Karácsony ünneplésről
Bajor László
Róla beszéltek
Róla beszéltek a századok során,
Bálám s utána tudós mágusok.
„Induljatok el majd a csillag nyomán,
ti, pársik, káldok, szírek, pártusok!”
„Csillag származik Jákób törzsökéből,
s felragyog majd egy sötét éjszakán.
Királyi pálca támad Izráelből,
s irányt mutat a remény hajnalán.
Majd átveri Moáb oldalát.
Csodát művel serte, amerre jár.
És összetöri Sét minden fiát.
Már rá a népek milliója vár.”
Írva van róla szívek húsfalán.
Róla suttog a fa a rengetegben,
s a csillag fenn, a sötét éjszakán.
Ihletett írók csodás látomását,
amelyek ezer éveket ölelnek át,
megérted, s érzed lázas dobbanását
milliónyi szívnek, amely hozzá kiált.
A szívek e csodás harmóniája
s az összhangzású régi iratok
róla beszélnek, s az Ő nevét áldja
minden csillag, amely fölöttünk ragyog.
Megkeresem Őt! Ennyi bizonysággal,
ha vak volnék is, megtalálhatom!
Minden kincsemmel, forró zsolozsmával
bemutatom neki a hódolatom!
A karácsonyról, a karácsonyünneplésről
Bevezető
„Öt világrészen körülbelül egymilliárd ember, hivő vagy egyszerűen az, aki a kereszténység kultúrkörébe tartozik, vesz részt a karácsony hagyományos ünnepségén, amikor családi és baráti körben összejönnek, és megajándékozzák egymást. Ez az ünnepség sokkal ősibb, mint maga a kereszténység.” (Népszabadság, 1973. december 16.)
Ősi, és ma is élő! Láthatjuk, hogy amint közeledik a karácsony, körülöttünk az emberek lázasan sürögnek-forognak. Ajándékot vesznek, tervezgetnek, készülődnek a sütésre-főzésre. Vannak olyanok is, akik őszintén készülnek a szeretet nagy keresztény ünnepére, amit Jézus születésnapjának tartanak.
A december 25-i ünneplés történelmi gyökere
1. Az időpontról
Vizsgáljuk meg, hogy valóban honnan ered, milyen történelmi múltra tekint vissza december 25. megünneplése.
A karácsonynak, mint tudjuk, semmi köze nincs Jézus születéséhez. Az eredete szerint a téli napforduló idején rendezett pogány ünnep volt az ókori népeknél. (Népszava, 1961. december 24.; Természet és társadalom, 1961. december 3.) Ezt a napot Egyiptomban Ozirisz, a hinduk Pongol, a buddhisták Buddha, a perzsák Mithrász tiszteletére szentelték.
„A Zarathusztra után és Zarathusztra hatására kifejlődött perzsa vallásnak volt egy istene, aki nekiindult a világ meghódításának, és a hódítóútjában olyan sikerre tett szert, hogy egy időben a kereszténység diadalútját is komolyan veszélyeztette. Ez az isten Mithrász volt, akit Zarathusztra is ismert, aki azonban Zarathusztra Panteonjában meglehetősen alárendelt szerepet játszik. Később a jelentősége folyton növekedett, a perzsa királyok rá esküdtek, és az ütközetük előtt segítségül hívták. Mithrász a világosság istene volt. Iránból Babilonba és Kis-Ázsiába került. A benne való hit sok idegen elemet vett fel. Káldeus asztrológiai spekuláció kapcsolódott a személyéhez, összehozták Anahita istennővel, és görög nyelven is imádták a Pompeiusnak Mitradetes ellen vívott küzdelmében. Róma városában a Capitoliumon volt a Mithrász-szentély, a Rómában talált Mithrász-emlék eleven bizonysága a kultusz elterjedtségének. Commodus császár beavattatta magát a misztériumként titokban tartott, s csak a kiváltságosok számára feltáruló Mithrász-kultusz titkába, s Mithrászt a birodalom védőistenévé nevezte ki.
Néró óta a császárok fején ragyog a Nap-isten sugárkoronája. A Nap-imádás mind nagyobb hullámokat vet. A Mithrász-vallás a kereszténység komoly ellenfele volt. (Szimonides Lajos: Iszlám és buddhizmus, 144. oldal)
„A karácsony ünnepkörének szokása ősi eredetű. A Föld legtöbb népe évezredekkel ezelőtt is megünnepelte a téli napfordulót, mint a világosság győzelmét a sötétség felett. Ez a nap az élet ünnepe volt az ókori perzsáknál, egyiptomiaknál, germánoknál, rómaiaknál. A mai naptár szerint december 25-re esett a perzsa Nap-isten, Mithrász születésnapja, december 17. és 23. között rendezték a római szaturnáliákat, a víg mezei isten, Szaturnusz tiszteletére.” (Népszabadság, 1961. december 24.)
Vessünk egy pillantást a szaturnáliák ünnepi formájára!
„Szaturnusz decemberi ünnepének, a szaturnáliának is megvolt a mintája a görög kroniában, amelyet állítólag Athénben is megünnepeltek. Minden év december 17-től 21-ig, vagy éppen 24-ig. Az aranykori egyenlőség emlékére az ünnepi lakomára urak és szolgák egymás mellett ültek, sőt, az urak szolgálták ki a szolgákat. Igaz, a klienseik némelykor az ünnep alkalmából olykor Pazar ajándékkal halmozták el a patrónusukat, hogy az ünnep már-már nyomasztó súllyal nehezedett a szegényebbekre.” (Trencsényi: Mitológia, 260. oldal)
Nézzük meg, hogy a görög mintát miként követte a rómaiak gyakorlata!
„A rómaiak évenként tartották a szaturnáliát, amely a vidámság és a dáridó időszaka volt. Ezeken a napokon minden üzleti tevékenységet abbahagytak, a rangbeli megkülönböztetést pedig felfüggesztették. Ezért különösen a rabszolgák ünnepe volt, akiket az első napon a gazdáik szolgáltak ki az asztalnál, majd pedig megajándékoztak. Ezzel idézték azt az »aranykorbeli« állapotot, amely a legendás Szaturnusz isten uralkodása idejére esett.” (Népszabadság, 1973. december 16.)
„A germánok eredetileg Freya napjaként köszöntötték e napot. (Freya a szerelem istennője volt.)” (Esti Hírlap, 1970. december 24.)
A karácsonyünneplésről méltán hangzik el a következő megállapítás.
„A karácsonynak semmi köze sincs Jézus születéséhez. Hogyan került tehát ez a pogány szertartás az egyház ünnepi sorába? Amikor az ősegyház apostolok utáni nemzedéke már a világ barátságát kereste, hogy az állammal való jó viszonyát megőrizze, meg akarta könnyíteni a pogányok megkeresztelkedését. A világ barátságát keresve, a pogány szokást is átvette. Hogy a látszatot megőrizze, az ünnepnek biblikus színezetet adott. A keresztény köntös alatt azonban ott rejtőzött a pogányság szelleme, a világias, élvezethajhászó lelkület. Ezek és a többi vétkek alapozták meg az egyház bukását. A hivők közé beáramló megtéretlen tömeg hatására az egyház lelki élete lehanyatlott.”
Az ünnep múltja minden, csak nem keresztény. Sátán nemcsak a Mithrász tiszteletére tartott vasárnapot csempészte be a kereszténység mázával átfestve a kereszténységbe, hanem Mithrász születésnapját, a karácsonyt is. Kinevezte azt Jézus születésnapjának, és ünnepeltette. A karácsonyt Krisztus születésnapjaként 330 tájától kezdték ünnepelni Róma indítására. Eredetileg november 28-án vagy január 6-án, vízkeresztkor ülték meg az évfordulót. (Erről a Népszabadság 19734. december 16-i száma ír.)
Arthur Sweigell angol archeológus így ír a karácsonyünneplés kereszténységen belüli meghonosodásáról.
„A kereszténység államegyházzá szervezésekor, teljes egészében átvették a szertartást a Mithrász-kultuszból. Sok keresztény szokásunk gyökerezik a Mithrász-kultusz ősi talaján. December 25. Mithrász születésnapja volt. Mi átvettük karácsonyként.”
Ezt a tényt a katolikus dr. Petró József is elismeri „Az ősegyház élete” című könyvében.
Vas József cikke „A karácsony keletkezése” címen értékes adatokat tartalmaz.
„Jézus születésének december 25-i ünnepe 354-ben tűnt fel először egy római kalendáriumban. De a keletkezésének körülményét azóta sem ismerjük pontosan. Érdemes tehát felvetnünk a kérdést. Mit mond erről a keresztény hagyomány, mit a történelem, és mit a nyelvtudomány?
A karácsony szó nyelvészeti elemzése alapján kétségtelenné vált, hogy a görögkeleti szláv népek a megkeresztelkedésük óta a Julianus-naptárnak, a római katolikusok pedig a naptárreformtól kezdve a Gergely-félének ugyanazon a napján, december 25-én ülik meg Jézus születésnapját, mint amelyen a téli napfordulót, a Nap-isten születésnapját ünnepelték a pogányságuk idején. Ezért Melich Jánost már a századforduló után foglalkoztatta a kérdés. Miért tette a kereszténység Jézus születése napját december 25-re, a téli napforduló pogány ünnepére? A hivatalos válasz mindmáig ez marad. Egy 3. századi keresztény hagyomány alapján esett erre a választás.
Kutatás a hagyomány területén
Köztudomású, hogy a születésnapok megünneplése pogány eredetű. Ezért az őskeresztények senkiét, az első két században még az Úr Jézusét sem ülték meg. A liturgiájuk középpontjában csak a halála és a feltámadása állt. Ennek, valamint a korabeli feljegyzések (a Szentírás, szent Jusztin 150 körül írott Apológiája stb.) hiányosságának és szűkszavúságának kell tulajdonítanunk, hogy Jézus születésének időpontja, amelyet szent Péter bizonyára ismert, és szent Lukács is gyakran hallhatott a szűz anyától, lassanként feledésbe ment, és csak a 3. századtól kezdték kutatni a dátumát írott és íratlan hagyomány alapján.
December 25-ét az apáról fiúra szálló szájhagyomány adatai között hiába keressük. Érthető tehát, hogy a századforduló után nemcsak a nyelvészek, hanem a liturgiatörténet és a naptárral foglalkozó tudományág legjobb ismerői a hagyomány helyett a téli napforduló pogány ünnepével kapcsolják össze a kereszténység egyik legnagyobb ünnepének, a karácsonynak a keletkezését.
A Nap-kultusz útján karácsony felé
Ha nagy Konstantin császár nem adja ki a milánói rendeletet 313-ban, a római birodalom valószínűleg Mithrász-vallású lesz, és nem keresztény. Ennek a gyors terjeszkedésnek két alapvető oka, de csak egyetlen célja volt.
Az egyik ok, hogy a római császárok is szorgalmazták az elterjedését. Az egyetlen cél pedig a kereszténység felszámolása volt.
A Nap-vallás külsőségen alapuló hitrendszere tömegesen vonzotta Mithrász táborába, nemcsak a tudatlan, de jó szándékú pogány embereket, hanem a hadsereg Jézabel erkölcséhez szokott katonáit is, mert úgy érezték, hogy itt megtalálják mindazt, amit a kereszténység csak hosszas vezeklés, lemondás és kitartó önfegyelem árán juttat a megtérőknek. Végül itt érezték jól magukat a kereszténység kishitű ingadozó elemei is, akiket Tertullianus szerint a tömeges megtérés miatt nem részesítettek kellő oktatásban. Az evangélium még nem járta át a szívüket. Így aztán nem voltak képesek szakítani a múlttal, a pogány rokonságuk és környezetük befolyásával. A züllött barátaik társaságában dorbézoltak, és pogányokkal kötöttek házasságot. Egyszóval, folytatták a korábbi hitetlen és erkölcstelen életmódjukat. A propaganda tehát bevált. Megtizedelte a keresztények létszámát, és megakadályozta az utánpótlás beérését, a pogányságnak a kereszténység felé áramlását!
A kereszténység megsemmisítésére szánt két császári törvénycikk célja tehát kizárólag az volt, hogy január 6-án, illetve december 25-én minél nagyobb tömeg minél nagyobb fénnyel és pompával ünnepelje meg a Nap-isten születésnapját. Ennek érdekében az ünneppel járó külsőség egész sorát, a munkaszüneti napot, a házak feldíszítését, az utcai felvonulást, a népünnepély és egyéb szórakozás megszervezését) tették kötelezővé, és korra, nemre, fajra, vallásra való tekintet nélkül szigorúan megbüntették a törvény előírását megsértő alattvalókat.
Látnivaló, hogy ez az előírás a több istenben hivő pogányoknak nem okozott nehézséget. A keresztényeket azonban nagyon kínos dilemma elé állította. Ha ugyanis együtt ünnepelnek a tömeggel, akarva, nem akarva, a hódolatukat fejezik ki a Nap-isten előtt, és a hittagadás vétkébe esnek. Ha pedig megtagadják a közreműködésüket, vétenek a császár ellen, aki, mint a Nap-vallás főpapja (pontifex maximus), felségsértés címén kimondhatja rájuk a halálos ítéletet. Végül mindezekre a 3. században kényszerítették őket, amikor a kereszténység életerejét, küzdőképességét nagyon legyengítette az üldözés és az eretnekmozgalom, keleten és nyugaton egyaránt. Magától értetődő, hogy ilyen körülményben kerülni kellett minden súrlódást, nézeteltérést és ellenkezést. Sőt, a passzív ellenállást is, mert ez pattanásig feszítette volna a húrt a keresztények és a pogány hatóság között. Ennek tudatában az egyház püspökei nem zárkóztak el mereven sem a 218., sem a 274. évi törvény paragrafusai elől, hanem keresték a dilemma megoldását. Kivéve néhány „ellenálló” vagy „megalkuvó” püspök híveit. Az előbbiek még a látszatát is kerülték a behódolásnak. Az utóbbiak szerint pedig a jó és a rossz császárok parancsának egyaránt engedelmeskedni kell. Mégpedig nem félelemből, hanem lelkiismereti meggyőződésből, mert minden földi hatalom Istentől származik. A túlnyomó többség azonban az Úr Jézus tanácsát fogadta meg. „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami Istené.” Ezek Tertullianus és Origenész elgondolása szerint, úgy döntöttek, hogy a törvény üres külsőségét belső tartalommal, a pogány szertartást pedig keresztény lelkiséggel töltik meg. Más szóval, a Nap-isten születésnapját, január 6-át, illetve december 25-ét olyan ünneppé alakítják át, hogy hittagadás és bálványimádás nélkül megünnepelhessék a keresztények. Ennek azonban volt egy előfeltétele. Jézus betlehemi születésének feledésbe ment időpontját azonosítani kellett a téli napforduló dátumával, hogy a Nap-vallás mágikus erejét ellensúlyozzák ezzel.
A karácsony első nyoma
A kereszténység régóta megtartott ünnepének keletkezési körülménye s az első nyoma keleten 218 és 304, nyugaton pedig 325 és 354 között található. Látnivaló, hogy január 6. keleten a 3. század első felében, három vallási irányzat ünnepe lett, amelyen a pogányok a Nap-isten születését, a gnosztikusok Jézus megkeresztelkedését és lelki újjászületését, a keresztények pedig elsősorban a betlehemi megszületést, a karácsonyt ünnepelték.
Nyugat püspökei sokkal rövidebb idő alatt oldották meg a 274. évi törvényből adódó dilemmát. Ekkor már valószínűleg a Nap-kultusz hatására, általános szokás volt az Úr Jézust a Szentírásban található, a Nappal kapcsolatos szimbólumok alapján, felkelő Napnak, az igazság Napjának, a világ világosságának (Ján 8:12) nevezni. Ezért feltehető, hogy a nyugati keresztények december 25-én, a pogányok és a Mithrász-kultusz hívei örömére, ezeket a szentírási igeszakaszokat olvasták fel. A törvény által előírt „külsőséget” a keleti testvérekhez hasonlóan hajtották végre. Így azután ahhoz, hogy a Nap-isten születésnapja, a Dies natalis Solis helyett az Isten-gyermek betlehemi meszületését, a Dies natalis Christit ünnepelhessék, náluk elegendőnek bizonyult a jelképes beszéd. De amit megnyertek a réven, elveszítették a vámon, mert a téli napforduló gyors keresztényiesítése után a zavaros politikai helyzet miatt hosszú idő telt el, amíg a karácsonyból államilag engedélyezett, nyilvános ünnep lett.
Tudjuk ugyanis, hogy Diocletianus 305-ben történt lemondása után a politikai intrika és bérgyilkosság útvesztőjéből szerencsésen kikerülő nagy Konstantin (306–337) lépett a trónra, aki az elsődleges célját, a birodalom egységének helyreállítását csak a trónkövetelők leverése után valósíthatta meg. Az apósa, Maximianus lázadóit könnyűszerrel megsemmisítette 310-ben. De a sógora ellen, az ellencsászárrá kikiáltott Maxentiuson a keresztény tömeg segítsége nélkül nem tudott győzedelmeskedni (313-ban). Amikor tehát a hálája jeléül a milánói rendelettel 313-ban birodalomszerte vallásszabadságot biztosított a keresztényeknek, kézenfekvő lett volna a karácsonyt is hivatalos ünneppé nyilvánítania. Ez azonban a niceai egyetemes zsinat, 325 előtt nem történt meg.
A zsinaton azonban az elnöklő császár és a 318 püspök meggyorsította az egyház régi ügyének rendezését. Lezárták a húsvétvitát, és megállapították az ünneplése állandó időpontját. Elítélték az ariánusok Jézus istenségét és a boldogságos szűz Isten-anyai méltóságát tagadó tanítását. Összeállították a niceai hitvallást, amely hittételként kimondja, Jézus megtestesült a Szentlélektől, és megszületett szűz Máriától, tehát emberré lett, de azért nem teremtmény, mint ahogyan azt az ariánusok tanítják, hanem Isten az Istentől, az Atyával egylényegű, és minden általa keletkezett.
Ezek alapján nyilvánvaló, először is, hogy az ariánusok tanítása a karácsony nyílt tagadása, a niceai hitvallás pedig mintegy dogmává avatása. Csak a niceai zsinat után, tehát 325 és 354 között válhatott nyilvános ünneppé a karácsony, mert az első hivatalos adat 354-ben jelent meg erről az úgynevezett Philocalus-naptárban. Az újabb kutatás alapján csaknem bizonyos, hogy a karácsony 325 és 335 között Rómában lett nyilvános ünnep.
Rómában tehát 335-ben már ismerték a karácsonyt, de a zsinat idején, 325-ben még nem. Következésképpen a karácsonynak e két dátum között kellett nyilvános ünneppé válnia.
Visszatekintve a karácsony első nyomára, azon lehet vitatkozni, hogy kelet és nyugat titokban megült, „rejtett” karácsonyából mikor lett nyilvános ünnep, de az kétségtelen, hogy a legjobbkor. Hiszen a 4. században nemcsak az ismétlődő üldözés és a különféle eretnekség tépázta meg az egyház testét, hanem a Nap-kultusz is elérte a tetőfokát, s annyira elbűvölte a keresztényeket, hogy hiábavalónak bizonyult minden felvilágosítás. Hiába hangoztatta Aranyszájú szent János (344–407), a keletiek nagy szónoka a következőt.
„Ha látod a felkelő Napot, imádd annak Urát és Istenét!”
Hiába hirdette szent Cirill (315–386), Jeruzsálem püspöke ezt.
„A Nap nem lehet Isten, hiszen a bűnösök és pogányok is látják, sőt, az ördögök is szemlélhetik, holott Istent csak a tiszta szívűek láthatják meg.”
Ebből látnivaló, hogy a kereszténység vezetői logikus érveléssel, fáradságos felvilágosító munkával sem voltak képesek visszatartani a híveiket a Nap-kultusztól. Ezért más módszerhez folyamodtak. Jézus, az örök Nap feledésbe merült születési időpontját azonosították a fény terjedése, a téli napforduló dátumával, december 25-vel. Így azután a híveik lassanként elmaradoztak a Nap-isten születésére rendezett pogány szertartásról. A Solis invictust pedig december 25-ről száműzte, és örökre legyőzte „a világ világossága”, Jézus Krisztus. (Vigília, 1978. december, 793. oldal)
A vallástudomány a többi világvalláshoz hasonlóan, a kereszténységben is többször megismétlődő elegyülés, kölcsönös hatás és kiegyezés, megalkuvás eredményét látja.
A kereszténység egyik ünnepe sem tanúskodik meggyőzőbben a fentiek mellett, mint a három, úgynevezett „sátoros” vagy főünnep legfiatalabbja, a karácsony, mindazon szertartással és szokással együtt, ami az egyháztól szentesített szűkebb körén jóval túlterjeszkedve, a néphitben világszerte hozzáfűződik. Már maga az a körülmény, hogy az egyház egyik ünnepe köré sem férkőzött ennyi, ettől megtűrt, sőt, jóvá is hagyott, de részben el nem ismert, meg a rosszallásával és tilalmával is sújtott pogány kori elem és emlék, mint a karácsonyünnephez és az ezt megelőző és követő napokhoz; már ez egymaga is arra vall, hogy ez valamennyinél mélyebben gyökerezik a kereszténységet megelőző vallásrendszerek etnikai talajában.
Ez magyarázza meg mindjárt azt is, hogy miért lett a karácsony ünneplése három évszázaddal később, s még ekkor is csak megközelítően oly általánossá, mint a tisztán zsidó eredetű húsvété és pünkösdé. Ez ugyanis a kereszténység alapítása legdöntőbb körülményében és tanítása legfontosabbjában, sőt, azt mondhatni, valósággal a középpontjául szolgáló életelvben, a megváltás tanában bírja a soha kétségbe nem vont igazolását. Holott a karácsony, az eredetében is, tisztán azon engedmény révén keletkezett, amit az új vallás a régiekkel szemben fokozatosan tett, s ilyen még jó sokáig, helyről helyre és időről időre változó, az időpontjával kapcsolatban is ingadozó, és csak a 4. század vége felé megszilárdulni kezdő alakjában.
Ezek után természetes, hogy a keveredés egyik legjellemzőbb példája a karácsony keresztényi és a téli napforduló pogány ünnepének legbensőbb összeforrása éppen „az örök városban” történt. E példából különben még többet is tanulhatunk. Ebből ugyanis világosan kitűnik az a rendkívül tanulságos, és más hasonló esetre is magyarázatul szolgáló eljárásmód is, amellyel az egyház ott, ahol csak veszíthetett volna a pogányság elleni meddő harcban, ehelyett az okos megalkuvás és kiegyezés útjára lépett. Elfogadta a pogány ünnep külsőségét, és azt a saját tanításából vett tartalommal és jelentéssel látta el, s ifjította meg. Mégpedig rendesen úgy, hogy a saját hittitkára való vonatkozást magyarázott bele abba a pogány természetimádási jelentésű szertartásba és szokásba, ami ilyen értelemcserére alkalmas volt.
Így lett az eszközében ugyan igen naiv, de célzatában már nagy bölcsességre valló számítása útján a Dies natalis Solis invicti (a legyőzhetetlen Nap születése, illetve az újjászületés napja9 a világ lelki Napjának, az emberiség üdvözítőjének születése ünnepévé Rómában. Abban a Rómában, amely ősidő óta nagy világossággal és az aranykori mesés boldogságra való visszaemlékezéssel ülte meg a téli napforduló idején a szaturnáliákat, később pedig az említett néven a Mithrász-tisztelet egyik főünnepét, s pár nappal utána az év kezdetét is.” (Katona Lajos: Folklórkalendárium. 270–271., 276. oldal)
Az egyháztörténeti adatok alapján tudhatjuk, hogy a december 25-i ünneplést Liberius püspök (i. sz. 352–366) parancsolta meg hivatalosan az egyházban.
A Természet és Társadalom című folyóirat 1971. december havi száma a 3. oldalon arról tudósít, hogy Mohamed hívei is ünnepet ülnek ezen a napon.
Vizsgáljuk meg a karácsonyi szokás eredetét is!
Az ajándékozás
„A katolikus egyház átvette, átformálta a régi pogány mítoszt, vallásos cselekményt, ünnepi szokást. A római szaturnáliákon megajándékozták a gyermekeket és a rabszolgákat. Ez a szokás lehet a karácsonyi ajándékozás alapja. A rómaiaktól átvették a germánok, és valószínűleg az ő közvetítésükkel jutott el hozzánk is.” (Népszava, 1961. december 24.)
„Az ajándék és játék pedig a szaturnáliák eredetileg vallásos értelmű vendégeskedésének járuléka, egyfelől, másfelől a mi karácsonyi és újévi ajándékunk és társas- meg szerencsejátékunk őse…
A mai napig is fennmaradt karácsonyi szokás és babona számos hasonlóságát emelhetjük ki mind az antik, mind a kelta és germán-szláv pogányság napfordulóünnepének hagyományos gyakorlatával, ha erre itt terünk lenne. Annyi azonban talán már az eddigiekből is kiviláglik, hogy a karácsonyünnep és bizonyos értelemben az egész karácsonyi időszak, ami a legtágabb határai között ádvent elejétől a farsang végéig, tehát a téli napfordulót majdnem egy hónappal megelőző időszaktól egészen tavaszelőig tart, még a kereszténység életének második ezer éve végén is tele van pogány kori emlékkel, kivált, ha az ősi hagyományhoz szívósan ragaszkodó néposztályok ünneplési módját tekintjük.” (Katona Lajos: Folklórkalendárium, 284.)
A szó eredete
„A karácsony szó szláv eredetű, és a legrövidebb napot jelenti. Utána ugyanis már érzékelhetően hosszabbodnak a nappalok.” (Népszabadság, 1976. december 16.)
„A szó eredete és jelentése… alapszavának az ószláv »lépni« igét kell tartanunk, amelynek úgynevezett képzős származéka a »lépő«, »átlépő« a pogány szlávoknál a téli napfordulónak (a fény terjedésének, a nappalok hosszabbodásának), vagyis a Nap-isten születésére rendelt ünnepnek volt a neve.” (Vigília, 1978. december, 793. oldal)
A karácsonyfa eredetéről
„Csoda-e, ha az északi barbár népek, különösen a germánok és szlávok közé is behatolt az ekkor már számos görög-római pogány elemmel telítet kereszténység; itt, e másfajta, de alapjában véve az antikkal egy eredetű pogánysággal szemben ugyanazon módon jár el a karácsonyt illetőleg, amit már nem is első ízben, elég sikeresen követett, amikor a római szaturnáliákkal kellett megalkudnia? E későbbi időből való újabb megalkuvás eredménye a mai karácsonyünnepünk azon eleme, amely annak sem keresztény hitéleti, sem az ehhez járult görög-római és talán némileg etnikai jelentőségű vonzásából ki nem telik.
Így mindenekelőtt az ünnep manapság dívó alakjában oly nagy fontosságú karácsonyfa. E fenyőfácska ragyogó gyertyáit ugyanott láttuk már az i. e. 164. év óta kimutatható zsidó hanukaünnepen is, ott az ennél is régebbi tanúsággal igazolható szaturnáliákon is. A fenyőág azonban északi eredetű, s a germánok téli napfordulóünnepéből, annak legjellemzőbb hagyományos járulékából került a karácsonyi jelképek közé. A gyermekvilágnak ez az öröme, a gyertyácskákkal és aranyozott gyümölccsel meg mindenféle csecsebecsével teleaggatott fenyőfa lassú előrehaladásában nem is jutott el, csak a legutóbbi időben, azon országokba, amelyek közelebb esnek a görög-római késő kori műveltség középpontjához. Ezek ugyanis a keresztény szokásukban is inkább az antik, és legfeljebb némileg a kelta pogányság meghonsoodott idegen elemeit mutatják, mint a germán-szláv etnikai hitrendszerekéit.” (Katona Lajos: Folklórkalendárium, 262.)
„A germán mitológiából került át a karácsonyi szokásba a fenyőállítás. Valaha a hatalmas porosz erdőkben Wotan istent tisztelték ezzel. A primitív vallás szerint a fenyőfaliget szentnek számított, s csak a papok közeledhettek hozzá. Angliába a 19. században került át a karácsonyfa-állítás szokása, amikor Albert herceg Viktória királynő hitvese lett. Ekkortól terjedt el aztán Európa más országaiban, így hazánkban is. Azt, hogy a téli napforduló idején az otthonokat és a templomokat örökzölddel díszítik, az ismert történelem hajnaláig tudjuk visszavezetni. Dekorációnak felhasználták a magyalt vagy más néven krisztustövist is. Egy másik örökzöld, a borostyán felhasználásának indoklásául azt a vallásos magyarázatot adták, hogy a bogyói íze Jézus szenvedésének keserűségét jelképezi. A fagyöngyöt, amely ugyancsak karácsonyi dísznövényként szerepel, az ortodox keresztény klérus azzal utasította el, hogy nagyon is pogány jelentést hordoz. A fagyöngyöt ugyanis a pogány rítusban összekapcsolták a termékenységi szertartással, sőt, felhasználták »szerelmi bájitalnak« is.” (Népszabadság, 1973. december 16.)
„A karácsonyfa nálunk csak a múlt század eleje óta ismert. Az egyik feltevés szerint az ősgermánok szent fája, a fenyő a karácsony fényét emelő kellékké alakult. Mások szerint a karácsonyfa az örökké élő természet jelképe, mint a májusfa vagy a zöld ág, amelyet a régi rómaiak ajándékoztak egymásnak újesztendő napján. A karácsonyfával kapcsolatos első leírások Németországra utalnak, úgy tudom, Podmaniczky báró hozta be, mintegy 150 évvel ezelőtt, aztán gyorsan divatba is jött.” (Népszava, 1961. december 24.)
A karácsonyi lakoma
„Mindenütt a bőséges evés-ivás az ünnep népi hagyománya. Ezen az estén a rómaiak lakmároztak, a germánok jelképesen a halottaikat vendégelték meg, a brit asztalokra pedig feldíszített disznófej került. Tirolban ma is kötelező tizennégy meghatározott fogást végigenni. A skandináv államokban karácsony éjszakáján az asztalon hagyják az ételt és az italt, hogy jóllakassák a hazajáró lelkeket. Magyarországon a vacsora étrendje általában hagyományos, hal, kocsonya, alma, dió és különféle, leginkább mézzel, mákkal ízesített tészta.” (Esti Hírlap, 1970. december 24.)
Keresztény létünkre a Bibliát vagy pogány ünnepi szokást kell-e követnünk?
A gyermekkorom kedves emléke a meghitt hangulatú karácsonyeste. Az édesanyámmal együtt díszítettük fel a kicsiny karácsonyfánkat, majd felcsendült a karácsonyi ének. Ez a légkör hozzátartozott minden évhez, és sokáig fájón hiányzott, amikor már nem volt részem benne.
Miért szakadt meg a karácsonyünneplésem folyamata?
Azért, mert megismertem az igazságot, s ez eloszlatta a karácsonyi varázst. A bibliai tanítás nyomán rádöbbentem, hogy Jézus Krisztus születésének ünneplése nem Istentől megkívánt gyakorlat, hiszen Jézus Krisztus születésének ideje ismeretlen. Az bizonyos, hogy semmiképpen sem karácsonykor született.
Ennek felismerésével tartalom nélkülivé vált az ünnep. Keserű igazság volt, de igazság!
Akkor miért ünnepel a keresztény világ karácsonyt?
Mert Liberius püspök elrendelte, megparancsolta!
A püspök megparancsolhatta, de Jézus Krisztus nem! Ő a haláláról való megemlékezést rendelte el úrvacsora formájában. A születése napja nem volt ismert az ősegyház idejében. Nem tartották fontosnak a születésnap megünneplését. Ebből adódik, hogy eltérő vélemény van arról, mikor született tulajdonképpen Jézus Krisztus. Az 1942-es naptárban például január 4. van Jézus születésnapjaként feltüntetve.
Mint olvashattuk, az első karácsonyünneplés a pogányság nyomására lett gyakorlattá a kereszténységben. Helyes-e engedni a nyomásnak, azonosulni a pogányság gyakorlatával a Nap ünneplése révén?
Úgy látszik, Sátán jelölte meg ünnepül ezt a napot. Csakis ő határozhatta meg, hiszen a Biblia nem beszél ilyen ünnepről, és ilyen ünnepi szokásról, a saját tiszteletére, és azért ünnepeltette és ünnepelteti ezt az egész világon. Sátánnak mindegy, milyen néven, milyen indokkal, csak ünnepeljenek az emberek ezen a napon!
Magyarázat az ünneplés indoklására
A karácsony Krisztus születésének szentelt ünnep.
A történelem bizonyságát nézve, láthatjuk, hogy a napot lehet a hindu Pongol, az egyiptomi Ozirisz, a perzsa Mithrász, a római Szaturnusz, a germán Freya tiszteletére szentelt napnak tekinteni, de Krisztus tiszteletére szentelt napnak semmiképpen sem tekinthetjük!
A gyermekek kedvéért, rájuk való tekintettel állítanak karácsonyfát, s ünnepelnek e napon.
Arra hivatkoznak a karácsonyt ünneplők, hogy a gyermekeikre való tekintettel kénytelenek alkalmazkodni az általános szokáshoz. Rossz érzést váltana ki a gyermekükből, ha az iskolatársai előtt arról kellene bizonyságot tennie, hogy nem kapott ajándékot, és nem állítottak karácsonyfát. Milyen fájdalmas lenne szegényeknek, ha látnák, hogy mindenki örül, s nekik nem volna örömük ezen a szép családi ünnepen!
Valóban, elgondolkodtató érv ez, s szinte hajlana az ember arra, hogy helyt adjon e gondolatmenetnek. Ám figyelembe kell vennünk, hogy magasabb szempont is létezik, mint a gyermekeink pillanatnyi érzése és vágya!
A gondos keresztény szülő nem teheti meg, hogy pillanatnyi előnyért feláldozza a jövő biztonságát. A jelenben elkövetett nevelési hiba vagy hiányosság súlyos következménnyel jár a gyermekek jövőjét illetően.
Vizsgáljuk meg, hogy milyen hátrány származhat abból, ha megteszik ezt az engedményt a gyermekeik kedvéért, a környezetük befolyásának engedve, a saját keresztényi meggyőződésük ellenére!
A karácsonyünneplés nem bírja Isten jóváhagyását! Aki mégis karácsonyt ünnepel, ezzel világosan kifejezésre juttatja azt a véleményét, hogy lehet és szabad függetleníteni magunkat Isten véleményétől. Nem szükséges minden tettünket Isten akaratához szabni. Ha valami nekem jobban tetszik, előnyösebb, van szempont, amely indokolja a tettemet, akkor nem számít az, hogy Isten egyetért-e ezzel vagy sem, meg lehet tennem. A fogékony gyermeki lélek hamar megtanulja ezt a leckét, s nem csodálkozhat később a szülő, ha az élete későbbi folyamán a gyermeke nem Isten tekintélyét fogadja el mértékadóul.
Azért, mert az egész világ karácsonyt ünnepel, ünnepeljen a biblikusan gondolkodó keresztény szülő gyermeke is? Ha ennek lehetőségét megadjuk, lehet-e rossznéven venni, s csupán a gyermeket hibáztatni, ha a növekedése folyamán követni fogja a világot, nemcsak ünneplésben, hanem öltözködésben, szórakozásban, élvezetben, gyönyörben, majd vétkezésben is?!!
Sok szülő keserű szívvel, értetlenül panaszkodik az igazságtól eltávolodott gyermeke miatt, s nem hajlandó észrevenni, ezt az eltávolodást ő maga segítette elő, azzal, hogy engedményt tett a bűnös dolgoknak, nem tette a gyermekét határozottá, megalapozottá, felvértezetté a világ csábításával szemben.
Helyes-e magunkévá tenni az ünneplésnek azt a módját, amit a világ követ?
Dínomdánom, szórakozás, léhaság, cifra ruhában való parádézás; a világban ez az ünnep lényege. Amikor részt veszünk ebben, ugyanezt a magatartási formát vesszük át. Ez keresztényi ünneplés? Ezzel azonosulhat egy keresztény? S ha a keresztény szülő nem azonosulhat, akkor hogyan teheti gyakorlattá a gyermeke, akit szeretne kereszténnyé nevelni, s így Isten országába segíteni? Ha hozzászoktatjuk a gyermeket, hogy így ünnepeljen, ilyen ünnepi szokással és ilyen lelkülettel, akkor a keresztényi ünnepforma (a szombatünnep) sivár, unalmas és szürke lesz a számára, amit tehernek, és nem örömnek tekint, érez.
„Ha megfosztjuk az ünnep örömétől, akkor vesztesnek érezheti magát a gyermek! Úgy érzi, hogy a vallásos szülei miatt hátrányos helyzetbe kerül!” – érvelnek sokan.
Valóban így van? Nézzük csak meg! Hány ünnepe van a névleges kereszténynek? Húsvét, karácsony, szilveszter, névnap, születésnap. A katolikus egyház vallásos ünnepeit nem említem, mert azok ünneplési formájával nem hatnak vonzón a fiatalokra. Az állami ünnepek pedig nem járnak együtt dínomdánommal, lakomázással.
Hány ünnepe van egy igazi adventistának? Ötvenkét ünnepnapja van évenként! Sőt, néggyel több, amikor az ünnep ünnepét, vagyis az úrvacsorát ünnepeljük! Isten nem akar vesztesnek látni bennünket! Minden szombatot ünnepnapnak adott. Ezen megnyugszik a jóváhagyása.
Érezzük-e, érzi-e a gyermekeink, hogy a szombat örömünnep? Az ünneplésünk igazán szombatünneplés-e, vagy csak nem dolgozunk? Körülveszi-e a személyünket az ünnepélyes légkör, áthatja-e a szombatunkat az ünnep befolyás? Ünneppé válik-e számunkra és a gyermekeink számára a szombat?
Ha nem, mert meglehet, hogy nem, akkor ezen a téren törekedjünk eredményt elérni. Itt valósítsuk meg az egészséges, Istennek kedves, az Isten által támogatott és megkívánt reformot. Érjük el, hogy minden szombatot örömmel várjanak a gyermekeink, és érezzék, hogy ez ünnepnap a számukra!
Az olyan családban, ahol a keresztény szülők bibliai elv szerint nevelik a gyermeküket, a gyereknek értékesebb a szülei állandó tetszése, mint a szülők által adott ajándék évente egyszer. És nekik a hetente ismétlődő szombati öröm annyit jelent, hogy nem sajnálják, és nem irigylik a nem adventista iskolatársaiktól azt az évi öt ünnepnapot, amikor azoknak van ajándékuk, nekik nincs. Többet ér számukra a keresztény otthon kiegyensúlyozott békessége, mint a többi gyermek bizonytalan, hányatott életében az évenként egyszeri „szeretetünnep”.
Azt hiszem, a gyermekét így nevelő keresztény szülő is szívesebben fogadja, és többet érőnek tartja a gyermeke egész évi szófogadó, jóra törekvő magatartását, mint a szeretetünnepen átadott ajándékot, amit sok-sok bánatos szülői könnycsepp előzött meg.
A karácsony a szeretet ünnepe, amikor megemlékezünk a szeretteinkről, és megajándékozzuk őket.
Megajándékozzuk a szeretteinket? Valóban ez történik? Spontán? Meghatva Isten ajándékozó szeretetének gondolatától?
Vizsgáljuk meg, jogos-e ez az állítás!
Szeretet az indítéka a sok-sok elküldött üdvözlőlapnak és átadott ajándéknak?
Szeretet vagy megszokás?
Szeretet vagy illendőség?
Szeretet vagy kötelességérzet?
Ismerjük el, nem mindig a hangoztatott nemes indíték késztet ajándékozásra minden ajándékozót, és valljuk be, majdnem mindig a viszontajándék elvárása!
Adnak az ajándékot adók, hogy ők is kapjanak! Adnak, mert tudják, hogy ők is kapnak!
Igazi szeretet ez? Amikor ez a jóságba burkolt önzés a jellemző, beszélhetünk-e arról, hogy a karácsony a szeretet ünnepe? Miért tekintenénk e napot a szeretet ünnepének?
„De olyan meghitt, kedves ünnep! Összekapcsol az emberiség nagy családjával, szeretetben” – mondja a karácsonyt ünneplő.
Meglepődve kell felfigyelnünk erre az érvelésre!
Mióta célja egy igazi kereszténynek az Isten nélkül, Isten ellenségeként élők szokásába való beolvadás és a velük való közösség ilyen alapon történő kialakítása?
„Szeretetben összekapcsol a szeretet ünnepe…”
Ezt mondhatja az, aki előtt ismeretlen a keresztényi elv! Aki nem tudja, mi az agapé, az önzés nélküli, jótettekért semmit nem váró szeretet!
Egy biblikus kereszténynek látnia kell, hogy Isten tetszése szerinti szeretetünnep akkor lenne ez a nap, ha úgy ünnepelné, hogy felkeresi a csüggedőt, vigaszt nyújt a szenvedőnek, a beteget meglátogatja, és imával bátorítja, a szegényeket megajándékozza, amiért nem vár semmit, és a magányosok társává, az özvegyek gyámolítójává lenne!
Ha ez így volna, akkor mondhatnánk e napot a szeretet ünnepének!
Ám gondoljunk csak bele, keresztény – krisztusi – testvéreim! Nem lenne-e kár mindezt az évnek csupán egyetlen napjára korlátozni?!
„Ajándékkal örömet szerezni nem bűnös dolog” – mondják.
Ez igaz, de csak karácsonykor lehet ajándékot adni? Mert akkor szokás?! Az egyik áruházon nagy felirat volt. „Ajándékot adni mindig öröm!” Ez valóban így van!
A szeretet ünnepe! Furcsa kitétel!
Ünnepelni ritkán előforduló dolgokat szoktak. Ha a szeretetnek ünnepet szentelünk, az arra enged következtetni, hogy ez ritkán előforduló jelenség. Az Ige a szeretet gyakorlását a mindennapok feladatává teszi, s nem egy év ünnepélyes alkalmává. Az igazi szeretetnek nem kell egy évet várnia az ajándékozással, hanem akkor ad, és annak, akinek, amikor arra szüksége van, s nem vár meg egy napot az ajándékával, amikor viszonzást kaphat! Nem ez a keresztényi lelkület! Pogány örökség, pogány métely. Átfestve, mint annyi más pogány szokás!
Ha tehát a karácsony nem Jézus Krisztus születésnapja, nem a kereszténység emlékünnepe, nem a szeretet ünnepe, hiányzik belőle az igazi meghittség, akkor miért ünneplik mégis? Mi készteti ünneplésre az emberek millióit?
A karácsonyünneplés igazi indítéka és az ezzel kapcsolatos bibliai állásfoglalás
Miért ünnepel a tömeg? Ki készteti erre az embereket? Az én szeretete, az önzés! A pogányok törekvése mindig arra irányult, hogy megszerezzék, és biztosítsák azt, ami előnyös nekik. A természetes emberi vágy úgy keres kielégülést, hogy az jó legyen az énnek. Találón jellemezhetnénk az így élőket az Ige szavaival. „A hasuk az istenük, és azzal dicsekszenek, ami a gyalázatuk!” (Fil 3:19)
Ezzel szemben Pál apostol így ír a saját életgyakorlatáról szólva. „Megfegyelmezem, és szolgává teszem a testemet, hogy amíg másoknak prédikálok, magam ne váljak alkalmatlanná a küzdelemre.” (1Kor 9:27)
Hogy ez az utóbbi nehéz? Meglehet, nehéznek tűnik, de nem pogány, hanem igazán keresztényi vonása a jellemünknek, keresztényi gyakorlat, ha így élünk!
Hogy erre kevesen vágynak? Ez igaz! Ezért szentelnek ünnepet az „én” istenségének tiszteletére.
Mindezek tudatában elképesztő az, hogy az elvilágiasodott kereszténység pogányság felé tett engedménye egyre inkább tért hódít, olyan keresztény otthonokban is, ahol régebben, mint pogány gyakorlattól, elzárkóztak ettől!
Egyértelmű Isten tilalma, amivel a zsidó ünnepek gyakorlatát megtiltotta, miután azok idejétmúlttá váltak, s elveszítették a jelentőségüket (Gal 4:10–11).
Ha Isten eltiltotta annak gyakorlását is, amit Ő adott régebben, mert a gyermekeinek tartózkodniuk kell „a holt cselekedettől”, mennyivel inkább utálatos előtte a pogányságból átvett szokás meghonosítása, a pogányoktól átvett ünnepek, ünnepi szokás megtartása?! Ez ügyben Isten állásfoglalását világosan tükrözi a Szentírás.
„Ha majd kiirtja Istened, az Úr azokat a népeket onnan, ahova bemész, hogy elűzd azokat magad elől, és ha elűzöd őket, és a földjükön laksz, vigyázz, hogy tőrbe ne ess, azokat követve, akik kipusztultak előled. Ne kérdezősködj az isteneikről, és ne kérdezd, hogyan tisztelik ezek a népek az isteneiket, mert te is úgy akarsz tenni! Ne tegyél úgy az Úrral, a te Isteneddel, mert azok csupa olyan dolgot tettek az isteneik tiszteletére, ami az Úr előtt utálatos, és amit gyűlöl. Még a fiaikat és leányaikat is elégették az isteneiknek. „Tartsatok meg és teljesítsetek minden parancsot, amelyet én parancsolok nektek! Semmit se tegyetek hozzá, se el ne vegyetek belőle!” (5Móz 12:29–31; 13:1)
„Így szól az Úr. »A pogányok szokását ne tanuljátok el, és az égi jelektől ne rettegjetek, mert csak a pogányok rettegnek azoktól!«” (Jer 10:2)
A kezdeti kereszténység megszentelt életre, és nem pogány ünnepre tanította a híveit! Korunk keresztényei nem az életükre, hanem az ünnepükre ügyelnek. Mi ne tartozzunk közéjük! Mi nem tartozhatunk közéjük!
„Így szól az Úr. »A pogányok szokását ne tanuljátok el, és az égi jelektől ne rettegjetek, mert csak a pogányok rettegnek azoktól!«”
Tudva azt, hogy Jézus Krisztus születésének idejét nem ismerjük,
• az őskeresztények nem tartották fontosnak és helyesnek Jézus Krisztus születésnapjának megünneplését,
• a december 25-i ünnephez Jézus Krisztusnak semmi köze sincs,
• ez a nap a pogány isteneknek szentelt ünnepnap,
• a Nap neve is pogány eredetű,
• a karácsonyfa pogány kultusz tartozéka,
• a karácsonyi étrend ősi pogány gyakorlatra vezethető vissza,
• a karácsonyi ajándékozás szokása hasonlóképpen,
• a gyakorlatban az „én” ünnepe ez a nap,
akkor nekünk, akik nem akarjuk ünnepelni a Mithrász tiszteletére szentelt napot, szabad-e ünnepelnünk ezt a minden ízében és részletében pogány Mithrász-ünnepet?!
Szomorú tény, hogy ezt az ízig-vérig pogány ünnepet leleplező, és elmarasztaló kijelentéssel már csak elvétve találkozhatunk. Öröm, hogy azért néha-néha találkozhatunk!
Íme, néhány ilyen kitétel.
„– Van olyan példa előttünk, amikor egy nap által hordozott eszmétől úgy akarták megfosztani az embereket, hogy azt az ünnepet összekapcsolták más esemény megünneplésével. Így lett a nagyon erős hagyományként élt szent István-ünnepből, augusztus 20-ból az új kenyér és az alkotmány ünnepe. Mivel nagyon erősen élt hagyományról volt szó, ezért a napot meghagyták, csak az ünnep ideológiai tartalmán változtattak. Kezdetben az első nemzedék tagjai, idősek és fiatalok együtt ünnepeltek, az egyik csoport szent Istvánt, a másik az alkotmányt és az új kenyeret. Később a felnövekvő nemzedék számára, legalábbis azt remélik, megszűnik az ünnepnap igazi jelentést hordozó tartalma. (Azóta tudjuk, hogy ez a kísérlet meghiúsult. Ma már az alkotmány nem tárgya az ünneplésnek, augusztus 20. ismét szent István ünnepe.)
Hasonló változtatási kísérlet történt december 25-vel is, és a vasárnappal – folytattam a történelem felidézését. – December 25. egy perzsa eredetű istennek, Mithrásznak a születésnapja, amelyből Jézus születésnapja lett. [Megjegyzés. A pogány tartalmú karácsonyt úgy mentették át a kereszténységbe, hogy átkeresztelték Jézus születésnapjává. Ilyen címen már lehetett továbbünnepelni.] A vasárnap pedig a legyőzhetetlen Nap, Mithrász Nap-isten ünnepe Jézus feltámadásának napja lett!
A beszélgetésünk éppen november 7. körül történt. Abban az időben nagyon nagy tiszteletet követeltek e nap iránt. A majdnem általános belső visszautasítás ellenére (amit akkor senki sem mert nyilvánosan kifejezésre juttatni), együtt »ünnepelt« az ország. Mivel a vallásos emberek számára ez a nap éppen a hitükkel ellentétes ideológiát hordozott, Fekete Pétert nagyon meglepte a következő kérdésem.
– Mondd, Péter, ti, reformátusok, megünneplitek november 7-ét?
– Nem – mondta gyorsan, mintha valamiféle gyanúsítást akarna ezzel elhárítani.
– És miért nem?
– Mert az a kommunista ideológia elfogadását jelentené!
– És szerinted a vasárnapünneplés minek az elfogadását jelenti? A vasárnap ünneplésével Isten szavának örök érvényét vagy Konstantin császár, illetve a katolikus egyház hatalmát ismered el? A vasárnap a tízparancsolatra vagy a Mithrász-kultuszra emlékeztet? – kérdeztem.
[Megjegyzés. Most én hadd kérdezzem azt, hogy a karácsony ünneplésével Isten szavának örök érvényét vagy a pogányság és a katolikus egyház hatalmát ismerjük-e el! A karácsony bibliai tanításra vagy a Mithrász-kultuszra emlékeztet-e?!]
– Igazad van – mondta.
– A vasárnapünneplés természetesen nem az Isten iránti engedelmesség kifejezése – folytattam az érvelésemet. – Nem is a tízparancsolat elismerése, hanem egy olyan vallási hatalom elismerése, amely magára vette azt a súlyos felelősséget, hogy a teremtés emlékünnepét felcserélje a pogány Mithrász-kultuszból átvett nappal, a Nap-isten tiszteletére megünnepelt, a hét első napjával, a vasárnappal, mert »úgy véli, hogy megváltoztathatja az időszámítást és a törvényt« (Dán 7:25). Tulajdonképpen ennél sokkal kevesebbről volt szó, amikor Diocletianus császár idejében a bálványoltárra helyezett parányi tömjénnek kellett kifejezni a pogány tanítás tiszteletét. Valaki gondolkodhatott volna úgy, hogy odateszi a tömjént, de közben nem a pogány istenre gondol, hanem lélekben az élő Istennek áldoz. Szerinted Isten elfogadta volna ezt az érvelést?
– Nem hiszem – mondta Fekete Péter meggyőzőn.
– Helyes.
[Megjegyzés. Ha elfogadhatatlannak tartjuk azt a gyakorlatot, hogy a pogány isten oltárán bemutatott áldozattal az igaz Istennek mutatok be áldozatot, mivel rá gondolok, vajon milyen alapon tartjuk elfogadható gyakorlatnak azt, hogy pogány ünnepet ünnepelve, az igaz Istenre emlékezem, mivel rá gondolok?!]
Majd ezt kérdeztem.
– Akkor elfogadja-e Isten azt, hogy az általa megszentelt nap helyett, amellyel Ő a teremtésnek állított emlékművet, egy pogány eredetű mitológiai alak iránti tiszteletre emelt napra mondják azt, hogy az Úr napja?
[Megjegyzés. Vajon azt elfogadja-e Isten, hogy egy általa el nem rendelt pogány ünnepre azt mondjuk, az Úr napja, azaz Jézus Krisztus születésnapja?!]
Így folytattam.
– Olyan ez, mint akinek menyasszonya van, de a választottja fényképe helyett állandóan egy másik nő fényképét nézegeti, azt állítva, hogy amikor erre a képre néz, akkor mindig a menyasszonyára gondol. Úgy vélem – mondtam jelentős hangsúllyal –, ha szeretjük Istent, akkor nagyon komolyan és szent tisztelettel kell vennünk a tőle jövő tanítást mindenkor. Nem bánthatjuk meg Őt azzal, hogy a hamis emlékoszlop állítását neki tulajdonítjuk!”
(Erdélyi László: Krisztus és a szombat, 11–14. oldal)
A fenti anyag elsősorban a vasárnapünneplés kérdését érinti, s csak mellékesen utal a karácsonyünneplésre. Azért tartottam mégis fontosnak az idézését, mert ugyanannak a pogány istennek az ünnepe a karácsony és a vasárnap, és ugyanazt a szempontot kell érvényesíteni mindkét ünnep esetében.
Ez a példa nemcsak a vasárnapünneplésre, hanem a karácsonyünneplésre is találón alkalmazható. Azzal talán megbánthatjuk Istent büntetlenül, hogy a karácsonnyal állítunk neki hamis emlékoszlopot?
Nekünk, a magunkat biblikus kereszténynek vallóknak igazán illene nagyon komolyan és szent tisztelettel vennünk a tőle jövő tanítást mindenkor!
Azt is, amely a pogány kultusz gyakorlását tiltja meg!
Megszívlelendő tanács
„Most, hogy eljött az idő teljessége, és kibocsátotta Isten a Fiát, az Úr nem rendelt nagy ünneplést. Nem gyertyával, látványos felvonulással kellene várni Jézust. Ma is lehetne tanulni ebből azoknak, akik nagy súlyt helyeznek a nagy Krisztus-központú ünnep, karácsony, húsvét megünneplésére. Krisztus nem látványosságot keres, hanem megtért szívű embereket.” (Erdélyi László: Elnémult szószékek, 84. oldal)
Félő, hogy a látványos ünnepléssel éppen a megtért szív hiányát álcázzuk, és ugyanakkor a felszínes kereszténységet, megtéretlenséget tanúsítjuk.
Egyháztörténeti adatok alapján tudhatjuk, hogy a december 25-i ünneplést Libérius püspök (i. sz. 352–366) parancsolta meg hivatalosan az egyházban.
A karácsonyünneplés eredetét ismerve, láthatjuk, hogy e nap ünneplése Isten többszörös tilalmába ütközik.
A Bibliához ragaszkodó keresztényként tiltakozunk a Mithrász Nap-isten ünnepeként bevezetett vasárnap megünneplése ellen, de ugyanakkor megünnepeljük Mithrász Nap-isten születésnapját?
Isten világosan megtiltja a népének a pogány szokás gyakorlását. (Jer 10:2)
A katolikus egyház a pogánysággal való megalkuvás jegyében vezette be a vasárnapünneplést, éppen úgy, mint a karácsonyünneplést. Az egyiket elutasítjuk, a másikban követjük a pápaság gyakorlatát?
Mit ír az Ige a pápai hatalomnak való behódolásról? (Jel 13:4–8)
„Az emberek imádták a sárkányt, hogy átadta a hatalmat a fenevadnak, imádták a fenevadat is, és így szóltak: »Ki hasonló a fenevadhoz, és ki tudna vele harcra kelni?« És adatott neki nagyokat mondó és Isten-káromló száj, adatott neki hatalom a cselekvésre negyvenkét hónapon át; és megnyitotta a száját káromlásra Isten ellen, hogy káromolja az Ő nevét és a sátorát, s azokat, akik a Mennyben laknak. Megadatott neki, hogy hadat indítson a szentek ellen, és legyőzze őket, megadatott neki a hatalom minden törzs és nép, minden ágazat és nemzet felett; hogy imádja őt mindenki, aki a Földön lakik, s a neve nincs beírva a Bárány életkönyvébe, akinek az áldozathozatala elhatározott volt a világ kezdete óta.”
(Vö. Bizonyságtételek a gyülekezet részére, 75/1)
Isten gyermekei távol tartják magukat a hatalom iránti hódolattól és annak jeleitől (Jel 20:4).
„És láttam trónokat; helyet foglaltak rajtuk, és ítélő hatalmat kaptak azok, akiknek a fejüket vették a Jézusról való bizonyságtételért és Isten beszédéért; akik nem imádták a fenevadat, sem az ő képmását, és nem vették fel az ő bélyegét a homlokukra és a kezükre. Ezek életre keltek, és uralkodtak Krisztussal ezer esztendeig.”
Azért, mert a világ karácsonyt ünnepel, mi is ünnepeljünk? Isten határozottan megtiltja a világ szokásának elsajátítását! A világ barátsága ellenségeskedés Istennel. Aki a világ barátja akar lenni, ellensége lesz Istennek. (Jak 4:4)
Ne szabjátok magatokat a világhoz, hanem változzatok el az elmétek megújulása által. (Róma 12:2)
Megtagadva a hitetlenséget s a világi kívánságot, mértékletesen, igazán és szentül éljetek a jelenvaló világban. (Tit 2:12)
Mi nem követhetjük sem a pogányok, sem a bukott egyházak, sem a világ gyakorlatát!
Ha ezeket követjük, nem követjük Jézust!
Mi nem a hagyomány vallásának népe tagjai vagyunk! Nem lehetünk az emberi elgondoláson alapuló vallás képviselői! Számunkra, a hitelvi irataink szerint, egyetlen mérce van, a Szentírás!
„Nincs a Bibliától független hitpontunk, hitvallásunk vagy szabályunk.” (Szombatiskola, 1988. II. negyedév, 4. oldal)
„Istennek lesz egy népe a Földön, amely a tanítás mindenkori normájának és a reform alapjának a Bibliát, és csakis a Bibliát tartja. A tudósok nézete, a tudomány következtetése, a többség hangja, az egyházi zsinatok hitvallása és határozata külön-külön és együttvéve sem tekinthető bizonyítéknak egyetlen hitpont mellett, sem ellen. Mielőtt bármilyen tantételt vagy előírást elfogadnánk, kérdezzük meg, hogy mit szól hozzá az Úr.” (Szombatiskola, 1988. II. negyedév, 79. oldal)
Joggal nehezményezhető részünkről a protestáns egyházaknak az a magatartása, hogy miközben azt vallották, „csakis a Szentírás, egyedül a Szentírás”, ugyanakkor a Szentírásból nem igazolható vallásos gyakorlatot folytatnak (például a vasárnapünneplést, a gyermekkeresztséget stb.), amely gyakorlatukat egyházi szokásra, hagyományra, az alapítók tanítására építik.
Igen visszás lenne, ha mi ugyanezt a gyakorlatot tennénk magunkévá, mint ők, hogy azt valljuk, miszerint számunkra egyedüli mérce a Szentírás, közben a Bibliától idegen, pogány szokáshoz kapcsolódó gyakorlatot követünk, de másokat elmarasztalunk, ha ugyanezt teszik!!
A fentieket átgondolva, hogyan tudnád megmagyarázni a karácsonyünneplésedet egy világinak, akinek már bizonyságot tettél arról, hogy az adventisták a Biblia alapján állnak a tanításukban, s a Bibliát igyekeznek követni az életgyakorlatukkal? Vagy hogyan tudnád megmagyarázni a karácsonyünneplésedet a karácsonyt nem ünneplő más vallású hivőknek, akik éppen azért hagyták abba a karácsonyünneplést, mert rádöbbentek arra, miszerint nincs köze Jézus Krisztushoz, sem a Bibliához?
A karácsonyünneplésedért mivel mentheted magadat Isten előtt?
Karácsonyi gondolatok
Karácsony! Kis Jézus! Furcsa fogalom!
Bibliás füleknek nem tetszetős!
Pogány örökségként maradt az egyik,
s a pogány örökség nagyon erős!
Még túl sok pogányvér csörgedez bennünk,
s lelkesedünk azért, ami pogány.
Nehéz volt elszakadni az ősi gyökértől!
Néhány név igazol, Vata, Koppány.
Őseink gyújtotta örömtűz lángolt
a gyepűk szélein télfordulón.
Mágusok, sámánok, boncok táncoltak,
a Napot serkentő vad indulón.
Mi közünk mindehhez? Sehogy sem értem!
Százados hagyomány oltotta át,
mint vérbe rögződő ősi szokást
a vad pogány elődök karácsonyát.
Karácsony! Kis Jézus! Furcsa fogalom!
Bibliás füleknek nem tetszetős!
Pogány örökségként maradt az egyik,
s a pogány örökség nagyon erős!
Hanem a másik, az mégis keresztény!
Tagadhatatlanul az! Igazán!
Csakhogy egy kicsikét naivul hangzik,
ha elgondolkodunk a Biblián.
Kétezer éve, hogy megszületett Jézus.
Hogy mikor? Nem tudjuk egyáltalán.
Bibliát firtatva, úgy tetszik mégis,
október közepén, egy éjszakán.
Azután felnőtt. És nem maradt gyermek.
Nem maradt gyermek! Ezt értsük meg jól!
Nem kicsi többé már, hanem hatalmas,
s hozzánk e hatalmas Úr Jézus szól!
Ő, aki egy szavával teremtett mindent,
s a pillantásától függ ismét a vég!
Az akaratából világok születtek,
s nagy munkájában nem mondja: „Elég!”
Világegyetemünk mérhetetlen gömbjét
szakadatlanul építi tovább.
Milliónyi csillagot teremt percenként.
Minden teljesíti a parancsszavát.
S kit nem fogadhat be az idő s a tér,
ki Úr a világmindenség felett,
letéve égi dicsőségét, lejött,
egy anyaméhben foglalva helyet.
Ez a hatalmas és teremtő Isten,
ez a mi Megváltónk és Főpapunk!
Ő, aki mindenki előtt született,
eljött a Földre, mint Úr Jézusunk!
Öröktől fogva való Ő, mert Ő a „vagyok”
Mózes és Ábrahám beszélt vele.
Betlehem városa földi szempontból
volt csupán születésének helye.
Mária is csak eszköz volt ebben.
Úgy, mint a szalma és a jászol is.
Felnőtt, és csodatettei túlnőttek Földünk
parányra szabott, szűk határain.
Golgota keresztjén az életét adta,
a Mennyet s a Földet így váltva meg.
Visszatért azután az égi honba,
Az Atyja jobbján s trónján nyerve helyet.
De visszatér újból, mert megígérte!
Ítéletet tart mindenki felett.
Meglátjuk akkor a világformáló,
az értünk átszegezett, drága kezet.
Angyali sereggel jön Jézus ismét!
Nem mint kisgyermek! Mint bíró, király!
Dicsőíti Őt majd sok-sok megváltott,
ki tisztán, boldogan előtte áll.
És felcsendül milliárd ajkon az ének,
„Hozsanna neked, ó, felséges Úr!”
Meghajol előtte minden teremtmény,
a széles nagy ég, a szépséges azúr!
Bajor László