Kié a szív?

Kié a szív?

Szegény emberszív. Hány felé szakítanak,

Rángatnak, tépnek, szerető kezek!

Az anyakéz mely megfog, s így rebeg:

Enyém! Ki másé lenne a szív?

Hiszen én adtam neki életet!

Én gyötrődtem, én imádkoztam érte.

Tőlem tanulta, mi a szeretet.

Én voltam örök áldás a fején.

E szív, az élet szent jogán, az enyém!

Nem! Nem! Csap rá az első szerelem!

Nem tudta volna meg, mi az élet,

Mily gyönyörű a május nevetése,

Mily szent a láz, ha vérünk nyara éget

Ha nem vagyok! Én, én adtam neki

A legszebbet, mikor az élet álom.

Én leszek rámosolygó másvilág!

Nagy életmegbocsátás síri ágyon!

Nekem suttogta lázasan, hogy boldog,

Amilyen nem volt még soha!

Erre a szívre másnak nincs joga!

De perbe száll a feleség keze:

Enyém e szív! Hisz esküvel fogadta!

Enyém minden, mit élete terem!

Mint sohasem alvó, örökmécs sugárzott

Szívemből rá az asszony-szerelem!

Én adtam neki az új életnek szent

Örömét, a tűzhely tiszta lángját,

Egy élet árán vettem meg magamnak!

Enyém e szív, amíg a földbe vájják!

Kapaszkodó, kis ártatlan kezek,

Gyermekkezek is belekapnak félve:

Miénk vagy! Hisz ki lenne nagy melegség,

Nekünk gyöngéknek fagyos élettélben?

Ki fog emelni, míg megnő a szárnyunk,

S mi is szállunk magasságok felé?

Ha nem szíved nyugodt szövétnek-fénye?

Miénk vagy szív! A kisgyermekeké!

Nyomor keze egy sarkot kér belőle.

Felé remeg a sok-sok szenvedés,

A faj, az ország, a népek keze ...

S egy szív olyan keservesen kevés!

Mind érte nyúlnak! Mind-mind megragadják,

És húzzák, tépdesik ezer felé ...

De ím, a végtelenből érte nyúlva

Még egy kéz: - véres, tört – Jézus keze.

Reá teszi. A töviskorona

Kigyullad jelképül szelíd fején,

S szól csendesen a Szenvedés Királya:

Ez a szív – ne tépjétek százfelé –

Ez a szív az enyém! ...