Vándorlás a pusztában

A pusztai vándorlás 40 évét egy hosszú, vontatott menetelésként képzeljük el gyakran. Mint egy végtelenül hosszú kanossza-járás. Pedig az egész út mindösszesen kb. 400 km volt. Napi 10 km-rel számolva is alig másfél hónap. A többi gyakorlatilag helyben tartózkodás volt, sátrazás. Volt bőven idő a helyismeretre. Az egész inkább hasonlított hatalmas beduin sátortáborra, mint vonulásra. Mindebben azonban van még egy-két érdekesség. Ekkora tömeg egyben soha a történelemben nem vállalkozott évtizedekig a pusztai létre, főleg nem a jól termő egyiptomi legelők után - ennek oka, hogy a puszta eltartó képessége erősen korlátozott (még akkor is, ha láttuk, hogy nem Szaharaként kell az egészet elképzelni). Így nagyon jól jött a manna, de a sziklából fakasztott víz is, hiszen ezek nélkül az egész halálra ítélt vállalkozás lett volna. Vagyis az esemény tele van rendkívüli részletekkel, aminek persze híre ment anno. Bár Isten gondosan ügyelt rá, hogy ne az akkor jól ismert három kereskedelmi út közelében éljenek, amely azon a térségen haladt át, biztosan rendre jöttek érdeklődők, csodálkozók, akik szembesülhettek pl. a mannával is (a legeldugottabb helyen is, bármely irányba 100 km-en belül voltak települések, így ez minden bizonnyal nem jelentett nehézséget). E hírüket erősíthette, hogy nem volt táborelhagyási tilalom, így időnként egyesek meglátogathattak környéki településeket, akár karavánokkal is találkozhattak, vagy más pusztai csoporttal. Az is vélhető, hogy a hosszú pusztai lét nem volt mindenki ínyére (sok gyülevész nép is velük tartott), így lehettek csalódottak, akik végül elhagyták a tábort, és ezzel is hírüket vitték. Nem véletlen, hogy amikor végül elérik Kánaán határát, sokan félve tekintettek rájuk, hiszen nem csak az ellenségek legyőzése volt rendkívüli, de már a puszta létük is csodaszámba ment.