megláttatnád velem, mi mindenen kell változtatnom.” A negatív gondolataim így színezték át az Istenről alkotott képemet!

Nehéz szívvel térdeltem ott, kínosan ügyeltem, hogy semmire se gondoljak, és vártam Isten feddésére. De csak egy szelíd gondolat érkezett… „Sally, szeretlek téged!”

„Jaj nekem!” – nyilallt belém. „Ez a saját gondolatom lehet, megpróbálok magamnak olyasmit bemagyarázni, amit úgysem érdemlek meg. Ó, Uram, bocsáss meg nekem! Ismét a te oltalmadra bízom magam, és kérlek, taníts meg arra, hogyan fogsz szólni hozzám! Oly nagy szükségem van a segítségedre! Nagyon rossz vagyok. Megengedem, hogy azt tedd, amire szükségem van!” Csendben vártam újra Isten válaszát. Másodszor is ezt a sugallatot éreztem lelkemben: „Sally, szeretlek téged!”, ám még mindig kételkedtem.

„Sally, szeretlek téged!” – mondta harmadjára, még szelídebben.

Sírva fakadtam, mert valahogy kezdett derengeni bennem a tudat, hogy személyesen Isten szól hozzám! De hogy szerethet egy ilyen ostoba, botladozó Sallyt?

Isten pontosan tudta, mit mondjon, hogy megnyerje szívemet. Az Úr nem volt a szélben, a földrengésben, vagy a tűzben, hanem a halk, szelíd hangban, ott, az elmémben. Látta, hogy a reménytelenség és csüggedés börtönébe tartok, és meg akart szabadítani. Nem törődött múltbeli bukásaimmal. Szeretett engem, amikor még bűneimben éltem. Hirtelen ráébredtem, hogy mindenki méltatlan. Isten tudja ezt, és nem szégyell bennünket, bármit tettünk is. Csak általa kerülhetünk ki a zűrzavarból, amiben vagyunk.

Megfigyelted, emberi természetem hangja milyen erőteljesen küzdött a Lélek hangja ellen? Sátán arra kényszerített, hogy felnagyítva lássam hiányosságaimat, Isten azonban ki akart hozni ezekből a bénító, romboló hazugságokból. Isten hangja kihívást jelentő, vagy vadonatúj dolgokat tartalmaz, amivel szeretné megváltoztatni távlatainkat és nézőpontunkat. Mivel meggyőzött szeretetéről, ezzel közelebb vont magához, és készségessé tett arra, hogy még sóvárabban figyeljek rá, mint valaha.

Nem tudom, veled hogy van ez, de én jobban figyelek arra, aki tudom, hogy szeret. A szeretet lerombolja a korlátokat, és segít, hogy kész legyek másként értékelni saját gondolataimat. A rossz szokások legyőzése egy hosszú folyamat, nem egy egyszeri, hirtelen fordulat. Ez számomra fontos kezdet volt, és Isten időben kiemelt engem rossz gondolkodási sémáimból. De mielőtt ez megvalósult volna, még több leckét kaptam.

Ahogy nekem szükségem volt arra, hogy tudjam: Isten szeret engem, ugyanúgy gyermekeinknek is tudniuk kell, hogy szeretjük őket. Semmilyen javító szándéknak, vagy utasításnak nem lesz meg a kívánt foganatja, ha nem biztosak a szeretetünkben. Krisztushoz hasonlóan, nekünk is szeretnünk kell a bűnöst, miközben kijavítjuk a rossz magatartást az Ő szeretetének hatalmával. Nem kényeztető, felelősség nélküli szeretetről beszélek, hanem arról, hogy a kegyelemnek és igazságnak megfelelő arányban kell lennie. Nem csak külsőségekben megnyilvánuló engedelmességet várunk gyermekeinktől, hanem szívből jövő szófogadást szeretnénk, amely készséges szívből ered és átalakítja gondolataikat, beállítottságukat és életüket.

Számunkra, szülők számára az a kérdés: Tudjuk-e vajon, milyen javításra, tanításra, utasításra van szüksége gyermekeinknek? Csak szeretetre és megértésre van szükségük? Vagy bátorításra, nevelésre és tetteik következményeinek vállalására is? Nem mindig tudjuk, igaz? Gyakran azt gondoljuk, hogy tudjuk, de sokszor tévedünk. Isten azonban tudja, igaz? Akkor miért ne kérdeznénk meg Őt? Sokszor azért nem kérjük bölcsességét, mert sosem ismertük meg Őt annyira, amennyire kiváltságunk lenne megismerni. Így hát továbbmegyünk emberi bölcsességünkkel a bizonytalan úton, holott megkaphatnánk a tanácsot Tőle, aki olvas gyermekünk gondolataiban is.

A szeretet légköre elősegíti a növekedést, és Istennek először azt kellett megmutatnia nekem, hogy viselkedésem miatt nem utasít el, mindenképpen szeret, és meg akarja tanítani nekem, hogyan javítsam ki rossz szokásaimat. Ez hatott a gyermekeimmel kapcsolatos reakcióimra is. Tudod, ha sikerül megtanulnom a leckét, hogy mennyei Atyám szeret engem, s hogy bármikor szólíthatom Őt, mert elfogad, és erőt ad a változtatáshoz, akkor gyermekeimet is jobban tudom nevelni, és nem kell ezt a leckét majd felnőtt korukban megtanulniuk, mint nekem. Ha Krisztus irányítja tetteinket, akkor elkerülhetjük, hogy azokat a rossz problémamegoldó mechanizmusokat tanítsuk meg nekik, amelyeket szüleink akaratlanul is átadtak nekünk.

Isten hangja nem hallható hang. Nem villog vörös fény, amikor megszólal: „Itt Isten, én hozom ezt a gondolatot elmédbe”. Az Ő hangja egy gondolat, egy késztetés, egy útmutatás, egy lehetőség, vagy a Szentlélek gondviselése, amely mindig összhangban van Isten jellemével és Igéjével, és amely irányt mutat aktuális helyzetünkben. Ézsaiás 30,21 szerint cselekszik az Úr: „Saját füleddel hallhatod a mögötted hangzó szót: Ezen az úton járjatok, se jobbra, se balra ne térjetek le!” Tüzetesebben kell tehát vizsgálnunk, hogy gondolataink milyen forrásból származnak.

Az emberi elmének van egy jellemzője, ami egyszerűen megfogalmazva így szól: „Az ember elhiszi a hazugságot, ha elég sokszor ismétlik.” Sátán, a hazugságok atyja ezt használta fel ellenem, amikor újra és újra azt sugallta, mennyire méltatlan vagyok. Érzéseim ennek megfelelően alakultak, és ez borzasztó rossz hatással volt rám.

Miközben Sátán a hazugság törvényét használja, Krisztus éppen az ellenkezőjét, ami így hangzik: „megismeritek az igazságot, és az igazság megszabadít titeket” (János 8,32). Elég lassan fogadtam el az igazságot, hogy Isten szeret engem, de ő még mélyebben szerette volna szívembe vésni ezt a gondolatot. Egyik nap így szólt hozzám: „Sally, te az aranynál is drágább vagy nekem!”

Így válaszoltam: „Uram, Te túl kedves vagy. Tudom, hogy méltatlan vagyok, de nagyon örülök, hogy szeretsz engem.”

„Nem, Sally, te értékesebb vagy számomra az aranynál is. Hazudnék én neked?”

„Nos hát,… nem.” Még mindig viaskodtam érzéseimmel, amelyek arra kényszerítettek, hogy utasítsam el ezt a gondolatot.

„Sally, azt akarom, hogy mondd ki: ’Drágább vagyok az aranynál.’”

„Uram, én engedelmeskedni akarok Neked. Úgy döntök, hogy engedelmeskedem Neked. De nem hiszem, hogy ez igaz rám.”

„Azt akarom, hogy hangosan kimondd ezt az igazságot.”  

Istennek az volt a szándéka, hogy vele való tapasztalatomat erősítse, mélyítse azáltal, hogy biztosít szeretetéről, és arról, mennyire értékes vagyok szemében.

„Rendben, Uram. … Drágább…Nem, nem tudom kimondani, ez egyszerűen nem igaz!”

„Próbáld újra! Biztosítalak arról, hogy igaz. Meg tudod tenni, velem. Higgy, és érzéseid ellenére engedelmeskedj szavamnak!”

„Jól van, megpróbálom.” Vettem egy mély lélegzetet, és elkezdtem: „Drágább… drágább… drágább vagyok… Nem, erre képtelen vagyok!”

„Sally, már majdnem sikerült. Most meg tudod tenni.”

„Jaj, Uram, ez olyan nehéz! Vajon mi akadályoz?”

„Csak a régi beidegződések, Sally. Ne figyelj rájuk!”

Végül kimondtam: „Drágább vagyok az aranynál… Jézusban.” Azzal, hogy hozzátettem: „Jézusban”, sikerült áthidalnom a szakadékot. „Jézusban már drága vagyok, méltó vagyok” – gondoltam.

„Mondd el még egyszer, Sally!” Ő tudta, hogy ez javamra válik, pedig borzasztó nehéznek éreztem.

Elismételtem fennhangon újra és újra és újra. És minden alkalommal szabadabbnak éreztem magam a hazug gondolatok alól, amelyek oly régóta uralkodtak rajtam. Minden alkalommal kicsit könnyebb lett, és minden ismétléssel jobban hittem benne. A többször megismételt igazság felszabadított.

Az Igében megörökített isteni szó vajon egybecseng tapasztalatommal? Igen. „Drágábbá teszem az embert a színaranynál, és a férfit Ofir kincsaranyánál” (Ézsaiás 13,12 – Károli ford.) Isten annyira szeret téged és engem, hogy megtart minket, mint szeme fényét, és elrejt szárnyai árnyékában (lásd: Zsoltárok 17,8). Tenyerébe metszett téged és engem (lásd: Ézsaiás 49,16). A Biblia azt mondja, nagyon értékes vagyok, és Isten elmémben is megerősítette ezt az ő szelíd hangján. Végül elhittem ezt. „Az én juhaim hallgatnak a hangomra, és én ismerem őket, ők pedig követnek engem” (János 10,27).

Mivel szélsőséges módon hajlottam a negatív gondolkodásra, ezért arra nem volt szükségem, hogy halljam, milyen rossz vagyok. Inkább azt kellett hallanom, mennyire szeret engem Isten! Gyermekinket ugyanígy tudjuk megközelíteni. Csak akkor fogják megérteni, hogyan tekinti őket Isten valójában, ha mi Isten szeretetét közvetítjük feléjük. Isten jobban tudja nálam, milyen szavakra van szüksége gyermekemnek ahhoz, hogy szeresse és megértse Őt; és szíve csak ezután lesz nyitott a parancsra és változtatásra. A Krisztussal való kapcsolat által nem csak lehetségessé tesszük a változtatást, hanem kívánatossá is. Nagyszerű, ha gyermekeink szembenéznek félelmeikkel és rossz szokásaikkal, majd rájönnek, hogy tudnak változtatni. Az emberi bölcsesség egyértelműen alulmarad az isteni bölcsességgel szemben, ezért fontos Istennel kommunikálni, mielőtt gyermekünkkel beszélnénk, különösen, ha valamilyen változtatásról van szó, hiszen ez az a terület, amit gyermekünk legtöbb esetben félreért, és szeretetlennek talál.

Isten első nevelési leckéje éppen ez volt számomra: szükséges először vele konzultálnom, mielőtt a gyermekkel beszélnék, még akkor is, ha biztosan tudom, mit kell tennem. Akár elnéző voltam, akár szigorú, meg kellett kérdeznem magamtól: „Most én vagyok uralmon, vagy az Isten? Ki irányít?” És ha ezt megtettem, akkor továbbhaladtam – és haladok most is – annak tanulásában, hogyan rendeljem alá magam Istennek.

Ahogy Istennel való kapcsolatomat tekintem, valószínűleg úgy fogom látni gyermekeimet is. Tévesen hittem azt, hogy Krisztus rosszallóan, szemrehányóan néz rám, és én is ugyanígy néztem gyermekeimre. Amikor megszabadított engem ettől a téves képzettől, akkor egyidejűleg megszabadította gyermekeimet is, hiszen ők is learatták új felismerésem jó gyümölcseit. Rájöttem, hogy minden nevelési gyakorlatunknak ez az alapja: meg kell tanulnunk úgy közelíteni hozzájuk, ahogyan Krisztus közelít hozzánk.

Minden szülőnek Isten szemszögéből kell látnia az életet, mert gyermekeink tőlünk tanulnak. A szeretet és szigorúság egyensúlyát kell megvalósítanunk. Isten azt szeretné, ha gyermekeink magasabb színvonalra jutnának Vele való tapasztalatukban, mint amilyenre mi, szülők eljutottunk.

Az Ő szándéka az, hogy minden nemzedék Őt szolgálja, és közelebb kerüljön az ember eredeti állapotához. Sajnos eddig nem ez volt a helyzet. A felemelkedés folyamatának valahol el kell kezdődnie, és ahogy már az előző fejezetben felfedeztük, bennünk kell elindulnia. Ha változni akarunk, az első lépés az Istennel való kommunikáció kell, hogy legyen. Minél többet halljuk az Ő hangját, annál könnyebb lesz felismerni Őt a hangoknak abban a zűrzavarában, amelyek figyelmünkért versengenek. Emberi természetünk követeli a magáét, Sátán hangja bűnre csábít, Isten szava pedig győzelemre bátorít. Egyértelmű, hogy létfontosságú feladat különbséget tenni e hangok között, és ez a fejezet pontosan erre összpontosít. Hadd mutassam be, hogyan működik ez a mindennapi életben, egy történeten keresztül, aminek egyszerűen a „Városi utazás” címet adtam.

Amikor Montanába költöztünk, nem egy városban, és még csak nem is egy külvárosban telepedtünk le. Nem, tényleg a vadonban élünk. A legközelebbi városba másfél órát kell utazni. Egy utazás a városba három órámba kerül, és még akkor semmit sem intéztem el. Gyorsan megtanultam hát, hogy nagyon be kell osztanom az időmet, ha bármit is el akarok végezni. Ezért minden üzletet feltérképeztem, és listákat készítek, hogy melyikben mit kell megvásárolni.

Mielőtt továbbmennék, el kell árulnom egy titkot Sally Hohnbergerről: szeretem a saját menetrendemet követni, nagyon összeszedett, precíz ember vagyok. Tehát amikor beültem az autóba, hogy elinduljak a városba, már mindent előkészítettem. Nálam volt a saját kezűleg elkészített elemózsia; azok a dolgok, amiket vissza kellett vinnem a boltba; azok, amikhez valamilen alkatrész kellett, és persze a bevásárlólistám. Jimmel imádkoztunk, adott egy búcsúcsókot, aztán már nyomtam volna a gázt, hogy induljak, amikor Isten halk, szelíd hangjának sugallatát éreztem: „Nálad van a pénztárcád?”

„Persze, hogy nálam van” – válaszoltam.

Ismét ugyanaz a gondolat jött: „Biztos vagy benne, hogy nálad van a pénztárcád?”

„Igen, biztos vagyok benne, hogy betettem az autóba.” Kutattam egy kicsit, de nem találtam. „Hmm, jobb volna, ha megnézném a mosókonyhában, ahol tartom.”

Amikor pénztárcámmal a kezemben visszatértem az autóhoz, feltettem a kérdést: „Uram, ez a Te hangod?” Nem válaszolt hallható hangon, és elmémben sem éreztem semmilyen világos késztetést, hogy igen, vagy nem. A Szentírás nem ír semmit a pénztárcámról. „Honnan tudhatnám?” – tűnődtem. Mégis éreztem, hogy Isten volt, aki szólt hozzám. Annyira hálás vagyok, hogy nem mentem el a listám és a pénztárcám nélkül. Ezek hiányában teljesen hiábavaló lett volna az utazásom.

„Ha Isten törődik velem annyira, hogy figyelmeztetett arra, hogy elfelejtettem hozni a pénztárcámat, és ezzel megóvott a sok kellemetlen következménytől” – gondoltam magamban – „akkor bizonyára gondja van életem legapróbb eseményeire is!” Döntésre jutottam hát, és így imádkoztam: „Uram, megengedem, hogy ma bármikor belépj gondolataimba, mert tudom, hogy a legjobb barátom vagy. Segíts, hogy felismerjem hangodat!” Ő mindig mellettünk van!

Ezek a gondolatok visszaröpítettek engem Wisconsinba, ahol először kezdtem megérteni Isten szeretetét és gondviselését, és kezdtem észrevenni az Ő szerető, vezető karját életemben. Úgy döntöttem, hozzá fordulok Andrew hasfájása miatt, mert őszintén szólva már az összeomlás szélén álltam úgy öt hónap után. Nem tápszerrel etettem, hanem szoptattam, mi lehetett hát a baj? Miközben imádságos szívvel fontolgattam a helyzetet, egy gondolat ötlött elmémbe: „Változtass az étrendeden!” – mintha ezt mondta volna. Ez teljesen új szempont volt számomra, és tudtam, hogy bizonyára Isten próbál megértetni velem valamit. Talán olyasmit eszem, ami kiváltja Andrew-nál a hasfájást. Utánajártam a dolognak: különböző könyveket olvastam el, és beszélgettem mindenkivel, aki csak kész volt meghallgatni történetemet. Imádkoztam. Végül úgy döntöttem, kihagyok minden izgató élelmiszert és fűszert az étrendemből. Andrew hasfájása azonban csak nem múlt el.

A Szentírás nem említ semmi konkrét dolgot a csecsemőkori kólikáról, ezért ott nem kereshettem a választ. Imában azonban továbbra is kértem Isten segítségét, remélve, hogy újabb gondolatot kapok. Nem kaptam választ, mégis bíztam abban, hogy valahogyan megmutatja a teendőmet.

A gondviselés Isten másik hangja. Semmi sem történik életünkben a mindentudó Isten jóváhagyása nélkül. Amit egyesek sorsnak, vagy véletlennek neveznek, az gyakran a gondviselő Isten közbelépése. Ennélfogva, én biztosan tudtam, hogy Isten vezetett el engem egy bizonyos dietetikus nővérhez, aki felvetette, hogy a hús is izgató hatású lehet, ezért azt is ki kellene hagynom bizonyos időre az étrendemből, és megfigyelni, mi történik Andrew-val. Miután két napig vegetáriánus kosztot ettem, Andrew kólikája megszűnt! Ez működött, és nagyon hálás voltam mennyei Barátomnak, aki szeretett engem, és segített nekem! Andrew életében először aludt öt órahosszát egyhuzamban, ami rekord volt! Egy édes, boldog, elégedett baba lett belőle! Mivel többet tudtam aludni, az én alaphangulatom is vidámabb, optimistább lett. Istent valódi Barátomnak kezdtem érezni. Nem, nem azonnal valósult meg a teljes, folyamatos kommunikáció Istennel. Az én esetemben a folyamat kis lépésenként zajlott, de igen határozott változások következtek be. Isten vágyik arra, hogy kiemelhessen problémáinkból. Imáim sokkal személyesebbek lettek, bizalmam nőttön-nőtt. A félénkség és bizonytalanság-érzet még mindig hatással volt rám, de Isten nem hagyott magamra, miközben lelkileg fejlődtem, és igyekeztem egyre inkább bízni benne. Nem sejtettem, milyen hamar szükségem lesz erre a bizalomra és bizonyosságra.

Egy nap otthagytam Matthew-t a homokozóban játszani Shiloval, spániel  kutyánkkal, míg felszaladtam, hogy letegyem aludni Andrew-t. Csak egy pillanatra álltam meg, boldogan figyeltem, hogyan merül álomba végre anélkül, hogy kis teste görcsbe rándulna a hasfájás miatt. Lementem a földszintre, és azt láttam, hogy Matthew már nincs a homokozóban! Hová mehetett? Kinéztem minden ablakon, leellenőriztem minden helyet, ahol kalandszerető fiam általában megfordult. De nem találtam. Kirohantam, kiáltottam neki, de nem jött válasz. Próbáltam Shilot szólongatni. A kutya sem reagált, erre kezdtem pánikba esni.

Gyorsan megkerestem Jimet, és módszeresen kezdtük átkutatni ingatlanunk 16 hektáros területét, amelynek nagy része erdővel, sűrű aljnövényzettel borított. Szörnyű gondolatok cikáztak agyamban. Tudott volt, hogy a helyi házőrzőkutyák falkába verődve egy szarvast is leterítettek. Vajon megtámadnak egy kisgyermeket? Ösztönösen szaladtam be az erdőbe,  különböző ösvényeken. Kis idő múlva a tó melletti tisztásra értem. Jaj, ne! Talán csak nem esett bele a vízbe, és megfulladt? Most már igazán aggódtam. Matthew szeretett a vízben játszani, és egyáltalán nem félt tőle, bár nem tudott úszni. Odaszaladtam a partra, kerestem a lábnyomokat, de nem találtam semmit. Jim is sietve kutatott. Hallottam, hogyan szólítgatja Matthew-t. Bánatunkban szinte őrjöngve találkoztunk a mezőn. „Imádkozzunk!” – javasolta Jim, és megtettük. „Istenünk, te tudod, hol van Matthew. Két éves korára elég keveset beszél még, de a mozgáskoordinációja kiemelkedően jó. Ez nem jó párosítás. Kérlek, segíts nekünk megtalálni őt!”

A lelkünket elárasztó rémisztő érzések forgatagában nem tudtuk megkülönböztetni az Isten által küldött üzeneteket. A logika más tervet követelt meg. Jim azt javasolta, hívjuk át minden szomszédunkat, hogy segítsenek a módszeres keresésben. Ám miközben Jim telefonált, én nem maradtam nyugton.

„Uram, hol kellene keresnem? Nyugodt kell, hogy maradjak. Adj nekem higgadtságot, és józan logikát, ami fontos ebben a helyzetben. Tudom, valahogyan oda fogsz vezetni, ahová kell.” Néztem a lehetséges útirányokat, amerre Matthew mehetett, és úgy gondoltam, egy kisfiú a homokozó mögött indulna el az erdőbe. Isten vezeti logikánkat és józan eszünket is, ha megkérjük erre. Ahogy lefelé indultam az ösvényen, rájöttem, hogy arra már kétszer is jártam, és Jim is kutatott ott – eredménytelenül. Mégis úgy éreztem, arra kell mennem. „Matthew!” „Shilo!” – szólongattam őket. Lehet, hogy Matthew eltévedt, de Shilo nem valószínű. Ezért Shilo nevét kiáltoztam folyamatosan. Végül meg is jelent, száguldva jött felém. – Hol van Matthew, Shilo? – kérdeztem. Ő megfordult, és rohanni kezdett visszafelé az ösvényen, amerről jött. Követtem, míg egy elágazáshoz nem értem. Egy Lassie-féle tapasztalatot reméltem. Shilo tétovázott, hirtelen határozatlan és bizonytalan lett.

„Uram, most merre tovább?” Ekkor éreztem, hogy jobbra kell fordulnom. Elindultam hát, Shilo-val a nyomomban. „És füleid meghallják a kiáltó szót mögötted: ez az út, ezen járjatok: ha jobbra és ha balra elhajoltok” (Ézsaiás 30,21-Károli ford.). Megéltem ennek az igének az igazságát, habár akkor még nem tudtam. Amikor odaértem egy tisztásra, ismét szólítottam Matthew-t, és nagyon figyeltem, hogy a legkisebb neszt is meghalljam. Úgy vettem észre, mintha balról hallottam volna valamit. „Erre, Uram?”

Éreztem, hogy igen a válasz, és egy másik erdős területen lévő tisztásra siettem át. És ott volt Matthew, közvetlenül előttem, mintegy hat méternyire. A földön ült, felakadva egy rövid szögesdróton, ami egy faágba gabalyodott. Az ág elég stabilan állt ahhoz, hogy a drót ne mozduljon meg.

Hogyan vezet Isten éppen oda, ahol lennünk kell, holott valójában nem értjük vezetését? Nem tudom. Isten mindenható, meg tudja oldani ezeket a dolgokat, még ha nem is tudjuk megmagyarázni, hogyan teszi. Ő valóban szeret, és kommunikál velünk. Hogyan sikerült neki, hogy Matthew felől éppen akkor érkezzen egy hang, amikor én füleltem? Isten csodálatos! Felhasználta az általa küldött sugallatokat, az érzékeimet, a józan eszemet, gondviselésszerű vezetését. Ez mind az Ő hangja volt, amely vezette lépteimet.

Kimondhatatlan öröm töltött be, amikor kiszabadítottam Matthew-t szögesdrót-fogságából, és felkaptam az ölembe. Meglepő módon, teljesen nyugodt volt, és élvezte a kalandot, nem érzékelt semmiféle veszélyt. Visszafutottam az udvarunkra, ahol már láttam a szomszédok autóit, mert ezek a kedves emberek mindent hátrahagyva siettek segítségünkre. Ahogy közeledtem feléjük, hallottam, hogyan adja Jim az utasításokat az erdő átkutatására vonatkozóan. – Megtaláltam! Megkerült az elveszett! – kiáltottam újra meg újra. A percekkel korábban uralkodó idegességet most a boldog ünneplés váltotta fel.

Ilyen személyes Istenünk van! Egy elveszett gyermekhez is oda tud vezetni. Az élet mindennapi dolgaiban így akar velünk kommunikálni, hogy segítsen bennünket gyermekeink nevelésében. Vajon hozzá fordulunk-e? Szánunk-e rá időt, hogy beszélgessünk Vele, kérjük a tanácsát, és figyeljünk hangjára? Ismerjük-e hangját? A mi részünk az, hogy hozzá kiáltsunk szükségünkben, figyeljünk rá, és döntsük el, hogy együttműködünk Vele. Kutatást igényel, hogy Krisztus jellemét tanuljuk, és némi kísérletezést, hogy felismerjük Isten hangját. Az odafigyelést, és a tanulást nem tudja elvégezni helyettünk, de ha erőfeszítést teszünk ezért, akkor megéri majd a munka.

Isten része az, hogy meghallgassa kiáltásunkat, tettekre késztessen, és helyes gondolatokat adjon. Így ha együttműködünk Vele, isteni ereje életünkbe áramlik, enyhíti félelemmel teli gondolatainkat, érzéseinket és érzelmeinket – az általa meghatározott időben és módon. Isten mindent elvégez, amit mi nem tudunk megtenni. Sátán és a pokol összes serege sem tudja legyőzni a leggyengébb embert is, aki így kapcsolódik Istenhez. Isten részét nem tudjuk teljesíteni – megmentésünket és erősítésünket – de ó, hány és hány őszinte hívő próbálkozik és vall kudarcot abban, hogy megmentse önmagát; pedig ez meghaladja emberi erőnket. A humanizmus Isten akaratát akarja véghezvinni emberi erővel. Ám amikor ezt tesszük, akkor erőtlen bálványt tisztelünk.

Miközben tanuljuk, hogyan ismerjük fel Isten hangját, és működjünk együtt Vele hozzáállásunk és jellemünk megváltoztatásában, ezzel az élő példával bemutatjuk gyermekeinknek, hogyan vezetheti, és erősítheti őket is Isten. A gyermekek nagyrészt példánk által tanulnak, legyen az jó vagy rossz. Azzá válnak, amit szemünk elé tárunk, hogy utánozzák. Ha azt akarjuk, hogy Isten vezessen bennünket gyermekeink nevelésében, akkor Isten gyermekeivé kell válnunk. Meg kell tanulnunk felismerni az Ő hangját, és megtapasztalni, mi történik, ha odafigyelünk erre a hangra. Ha Krisztus vezetésével megtanuljuk ezeket az alapelveket, akkor lesz bizonyságtételünk, amit megoszthatunk gyermekeinkkel, és ami valódi bölcsességet és erőt fog adni a neveléshez. Így a nevelés nem csupán emberi erővel végbevitt magatartás-formálás lesz, hanem jellemfejlődés, és gyakorlati képzés Jézus Krisztus erejével, aki a mi Megváltónk és Teremtőnk.

Hogyan lehetünk biztosak abban, hogy Isten hangja szól elménkhez? Hogyan kerülhetjük el, hogy csalás áldozatai legyünk?

Amikor Isten vezet, akkor az Ő hangjának minden megnyilvánulása egybecseng: akár a Bibliából szól, akár a gondviselés, a józan ész, a lelkiismeret, a természet, vagy egy barát tanácsa által. Sátán hangja zűrzavart, és egymásnak ellentmondó hangokat hoz. Ha kételkedsz, tégy fel magadnak néhány egyszerű kérdést: A hang, gondolat vagy érzés összhangban áll-e Isten kinyilatkoztatott Igéjével? Ha igen, akkor az a bizalmat erősíti bennünk a félelem helyett; a szeretetet a gyűlölet helyett; a türelmet és szelídséget a durvaság vagy düh helyett. A hang vagy gondolat olyan tettekre késztet-e, amelyek egyeznek Isten országának elveivel? A gondolat Isten lelkületével, segítő kezet nyújtva jön-e, vagy Sátán lelkületével: kényszerrel és erőszakkal?

A Szentírás biztos mérce minden területen, amiről csak beszél. Sok élethelyzetre nincs világos utalás a Bibliában. Ha a Szentírás nem erősít meg, vagy vet el egy bizonyos gondolatot vagy megérzést, akkor a háttérben húzódó alapelvet kell keresnünk.

A hegyekbe költözésünk után történt egy nap, hogy a hátsó teraszon pihentem, és ittam magamba a környező táj szépségét. Ahogy ott ültem csendben, elmélázva, egy egyszerű gondolat született meg fejemben: „Sally, beszélned kellene Jimmel erről…” – és az Úr megnevezett egy konkrét dolgot, amit Jim helytelenül látott.

„Jaj, ne, Uram! Jim olyan indulatos! Képtelen vagyok rá! Én mondjam meg Jimnek, hogy téved? Ez biztosan a Sátán sugallata volt. De mi van akkor, ha mégis Tőled jött, Uram? Vajon mi az igazság?”

Újra egy halk, szelíd hang szólt: „Sally, beszélned kellene Jimmel erről.”

Uram, tudod, mennyire gyűlölöm a konfliktushelyzeteket. De kész vagyok megtenni ezt, ha te akarod.”

„Igen, Sally, én veled leszek! Fogd meg a kezem, és tegyük ezt együtt! Bízz bennem!”

Néztem a füvet, majd tekintetem a fákra vándorolt, onnan pedig az ég felé törő magasztos hegycsúcsokra. A természet hangját követtem, és a magasba nyújtottam karomat, mintha megfognám Jézus kezét.

Besétáltam a nappaliba, ahol Jim az íróasztalnál dolgozott.

– Jim, mit szólnál egy sétához most velem? Tudom, hogy elfoglalt vagy. Azt is elfogadom, ha nemet mondasz.

Titokban azt reméltem, nem akar sétálni. Jól ismertem a természetét, és igen valószínűtlennek tartottam, hogy kedve lesz hozzá. Hiszen ha elmerül egy feladatban, nem szereti abbahagyni.

- Persze, drágám! – válaszolta. – Szeretnék veled sétálni. Már szabad is vagyok! – azzal lelkesen félredobta a papírjait.

„Jaj, nekem!” – mondtam magamban. „Most aztán benne vagyok a pácban!” A gondviselés hangja éppen most erősítette meg azt a benyomást, amit Isten hangja és a természet hangja az imént üzent. Most már bizton éreztem, hogy ez a késztetés az Úrtól volt. „Uram, a te erődben bízom, s nem a saját gyengeségemben.” Alig kezdtük el sétánkat, máris elmondtam Jimnek, amit Isten a szívemre helyezett, nehogy elpárologjon a bátorságom. – Sally, honnan vetted ezt az ostoba gondolatot?” – kérdezte Jim, és máris védeni kezdte saját álláspontját.

A múltban mindig azzal próbáltam megoldani a problémákat, hogy a minimumra csökkentettem a konfliktust. Ha valaki makacsul ellentmondott nekem, akkor meghátráltam, még ha éreztem is, hogy nekem van igazam. A konfliktus okozta stressz miatt agyam olyan lett, mint az iratmegsemmisítő: képtelen voltam két gondolatot bármilyen logikus sorrendbe összekapcsolni. Most, hogy Jim ellentmondott nekem, kezdtem érezni, hogy gondolataim máris távolodnak, mint ahogy szoktak hasonló helyzetekben.

„Sally, ne engedd el őket! Nem kell elengedned! Itt vagyok veled, bízz bennem! Ez nem jó módja a nehézségek megoldásának. Nekem jobb utam van. Bízz bennem! Velem jól meg tudod oldani!”

Elképzeltem, ahogy ott, az úton, Jim monológja közben, megfogom Jézus kezét. Krisztus ereje által először voltam képes folytatni és kikerekíteni a beszélgetést anélkül, hogy elveszítettem volna gondolataim fonalát. Csoda volt ez, amiről sosem álmodtam! Végigbeszéltük a húszperces utat, és végül, bár Jim és én nem értettünk egyet, úgy folytattuk a napot, hogy nem ékelődött közénk a hallgatás fala. Nem éreztem azt a bűntudatot és forrongást magamban, amit általában éreztem egy-egy vita után. Azelőtt visszahúzódtam, és a nap folyamán már nem is beszéltem Jimmel, most azonban úgy éreztem, hogy szívem szinte visszahúz hozzá. Ez alkalommal nem volt szükség arra, hogy távolságot tartsak vele szemben.

Másnap reggel Jim elmondta nekem, hogy csendes imája közben Isten feltárta előtte, hogy igazam volt, és megköszönte, hogy felhoztam neki a témát. Ejha! Az ilyen tapasztalatok igen-igen növelték az Isten hangjába vetett bizalmamat. Isten pontosan ugyanígy szeretné, ha te is belépnél Krisztus iskolájába, ahol tapasztaltok által tanítja meg neked, hogyan ismerd fel az Ő hangját.

Amikor Isten arra kért engem, hogy beszéljek Jimmel, nem voltam biztos abban, hogy az az Ő hangja volt. A gondolatot megerősítette a gondviselés munkája, és ez bizonyosságot adott, ám még mindig ott volt a kérdőjel. A tapasztalat után a következmények láttán lettem nagyon bizonyos abban, hogy a hang Tőle jött. Ha megállunk, hogy értékeljük tapasztalatainkat, általában világos, Isten szólt-e hozzánk, vagy sem. Néha hibát követünk el, és tévesen ítélünk. De tanulhatunk úgy a pozitív, mint a negatív kimenetelű esetekből. Hála legyen Istennek,  Ő nem arra vár, hogy lelőhessen, ha hibázunk. Azt szeretné, ha megtanulnánk, hogyan dönthetnénk jobban legközelebb.

A Szentlélek késztetése a másik fő csatorna, amelyen keresztül Isten kommunikál veled és velem. Azt azonban nem szabad feltételeznünk, hogy minden gondolat Istentől származik. A késztetéseket a Szentírás, a körülmények gondviselésszerű alakulása, a józan ész és a lelkiismeret próbájának kell alávetnünk, hogy így erősítsünk meg mindent, ami Isten hangjának tűnik. János mondja: „Ne minden léleknek higgyetek, hanem vizsgáljátok meg a lelkeket, hogy azok az Istentől valók-e, mert sok hamis próféta jött el a világba” (1János 4,1). Sátán még a Szentírást is fel tudja használni arra, hogy tévútra vezessen, ezért létfontosságú, hogy élesen meg tudjuk különböztetni egymástól a két oldalról érkező benyomásokat. Amikor Sátán megkísértette Jézust a pusztában, akkor pontosan idézte neki Isten Szavát, de a gyanakvás, bizalmatlanság lelkületével, és ez egyértelműen a Sátán jellemére vall.

Ha a hang Isten hangja, az tökéletes szabadságot ad. Isten szívből jövő engedelmességet kíván. Ez nagyobb érték számára, mint a külsőségekben megnyilvánuló alkalmazkodás, vagy a kelletlenül végzett szolgálat. Isten késztetései teljes szabadságot adnak nekünk arra, hogy mellette, vagy ellene döntsünk. Ha ellene döntünk, akkor is szeretettel és szelíden terelget bennünket.

Ha azonban ellene döntünk, az következményekkel jár. Szeretettől indíttatva hagyja, hogy ezek bekövetkezzenek, mégpedig azért, hogy ráébresszen: szükségünk van Rá, és változtassunk életünkön. Krisztus mindig kérlel. Időt ad arra, hogy megfontoljuk a dolgokat, és döntsünk. Krisztus lelkületében nincs tere a rábeszélésnek, az erőszaknak.

Sátán lelkülete másként működik. Ő is ad gondolatokat, hogy befolyásoljon, de ha ellene döntünk, akkor az ő lelke kényszerhez és erőszakhoz folyamodik. Sátán olyan, mint egy rámenős ügynök, aki azt mondja, ebben a pillanatban kell döntenünk, mert holnap már semmivé lesz ez az egyedülálló lehetőség. Sátán elhamarkodott döntésekre kényszerít. Ha befolyása alá kerülünk, nem ad gondolkodási időt. Ha tétovázunk, félni kezd, hogy nemet mondunk, vagy felismerjük csalásait, ezért a negatív érzelmek „gombjait nyomja meg” bennünk. Ezek az érzések arra kényszerítenek, hogy nagyon szegényes problémamegoldó módszereket alkalmazzunk, amelyekkel az ő befolyása alatt maradunk. Én attól a naptól kezdve sosem tértem vissza ahhoz a szokásomhoz, hogy elengedjem a gondolataimat, és kikapcsoljak.

Vigyáznunk kell, nehogy azt a módszert alkalmazzuk a gyermekeinkhez fűződő kapcsolatunkban, amit Sátán használ. Egész életünkben ki voltunk téve Sátán erőszakos lelkületének, ezért nem meglepő, hogy az már sajátunkká vált. Ha akár száz százalékosan meg vagyunk is győződve arról, hogy igazunk van abban, amire kérjük gyermekeinket, ám ha lelkületünk Sátán befolyása alatt van, akkor megközelítésünk száz százalékig rossz, és semmi jót sem érhetünk el. Az Isten Lelke nélkül kimondott igazság: átok, és nem áldás! Tehát, ha a javítás szándékával mondjuk meg az igazságot gyermekünknek, de durva, indulatos lelkület van bennünk, akkor éppen az ellen dolgozunk, amit el szeretnénk érni.

Mindegy, mennyi hibát követtünk el a nevelés során, nem kell engednünk Sátán hazug, hitető gondolatainak, vagy az általa kikényszerített indulatoknak. Jézus megszabadít ezektől a kötelékektől, ha Őt hívjuk segítségül, és Őt követjük. Isten kész szólni hozzánk az Ő Igéje, Szentlelke, gondviselésszerű vezetése, a természet, a késztetések, a lelkiismeretünk, és a józan ész segítsége által, hogy a győzelem útján vezessen. „Az én juhaim hallgatnak a hangomra, én ismerem őket, ők pedig követnek engem” (János 10,27).

 

A magányos vállalás

KÜLÖNLEGES BÁTORÍTÓ ÜZENET EGYEDÜLÁLLÓ SZÜLŐKNEK

 

A példák, amelyeket ebben a fejezetben említettem, közel állnak szívemhez, hiszen arra emlékeztetnek, mennyire szeret Isten, és hogyan kommunikál velem. Ezek a tapasztalatok Istenhez űztek engem, hogy tőle kapjam meg a szükséges megoldásokat. E megpróbáltatások arra vezetnek, hogy egyre inkább ráhangolódjak Krisztus hullámhosszára. Mindegyik próba arra késztetett, hogy még erősebben kapaszkodjak kezébe. Ő mindig válaszolt nekem, ha nem is mindig akkor, amikor én vártam, hanem akkor, amikor Ő a legjobbnak tartotta. Ha Istennek gondja van az ilyen apró dolgokra is, vajon nem törődik-e a nagyobb harcainkkal: a pénz, az idő kérdéseivel, a munka és a gyermekekkel töltött idő egyensúlyáért való állandó küzdelemmel?  Vajon nem törődik azzal, milyen sok szívfájdalommal járó kapcsolati zűrzavarba kerültél, nem csak amiatt, hogy esetleg a volt pároddal is küszködnöd kell még, vagy elviselni a feszültséget, ami egy új, vegyes összetételű család kialakulásával jár? Éljen benned a bizonyosság, hogy Jézus megért, törődik veled, kitárt karral vár, mindegy, mennyire csüggedtél el. Menj hozzá! Tanuld meg, hogyan lehet megkülönböztetni az Ő hangját, amely elmédhez és lelkedhez szól, mert ez létfontosságú! Mindnyájunknak szüksége van arra, hogy folyamatos közösségben legyünk Krisztussal. Enélkül nem tudunk továbbmenni!