Történetek prédikációkhoz

Érezd és lásd

Kíváncsi, várakozó emberek sokasága gyülekezett a salemi bíróság épületénél New Jersey-ben. A megyei vásár már elkezdődött és türelmetlenül tolakodtak, mivel nemsokára egy merész mutatvány szemtanúi lehettek. Hamarosan megjelent egy férfi a lépcsőn, egyik kezében egy gyönyörű érettpiros gyümölcsöt tartva, ami a vásár dekorációjának része volt. A tömegben állók izgatottan súgták oda egymásnak, amint magasra emelte a gyümölcsöt, hogy jól lássák: "Valóban meg fogja enni?" – kérdezték néhányan hitetlenkedve. A férfi neve Colonel Robert Gibbon Johnson volt; 1820-at írtak; és a gyümölcs egy paradicsom volt, amit azokban a napokban „szerelem-almának” neveztek, azt gondolva róla, hogy halálos méreg. A szerelem-almák az udvarlás jelképei voltak, vagy kerti díszek. A fiatalemberek barátnőiknek ajándékozták őket, akik azután a magokat nyakukban hordták kis zacskókban. A gyümölcsöt csodálták szépségéért, de senki – ismétlem senki – még csak nem is álmodott volna arról, hogy megegye azt. A tömeg a borzalomtól levegő után kapkodott amint az ezredes megfontoltan szájába vette a paradicsomot és nyilvánvaló élvezettel megette azt. Lélegzetüket visszatartva nézték, azt várva, hogy hamarosan haláltusában gyötrődve kell őt látniuk, mielőtt a bíróság lépcsőin meghal. De semmi ilyesmi nem történt. Ehelyett megette a második paradicsomot is, azt magyarázva evés közben, hogy a paradicsom megfőzve és nyersen is ízletes. Dícsérte színét és alakját. Azután hívta a nézelődőket, hogy kövessék példáját, és a bátrabbak előreléptek. Hamarosan ők is azt állították, hogy a paradicsom finom. A hírek gyorsan terjedtek, és végül a világ legtöbb asztalát megtisztelte a paradicsom, egy mindenfelé elfogadott étkezési cikként. Ha Colonel Johnson nem ette volna meg azt a paradicsomot, lehetséges, hogy az emberek még mindig csodálnák a „szerelem-almákat” és borzonganának a gondolattól, hogy megízleljék milyen finom. A keresztény élet sokban hasonlít ehhez. Az ember az egész életét arra fordíthatja, hogy csodálja a szeretetre méltó Jézust, miközben nem tudja milyen jó is Ő valójában – mindaddig míg „ki nem próbálta” Őt. Dávid felhívott mindenkit, hogy „érezze és lássa meg, hogy jó az Úr” (Zsolt 34:9).

Eugene Lincoln, Signs of the Times, 1975 márc.

A semmiből

A történet arról szól, hogy Nagy Frigyes, az egyik legkülöncebb uralkodó, aki európai trónon ült, hogyan választotta ki udvari lelkészét. Kihirdette a jelöltek számát, akik az udvar előtt prédikáltak az elkövetkezendő vasárnapok folyamán. A feltétel azonban az volt, hogy egyik prédikátor sem tudhatta előre milyen szövegből kell majd prédikálnia. Mielőtt felmentek a szószékre egy udvari hivatalnok felállt és átadott nekik egy borítékot; a borítékban volt egy papírdarab, amin a szöveg állt; erről a szövegről kellett a jelöltnek prédikálnia. Egy vasárnap átadták a borítékot a sorra kerülő jelöltnek; ő felment a szószékre, kinyitotta a borítékot és kivette a papírdarabot belőle. Azonban az üres volt. Gondosan megvizsgálta, hogy lássa nem kerülte-e el a figyelmét valamilyen jelzés. De a papíron még egy tollvonás sem volt. Nyugodtan hallgatóságára pillantva a prédikátor így szólt: "A papírdarabon, ami a kezemben van nem áll semmi. Tehát testvéreim, Isten a világot a semmiből teremtette!" És egy érdekfeszítő prédikációt tartott a teremtésről.

Gwynne Dalrymple, Signs of the Times, 1936 okt. 27.

Ő ismeri az én nevemet

Hallottam egy történetet egy idős lelkészről, aki haldoklott. Egy fiatalember, aki szintén lelkész volt, meglátogatta őt és felajánlotta neki, hogy felolvas a Szentírásból. "Van olyan kedvenc szakaszod, amit szeretnéd, hogy felolvassak, testvérem?" - kérdezte. "Igen," – válaszolta az idős férfi - "Kérlek, olvasd fel nekem a Krónikák első könyvének első fejezetét." A fiatalember figyelmesen hangsúlyozva felolvasta a családfákról szóló fejezetet. Kemény munka volt felolvasni az 54 versben szereplő mintegy 250 szokatlan nevet. Az idős lelkész figyelemmel hallgatott végig minden egyes nevet. Amikor a fiatalember befejezte, ő buzgó áment mondott. "Köszönöm fiam; ez olyan vígasztaló volt." A fiatalember őszintén zavarba jött. "Kérlek, mondd meg nekem," – kérte - "mi van ebben a fejezetben, ami olyan vígasztaló?" "Ó," – válaszolta az idős lelkész - "csak a gondolat, hogy Isten mindannyiukat névről ismerte!"

By Leonard C. Lee, Signs of the Times, June 26, 1956.

Meghalt értem

Nehezen tudnánk elképzelni egy karácsonyi történetet, melynek helyszíne egy erőszakos és szadista náci koncentrációs tábor. Mégis Krisztus születése és minden emberért való halála új értelmet nyert számomra, miután olvastam egy római katolikus pap Auschwitz-ban történt hősi tettéről. 1941. február 17-én Maximillian Kolbe ferences papot, Lengyelország első apostolát bebörtönözte a Gestapó (titkos állami rendőrség), és hamarosan Auschwitz-ba került. Azokban a napokban az volt a szabály, hogy tíz ártatlan fogolynak kellett meghalnia, ha valaki megszökött. Amint 1941 júliusának végén a névsorolvasáskor észrevették, hogy egy fogoly megszökött, Kolbe csoportjából tíz embernek meg kellett halnia, mégpedig a legkegyetlenebb módon: halálra éhezéssel. A tíz férfi közül - akiket véletlenszerűen választottak ki - egy felkiáltott: "Kegyelem! Feleségem és gyermekeim vannak." Kolbe előlépett és felajánlotta, hogy a családapa helyett ő megy a bunkerba a többi kilenc férfival. A parancsnok - megdöbbenve ekkora nagylelkűségtől - engedélyezte a cserét. Így a lelkész a többi kilenc férfival ment a halálkamrába és vígasztalójuk, lelkészük, vezetőjük és példaképük lett. Két hétig volt tudatánál és szenvedett az éhség és a kimerültség szörnyű kínjaitól; azután egy halálos injekciót adtak be neki. Augusztus 14-én halt meg. A 16670-es fogoly meghalt, de akiért feláldozta magát még ma is él. Aligha kell rámutatni a hasonlóságra a történet és Krisztusnak a Kálvária keresztjén való önfeláldozása között. Azért halt meg, hogy mi élhessünk.

Kenneth J. Holland, Signs of the Times, 1987. december

Kifizette az adósságom

Plevna ostromának idején, amint a cézár bejárta táborát, hogy lelkesítse embereit, elhaladt egy hivatalnok mellett, aki elaludt miközben feleségének levelet írt. Írt nehéz munkájáról és a lövészárkok veszélyeiről, de azt állította, hogy mindez semmi összehasonlítva adósságaival. "Ki fogja kifizetni az adósságaimat?" - írta, és amíg ezen tűnődött elaludt. A cézár odapillantott a háta mögül, elolvasta a levelet és azután a kérdés alá írta: "Én, Alexander." Pontosan ezt tette Jézus is.

William P. Pearce, Signs of the Times, 1922. február 7.

Visszautasított bocsánat

Dr. Walter A. Maier, egy jól ismert lelkész és rádiós evangelizátor elmondja nekünk, hogy száz évvel ezelőtt, Penszilvániában, egy George Wilson nevű gyilkosnak, akit akasztás általi halálra ítéltek, Andrew Jackson elnök megbocsátott. De ő egy olyan elvetemült bűnöző volt, hogy visszautasította a felmentést és kitartott amellett, hogy az ügy csak akkor lehet törvényes, ha az elnök jóváhagyja az ítéletet. Jackson elnök tanácskozott a legfelsőbb bírósággal és John Marshall, az igazságügyi miniszter a következő ítéletet hozta: "Nehéz elképzeni, hogy valaki, akit halálra ítéltek visszautasítsa a felmentést. De ha mégis visszautasítja, nincs más választásunk. George Wilson-t fel kell akasztani." És felakasztották, mivel választhatott, hogy elfogadja, vagy visszautasítja a bocsánatot. Isten örök életet ajánl fel számunkra a Krisztusban való hit alapján. Elfogadjuk azt ezekkel a feltételekkel?

H. M. S. Richards, Signs of the Times, 1943, augusztus 24.

Mélyen lehajolt

1934-ben Edward, Wales hercege meglátogatott egy kis angliai kórházat, ahol 36 súlyosan sebesült és sérüléseitől eltorzult háborús veteránt gondoztak figyelmesen. Minden ágynál megállt, kezet rázott a beteggel és szólt néhány bátorító szót. Miután 29 szerencsétlen sérülttel találkozott és az ajtóhoz vezették, így szólt: „Ha jól értettem 36 férfit ápolnak itt. Én csak 29-et láttam. Hol van a maradék hét?” A nővér kedvesen elmagyarázta, hogy ők olyan súlyosan eltorzultak, hogy jobb lenne, ha nem nézné meg őket. De a herceg kitartott elhatározása mellett. Amikor újra a kijárathoz vezették így szólt: „Csak 6 férfit láttam. Hol a hetedik?” „Ó, senkinek sem kellene látnia azt az embert” – válaszolta a nővér – „Kérem, ne ragaszkodjon ön sem hozzá.” De ő úgy tett. És ott feküdt egy emberi test – vak és eltorzult, megdöbbentő látvány. A herceg szótlanul állt, arca elsápadt, ajkait összeszorította. Azután könnyektől nedves arccal mélyen lehajolt, és megcsókolta a sebesült hőst. Csodálatos pillanat volt. De Isten tett valami ennél csodálatosabbat. Ő maga vált sebesült hőssé, hogy mi az ő királyi fiai és lányai lehessünk.

R. Allan Anderson, Signs of the Times, 1963. április

Elveszett ember vagyok

Aligha helytállóan, néhányan azzal mentegetik önmagukat, hogy azt állítják nem elég jók. "Az Úr sohasem tudna megmenteni egy olyan bűnös embert, mint én!" mondják kétségbeesetten. Amikor így hallok valakit beszélni, mindig eszembe jut az a fiatalember, aki lelkigondozójához lépve így szólt: „Uram” – mondta a fiatal – „elveszett ember vagyok.” „Ez nagyszerű!” – válaszolta a lelkész. A fiatalember, azt gondolva talán a barátja nem értette meg őt, megismételte: „De én azt mondtam, hogy elveszett ember vagyok.” „Az kitűnő.” – erősítette meg a prédikátor. „Jézus Krisztus azért jött, hogy megkeresse, és megmentse azt, ami elveszett!” Az Úr Jézus a nyilvánvalóan reménytelen esetekhez ért a leginkább. Hatalma korlátlan. Most is megmenti azokat, „akik ő általa járulnak Istenhez." Zsid 7:25

Robert H. Pierson, These Times, 1959. január

Egy gondos szív

Késő éjszaka – vagy inkább kora reggel – a magányos hajnal harmadik órájában, egy autóbuszállomás várótermében ültem. Csupán hárman voltunk. Az egyik várakozó utas, egy fáradtnak látszó nagymama – vagy inkább dédnagymama – görnyedten ült a pad másik oldalán. A túl szűk kabát alsó gombjai ki voltak gombolva, így kilátszott a kabát alatt hordott sokat mosott pamut ruha. Egy sokat használt, ütött-kopott táska feküdt mellette a padon. Végül feje lehanyatlott és a fáradtságtól kimerülten elaludt. Egy fiú ült a velünk szemben lévő padon, aki középiskolás korúnak tűnt. Az ebben a városban akkoriban történt erőszakos bűncselekmények miatt - amiket tinédzserek követtek el – azon kaptam magam, hogy majdem aggódva figyelem a fiút. Bár tiszta volt ruhája, és elegáns barna nadrágot viselt egy kék dzsekivel. Haja régimódian volt levágva, ami bizonyos fokig megnyugtatott. Azután észrevettem, hogy elég figyelmesen nézi a kis nagymamát. Azt színleltem, hogy újságot olvasok, de szemem sarkából a fiút figyeltem. Elővette a tárcáját és úgy tűnt, igen gondosan átvizsgálja tartalmát. Szemei az idős hölgy mellén összefont kezekre siklottak, majd mellette fekvő táskájára, és azután vissza karjaira. Még egyszer vékony tárcájára nézett, kivéve belőle mindazt, ami benne bolt: egy egy-dolláros és egy öt-dolláros bankjegyet, egy lány fényképét és a jegyét. Megszámolta a zsebében lévő kevés aprópénzt, megrázta fejét, megdörzsölte száját és mégegyszer az alvó nagymamára nézett. Amikor felállt, szívem hangosabban kezdett verni. Akkor már teljes figyelmem ráirányult, de valami miatt úgy tűnt, mintha egyáltalán nem venné figyelembe jelenlétemet. Amint az alvó asszony felé sétált, felkészültem, hogy közbelépjek, ha keze eléri a táskát. Azon tűnődtem meg meri-e tenni. Odaállt a kis asszony elé, egy pillanatig habozott, jobb keze ökölbe szorult. Azután leeresztve karját, lassan kinyitotta öklét és egy bankjegyet helyezett az asszony viseletes, szürke kabátján tölcsérként összefont ráncos kezekbe. Nem az egy-dolláros bankjegy volt az. Az öt-dolláros.

By Grace Shults Davis, These Times, 1968. március

Mindig készen

Amikor a nagy felfedező Shackleton a Déli-sark kutatására indult, egyszer visszafordult, és arra kényszerült, hogy néhány emberét az Elefánt szigeten hagyjon, bár megígérte, hogy visszatér értük. De amikor megpróbált oda visszajutni, jégtengert talált a sziget és hajója között. Mit lehetett tenni? Megígérte, és meg kellett tartania a szavát. Megpróbált eljutni hozzájuk, de nem sikerült. Újra és újra próbálkozott, minden eredmény nélkül. A jég mögött ott vártak benne bízó társai, akiknek minden reményük őbenne volt. Kevés utánpótlásuk volt. Az évnek abban a szakaszában nem lehetett kedvező időjárásváltozásban reménykedni, és azt mondták neki, hogy egyáltalán nincs arra esély, hogy kis hajójával, a „Yalcho-val” a jégtorlaszon keresztül eljusson az Elefánt szigetre. Nem várhatott ölbe tett kezekkel. El kellett érnie az embereit; így, veszélyeztetve hajóját és a legénység életét közeledni kezdett a szigethez; és váratlanul út nyílt a jégen. Sietett, hogy megmentse az embereit és egy óra múlva már mindenki biztonságban a fedélzeten volt. Ha csak egy pár percet késlekednek, törékeny hajójukat összezúzta volna az összezáruló jégtábla. Amikor már biztosak lehettek abban, hogy a veszély elmúlt, és megkönnyebbültek, Shackleton így szólt egyik megmenekült társához: „Tehát összecsomagoltatok, és készen álltatok, nem igaz?” „Igen” - jött a válasz, „sosem veszítettük el a reményt. Hittük, hogy el fogsz jönni értünk, még ha a körülmények kedvezőtlenek voltak is. Megígérted, és mi vártunk rád; így minden reggel összetekertük éjszakai felszerelésünket, és összecsomagoltunk mindent, hogy készen álljunk.” És most mindannyian biztonságban voltak, hazafelé tartottak, és örültek, hogy minden nap felkészültek az indulásra. Mielőtt Jézus elhagyta ezt a világot egy határozott ígéretet hagyott számunkra, amit a János 14:1-4-ben olvashatunk. Az Úr nem felejti el ígéreteit.

Charles L. Paddock, Signs of the Times, 1932. június 14.

A számoló-imádság

Édesapja és édesanyja meghaltak, és évekig egy szegényház volt egyedüli otthona. Csak egy fiatal fiú volt, még majdnem gyerek. Tanították - egytől tízig tudott számolni. Egy alkalommal egy „jó ember” jött el otthonába, a szegényházba, és elmondott egy történetet Jézusról, aki mindenkinek segíteni próbált, aki bajba került, különösen a gyermekeknek. Egyik nap a fiút egy elveszett állat keresésére küldték. A keresés eredménytelen volt, és egyre inkább elfáradva és elkeseredve, sírva leült. Ekkor eszébe jutott Jézus, aki segíteni akart a gyermekeknek; és emlékezve, hogy csupán imádkoznia kell, kiöntötte gyermeki szívét Barátjának. Egy úr arra járt és egy kétségbeesett gyermekhangot hallva, az út széléhez ment, átnézett a sövény felett és hallgatózott. Egy gyermeket látott, aki összekulcsolt kezekkel felfelé néz. Hallotta, amint ezt mondja: „Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz.” Azután megismételte a számokat. „Kisfiam, mit csinálsz?” - kérdezte kedvesen a férfi. „Ó, uram, Jézushoz imádkozok, hogy segítsen megtalálni a lovat.” És kis arca sugárzott a Jézusba helyezett bizalomtól. Mit gondolsz, kedves olvasó, Jézus hallotta a számoló-imádságot? Vajon hallhatta a fáradt, tanulatlan, szegényházi fiú kérését? Vajon megértette a szavakat, amiknek önmagukban nem volt értelmük? A lovat azonnal megtalálták. Volt értelme szavainak, vagy sem, a fiú hite elérte az univerzum „ima-központját”, és erős angyalok hoztak segítséget.

C. L. Taylor, Signs of the Times, 1914. január 27.

Szeretet-hálózat

Egy éjszaka, Észak-Dakotában hatalmas hóvihar tombolt. Dr. Thompson irodájában kilenc óra körül csöngött a telefon. „El tudsz jönni hozzánk?” Tony Sebastian beszélt a telefonban. „A fiamnak magas láza van, és elveszítette az eszméletét. Nem tudunk bemenni hozzád. Mit gondolsz, ide tudsz jutni valahogy?” „Megteszek mindent, amit tudok.” Az orvos kinézett az ablakon. De a vihar elég ijesztő. „Sohasem voltak ilyen viharok ott, ahonnan jöttem.” A városból kifelé tartva, megállt egy kocsmánál, és szerzett három embert, akik vele mentek. „Szükségem lehet rátok” – mondta – „hogy lapátoljátok a havat, hogy nehogy elakadjak.” Körülbelül félúton az emberek kimerülten feladták. A hófúvás egyre veszélyesebbé vált. Így az orvos otthagyta kocsiját és az embereket és talált egy farmert, aki odaadta a lovát a Tony-ékhoz vezető hátralévő útra. Az orvos mindent megtett a fiúért, de reggel felé látta, hogy ha nem tudja kórházba vinni, az intenzív-osztályra, reménytelen a túlélés. Eszébe jutott Ed, a megyei kapitány. Talán ő tud szerezni embereket, hogy megtisztítsák az utat. „Nem hiszem, hogy tudok.” – mondta álmosan a telefonban. – „De megpróbálom.” Nem nehéz elképzelni az orvos meglepettségét, amikor napkeltekor kivitte a beteget a főútra, és azt látta, hogy kocsija készen várja, a városba vezető út pedig végig tiszta. Később a kórházban, amikor a krízis már elmúlt, Dr. Thompson-nak újra eszébejutott Ed és felhívta, hogy köszönetet mondjon neki, és embereinek munkájukért. „Ne köszönj semmit.” – mondta Ed. -  „Nem mi tettük.” „Akkor ki tette?” – kérdezte az orvos. „Nos,” – válaszolta – „meg kell ismerned az itt élő embereket, hogy megértsd mi történt. Amikor hallották, hogy felhívtál a pártvonalon, tudták, hogy valami rossz történhetett és belehallgattak. Minden épkézláb férfi és fiú, aki az út mentén lakik, elindult, hogy ellapátolja az útból a havat. Hát, így történt. Tudod, mi Istennek ebben a nagy országában lakunk, ahol üvölt a vihar és a szelek szabadon fújnak. És amikor valaki bajban van, mindannyian felkerekedünk, és segítünk. Így nevezzük: szeretet-vonal.” Milyen nagy szüksége van a mai társadalomnak erre a régimódi szeretetre és a figyelmes szomszédok segítő befolyására.

T. R. Torkelson, Signs of the Times, 1973. szeptember

Mennyei kincsek

Egy bizonyos gyülekezeti munkához egy keresztény kereskedő hozzájárulását kérték. Ő örömmel kitöltött egy 100 dolláros csekket, és átnyújtotta azt a látogatónak. Abban a pillanatban kapott egy táviratot. A kereskedő elolvasta azt, és nyugtalanná vált. „Ebben a táviratban” – mondta – „az áll, hogy az egyik hajóm hajótörést szenvedett és a szállítmány elveszett. Ez nagy hatással van az üzletre. Egy másik csekket kell írnom a számodra.” A látogató megértő volt, és visszaadta a csekket. A kereskedő kitöltött egy másikat és átadta neki. Amikor meglátta mi állt rajta, teljesen elcsodálkozott. Egy 300 dolláros csekk volt. „Nem tévedtél az összeget illetően?” – kérdezte a gyülekezeti munkás. „Nem.” – mondta a kereskedő – „Nem tévedtem.” Azután könnyes szemmel így szólt: „Az a távirat az én Mennyei Atyámtól jött üzenet volt. Az állt benne: „Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön”.

Church Chimes, These Times, 1962. február  

Jézusba vetett hit

John Chrysostom a görög egyházatyák egyike volt. Krisztus után 347-ben született. A történet arról szól, hogyan állították egyszer fiatalkorában az uralkodó elé, hogy bizonyságot tegyen hitéről. „Ha kitartasz amellett, hogy keresztény legyél, száműzlek atyád földjéről.” Chrysostom válasza figyelemreméltó volt. Így szólt: „Felség, azt nem teheti; az egész világ az én Atyám földje. Nem tud száműzni engem.” „Akkor elveszem minden vagyonodat.” – mondta az uralkodó. – „Azt sem teheti.” - válaszolta Chrysostom. „Az én kincseim a mennyben vannak.” „Akkor olyan helyre küldelek téged, ahol egyetlen barátod sem lesz, akivel beszélhetnél.” – mondta az uralkodó. „Ezt sem teheti, mert van egy Barátom, aki közelebb van hozzám, mintha a testvérem lenne. Mindig mellettem lesz az én testvérem, Jézus Krisztus.” Végül az uralkodó így szólt: „Elveszem az életedet.” Erre Chrysostom így válaszolt: „Azt sem teheti. Az én életem el van rejtve Krisztussal Istenben.” Nem a vak makacsság hajtotta. Hanem a hit – „a Jézusba vetett hit”, ami Isten igaz egyházának utolsó tagjait a földön jellemezni fogja. Jel 14:12. Ma ilyen hitre van szükségünk.

Roy Allan Anderson, Signs of the Times, 1970. március

Öld meg a kígyót

Minden bizonnyal hallottál arról az idős testvérről, aki minden szerdai gyülekezeti összejövetelen ugyanúgy imádkozott. „Uram, mióta utoljára találkoztunk itt, a bűn kötelékei közénk és Közéd álltak. Uram, kérlek, szakítsd el a kötelékeket.” Újra és újra előterjesztette a kérést; és azután egy éjszaka az ezt követő csöndben egy így imádkozó hang hallatszott: „Uram, öld meg azt a kígyót!” Reformációra van szükség, amíg csak a kereszténység él. Bárcsak Isten „megölné azt a kígyót” a mi életünkben már ma!

Llewellyn A. Wilcox, Signs of the Times, 1937. január 26.  

Fel Jézusért

Prédikátor ritkán néz szembe akkora hallgatósággal, mint amivel Dudley A. Tyng 1858-ban, egy márciusi napon. Több mint 5000 ember gyűlt a Jaynes csarnokba Philadelphia-ban, hogy hallhassák a szeretett lelkészt. Abban az időben a város nagy változásokat élt át. Valami különös és hatásos volt ebben a prédikátorban. Úgy tűnt, mindig megtalálja a legmegfelelőbb szavakat, hogy hallgatói lelki éhségét kielégítse. Olyan hatásos és meggyőző volt felhívása, hogy sok százan látogatták az összejöveteleket. De három héttel később meghalt. A várost sokkolta a hír, amint a balesetről olvastak, aminek az áldozatául esett. Mr. Tyng brookfield-i otthonába utazott, Conshohocken-be, Pennsylvania-ba. Egyik nap otthagyva tanulmányait, arra számított, hogy csak néhány percre marad távol, hogy bepillantson a csűrbe, ahol egy öszvér hajtotta a kukorica-morzsoló gépet. Amint megvergette az állat nyakát, a gép elkapta ruháját és karját összeroncsolta. A sebészek elkeseredetten próbálták megmenteni, három amputációt hajtva végre, de minden hiába. A szeretett lelkész néhány órán belül meghalt. Mielőtt eltávozott egy rövid ideig tudatánál volt. Akik ágyánál álltak, hallották, amint így suttogott: „Mondjátok meg nekik, hogy álljanak ki Jézusért.” Kétségtelenül ez volt az üzenet, amit ő, aki elindította a városban a megújulást el akart mondani barátainak a lelkészösszejövetelen. Egy ismerőse volt, akinek különösképpen szólt ez a felhívás. George Duffield, a Philadelphiai Ötödik Presbiteriánus Egyház lelkésze, a prédikátor legközelibb barátja és munkatársa volt abban az időben. Az ő számára alig tűnt lehetségesnek, hogy valaki, aki ilyen gyönyörű lélekkel rendelkezik és ennyire odaszentelte magát a Mester művének, ilyen hirtelen távozzon a színről. Amikor részt vett a temetési szertartáson, barátja legutolsó szavai csengtek fülében. Minél többet gondolkozott rajtuk, annál sürgősebbé és hatásosabbakká váltak. Úgy tűnt, mintha idős barátja még mindig élne, azt kívánva, hogy hatásos üzenetét formálják át valamilyen módon, hogy emlékezzenek arra az emberek és megerősödjenek benne. Mr. Duffield-ot nemcsak megérintették ezek a szavak – hanem meg is ihlették őt. A következő vasárnapon, amikor eljött a prédikáció ideje saját gyülekezetében, Mr. Duffield az Ef 6:14-ből tartotta meg szolgálatát: „Álljatok hát elő!” Végül felolvasott egy verset, amit ő írt: „Fel! Fel Jézusért!” Valószínűleg a szerző még csak nem is álmodott arról, hogy egy nagyszerű himnuszt írt. A vers egy másolatát átadta a vasárnapi iskola felelősének, aki azután kinyomtatta azt, hogy minden gyermek énekelhesse. De itt még nem volt vége. Úgy tűnt, hogy a szavak feltüzelik az emberek lelkét az egész vidéken. Amikor a szerző elutazott a virginiai csatatérre egy pár évvel később, mélyen felkavarta, amint a hadseregben szolgáló ezreket énekelni hallotta: „Fel! Fel Jézusért!” Bátorságot és nagy megkönnyebbülést nyújtva, bárhol is énekelték az éneket, a himnusz egyre inkább elterjedté vált.

Vincent Edwards, These Times, 1960. május

Háborús karácsony

Karácsonyeste volt. A francia futóárkok telve voltak kimerült emberekkel. Könnyű hópelyhek szálldostak. Minden csendes és nyugodt volt. Hirtelen egy ember felugrott és felkiáltott: „Teljes készültség! Nemsokára kezdjük!” Az emberek felálltak. Nem panaszkodtak, de néhányan visszaemlékeztek más karácsony estékre, amikor otthon voltak szeretteikkel a legnagyobb békében és boldogságban. Elért hozzájuk a parancs, hogy már csak öt perc van hátra. A francia hazafiak hiába próbáltak megfeledkezni otthonaikról és szeretteikről. Megmarkolták puskáikat és vártak a parancsra. Azután megtörtént. Az éjszaka nyugodtságát fériak hangja törte meg, akik németül énekeltek. Minden francia feszültté vált. Az ének egyre hangosabb lett. Üzenete, mely minden nyelven megindító, telve volt vígasszal a megviselt és kimerült katonák számára: Csendes éj, szent éj, minden nyugodt, minden világos; Nézd a szűzanyát és Gyermekét! Szent kisgyermek, oly gyenge és szelíd, aludj mennyei békességben, aludj mennyei békességben. Itt-ott a katonák leeresztették fegyvereiket, és remegő ajkakkal ismerték fel az éneket. Azután kiadták a parancsot: "Támadás! Vive la France!" Egy ember sem indult el. Csak halk zokogás volt a válasz. A parancsnok elámult. Felkészült, hogy mégegyszer kiadja a parancsot, de megtorpant; az ének hangjai az ő füléhez is elértek. Leeresztette kardját, és vékony, halk hangon megszólalt: „Jól van, nincs támadás ma éjszaka. Énekeljünk mi is!” Ebben a korban, az atomkor hiábavaló küzdelmei közepette, a mi Megváltónk kérleli azokat, akiknek szíve bezárult békés és jót akaró üzenete előtt. Szeretetüket és szolgálatukat kéri. Szelíd Lelke segítségével megpróbálja rábírni őket, hogy elfogadják Őt Megváltójuknak. Azután, amint válaszolnak hívására és elfogadják őt, örömmel csatlakozhatnak a dicsőítő szózathoz: „Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és e földön békesség és az emberekhez jó akarat!” Luk 2:14

John Walter Halliday, Signs of the Times, 1955. december 20.