Szembesülés az öregséggel

Az öregség e földhöz kötött emberi lét velejárója. Vannak tragikus életek, amelyek végére igen szomorú árnyat vet az öregkor. Egy ilyen megrendítő példa tárul fel előttünk Tandari Éva alábbi írása nyomán:

Légy irgalmas...

Az „öreg” takarókba burkolva ült a kandalló előtt. A szobában félhomály volt, mégsem gyújttatta meg a mécsest. Minek... Megszokta, hogy mindig félhomályban éljen, így kicsit (alán irtózott is a fénytől, Nem is emlékezett rá, / s talán mások sem / hogy valaha is el lett volna húzva az ablakok előtti nehéz, alvadt - vér szín brokát-függöny.

Egyedül élt a hatalmas házban, vagy csaknem egyedül, hisz a cselédség ott járt - kelt körötte nap mint nap, de ő még csak észre sem vette... Nem mintha az idők során a látása, vagy a hallása megromlott volna...

- Csak egyszerűen ; nem tartotta őket embereknek... Hozzá tartoztak az őt kiszolgáló gépezethez, és kész ! Nem is szentelt nekik még akkora figyelmet sem, mint az örökké néma telefonnak, vagy a sosem használt, vén Buick - nak a garázsban... Bár ha jól megnézzük, nem is lett volna mit mondania ezeknek az embereknek. A szakácsnőnek adott, párszavas utasítást is inkább egy aprócska cédulán adta ki. Ez is szigorúan az aznapi "menü" - re vonatkozott. Mást minek is írt volna? Különben is : a "Személyzettel nem bratyizunk"! Ez volt Apja, Nagyapja, s tán minden felmenőjének jelszava. Eszerint éltek, dolgoztak, s haltak azután. Így, még az Apja idejében is időről időre hatalmas társaság jött össze náluk, de ez őt nem csak hogy untatta, de egész egyszerűen idegesítette is. Sosem szerette a lármát, s a hiábavaló, oktalan "kacarászást".

Apja eleinte próbálta őt is bevezetni a társaságba, hogy a korabeliekből hozzá illő baráti kört gyűjthessen maga köré, de egy idő után fclhagyott a hiábavaló kísérletezéssel.

Amíg gyermek volt, különböző mentségeket talált számára, amivel idegenkedő, elutasító magatartását megindokolhatta a Társaság előtt. Először Anyja halálát hozták fel mentségéül... Mintha legalább is annyira rajongott volna érte... Ez koránt sem volt igaz ! Tény és való, hogy öreg Dajkáján kívül tán az egyetlen ember az Anyja volt, akinek közeledését nem csak hogy jól - rosszul elviselte, de néha maga is tett néhány bátortalan, / s többnyire rosszul "időzített" / kísérletet, hogy közeledhessen felé. Mivel azonban szinte mindig " alkalmatlan " időben kért nála bebocsátást, ezek a kísérletek többnyire elutasítással, szemrehányással végződtek.

- Nem mondta ugyan, hogy valóban rosszkor ment-e, vagy csak Anyja nem óhajtott néki áldozni drága idejéből, de két - három ilyen balul sikerült próbálkozás után... nem kereste többé...

Minek...

Így Anyja, miután meghalt, csak mint egy illatos, káprázatos. de nagyon távoli, és nagyon rideg, elillanó felhő élt emlékképeiben... Egy olyan felhő, melynek szivárvány - keretezte, hófehér csillogása alatt..~ semmi nincs. azt a néhány jégkristály - szerű mosolyt leszámítva... Ö legalábbis csak ennyit tudott felidézni magában róla, miután meghalt. Érdekes ; még azt sem tudta, hogy beteg ! Nem tűnt fel neki, hogy már hetek óta nem látta, hisz azelőtt sem látta valami túl gyakran... Talán csak a „kötelező ". Családi ünnepeken, bár egy ideje, vagy másfél ~ két éve már ott sem... Ha meghallotta, hogy valami nagyobb „csinnadrattára " készülnek, zsebrevágott egy darab kenyeret és felmenekült a padlásra az illatos, puha szénába. Ott érezte csak jól magát igazán, hisz oda csak elvétve ment fel egy - egy cseléd, hogy egy öl szénát vigyen le a jószágnak, vagy kedvesét kissé megszorongassa a félhomályban. A fiú ilyenkor lélegzet - visszafojtva hallgatat. Nem ; nem kíváncsiságból, pusztán félelemből ! Rettegett, hogy valaki felfedezi, és leparancsolja onnét, hogy aztán a zajos, gyűlölt társaságban mutogassák, tapogassák, mint valami élettelen, kitömött majmot, vagy más, különleges állatot, amilyenekkel Apja két szobát is telezsúfolt különböző útjai során. Hát inkább lapított. Mióta a Dadust elküldték, / az egyetlen embert, akit valaha is szeretni tudott, mert engedte magát SZERETNI / ~ senki sem tudta, hová is rejtőzhet el, s ha valamelyik cseléd véletlen tudta is, hát nem mondta... Bár hamarosan már nem is érdekelt senkit... Jelenlétének hiánya épp oly megszokott dolog lett, mint az, hogy a Nap az Égen van... Fönn lapított hát a szénában, és leggyakrabban azon tűnődött, miért is kellett a „vén” Dadusnak elmennie... Lehet, gondolta ilyenkor, hogy pont azért, mert hogy már olyan öreg volt?

(Lehetett már vagy ötven, sőt, hatvan éves is, s ez az ő kis hét-nyolc évéhez képest, bizony elképesztően magas kornak tűnt... )

- De ha most, immár felnőtt fejjel próbálja meg felidézni a történteket, arra a következtetésre kell jusson, hogy inkább anyja féltékeny irigysége volt a döntő ok. Hiszen anyja, aki nem volt sem vak, sem ostoba, bizonyára észrevette, hogy ő, (és alighanem még az apja is, hiszen valamikor még az ő dajkája volt), nagyobb szeretettel és odaadással csüggenek a Daduson, mint ami szerinte egy „cselédet" megillet. Talán félt, hogy háttérbe szoríthatja az egyszerű, „tenyeres-talpas” öregedő asszony pusztán a jelenlétével, szeretetével, kis „védencei – dajkáltjai” iránti, odaadó, őszinte törődésével. Minthogy ez a szerencsétlen teremtés, aki az ő anyja volt, sem szeretni sem törődni nem tudott senkivel és semmivel (talán csak önmagával téve kivételt), s így nem számíthatott sem férje, sem fia szeretetére, azt akarata, hogy ezt a szeretetet más se kaphassa meg tőlük.

- Tán úgy érezte, hogy őt lopná meg ezzel ez az egyszerű asszony?

- Ki tudja – Minden esetre, mikor a gyermek egy reggel felébredt, és várta, hogy Dadája bejön, szíves hangon „Jóreggelt” kíván, majd dézsába dugja, és tetőtől talpig „lecsutakolja” őt, hiába várt! Helyette egy ismeretlen, új cseléd jött be, és enyhén borízű hangon adta át anyja üzenetét:

Ifiúr, a naccsága aztat üzeni, hogy mán ölég öreg teccik lenni ahhón, hogy dajka kőne ifiuram mellé... Meg aztat is üzeni, hogy mosdózni mán biztos tud magátú es, hát ekkűtte a vénasszont...”

Emlékszik: akkor kiugrott az ágyból, és meztéláb rohant ki a fagyos udvarra, ki a kertkapun, toronyiránt futva, amerre a Dadust utolérhetni vélte... Egy szál „pöndöl” –ben volt csak, úgy aludt, hát úgy is szaladt: alatta semmi, fölötte semmi, érzékeny, gyönge lábán megint semmi...

          Így rohant akkor, életében először, s tán utoljára... – a Szeretetért.

Húsvét napja volt. A föld még fagyos, hideg, kemény... Ennél hidegebb, keményebb, és érzéketlenebb csak annak az asszonynak a szíve volt, akitől valaha az Életét kapta.... A puszta Életét, de mást soha...

          Csak valamikor déltájban talált rá egy arra szekerező, öreg paraszt, ott a Kereszt tövénél... Addig vitte csak a lába, ott egyszerűen felbukott, és eszméletlenül úgy maradt ott, mint egy lehajított tuskó... Fehér ruhácskája úgy világított a Kereszt tövében, mint egy ottmaradt hóbucka, mely a tavaszi Nap csókjára vár, hogy eggyéolvassza a Földdel...

          Sokáig, nagyon sokáig lebegett Élet, és Halál közt. Orvosok jöttek, mentek, de egy idő után mind csak legyintett, lemondóan, és elment. Apja minden nap órákon át ott ült egyetlen fia ágyánál. Ő tudta, mi, vagyis inkább: KI lehetne fia számára az igazi, s tán egyetlen „orvosság”, de óvakodott bárha csak egy szóval is említeni a Dadust a felesége előtt.

          Az asszony egyébként élte az ő megszokott életét, s tán eszébe sem jutott, hogy akárha egy pillantást is vessen lázban égő, s tán épp haldokló gyermekére!

Az ifjú szervezet, (mint már oly sokszor) most is csodával határos módon küzdötte le a Halált. Egy idő múltán eltűnt a láz, de eltűnt véle a gyermek szívéből – lelkéből is egy darab...

Eltűnt belőle a Szeretet!

A gyermek zárkózott lett, ideges, „magának való”... Sem tanárt, sem szolgálót nem tűrt meg maga mellett huzamosabb ideig. Közömbösen vette tudomásul anyja, majd később apja halálát.

          S most itt ült a kandalló előtt, nézve a villogó, hatalmas tüzet, és didergett. Egyszer csak eszébe jutott, mi is hiányzik neki annyira, miért is ég benne valami megfoghatatlan, nyugtalanító tűz... Húsvét volt, mint AKKOR! S ő azóta minden évben, húsvétkor elgyalogolt a Keresztig, és órákon át állt, szemét a messzeség peremére függesztve, mintha várná, hogy Dadus, az ő DADUSA – egyszer csak fáradt, döcögő lépteivel feltűnik a szemhatáron, hozzálép, és átöleli ugyan azzal a meleg szeretettel, mint rég...

          Nehézkesen kikászálódott az öblös karszékből, kalucsnit, köpönyeget húzott, kézbevette kopott, öreg tölgyfabotját, és mintegy belső, lelki kényszernek engedve, elindult a számára kijelölt úton...

Az öreg cselédek jól ismerték ezt a szokását, már nem is mosolyogták... Tudták, hová megy az Uraság... Mint ahogy azt is tudták: miért megy... Tudták, hogy ő azóta is várja, hátha visszatér hozzá az egyetlen ember, aki számára egyet jelentett a szóval: SZERETET...

          ... És az „öreg” csak ment, konokul, mint minden évben. Köpenyét még a télutó itt maradt, makacs szele cibálta, de arcára már az új Tavasz életet ígérő sugarai hulltak. Csak így, a fényben lehetett látni, hogy nem is olyan öreg. Csak a magány, a keserűség, vénítették meg idő előtt. Elgondolkodva lépegetett, időnként meg-meg állva, tétován bólintgatva, mintha párbeszédben válaszolna annak a láthatatlan VALAKI-nek, akihez idén is elindult. Lassacskán odaért. Megállt, szemét a messzeségre függesztette, és várt. Kitartóan, a magányos emberek örök türelmetlen türelmével várt...

Ez a várakozás azonban valahogy más volt, mint a többi, az elmúlt évek eddigi várakozásai.

          Valami zavarta őt...

Sokáig nem jött rá, mi lehet az... Aztán egyszer csak eljutott félig-bezárt tudatáig a vékony, panaszos hang. Mintha egy macskakölyök nyöszörögne, itt valahol az ő közelében.... Aprózó léptekkel megindult, hogy körbejárva a Keresztet, megkeresse a hang forrását, és végre elhallgattassa az alkalmatlankodót. Alig lépett kettőt – hármat, egy apró csomagra bukkant, melyben egy kitett csecsemő nyöszörgött.

          Életében először állt meg valami előtt tanácstalanul...

Mit csináljon? – Itt hagyja? Végtére is: neki semmi köze hozzá...

De elpusztul! – súgta lelkében egy jólismert hang.

Kisfiam! Légy irgalmas... – hallotta újra a Hangot.

Semmi kétség: ez a Dadus hangja volt! Érezte, szíve minden csepp vérével érezte, hogy dajkája ott áll mellette... Sőt! Mintha kinyújtott karján tartva nyújtaná felé a gyermeket... Botját a Kereszthez támasztotta, lehajolt, s fölvette a kis „batyut”. Mihez kezdjen most vele? Érezte, hogy ez a csöppség felfordítja megszokott életét. Lehet, tán magányát, nyugalmát is fel kell érte áldoznia... Önkéntelenül is felnézett a Keresztre, onnan várva választ. Hisz hosszú-hosszú évek megszokott, ritmustalan ritmusát kell feláldoznia... Tudta, hogy ha vállalni akarja ennek a gyermeknek a felnevelését, nem vállalhatja úgy, mint tették ezt az ő Szülei. Neki mindent fel kell áldoznia, mindent meg kell tennie, hogy ez az idegen gyermek valaha szeretni-kész, egészséges Ember lehessen...

És ekkor újra hallotta az egykor annyira szeretett hangot:

Kisfiam! Nézz Krisztusra!

          Ő, ládd: MINDENT feláldozott érettünk!

                        S most Ő kér téged, Légy irgalmas...

Lassan, tétován elfordította tekintetét a Keresztfától, s a karjában lassacskán megnyugvó gyermeket nézte.

Aztán óvatosan köpönyege alá rejtve, mint valami lopott drágakövet, szinte megfiatalodva lépdelt hazafelé.

          Valami csodás melegséget érzett szívében, bár nem tudhatta, hogy ez a Boldogság!

          Az Áldozat, a Szeretet Boldogsága, azé az Áldozaté és Szereteté, amely Krisztus lépteit is vezette a Golgotán... Nem tudhatta, hogy ő is rálépett a néki szánt önfeláldozás Golgotájához vezető Útra ezért a gyermekért, ahogy Krisztus lépett a Nagy Útra egykoron...

                        Mindenekért

Tandari Éva