Az egyház útja …

• Krisztus mennybemenetelétől a vég idejéig.

I.Hová tűnt az apostoli “hűséges egyház”?

1.Bevezető

1. Alapproblémám:
   • De én is mondom néked, hogy te Péter vagy, és ezen a kősziklán építem fel az én anyaszentegyházamat, és a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat. Mt.16,18.

Nem kis problémát okozott számomra már barátkozó koromban Jézus Krisztusnak az az ígérete, miszerint Ő őrködik egyháza felett, hogy azon ne legyenek úrrá a sátáni befolyások, erők, és Ő megőrzi egyházát a történelem viharaiban eljöveteléig.

            Ugyanakkor egyháztörténeti tanulmányokat folytatva azt láttam, hogy a konstantini fordulat után eltűnt a hűséges egyház, és egy elfajult kereszténység képviselte a továbbiakban a keresztény eszméket. Az előreformációs, majd reformációs mozgalmak kezdték felszínre hozni a régen elfelejtett hitigazságokat a XII. XVI. században, majd azt követően. Hol volt közben az igazi EGYHÁZ? Ha eltűnt, ha szüneteltette működését, akkor hogyan valósult volna meg a Mt.16,18-ban foglalt ígéret?

2. Megoldás

Ennek a problémának megoldását hozta E. H. Broadbent: Zarándok gyülekezet c. könyve. Ez az a könyv, amely a hűséges egyház hollétéről ad képet. Ez az a könyv, amely alapján a hívő közösségek teológiáin az egyháztörténetet tanítani kellene. A jelenlegi egyháztörténeti tanítás ugyanis a hitehagyott kereszténység történetét taglalja nagy alapossággal, s hallgat arról, hogy mi lett a hitehagyást követően a hűségesekkel, a tulajdonképpeni EGYHÁZZAL. Hol, kik és hogyan vitték tovább a jézusi tanításokat, eszméket a századok során. Idézem a könyv előszavának néhány gondolatát:

“A könyv azoknak a gyülekezeteknek történetét mondja el, amelyek különböző országokban és különböző korszakokban Krisztusról tettek tanúbizonyságot, és életük egyetlen zsinórmértékének az Új-szövetséget tekintették. A történetből kiviláglik, hogy Krisztusnak mindig volt a földön gyülekezete. Itt azonban csak részleteket mutathatunk be ebből a csodálatos történetből, mert a feljegyzések nagy részét a keresztyén hit ellenségei: az uralkodó egyházak képviselői elpusztították.” [1]

A szerző által feltüntetett irodalomjegyzék azért bőven tartalmaz adatokat állításai igazolására.

Ezt a művet használva forrásanyagként, kiegészítve egy-egy máshonnan vett idézettel, rövid, vázlatos áttekintést szeretnék adni a 7 egyháztörténeti korszakról, bizonyos szempontok kiemelésével.

2.A keresztény közösségben egy elvilágiasodási folyamat indult meg A hűségesek csoportokba különültek

• “Amint az egyház növekedett, az első szeretet heve egyre lanyhult, ugyanakkor a világ szelleme is mindjobban behatolt. Ez a folyamat azonban nem fejlődhetett ki minden ellenállás nélkül. Mialatt folyt a katolikus csoportok egyházzá szerveződése, olyan csoportok is felléptek, amelyek megújulásra törekedtek. Más csoportok elkülönültek, és azok, akik az Újszövetség szelleme és gyakorlata mellett kitartottak, elváltak az egyháztól, amely ezeket az alapelveket feladta. Az a tény, hogy a katolikus egyházi rendszer uralkodóvá vált, azt eredményezte, hogy irodalmának számos műve fennmaradt, viszont más szellemű irodalmi művek közlését megtiltották, .és így csak azokat az írásokat ismerjük, amelyek ellenük íródtak. Ezekből az írásokból könnyen arra a hamis következtetésre juthatnánk, hogy az első három században az egyesült katolikus egyház mellett csak néhány aránylag jelentéktelen eretnek csoport létezett. Ezzel szemben akkor is voltak, - mint ma is – nagy számmal egymástól eltérő irányzatok, sajátos jellevonásokkal a tanításban és bizonyságtételben, és egymást kölcsönösen kizáró egyházi csoportok is.” [2]

3.A róluk szóló közismert információk hamisak

“Krisztus gyülekezeteinek igazi történetét nehezen lehet nyomon követni, mert azok, akik üldözésükre teljhatalmat kaptak, a hívőkkel együtt írásaikat is megsemmisítették. De még ezzel sem elégedtek meg: rosszindulatú, kitalált történeteket terjesztettek róluk, hogy az ilyen hazugságok terjesztésével saját módszereiket igazolják. Ezekben a koholt történetekben a hívőket mint »eretnekeket« ábrázolják, és olyan hamis hitelveket tulajdonítanak nekik, amelyeket ők sohasem hirdettek. Az ilyen kis csoportokat »szekták«-nak nevezték.” [3]

4.Századokon át fennmaradtak, mintegy “búvó patakként”

“A gyülekezet újszövetségi eszményképétől való elhajlás már nagyon korán felébresztette a vágyat sokakban, hogy a romlásnak indult egyházon belül megőrizzék magukat tisztán a gonosz világtól, azt remélve, hogy ez majd az egész egyház számára is megújulást hoz. Egyesek azért is, mert a nagy egyház kirekesztette őket, külön gyülekezetekbe jöttek össze, mások pedig, akik nem voltak hajlandók az uralkodó állapotokhoz hasonulni, kiváltak és külön csoportokat alakítottak. Ezek erősítették azok sorait, akik kezdettől fogva megőrizték a gyülekezet ősi egyszerűségét. Későbbi századokban is hallunk olyan gyülekezetekről, amelyek hűségesen megőrizték az apostoli tanításokat, és hirdették, hogy a krisztusi bizonyságok szellemi vonala töretlenül halad végig a történelmen az apostoli idők óta. A hívő csoportok Konstantin kora előtt és után, különböző néven tűnnek fel, így többek között kathareusoknak vagy puritánoknak is nevezik őket, de ezeket a neveket nem ők maguk választották, a világ nevezte így őket.” [4]

5.Mi az igazi “eretnekség”? Kik igazán a “szakadárok”?

„A világosság Ura és a sötétség fejedelme között nincs közösség, ugyanígy nem lehet közösség követőik között sem. Midőn a keresztények beleegyeztek abba, hogy olyanokkal egyesüljenek, akik a pogányságból csak félig tértek meg, akkor olyan útra tértek, mely őket mind távolabbra vezette az igazságtól. Sátán ujjongott, mert sikerült neki Krisztus követőinek nagy részét félrevezetnie. Azután hatalmát nagyobb mértékben gyakorolta azok fölött, akiket megcsalt, és arra ösztönözte őket, hogy azokat üldözzék, akik Istenhez hűek maradtak. Ezek az emberek tudták legjobban, hogy hogyan kell ellenállni az igazi keresztény vallásnak, akik valaha védelmezői voltak. Ezek a bukott keresztények egyesültek félpogány barátaikkal és támadásaikat Krisztus tanának legfontosabb pontjai ellen irányították.     
     Kétségbeesett küzdelem kezdődött azok részéről, akik hűek maradtak, hogy ellenálljanak a megtévesztésnek és utálatosságoknak, melyek a papi palást alatt a gyülekezetekbe bejutottak. ... Hosszú és nehéz küzdelem után a hűségesek kis csoportja elhatározta, hogy a hitehagyó egyházzal minden közösséget megszüntet, ha továbbra is vonakodik a tévedésnek és bálványszolgálatnak ellenállni. Belátták, hogy a szétválás feltétlenül szükséges, ha ők maguk Isten Igéjének engedelmeskedni akarnak. Nem tudták a tévtanokat tűrni, melyek lelküket veszélyeztették. Nem akartak olyan példát adni, mely gyermekeik és unokáig hitét veszélyeztetné. A béke és az egység megóvása érdekében ugyan készek voltak arra, hogy az Isten iránti hűséggel összeegyeztethető engedményeket megtegyék. De érezték, hogy a jó alapelvek feláldozása árán megvásárolt békéért drágán fizetnek. Ha az egységet csak az igazság és becsület feláldozása árán biztosíthatják, akkor inkább választják a szakadást, vagy a háborúságot.” [5]

„Aki szándékosan elnyomja a kötelességérzetet, mert hajlamaival ütközik, végül is elveszíti képességét, hogy az igazságot a tévelygéstől megkülönböztesse. Az értelem elsötétül, a lelkiismeret, a szív megkeményedik, és a lélek elkülönül Istentől. Ahol az isteni igazság üzenetét lebecsülik, vagy megvetik, ott az egyházat sötétség burkolja, a hit és a szeretet kihűl, elidegenedés és széthúzás következik. Az egyháztagok érdeklődésüket és tetterejüket világi vállalkozásokra összpontosítják, a bűnösök pedig megtéretlenségük következtében megkeményednek.” [6]

II.A „maradék” jellemző tanításai, magatartása

1.Krisztus-központúság. A Biblia képezi hitük mércéjét.

„A világban szétszórtan lévő gyülekezetek feje az Úr Jézus, hiszen Ő mondja:

• „Ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” Mt.18,20. (Károli fordítás)

Ő adta nekik a Szentírást, amely biztosan vezette őket. Ezért nem tudták megsemmisíteni a gyülekezeteket sem. Amikor az egyik helyen szétszórták őket, máshol újak keletkeztek.” [7]

„... A Zarándok Gyülekezet legbiztosabb kalauza a Szentírás volt a történelmen keresztül, az első pünkösdtől napjainkig és továbbra is mindaddig elégséges lesz, amíg mint sötétben világító lámpa, el nem sápad a visszatérő Krisztus dicsőséges napjának feltámadó fényében. [8]

2.Az egyházhoz való csatlakozás

Az egyházhoz való csatlakozás személyes hitrejutás és önálló döntés alapján történt. Ennek formája a felnőttek alámerítése volt.

„A VIII. században a bemerítő közösségek szinte túlsúlyba kerültek a katolikus egyházzal szemben. Évszázadokon keresztül nagy küzdelem alakult ki a gyermekkeresztelő római egyház és a felnőtt hívőket alámerítő kisebb lelki közösségek között. A harc életre-halálra ment, sok száz és ezer hívő halt meg a bemerítés igazságáért.” [9]

„A keresztség Újszövetség-i gyakorlata: a megtértek bemerítkezése, a későbbi időben is megmaradt. A gyermekkeresztséget Tertullianus említi először egyik írásában 197-ben, amelyben elítéli a halottak és gyermekek keresztelését. Ezt a változást egy olyan tanítás készítette elő, amely már a második század elején kezdődött, és eltért az Újszövetségtől, mert a bemerítés újjászülő erejét tanította.” [10]

3.Testvériség, misszió, kötöttségek

Testvéri kapcsolatok jellemzői Isten egyházának. Mindenki aktív misszionárius. Mentesek a merev, kötött formáktól.

„Bár az egyes gyülekezetek között semmiféle szervezett kapcsolat nem volt, mégis belső egységben voltak egymással, és ezek a kapcsolatok állandóan megújultak azoknak a testvéreknek gyakori látogatása által, akik az igét hirdették közöttük. (Csel.15,36.) Mivel ezeket az összejöveteleket magánházaknál tartották, vagy olyan helyeken, ahol erre éppen lehetőség volt, néha a szabad ég alatt is: külön e célra emelt épületekre nem volt szükségük. A gyülekezeti tagok azon igyekezete, hogy mindenki részt vegyen a szolgálatban, a mozgékonyság és a szervezetlen egység, kiábrázolta az igazi krisztusi életközösséget, és azt mutatta, hogy a Szentlélek valóban bennük lakozik. Ez alkalmassá tette őket az üldözések elviselésére, hivatásuk betöltésére, és arra a feladatra, hogy hirdessék az örömüzenetet az egész világon.” [11]

4.A gyülekezetek egyenrangúak voltak

„Mindegyik gyülekezet közvetlen kapcsolatban áll az Úrral, Tőle kapja megbízatását, és Neki felelős azért, amit tesz (Jel.2, és 3,). Nincs utalás arra, hogy egyik gyülekezet alá volna rendelve a másiknak, vagy hogy valami szervezett egység kötelékébe tartoznának, inkább személyes belső kapcsolat tartja össze őket. (Csel.15,36.) A gyülekezetek legfőbb megbízatása, hogy hirdessék az evangéliumot, az üdvösségről szóló örömüzenetet az egész világon.” [12]

„A római birodalom fokozatosan vetette bele magát a gyülekezetek elleni támadásba: teljes hatalmával arra törekedett, hogy végül is összezúzza és megsemmisítse azokat. 65. körül Péter apostol, majd néhány év múlva Pál apostol is mártírhalált halt. Jeruzsálem lerombolása (i.u. 70-ben) aláhúzta azt a tényt, hogy a gyülekezeteknek nincsen és nem lehet látható feje, vagy központi szervezete itt a földön.” [13]

5.Egyetemes papság

Egyetemes papság elve érvényesült a gyakorlatban.

„Mindenki, aki hittel elnyeri ezt az Életet, az Ő természetét kapja, ezért minden keresztyén természetszerűen misszionárius is, és lelkében hallja a felhívó parancsot: ’Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek ...’ Az Újszövetség nem tesz különbséget papok és laikusok között. Minden szent pap, ezért nincs különbség ’misszionárius’ és ’nem misszionárius’ között sem, minden hívő ’küldve van’, minden hívőnek ’missziója’ van, hogy Krisztus tanúja legyen ezen a világon. A misszionáriusok külön osztályának megteremtése, missziós társaságok alapítása, annak ellenére, hogy nagyszerű munkát végeztek és sokat teljesítettek, olyan dolgok, amiket drágán kellett megvásárolni, mert a keresztyének hatalmas tömegét abban az illúzióban ringatta, hogy nekik otthon nem is kell misszionáriusoknak lenniük. Nem tudatosította bennünk azt, hogy minden keresztyénnek minden körülmények között és mindenben az Urat kell szolgálnia. Az evangélium célja az, hogy a bűnösök szentté változzanak át, és azután hívő gyülekezetté alakuljanak. Minthogy a gyülekezet minden tagja misszionáriusnak hívatott el, így minden gyülekezet ’missziós társaság’, olyan személyek társasága, akik egyetemes kelezettséget vállaltak az evangélium hirdetésére.” [14]

6.Vigyáztak az egyház tisztaságára

„Ezeknek a reformáció előtti közösségeknek a pápai egyházzal szemben három nagy pontjuk volt:

1.  Első dolog volt, hogy a Szentírás szerinti megtértek bibliai gyülekezeteteket alkossanak. Ne maradjanak elkeveredve a nem hívőkkel, hanem lelki közösségekben jelenjenek meg, ahol egymás hite által épüljenek. A pápa viszont halált kiáltott reájuk. A hívők ragaszkodtak ahhoz, hogy a közösségekben csak megtértek legyenek együtt. A pápa azt mondta, hogy ő a feje minden léleknek, sőt magát Krisztus helytartójának nevezte.
2. A másik tétel volt, hogy úrvacsorát csak a közösség tagjainak adtak. A Szentírás szerint ez nem vonatkozik a világra. A pápa viszont azt mondta, hogy mindenkinek ki kell adni az úrvacsorát, vagyis az ostyát. Nem helyeselte, hogy az ostya helyett kenyeret és bort adtak. Ez is halálos ellentét volt.
3. A harmadik nehéz kérdés volt a keresztség. A pápa szerint a világ, s benne az egyház, az övé. Be kell tehát szervezni már 8 napos korában az újszülöttet, hogy az övé maradjon. ... A hívők azt mondták, hogy a Szentírásban nem olvasunk keresztségről hit nélkül. Nincs példa sem az Írásban, arra, hogy ne előzte volna meg a keresztséget a hit.

Jegyezzük meg, hogy a bibliai közösségek az apostoli idők óta ezt a hármas igazságot képviselik. Ez okozza a nagy ellentétet. Az új protestáns egyházak is ezért a három dologért üldözték a közösségeket.” [15]

„... Ebben a küzdelemben a keresztség és az úrvacsora kérdése azért vált olyan nagy fontosságúvá, mert az igazi gyülekezetben éppen ezek jelölik azt a szakadékot, amely a Krisztus gyülekezetét a világtól elválasztja, míg a nemzeti vagy államegyházban e két dolgot a világ és az egyház áthidalására használják azáltal, hogy a gyermekkeresztség bevezetésével és az úrvacsora válogatás nélküli kiszolgáltatásával fölöslegessé tették a benne részesülők személyes hitét. A papság, azt állítva, hogy a szertartások elvégzésére egyedül ő illetékes, hit és lelkiismeret dolgában uralmi rendszert teremt magának, amely az állammal összeműködve lehetetlenné teszi a szabad gyülekezetek létezését. Az így kialakuló nemzeti egyház átfogó, sokakat befogadó szervezet, és sokféle felfogást is magába foglalhat. Magába fogadhat hitetleneket is, szemet huny sok nyilvánvaló visszaélés felett, sőt még azt is megengedi, hogy papjai ne higgyenek a Szentírásban: ugyanakkor azt nem tűri el, hogy a bibliai bemerítkezést gyakorolják, vagy mint Krisztus tanítványai egymás társaságában vegyenek úrvacsorát, mert tudták, hogy ezek alapjaiban ingatják meg az államegyházat. Az alapvető különbség nem a szertartásokban, hanem az egyház értelmezésében rejlik.” [16]

7.Elhatárolódás a világi hatalomtól

„Amikor a korai gyülekezet kapcsolatba került a római világbirodalommal, az összeütközés elkerülhetetlenné vált: megindult a küzdelem, és ebben a szellemi küzdelemben a birodalom erőforrásai kimerültek, mert világi fegyverekkel nem lehet legyőzni a lélek embereit, azokat, akik ellenállást nem szerveztek, bosszút nem álltak, mégis az Úr Jézus iránt érzett szeretetük és hűségük erőt adott számukra minden próba elviselésére.      
    Ha voltak is emberi gyarlóságból fakadó eltérések a gyülekezetek közt a hitelvek értelmezésében és annak gyakorlásában, a szenvedésben és a bűn feletti győzelemben végül is mindnyájan egyesültek. Bár a keresztyének elismerten jó alattvalói voltak a császárnak, hitük nem engedte, hogy a császárnak mint Istennek áldozzanak, vagy őt és egyéb bálványokat Istenként imádják. Ezért hűtlen polgároknak tekintették őket, és amilyen mértékben a bálványimádás behatolt a nép mindennapi életébe, vallásába, üzleti életébe és szórakozásaiba, olyan mértéken kezdték gyűlölni őket a világból való elkülönülésük miatt. Szigorú intézkedéseket hoztak ellenük, kezdetben csak helyenként és alkalomszerűen, de az I. szd. végén már törvénytelen dolog volt keresztyénnek lenni: az üldözés rendszeressé vált, és kiterjedt az egész római birodalomra. ...” [17]

„Krisztus tanítványai minden időben kifejezésre juttatták, hogy az egyház és állam uniója ellentétben áll a Szentírás tanításaival. Az egyház az államhatalmat mindig arra használta fel, hogy elnyomjon minden más véleményt és szemben álljon azokkal, akik vonakodtak követeléseit teljesíteni.” [18]

„... A Zarándok Gyülekezet elkülönül a világtól: a világban van ugyan, de a világ nincs őbenne. Soha nem válik földi intézménnyé. A világ számára tanúbizonyság, és mint áldás van jelen abban, a világ azonban, amely Krisztust megfeszítette, nem fog megváltozni. A tanítvány tudja ezt, de boldogan vállalja Mestere sorsát! [Mráz Gusz1] [19]

8.Adventvárás

„Krisztus mennybemenetele után az Olajfák hegyén tartózkodó angyalok megismételték a tanítványoknak az Ő eljövetelének ígéretét:

• Galileabeli férfiak, mit álltok nézve a mennybe? Ez a Jézus, aki felviteték tőletek a mennybe, akképpen jő el, amiképpen láttátok őt felmenni a mennybe. Csel.1,11. (Károli fordítás)

Pál apostol pedig a Szentlélek sugallatára tanúsítja:

• Mert maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből: és feltámadnak először a kik meghaltak volt a Krisztusban; azután mi, akik élünk, akik megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt a felhőkön az Úr elébe a levegőbe; és ekképpen mindenkor az Úrral leszünk. Thess.I.4,16. (Károli fordítás)

A pátmoszi próféta pedig mondja:

• Íme eljő a felhőkkel; és minden szem meglátja őt, még a kik őt által szegezték is; és siratja őt e földnek minden nemzetsége. Jel.1,7. (Károli fordítás)

„Az Úr eljövetele, őszinte követőinek mindenkor boldog reménység volt. ... A börtönökből, a kínpadról és a nyaktiló alól, ahol a szenteknek és a vértanúk bizonyságot tettek az igazságról, és évszázadokon át napjainkig hallhatjuk hitüknek és reménységüknek ezt a kifejezését. Egyikük mondotta: ’Krisztus személyes feltámadása és ebből kifolyólag az övéinek feltámadása az Ő eljövetelekor bizonyos.’ ... Készek voltak a halálba menni, hogy ’szabadon feltámadjanak’. Örömmel néztek az Úr megjelenése elé a ’felhőkben az Ő atyjának dicsőségébe’, hogy az igazaknak az Ő országának idejét elhozza. A waldensek ugyanezt hitték. Wicliffe várakozva nézett az Üdvözítő megjelenése elé. ... Luther kijelentette: ... A nagy nap közeleg, amikor a borzalom országa elmúlik.’ ’Ez a megöregedett világ közel jár végéhez’ – mondotta Melanchton.” [20]

III.Kik alkották a „maradékot” a hét egyháztörténeti időszakban?

1.Efézusi (apostoli kor 100-ig) és a

2.Szmirnai korszak. (A vértanú egyház  II. III. szd.)

(Nagy küzdelem 36-41-ig.)

• Az Efézusbeli gyülekezet angyalának írd meg:
                              Ezeket mondja az, aki az ő jobb kezében tartja a hét csillagot, aki jár a hét arany gyertyatartó között:  
                              Tudom a te dolgaidat, és a te fáradságodat és tűrésedet, és hogy a gonoszokat nem szenvedheted, és megkísértetted azokat, a kik apostoloknak mondják magokat, holott nem azok, és hazugoknak találtad őket; És terhet viseltél, és béketűrő vagy, és az én nevemért fáradoztál és nem fáradtál el.  
                              De az a mondásom ellened, hogy az első szeretetedet elhagytad.  
                              Emlékezzél meg azért honnét estél ki, és térj meg, és az előbbi cselekedeteket cselekedd; ha pedig nem, hamar eljövök ellened, és a te gyertyatartódat kimozdítom helyéből, ha meg nem térsz.         
                              De az megvan benned, hogy a Nikolaiták cselekedeteit gyűlölöd, a melyeket én is gyűlölök.     
                              Akinek van füle, hallja, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek. A győzedelmesnek enni adok az élet fájáról, a mely az Isten paradicsomának közepette van. Jel.2,1-7
• A Smirnabeli gyülekezet angyalának pedig írd meg: Ezt mondja az Első és Utolsó, aki halott vala és él:        
                              Tudom a te dolgaidat és nyomorúságodat és szegénységedet (de gazdag vagy), és azoknak káromkodását, a kik azt mondják, hogy ők zsidók, és nem azok, hanem a Sátán zsinagógája. Semmit ne félj azoktól, a miket szenvedned kell: Íme a Sátán egynéhányat ti közületek a tömlöcbe fog vetni, hogy megpróbáltassatok; és lesz tíz napig való nyomorúságtok.    
                              Légy hív mind halálig, és néked adom az életnek koronáját. Akinek van füle, hallja, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek. Aki győz, annak nem árt a második halál. Jel.2,8-11.
• Jellemzés, korkép:

Összeütközés a kereszténység és a római birodalom között.

„... A római birodalom világa pogány volt. Mi volt a pogányság álláspontja a kereszténységgel szemben? Ez mindjárt eleinte világos lett. Alig alakult meg a közösség, a pogányság már meg is támadta. A keresztényeket okolták Róma felgyújtásáért (i.u. 64-ben) és a közösség tagjainak nagy része irtózatos kínzások között esett áldozatául a bosszúra szomjas néptömegeknek. ... A keresztényekről a megejtett vizsgálat útján kitűnt, hogy ártatlanok. Mégis kivégezték őket. ’Gyűlölet az egész emberiség ellen’ ez volt a bűnük. A szeretet vallása a rómaiak szerint a gyűlölet vallása volt. És ami a legcsodásabb, az ő szempontjukból ez nem is volt egészen igazságtalan ítélet.   
                 A római ember városának és birodalmának örök életében hitt. E hiten alapult honszeretete. A keresztény ember azonban a ’város’-nak, a birodalomnak és az egész föld kerekségének elmúlását hirdette. Azt hitte, hogy csak egy ország lehet örök: Krisztus országa, az Isten országa. Az első közösség még azt is hitte, hogy közvetlen közelben itt van a világ vége. A hívők szemükkel látták Krisztust, aki feltámadott a halálból. ... Azt remélték, hogy a római birodalom el fog veszni, hogy eljöhessen isten országa. Ez volt az ő hazaárulásuk, ’gyűlöletük’ a római birodalom és így az egész emberiség ellen.         
                 Róma (a pogányság) és a kereszténység, szemben állottak egymással. Az antik pogányság szerint a legbecsesebb az állam volt. Az erkölcsi erény azonos volt az állam érdekét szolgáló tevékenységgel. A közért élni, a közért meghalni, ez volt minden. Ezért volt a pogányság legutolsó és legtökéletesebb kifejezése a császári kultusz, melyet a Kelet ősi szokásából vett át a római világbirodalom. A római birodalomban az állameszme megtestesülése: a császár. A császárnak emelt oltár tulajdonképpen a pogányság legfelsőbb erkölcsi hatalmának, az államhatalomnak imádására szolgált. A kereszténységben olyan felfogás lett az uralkodó, mely tekintet nélkül és határozottan megvetette, nem csupán a bálványimádást, hanem a császárnak, azaz államhatalomnak imádását is. A keresztény számára nem ez a hatalmas Caesar, nem ez a római birodalom és nem a római nemzet volt a legfőbb. Ám a keresztény számára a legfőbb általában nem e világból való. Az ő vágyakozása valami jobb cél felé fordult. A kereszténységgel új világfelfogás jött a történelembe, és nyíltan küzdelemre hívott, - oly világfelfogás, mely a földi javak viszonylagos értéktelenségét hirdette a földöntúli javakkal szemben, amely megadta a császárnak, ami a császáré, de egyszersmind megkívánta adni Istennek, ami istené. És ez a keresztény világfelfogás számot tartott arra, hogy az általánosan érvényes világfelfogás legyen. ...   
                 Ezért volt a kereszténység antik pogány értelemben államveszélyes. Az antik állameszmének alapja, a korlátlan és korlátozhatatlan az embernek egész külső és benső életét befoglaló államhatalom volt veszélyeztetve. Meg volt támadva antik értelemben maga az erkölcs, azaz a köznek, mint a legfőbb jónak a szeretete. Néró császár erőszakosságában a pogány néptömegek vak dühében, ’az emberiség gyűlöletével’ megvádolt keresztények ellen természetszerűen megnyilvánult az állameszmének ösztöne, amelyről joggal hitték, hogy legmélyebb mivoltában veszélyeztetve van.” [21]

2. A hanyatlás első jelei

Ebben az időszakban már a hanyatlás első jelei mutatkoznak, amelyekből kiteljesedik a romlás a következő korszakban. (Papi rend, különböző nézetek: pl. a gnoszticizmus.)

3.Pergamumi korszak (A kiegyezés kora 538-ig.)

N. k. 41-44-ig.

• A Pergámumbeli gyülekezet angyalának írd meg: Ezt mondja az, a kinél a kétélű éles kard van:
                              Tudom a te dolgaidat, és hogy hol lakol, a hol a Sátán királyiszéke van; és az én nevemet megtartod, és az én hitemet nem tagadtad meg Antipásnak, az én hű bizonyságomnak napjaiban sem, aki megöleték nálatok, a hol a Sátán lakik.     
                              De van valami kevés panaszom ellened, mert vannak ott nálad, a kik a Bálám tanítását tartják, aki Bálákot tanította, hogy vessen botránykövet az Izráel fiai elé, hogy egyenek a bálványáldozatokból, és paráználkodjanak. Így vannak nálad is, a kik a Nikolaiták tanítását tartják, a mit gyűlölök.  
                              Térj meg: ha pedig nem, ellened megyek hamar, és vívok azok ellen számnak kardjával. Akinek van füle hallja, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek.       
                               A győzedelmesnek enni adok az elrejtett mannából, és adok annak fehér kövecskét, és a kövecskén új írott nevet, a melyet senki nem tud, csak az, aki kapja. Jel.2,2-17.
• Jellemzés korkép:

A Szentlélek irányítása helyett emberi befolyás érvényesül.

„Emberi szervezés és vallásos külsőség lépett a Szentlélek ereje és munkája helyébe. A Szentírás irányító szerepe is háttérbe szorult az egyes gyülekezetekben. Ez az átalakulás lépésről lépésre történt, de voltak sokan, akik nem követték ezt az utat. Eleinte még nem követelték, hogy egyik gyülekezet ellenőrizze a másikat, csupán kisebb gyülekezetek kérhették a nagyobbat, küldjön ’választott férfiakat’, hogy segítsék őket fontosabb kérdésekben.” [22]

2. A papság uralma a nép fölött. (Nikolaitizmus)

„Miközben az egyház a tömegek széles köreiben elterjedt, alábbhagyott az erkölcsi szigorúság, és sok esetben meglazult a gyülekezeti fegyelem. 200 körül a római püspök által uralt egyház egészen más valami volt, mint az őskeresztény közösség. Az egyes gyülekezetek a parancsokat osztogató egyházi vezetőség joghatósága alá tartoztak. A születőben lévő katolikus egyház ismérvei: a papi hierarchia, a mágikus-misztikus sakramentalizmus ...         
                 A második század második felében egyes hitközösségekben még fennállott az apostoli őskeresztyén időkből örökölt egyszerűbb rend, ezeket a gyülekezeteket azonban a nagy egyház üldözte. A történelem folyamán sok helyeslőre talált az a római katolikus tan, amely szerint az egyházi intézmény, a papi hatalom és a sakramentumi liturgia már az őskeresztyénségben döntő jelentőségű vonás volt. A protestáns részről is sokan magukévá teszik azt a felfogást, hogy az egyház a felszentelt tisztségviselők és kultuszcselekmények által hordozott csodálatos kegyelmi intézmény. Ez az egyházfogalom az Újtestamentumtól és annak gyülekezeteitől merőben idegen.” [23]

„Az ’idősek’ a községben (presbiterek) alárendeltjei lettek az egy, a község által megválasztott ’püspök’-nek. – Ez az egyetlen püspök – ez a legfontosabb, aki a község választása által, Istentől hivatottak most egyedül jogosult arra, hogy mint az eklézsia szerve, cselekedjék, és ennélfogva ő az eklézsia fennállásához és cselekvéséhez, nélkülözhetetlen. A község gyülekezeteiben legelső sorban őt illeti meg a szó (mást csakis az ő engedelmével), őt illeti meg a keresztelés és az Úrvacsora elvégzése, (mást csakis az ő beleegyezésével). A püspök (vagy az ő megbízott helyettese) nélkül a község nem ünnepelhet Úrvacsorát, nem történhetik felavatás, hivatalátruházás és semmiféle olyan cselekedet, amelyhez az eklézsia (a kereszténység, az egyház) hatalma szükséges. Ahol püspök van, csakis ott van az eklézsia. Az egyház cselekvői képessége egyedül a püspök birtokában van. Az általános papság apostoli értelemben megszűnt. A püspök alatt szolgálnak a presbiterek, mint segédei és helyettesei és ezáltal, bár korlátoltan, ők is részesülnek a püspök papi jellegében. Az összes hívők általános papságának helyébe egy papirend külön papsága lép (a püspök és a presbiterek).           
                 Az egyháznak (eklézsia) most már nincsen a hívők minden gyülekezetében képviselője, hanem csak az olyan gyülekezetben, melyben püspök van és presbitérium. Krisztus már nincs mindenütt jelen, ahol ketten vagy hárman gyülekeztek az Ő nevében, hanem csakis ott, ahol a püspök van és a presbiterek. A keresztény ember, hogy teljes legyen a Krisztussal való közössége, és hogy érvényes legyen a keresztelés és Úrvacsora elnyerése, most a püspökkel és presbiterekkel való közösségre szorul.” [24]

„... Az Úr haláláról való megemlékezés módja is megváltozott. Az egyszerű kenyértörés és a bor helyébe – ahogy azt a tanítványok egymás közt eleitől fogva gyakorolták – egy titokzatos szertartás lépett, amelyet a pap végzett, s amely még növelte a különbséget a papság és a ’be nem avatott’ nép között. Egy papi rendszer alakult ki püspökkel az élén. Ezek felett a metropoliták álltak, akik már nagy területek parancsoló urai voltak.” [25]

„A ’laikus’ szó a nép nyelvében először a 12-13. szd.-ban jelentkezett, és a latin ’laicus’ szóból kölcsönözték, amely a görög ’laos’ szógyökér ’laikos’ melléknévi alakjából származik a Bibliában is használatos kifejezési formájában. ... Már a korai középkorban majdnem kizárólagosan a ’clericus’ (papi rend) szó ellentéteként használták a ’laicus’ szót. ...  
                 Azokat az embereket, akik a világban mindennapi foglalatosságukat végezték, laikusoknak nevezték, [26] hogy ezzel különböztessék meg őket a klérustól, vagyis azoktól, akik a világtól elkülönültek.                
                 Összehasonlítva a papság magasabb, örök és fölérendelt rendjével, mint minden mást, ami a szekuláris területhez tartozik, az egyház ezt is mélyen leértékelte. Ez a bibliaellenes megosztás épp úgy tükörképe volt a görög filozófiának, mint az a hamis dualizmus a gonosznak nevezett test és a halhatatlan lélek között, amely mint tanítás hamar népszerűvé vált az egyházban.         
                 A 12. és 13. századtól ezt a kifejezést, hogy 'laikus', csak ebben a negatív értelemben alkalmazták, úgyannyira, hogy Gratian /1160/ ezt írhatta: 'A keresztényeknek kétféle fajtája van' A 12. szd. végén Tourna István /1203/ püspök hasonlóképpen kétféle keresztényről, mégpedig egy alsóbb - és egy magasabb rendűről beszélt, akiknek földi léte egymástól különbözik, és majd végül a mennyben is különböző jutalmuk lesz. Ettől az időtől kezdve a klérus nemcsak mint más fajta különbözött a laikusoktól, hanem úgy is tekintették, mint az egyház felsőbb rendű és kiválóbb elemét, amely különös előjogoknak és tekintélynek örvendett minden vonatkozásban. …  
                 Luther élesen reagált a keresztények ilyen - klérusra és laikusokra - történő fonák osztályozása ellen. Vitairatában 'A német nemzet keresztény nemességéhez. A keresztény rend megjobbulásáról' - amelyben annak a ténynek a kihangsúlyozásáról ír, hogy Isten az Ő művét a laikusok által végzi, ezt mondja:

'Krisztusnak nincs két vagy kétféle teste, egy világi és egy lelki … mert ami a keresztségből előjött, az azzal dicsekedhet, hogy ő már pappá lett szentelve…'

A reformátorok újólag hirdették a bibliai és az őskeresztény tanítást a hívők egyetemes papságáról. Egyértelműen eljutottak arra a végkövetkeztetésre, hogy a gyülekezet minden tagjának egyenlő módon része van az istentiszteletben, a misszióban és a gyülekezet vezetésében. És amint az őskeresztény gyülekezet, úgy a reformáció egyháza is egy laikus mozgalom volt. 
                 Kálvin, a reformáció egyik nagy vezére, sohasem lett felszentelve a papi szolgálatra. Amint ez különös módon észre is vehető: az a középkori római katolikus elképzelés, miszerint a laikusok csoportja élesen elválik a klérustól és annak alá van rendelve - ha nem is lelkileg, de legalábbis ismeretben és az igazság megértésében, valamint az egyházi méltóság vonatkozásában - túlélte a reformációs ébredést, és a laikusok szerepének jelentőségéről ismét bevezetett bibliai tanítást.
                 A protestáns egyházak maguk is klerikalizálódtak. A felszentelt pap vagy prédikátor eltávolodott az 'egyszerű' gyülekezeti tagtól, mivel egy egészen különleges osztályhoz, a klérushoz tartozott, amelyet Isten a bölcsesség különös mértékével, különleges munkával és hatalommal bízott meg. [27]

"Hasonlóképpen a középkori laikusmozgalmakhoz, amelyek ellene fordultak a papság bibliaellenes jogainak, monopóliumának, mint pl. a valdensek, a keresztény testvérgyülekezetek, vagy a különböző rendek, amelyeknek tagjai a betegek ápolására szentelték életüket -, a reformáció idején, a protestantizmuson belül is születtek laikusmozgalmak, amelyeknek az volt a célja, hogy a laikusok bibliai szerepének ismét érvényt szerezzenek, és élettel töltsék meg szolgálatukat. A pietizmus nagy missziós mozgalma és az advent ébredések ilyen laikus mozgalmak voltak. Néhányak közülük a későbbi idők folyamán átalakultak független egyházakká vagy közösségekké és nagy mértékben elveszítették a gyülekezetről alkotott bibliai szemléletüket. A H. N. Adventista  Egyház sem képez itt kivételt. " [28]

„A kereszténység, amely meghódította a Római Birodalmat, nem kiváló prédikátorai által tűnt ki, akik a hallgatók nagy tömegeihez beszéltek. Háztartási alkalmazottak és munkások hirdették Krisztust szolgálatuk által, egyszerű földtulajdonosok, kereskedésük közben, stb. Sokkal inkább egy laikus mozgalom volt az, amelyben minden megkeresztelt tagnak része volt a gyülekezet életében, missziójában és a vezetésben. A kapott képességeknek megfelelően voltak különböző szolgálatok, de nem volt válaszfal a prédikátorok és a gyülekezeti tagok között.         
                 Mihelyst a gyülekezet elveszítette biblikus szemléletét a laikusok szerepéről, zuhanásszerűen visszaesett a missziós tevékenység. Ezzel azonban a gyülekezet megszűnt gyülekezet lenni, mert Isten missziós munkára hívta el népét. ...     
                 Hasonló helyzetet látunk az adventista gyülekezetekben is. Amikor a közösség lényegében egy laikusmozgalom volt, és a ’laikusok’ feladatáról a tagoknak tiszta látásuk volt, akkor a gyülekezetek gyorsan növekedtek. ... Midőn 1901 után a laikusok szerepének bibliai jelentősége elmosódott, és kifejlődött az egyház struktúrája, amelynek középpontjában volt a felszentelt prédikátor, erősen csökkent a gyülekezetek missziótevékenysége.” [29]

„Milyen fonák dolog tehát a laikusokat szembeállítani a felszentelt prédikátorokkal! Az Új Testamentum és az őskeresztény gyülekezetek csupán azokkal tekintették ellentéteseknek a "laikusokat", akik nem fogadták el Krisztust, tehát pogányok voltak. Semmi különbség sem volt tehát alsóbbrendű és felsőbbrendű, pap és laikus, aktív és passzív gyülekezeti tag között. Azokat, akik keresztségi fogadalom által elkötelezték magukat a Krisztus és Sátán közötti harcra, valamennyiüket laikusoknak nevezték. Elvileg, a keresztség által minden tag az apostolok követője lesz /ami a tekintélyt és a papságot illeti/, és egyenlőképpen részük van az istentiszteletben és a prédikálás szolgálatában, a missziószolgálatban és az egyháznak adott lelki adományokban.” [30]

Kik tehát a laikusok? Mindazok, akik engedelmeskednek Jézus Krisztus felszólításának:

• „Fussatok ki belőlük én népem” (laos). Jel.18,4.

Azaz, szakadjatok el azoktól, akik nem hisznek bennem.

„Mindazok ’laikusok’, akik Krisztusban hisznek, és általa megigazultak. A ’laikusokhoz’ való tartozandóság jele a keresztség az Újtestamentumban. ...     
                 Csak az elvi egyértelműség és egyenlőség hátteréből tesz különbséget az Újtestamentum a laikusok körén belül a szolgálatokban, valamint a különböző lelki ajándékokban, feladatokban és funkciókban, amint azt Rm.12,3-8. Kor.I.12,4. és Ef.4,7-16-ig olvashatjuk.

                 Ezekben az Igékben három szempont egészen világos.    
                 Mindenek előtt a gyülekezetet úgy értelmezi, mint egy oszthatatlan egységet, amelyben egyenlőség van. A 'laikusok', Isten népe egy oszthatatlan egészet képeznek. 'Laos': Krisztus teste.          
                 Másodszor, a különleges lelki ajándékok Isten népe - a laikusok - egészének adatott, és nem csupán az egyes embereknek, személyes felhasználásra. Az ajándékok a gyülekezeté és ezért azt, aki prédikál, nem választják el attól, akinek a gyógyítás, a vezetés, a tanítás vagy a hit ajándéka adatott.      
                 Isten a prédikátori szolgálatot …az Ő népének egészére - a laosra, 'laikusok' gyülekezetére - bízta. A lelkigondozó és prédikátor, a tanító és a vezető különleges feladata abban áll, hogy a gyülekezetet /laikusokat/ felkészítse és erősítse feladatának teljesítésében. A különleges szolgálat tehát csak az, hogy a gyülekezetet segítse, és nem fordítva, amint azt általában feltételezzük.” [31]

(Ezzel az utóbbi idézettel jócskán előre léptünk időben, de azért láttam mégis fontosnak ismertetését, hogy kitűnjön: egy-egy eszmei tévedés, egy-egy kisiklás az igazság vonaláról, milyen messzemenő következményekkel jár, és mennyire nehezen lehet kigyomlálni egy-egy téveszmét az emberek tudatából. Évszázadok szemléletét, még jelen gyakorlatunkat is megfertőzte a „nikolaitizmus” tanítása, amely az ősegyházból veszi eredetét.)

3. Az egyház elveszítette belső tisztaságát

„Amíg az egyház távol tartotta magát a világ csábításaitól, erőteljes bizonyságot tett Krisztusról a világ előtt, és állandóan vonzotta a megtérőket szent közösségébe. De amikor a Szentlélek irányítása megszánt, és helyette az emberi rendeléseket tartották irányadónak, az egyház meggyengült, hamarosan teljesen hozzákapcsolódott az államhoz, beszennyeződött és megromlott. A papság szégyenérzet nélkül, hasonlóan az udvari tisztviselőkhöz, jövedelmező állásokért és a hatalomért kezdett versengeni, a gyülekezetekben pedig, ahol az istentelen elemek kerekedtek felül, az emberek anyagi előnyökért vallották magukat keresztyénnek. Az egykor üldözött egyház tisztasága beszennyeződött, és teljesen a világhoz hasonult, s ebben a megerőtlenedett állapotában nem volt többé képes meggátolni a civilizált világ mélybe zuhanását.” [32]

4. Az egyház és állam összekapcsolódása, szövetsége

„Krisztus tanítványai minden időben kifejezésre juttatták, hogy az egyház és állam uniója ellentétben áll a Szentírás tanításával. Az egyház az államhatalmat mindig arra használta fel, hogy elnyomjon minden más véleményt, és szembeszálljon azokkal, akik vonakodtak követeléseit teljesíteni.” [33]

„Az egyház – Nagy Konstantin után, azáltal, hogy összenőtt az államhatalommal, - üldözött egyházból üldöző egyházzá lett.” [34]

5. Maradtak hűségesek ekkor is!

„Ezekben a sötét esztendőkben azonban fennmaradt valami, ami egyedül hozhatott megújulást, és ez a Szentírás volt, amely munkálkodni kezdett az emberek szívében, erőt s világosságot adott a tévedések felismerésére és az isteni világosság felragyogtatására. Mindig voltak gyülekezetek, amelyeknek a Szentírás a hit és igazság zsinórmértéke volt, és követendő minta a hívő egyéni és gyülekezeti életében. Bár életük el volt rejtve a világ elől, megvetettek voltak, hatásuk mégis igen jelentős volt, és minden időben meghozta gyümölcsét.” [35]

4.Thiathirai korszak. (Az elrejtőzött egyház.) (1517-ig)

N. K. 45-111-ig

Küzdelem az Igazságért Valdensekről: 485/5 486/1.2. Husz Jánosról 487/3.

• A Thiatirabeli gyülekezet angyalának pedig írd meg: Ezt mondja az Isten Fia, akinek szemei olyanok, mint a tűzláng, és akinek lábai hasonlók az izzó fényű érchez:  
                              Tudom a te dolgaidat, és szeretetedet, szolgálatodat, és hitedet és tűrésedet, és hogy a te utolsó cselekedeteid többek az elsőknél.   
                              De van valami kevés panaszom ellened, mert megengeded amaz asszonynak, Jézabelnek, aki magát prófétának mondja, hogy tanítson és elhitesse az én szolgáimat, hogy paráználkodjanak és a bálványáldozatokból egyenek. Adtam néki időt is, hogy megtérjen az ő paráználkodásából; és nem tért meg. Íme én ágyba vetem őt, és azokat, a kik vele paráználkodnak, nagy nyomorúságba, ha meg nem térnek az ő cselekedeteikből. És az ő fiait megölöm halállal; és megtudják a gyülekezetek mind, hogy én vagyok a vesék és szívek vizsgálója; és mindeniteknek megfizetek a ti cselekedeteitek szerint. Néktek pedig azt mondom és mind a többi Thiatirabelieknek is, a kiknél nincsen e tudomány, és a kik nem ismerik a Sátán mélységeit, a mint ők nevezik: nem vetek reátok más terhet, hanem a mi nálatok van, azt tartsátok meg addig, míg eljövök.    
                              És aki győz, és aki mindvégig megőrzi az én cselekedeteimet, annak hatalmat adok a pogányokon; És uralkodik rajtuk vasvesszővel, mint a fazekas edényei széttöretnek; a miképpen én is vettem az én Atyámtól: És adom annak a hajnalcsillagot. Akinek van füle, hallja, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek. Jel.2,18-29.
• A keleti egyház később fajult el

„A keleti egyházak tovább őrizték meg egyszerűségüket és újszövetségi jellegüket, mint a nyugatiak. Még a harmadik században sem alakult ki a különálló gyülekezetek szervezett rendszere, és a birodalom sem volt felosztva egyházmegyékre (egy egyházon belül több püspök is lehetett egy időben). Az egyházak buzgón és eredményesen végezték a térítés munkáját, és mindig távolabbi vidékekre vitték az evangéliumot.” [36]

2. A katolikus egyház reformerei e korszakban

(a.)Savonarola 1452-1498.

 „Savonarola Girolamo a reformáció itáliai hírnöke Ferrarában született 1452-ben. Nagyatyja orvostudományi professzor, atyja pedig kereskedő volt, anyjáról, Ilonáról azt jegyezték fel, hogy mélyen vallásos lélek volt. Girolamo szülői otthonban komoly keresztyén nevelésben, majd később a ferrarai egyetemen széles humanista műveltségben részesült. Először orvosnak kézült, majd a költészetre adta fejét. De a reneszánsz ijesztő erkölcsi romlottsága, melyet környezetében tapasztalt, más gondolatokat ébresztett benne. Elkezdte a Bibliát olvasni, különösen az Ótestamentum prófétái gyakoroltak rá igen nagy hatást.

"Szívemben azt a valóságos tényt forgatva, hogy mi feltartóztathatatlanul vad iramban rohanunk a halál felé" - írta később -, arra az elhatározásra jutottam, hogy mindent félretéve, szemem előtt kell tartanom az ember mulandóságát, és hogy erre minden erővel fel kell készülni. Szívemet ellenállhatatlan vágy égette a mennyei haza iránt és elhatároztam, hogy örökre eljegyzem magamat az én Urammal a Jézus Krisztussal. Határozottan meggyőződtem arról, hogy megtaláltam az én Uram mezején a drága kincset, mindent eladtam és megvásároltam a mezőt."

1475-ben átlépte a dominikánus szerzetesrend kolostorának küszöbét, először Bolognába, majd innen Firenzébe, Dante, Petrarca és a Mediciek híres városába ment.        
     Firenze ebben az időben a reneszánsz központja volt. A külső ragyogás mellett ott éktelenkedett a gonoszság és az erkölcstelenség. A templomokban aludtak, színjátékokat mutattak be, erkölcstelen dalokat énekeltek. Parázna élvezetekkel szórakoztak és gúnyolták az Istent. A város borzalma pedig a megromlott gyermekek sokasága volt. E romlás kellős közepén lépett fel Savonarola ítéletet hirdető beszédeivel, melyek így dörögtek, mint a mennydörgés, és sisteregtek, mint a villám. "Krisztus és az apostolok kora óta ember még úgy nem szólt, mint ő" -jegyezték fel róla. Nem egyszer 15000 hallgatója is volt. Sovány, szikár alakja, magas homloka alól elővillanó szemei, szájának kemény vonásai törhetetlen akaraterőről tettek tanúságot. Kezében, szokása szerint, elefántcsontból készült emberi koponyát hordott, emlékeztetve ezzel is a halálra, mivel szüntelenül várta az erőszakos halál érkezését. A nap óráiból csak négyet töltött alvással, az éjszaka hátralévő részében imádkozott és önvizsgálatot tartott. 
     Megtérésre hívó prédikációi nemsokára politikai színezetet is öltöttek. A következmények nem várattak sokáig magukra. 1494-ben elűzték a Medicieket és Firenze egyeduralkodó királyának Jézus Krisztust jelentették ki. A város . megtért, A kereskedők megváltak hamis úton szerzett vagyonuktól, az élvezeteket egyházi éneklés és áhítatos gyakorlatok váltották fel, a könnyelmű szellemet terjesztő könyveket, díszeket és álarcos jelmezeket a téren elégették. A városi lakosság erkölcsi élete felett szigorú felügyeletet gyakoroltak. Ez a magújult élet azonban csak nagyon rövid ideig tartott. Az élvezetekhez hozzászokott firenzeiek legnagyobb részének ez is csak egyfajta jelmezes mulatságnak számított: csak játszották a megtérést. Savonarola ezenfelül még VI. Sándor pápával is nézeteltérésbe keveredett: a pápa ugyanis politikai támogatást keresett Franciaországban és Savonarola nem volt hajlandó a pápa által vezetett itáliai politikai szövetséghez csatlakozni. Mivel továbbra is folytatta lelki hadjáratát, sőt egyre szenvedélyesebben támadt az elvilágiasodott egyházra, VI. Sándor egyházi átokkal fenyegette meg az egész várost. Savonarola pártfogóinak csapata egyre kisebbedett. Egyik tanítványa azzal akarta ügye igazságát bizonyítani, hogy késznek mutatkozott arra is, hogy tűzön megy át. Meghatározott napon hatalmas máglyát raktak. Savonarola barátai követelték, hogy a tűzön keresztülmenő jobb kezében a Megfeszített képét, balkezében pedig a megszentelt úrvacsorai ostyát tartsa. Ebbe azonban nem mentek bele. Ezenfelül még szörnyű vihar is kerekedett. A csoda elmaradt. Erre a feldühödött tömeg, hamis prófétának bélyegezte Savonarolát. Kolostorát megtámadták, öt magát pedig fogságba vetették. A kihallgatások során többször megkínozták. Hamis jegyzőkönyvek alapján halálra ítélték, és 1498. május 28-án két másik társával együtt a város terén megégették.    
     Savonarola mindenekelőtt szigorú erkölcsi újító volt, ki erősen emlékeztetett az Ótestamentum prófétáira. Csak fogsága idején írt elmélkedéseiben közeledik a reformáció evangéliumi szelleméhez. Máglyája lángjai a reformáció hajnalhasadását jelentették. Luther előtt járt Keresztelő Jánosnak vagy Mózesnek mondható, ki látja ugyan a megígért földet, de lábát nem teheti be arra. Mégis micsoda átszellemült szeretet éghetett a Megváltó iránt az ő misztikusságra hangolt szívében!”

Lauri Pohjanpää: Bizonyságtevők fellege (Egyháztörténeti arcképcsarnok) 143- 145.

(b.)Assisi Ferenc 1182-1226. (és utódai)

„Assisi Ferenc 1182-ben született. ... Az eleven, gondtalan és pazarló, a mindig pompás ruhákba járó jómódú otthon gyermeke Assisi város nemes ifjúságának vezére lett a szórakásokban és a könnyelmű örömökben. Az apának tetszett a fiú főrangú társasága, ha gyakran össze is vonta szemöldökét fia pazarló költekezése miatt. Az anya azonban, kiben még maradt valami lelki bölcsesség, remélte – miként egykor Augustinus anyja is -, hogy a fiából egyszer mégiscsak keresztyén lesz. A fiatal Ferenc jó szívére vall, hogy az első szembejövő koldusnak odaadta minden pénzét, néha még a ruháját is. ... Húsz éves korában részt vett egy az assisiak által kezdeményezett hadjáratban, mely alkalommal fogságba esett. Ezzel be is fejeződött élete első, tavaszi, örvendező ifjúságának korszaka.  
     Életének következő korszakát a meglátogatás idejének is lehetne nevezni. Miután egy év múlva Ferenc kiszabadult a hadifogságból, először megpróbálta ott folytatni az életet, ahol fogsága előtt abbahagyta, de hirtelen igen súlyos betegségbe esett. A halál közelsége megláttatta vele korábbi életének ürességét és hiábavalóságát. A bűnbánat kopogtatott szíve ajtaján. Az Isten kereste őt. Amint lelke eddig teljesen nyitva volt az élet örömei előtt, úgy nyílt meg az most a segítés és részvét előtt mindazok számára, kik az élet súlyosabb részét hordozták. ... Ettől a perctől kezdve a szegénység lett a menyasszonya. Kereste a szegényeket és a szerencsétleneket, hogy szolgálhassa azokat.   
     Egyszer, lovaglása közben, a szörnyű betegség következtében felismerhetetlenségig megcsúfított bélpoklossal találkozott, kit mikor meglátott, borzadva fordította el a lovát, de azonnal megbánva és szégyellve tettét, visszatért a beteghez, odaadta a szerencsétlennek minden pénzét, megcsókolta kezét, mintha papot köszöntött volna. Ettől kezdve kizárólag és állandóan csak a bélpoklosokra irányította minden szeretetét. Idejét most Assisi környékének kis kápolnáiban töltötte. Egyszer az egyik kápolnában a Keresztrefeszített képe előtt imádkozva, csodálatos élményben volt része. ... Elajándékozta utolsó holmijait is, megvált otthonától és nyomorultan lesoványodva, korábbi barátainak csúfjára járta Assisi utcáit. ...    
     Ferenc ettől kezdve Portiuncula kis romos kápolnájában lakott, amit újból rendbehozott, és ami később a franciskánus mozgalom bölcsője is lett. Ebben a kápolnában hallotta 1209 februárjában a pap által olvasott evangéliumból Jézus hozzá intézett szavait:

• Menjetek és hirdessétek: Közel van a mennyek országa! A betegeket gyógyítsátok meg, a halottakat támasszátok fel, a leprásokat tisztítsátok meg, a gonosz lelkeket űzzétek ki! Ingyen kaptátok, ingyen is ad Ne vigyetek magatokkal az útra tarisznyát, se két ruhát, se sarut, se botot! Mt.10,7-10.

A szavak úgy hatottak Ferencre, mintha jelenést látott volna ... El is vetette magától azonnal a cipőjét, botját, övéből kötelet csavart, és megelégedett egyetlen kámzsával. ... Ezentúl a Krisztus követése, az apostoli szegénység megvalósítása, a békesség és a szeretet prédikálása jelentette számára az életet.        
     A háború és az éhínség által meggyötört emberiségre mélységes hatást gyakorolt ez az igehirdetés. Szavaiból csodálatos felszabadító erő sugárzott. Akkor lesztek nagyok, ha mindenkinek a szolgáivá lettetek, akkor lesztek szabadok, ha a földi vagyon nem terheli lelketeket, akkor lesztek örvendezők, ha olyan kincsetek lesz, mely nem vész el soha! A legjobb prédikáció azonban Ferenc saját élete volt. ... Nagy ébredési hullám járt a nyomában.          
     Faluról-falura jártak, éjszaka pajtákban, vagy erdőkben aludtak, gondozták a szegényeket és a betegeket, mezőn, tereken és utcasarkokon rövid, a nép nyelvén érthető prédikációkat tartottak, melyekben nem volt semmi bölcselkedés, vagy tudományoskodás, mint a kor papjainak beszédeiben, hanem velősen és elevenen a lelkiismeretre hatottak és a megtérésre buzdítottak. ...           
     Alzatossága megmentette őt attól, hogy szembeforduljon az egyházzal: még a bűnös egyháznak való szolgálat is a megalázkodás gyakorlását jelentette számára. Buzgó és misztikus kegyessége elégséges belső mozgási területtel rendelkezett akkor is, mikor a külső kényszerűség alatt állt, mint ahogy Jézus is a belső a szeretet erőivel harcolt a külsők ellen. Nem vitatkozott és nem alkotott elveket, nem bírálgatott, és nem ítélt el senkit sem, - de mindenkit nagyon szeretett. ...          
     Assisi Ferenc nyitotta meg a római katolikus egyház új külmissziói korszakát is, amikor 1212-ben saját maga, mint a franciskánus misszió úttörője – bár kevés sikerrel – elindult Szíriába, majd innen Marokkóba és Egyiptomba. Egyiptomi tartózkodása alatt a testvérek rendje új irányt vett: bár nem helyeselte az új irányt, de meggátolni sem akarta. A szabad testvéri közösségből, szabályok és paragrafusok által megkötözött szerzetesrend, egy újabb pápai hadsereg alakult ki, amiből hiányzott a kezdetben meglévő szabadság és dolgos szegénység ideálja.” [37]

„Társai közül egyre többen hangoztatták: képtelenek a Szabályzat szigorú előírásai szerint élni. Ez megkeserítette Ferenc életének utolsó éveit, s visszavonult a rend vezetésétől. Az irányítás útcsúszott Illés testvér kezébe, aki roppant ügyes, ambiciózus ember volt." [38]

„1226. október 4-én utolsót lélegzett. Két évvel később a római katolikus szentek seregébe emelték. ...   
     Assisi Ferenc elsősorban a szeretet hőse volt, ki a szeretet életfolyamát a háború és járvány pusztította, a társadalmi változások által megrendített világba vezette el.” [39]

„Alig telt el néhány év Ferenc halála után, s már ádáz, tettlegességig fajuló küzdelmek dúltak a Szabályzathoz és Ferenc végrendeletéhez szigorúan ragaszkodó testvérek, a spirituálisok és az alapító szándékait különböző mesterséges magyarázatokkal eltorzító többség a konventuálisok között. Ez utóbbiak azt hangoztatták, hogy a Szabályzat követelményei meghaladják az emberi erőt, megtartásuk ellenkezik az emberi természettel. A papok az utóbbiak oldalára álltak, csak arra vigyáztak, hogy megmaradjon a rend szegénységének látszata.” [40]

„Akiben Illés ellenállást látott vagy érzett, azt távoli tartományba küldte. [41]

„A spirituálisok egyre merevebben ragaszkodtak a Szabályzathoz, egyre jobban elfordultak a világtól. Elterjedt körükben a hírneves calabriai apát, Joachim de Floris misztikus jóslata ... A pápái elítélték ezeket a chiliasztikus ábrándozásokat, elsősorban azért, mert sötét színekkel ecsetelték a fennálló viszonyokat, lesújtó kritikát gyakoroltak az egyház, a papság, az urak felett. Megindult a Joachim elveit valló ferencesek üldözése.” [42]

„Mikor pedig az anconai spirituálisok megtagadták, hogy részt vegyenek a naponkénti koldulásban, amely komoly jövedelmi forrást jelentett, mint eretnekeket és szakadárokat láncra verték és örök börtönre ítélték őket. Megtiltották, hogy életük végéig bárki egyetlen szót is intézzen hozzájuk, kenyéren és vízen tartották őket, nem vehettek részt istentiszteleten, nem gyónhattak, nem áldozhattak, ami a középkori vallásos lelkek számára szörnyű szenvedést jelentett. Ítéletüket minden héten újra meg újra felolvasták minden kolostorban, hogy megfélemlítsék azokat, akik esetleg bírálni merészelnék a konventuálisokat. Mikor Tamás testvér azt a kijelentést tette, hogy e bebörtönzések nem Istennek tetsző dolgok, őt is bezárták egy szák tömlöcbe, ahol néhány hó múlva nyomorultul elpusztult. ...          
     1290-ben új generális került a rend élére. Ez szabadon engedte a bebörtönzött spirituálisokat, mire a konventuálisok megfosztották méltóságától.
     1294-ben egy szent életű, jámbor remete, Piero Morone került V. Celesztin néven a pápai trónra. ő rokonszenvet érzett az üldözött spirituálisok iránt, megengedte, hogy szó szerint megtartsák Ferenc szabályzatát, de elválasztotta őket a minorita rendtől, (azaz a konventuális többségtől), s elrendelte, hogy külön remetelakokat rendezzenek be számukra. A nyugalom csak rövid ideig tartott. A jámbor, mélyen vallásos V. Celesztin nem volt alkalmas a pápaság bonyolult hatalmi, gazdasági, politikai ügyeinek intézésére. Hat hónappal megválasztása után rávették, hogy mondjon le. Szívesen tette, nem vágyott hatalomra, fényre. Utóda, a nagyratörő VIII. Bonifác nem engedte, hogy békében fejezze be szelíd életét. Bezáratta, s minden rendelkezését semmisnek nyilváníttatta. A konventuálisok kitörő örömmel vették tudomásul, hogy az új pápa helyesli törekvéseiket. Egyesek közülük odáig vetemedtek, hogy meglátogatták börtönében Celesztint és bántalmazták, amiért kedvezett, a spirituálisoknak.         
     A spirituálisok viszont kijelentették, hogy a pápai szék tulajdonképpen üres, VIII: Bonifác csal bitorló. Mivel nem érezték magukat biztonságban Itália földjén, átmenekültek a Balkánra, Achaia partjára.” [43]

„A spirituálisok – bármily passzívak is – azzal, hogy nem fogadják el a pápa döntését, voltaképpen az egyház épületét, s ezen keresztül a feudális rendet támadják. Az inkvizíció úgy kezelte őket – és joggal -, mint veszélyes eretnekeket. Csak magában Carcassonne-ban 1318-1350 között száztizenhárom spirituálist égettek meg. ... Az üldözés következtében a spirituálisok teljesen elszakadtak a római egyháztól, amelyet a Sátán zsinagógájának tekintettek, s megalkották a maguk közösségét, a Szentlélek egyházát, amelyet az eljövendő nagyszerű kor előfutárának tartottak.” [44]

„XXII. János pápa kijelentette: eretnek az, aki azt hiszi, hogy Krisztusnak és az apostoloknak nem volt tulajdonuk, s nem rendelkezhettek azzal. Ez a döntés a Ferenc-rend alapelvét érintette, s így még a konventuálisok többsége is, élén Michele da Cenesával, a generálissal, szembefordult a Szentszékkel. ...
     Csakhamar máglyára vetették azokat, akik vakmerően kitartottak Krisztus abszolút szegénységéről vallott meggyőződésük mellett.” [45]

„A XIV-XV. század legfáradhatatlanabb inkvizítorai – köztük a Magyarország történetében is szerepet játszó Kapisztrán János és Marchiai Jakab – energiájuk nagy részét az itáliai fraticellók üldözésének szentelték. Aki az inkvizítorok kezére jutott, az csak teljes megalázkodás, nézeteinek megtagadása árán menthette meg életét. Ha kitartott a »szegénység« elve mellett, máglyára vetették. Nagyszámú fraticellót égettek meg V. Miklós pápa jelenlétében, 1449-ben Fabrianóban, Marchiai Jakab szerint az égett testek szaga még három nap múlva is érezhető volt az egész városban. A szekta pénztárosát három napon át lassú tűzön pörkölték, így akarták tanai visszavonására kényszeríteni, de nem tört meg, nem tagadta meg a »szent szegénység« tanát.” [46]

c.A hűségesek életéről

(a.)Örményországban

„Az "Igazság Kulcsa" c. könyv - amelyről már elmondtuk, hogy a VII. és IX. század között keletkezett - leírja Thonrak környékén élő „paulinusok" életét és _hitéletét. A kép, amelyet a paulinusokról e hiteles beszámoló alapján kapunk, érvényes a többi gyülekezetekre is. Az ismeretlen szerző könyve mély hitről és buzgóságról tesz tanúságot. Azért írta meg ezt a művét, hogy "az újjászületett csecsemőket szent tejjel táplálja az Úr egyetemes és apostoli gyülekezetében - hogy hitben növekedjenek". Újszövetségi felfogást képvisel, amikor azt mondja, hogy "Urunk először hitet és bűnbánatot vár, amelyet a megtérés bemerítése követ". Mindenben Őt kell követnünk. Ne hallgassunk azok hamis érvelésére, akik hitetleneket keresztelnek bűnbánat és bűnvallás nélkül, anélkül, hogy az Igéből világosságot nyertek volna. Azt tanácsolja, hogy a gyülekezet vénei a szülőket gyermekük születésekor tanácsokkal segítsék, hogy istenfélelemben és hitben nevelhessék föl őket. Azután ajánlja, hogy együtt imádkozzanak, a Bibliából olvassanak, és úgy adjanak nevet a gyermeknek. Bemerítésre csak akkor kerülhet sor, ha a megtérő azt nagyon komolyan kéri! A bemerítést folyónál vagy más víznél, a szabadban végezzük. A megtérő térdepeljen le a vízben, és a jelenlevő gyülekezet előtt tegyen bizonyságot hitéről, könnyek között és mély szeretettől áthatva. Aki a bemerítést végzi, tiszta életű férfiú legyen. Bemerítés után igét kell olvasni és imádkozni. A szolgáló testvérek, azaz a vének kiválasztását is nagy gonddal kell végezni, nehogy méltatlan személyek kerüljenek a gyülekezet élére. Arra kell törekedni, hogy a megválasztandó gyülekezeti vezetők bölcsek és szeretetreméltók legyenek, szelídek, alázatosak, józanak, igazságosak és tanításra is alkalmasak. Kézrátevéssel, az Úrhoz imádkozva és a megfelelő Ige-részt felolvasva meg kell őket kérdezni: "Megihatjátok-e a pohárt, amelyet én megiszom - és bemerítkezhettek-é azzal a bemerüléssel, amellyel én bemerítkezem?" A válasz mutatja azt a veszélyt és felelősséget, amelyet ezek a férfiak magukra vállaltak, amelyet senki nem merne vállalni, ha csak nincs benne lángoló szeretet és hajlandóság, hogy Krisztusért szenvedjen, és életét feláldozza a nyájért. Így hangzik a válasz: "Vállalom az ostorozást, bebörtönzést, kínzást, szégyent, keresztet, csapást, gyötrelmet és a világ minden próbáját, amelyet a mi Urunk és Közbenjárónk és az Ő gyülekezete is örömmel magukra vállaltak. Én is, mint az Úr méltatlan szolgája, kész vagyok iránta érzett szeretetből mindent halálom órájáig vállalni."      
     Mindezek után részeket olvasnak a Szentírásból, majd ünnepi komolysággal felajánlják őket, az új szolgákat az Úrnak, és a férfi testvérek, a gyülekezet vénei pedig ezt mondják: "Alázatosan könyörgünk, Hozzád fohászkodunk ó Urunk, terjeszd ki szent kegyelmedet őreájuk, akik most itt térdepelnek Teelőtted, hogy kérjék Tőled az áldást, isteni hatalmad megtartó erejét, amely megőrizheti őket minden bűnös gondolattól, és kinyithatja szellemi szemeiket a Szentírás titkának megértésére."     
     A szentképekről és kegytárgyakról így beszél a szerző: "nincs más közvetítő, csak a mi Urunk, Jézus Krisztus, mást nem ismerünk, sem holtak szellemét, sem kőből faragott szobrokat, keresztet vagy képeket.” [47]

(b.)Bulgáriában

„Tudomásunk van arról, hogy még a XVII. században is voltak "pavlicani" (pálos) elnevezésű gyülekezetek Philippopolisban és Bulgária többi részén, északra a Duna vonaláig, akiket az Ortodox Egyház "meggyőződéses eretnekeknek" nevezett, és akik az Ortodox Egyházat mint bálványimádót elítélték. Később ferencrendi misszionáriusok jöttek Boszniából, és nagy buzgósággal munkálkodtak közöttük ...” [48]

„Az a tény, hogy rendelkeztek a Szentírással, annak nagy részével, éspedig tiszta, változatlan formában, és hogy szorgalmasan tanulmányozták az Írásokat, s ez nem egyeztethető össze azzal az állítással, hogy ők manichaeisták. Mani hitelveit csak azok vallhatják magukénak, akik tagadják a Szentírást vagy azt módosítják. Azok a beszámolók, amelyek természetellenesen romlott magatartásukról beszélnek, nem egyeznek azokkal a feljegyzésekkel, amelyek jó, kegyes emberekként ismerik őket, sokkal jobbaknak, mint azok, akik között éltek. Esztelen az a magyarázat is, hogy minden, ami magatartásukban jó, semmi egyéb, mint képmutatás. Ellenségeik eléggé terjedelmes tanúbizonyságai és saját, csekély számú feljegyzéseik, amelyek fennmaradtak, arra bátorítanak fel bennünket, hogy tagadjuk a manichaeizmus és a romlottság legendáját, és felismerjük bennük, ennek az üldözött gyülekezetnek tagjaiban az Úr népét, akik a maguk idejében megőrizték Jézus Krisztus bizonyságtételét és hittel és rettenthetetlen bátorsággal tettek arról bizonyságot.” [49]

(c.)Boszniában

„A hivő csoportok legnagyobb számban Boszniában keletkeztek. Már a XII. században nagy volt a számuk, és terjedtek tovább Dalmáciában is, Spalato felé. Itt a római katolikus egyházzal kerültek összeütközésbe. Boszniát ebben az időben bánok kormányozták; akik közül a legkiválóbb Kulin bán volt. 1180-ban a pápa még az i egyház hű fiának tekintette a bánt, de már 1190-ben általánosan elismert tény volt, hogy a bán, felesége, családja és tízezer boszniai a bogumil vagy patarénus eretnekséghez csatlakozott Boszniában. Hercegovina hercege, Minoslav és Bosznia katolikus püspöke is hasonlóan cselekedett. Az ország teljesen elvesztette katolikus jellegét, és ezzel egy időben olyan jólétben éltek, amely azóta is él a nép emlékezetében. Nem volt külön papság, mert az összes hivők szent papságát ismerték el. Az egyházat a vezető testvérek irányították, akiket sorsolással választottak, egyházanként többet, volt egy ún. felügyelő (nagyapának nevezték) és szolgáló testvérek, akiket szintén vezetőknek és véneknek neveztek. Összejöveteleket, vagyis gyülekezetet minden háznál lehetett tartani, a gyülekezeti helyiségek egyszerűek voltak, harang, oltár nem volt, csupán egy asztal, valamilyen - esetleg fehér - terítővel betakarva, és azon a Biblia. A testvérek keresetének egy részét félretették a betegek és szegények gondozására és azon testvérek támogatására, akik messzebbre utaztak, hogy a hitetlenek között az Evangéliumot hirdessék." [50]

„Az ’Isten Barátai’, azaz a bogumilok kevés irodalmat hagytak maguk után Boszniában, tehát sok kutatásra van szükség, hogy pontosan felderítsük hitelveiket és gyakorlati életüket, amelyek különböző időszakokban és különböző körökben valószínűleg bizonyos eltéréseket mutattak. Az azonban bizonyos, hogy kitartó küzdelmet folytattak az államegyházban uralkodó bűnök ellen, és buzgón törekedtek arra, hogy az újszövetségi gyülekezetek tanítását és példáját megőrizzék és életükben kiábrázolják. Kapcsolataik más gyülekezetekkel Örményországban és Kisázsiában, az albigensekkel Franciaországban, a waldensekkel Itáliában, a huszitákkal Csehországban, azt mutatják, hogy a hitnek és keresztyén gyakorlatnak közös alapja kapcsolta őket össze. Hősi helytállásuk négy évszázadon keresztül, a túlerőben levő ellenséggel szemben, a hitnek, a bátorságnak, a halálig lobogó szeretetnek olyan példáit szolgáltatta, amely egyedül áll a világtörténelemben.         
     Ők voltak az összekötő kapocs a kisázsiai korai gyülekezetek és a hozzájuk hasonló, a francia és olasz Alpok vidékén elterjedt gyülekezetek között. Az állandó üldözések nyomása alatt földjük és országuk elveszett, és elsüllyedt a középkori egyház hatalmi szervezetében.   
     Az egykori boszniai királyság területén belül, az országban szétszórva, találhatunk számos, gyakran nagyméretű kőből épült emlékműveket: bogumil sírköveket. Néha egy sírkő egyedül áll, néha csoportokban, számuk olykor a százat is eléri. Becslések szerint 150 000 ilyen síremlék található szerte az országban.” [51]

(d.)Franciaországban, Itáliában

„A Boszniából és Balkán többi országaiból érkező üldözött hívők Itálián keresztül eljutottak Franciaország déli részébe, és útközben mindenütt találtak olyanokat, akik örömmel osztoztak velük a hit nagy élményében. Azt a tanítást, amit a Balkánról magukkal hoztak, az igazságra szomjas szívek kész örömmel fogadták. A római papság körében úgy emlegették őket, mint bulgárokat, katharénusokat, patarénusokat, és még ki tudja hányféleképpen, és a Kis-Ázsiában és a Balkánon kialakult szokás szerint a papság a valósággal ellentétben azt állította, hogy ezek manicheusok.” [52]

„Piedmont alpesi völgyeiben századokon át léteztek hivő gyülekezetek: később ezeket is waldenseknek nevezték, bár ők ezt a nevet sohasem használták, egyszerűen csak testvéreknek nevezték egymást: eredetük ezen a tájon visszanyúlik az apostoli időkre. Ezeket nem lehet reformáltaknak nevezni, mint ahogy a korábbi hasonló gyülekezeteket sem, mert sohasem szakadtak el az újszövetségi példától nem fajultak el, mint a római, görög és más államegyházak; mindig megőriztek valamit az apostoli idők hagyományaiból. A hivő gyülekezetek folytonossága Nagy Konstantin császár idejétől kezdve megállapítható. Mindig tisztán hirdették a gyülekezet újszövetségi jellegét, a közösséget nem befolyásolta az akkor uralkodó kapcsolat az egyház és állam között. így érthető, hogy hivő közösségek fennmaradtak a Taurus hegységben, az Alpok völgyeiben, az Ige kősziklájára építve, távol a bálványimádástól és más olyan bűnöktől, amelyek általánosak voltak az uralkodó egyházban. A hegyek magányában nem érintette őket a római egyház világias fejlődése. A Szentírás olyan zsinórmérték volt számukra, amely a változó körülmények között is irányt mutatott. A hagyomány arról beszél, hogy nagy buzgósággal arra törekedtek, hogy híven kitartsanak a gyülekezet eredeti tisztasága mellett.” [53]

„Reinerius inkvizítor, aki 1259-ben halt meg, a következőket jegyezte fel:

"tudomásunk van arról, hogy 70 különböző ősi eredetű, eretnek szekta létezik. Ezek valamennyien, kivéve a manichaeusok és ariánusok, runcarianusok és a leonisták szektáját, akik megfertőzték Németországot, Isten kegyelméből kiírtattak. A volt szekták közül a leonisták voltak az egyház szempontjából a legveszedelmesebbek, éspedig három okból: először, mert eredetük egyesek szerint visszanyúlik Szilveszter pápa, sőt az apostolok idejére. Másodszor, mert ez a szekta széles körben elterjedt; szinte alig volt ország, ahol nem tűntek fel. Harmadszor: a szekta tagjai a kegyes, igaz élet látszatával jelennek meg az emberek előtt, vallják a hitvallás pontjait, de elítélik a római egyház és a klérus magatartását, és ebben az ítéletükben egyek a katolikus egyház nem papi, azaz "laikus" tömegeivel."

Egy későbbi, szintén elvakult ellenzéki író: Pilichdorf állítása szerint a waldensek már Szilveszter pápa ideje óta ezen a vidéken éltek. Van olyan feltevés is, hogy a waldensek alapítója Claudius turini püspök volt, mert hitbeli felfogásukban sok volt a közös vonás, sőt valószínűleg szellemi harcaikban bátorították és erősítették egymást. A történelmi igazság azonban az, hogy a waldens néven ismert közösségek ennél sokkal régebbi eredetűek.        
     A turini St. Roch kolostor perjelét 1630-ban felszólították, hogy írja meg a waldensek történetét, és fejtse ki róluk vallott nézeteit. Kutatásai során megállapította, hogy a waldensek eredete igen távoli időkbe nyúlik vissza a kezdeti időpontot nem is lehet pontosan meghatározni. Már a IX. és X. században sem lehetett őket új szektáknak tekinteni már akkor nagy múlttal rendelkeztek, és egy még régebbi hitvallásnak voltak kovászai és buzgó terjesztői. ...   
     A völgyekben szétszórt közösségek tudatában nem mosódott el történeti folytonosságuk és eredetük emléke. Amikor a XIV. századtól kezdve ellenséges erők hatoltak be a völgybe, és a völgylakók kénytelenek voltak tárgyalásokba bocsátkozni a szomszédos tartományokkal, a hivők sohasem mulasztották el régi eredetük hangsúlyozását. A leghosszabb időn keresztül Savoya hercegeivel voltak tárgyalásaik, akik előtt félelem nélkül tettek bizonyságot hitükről, emlékeztetve arra, hogy ez a hit az apostolok ideje óta él és csodálatos módon túlélte a viharos századokat.     
1544-ben így írtak I. Ferenc francia királynak:

"Hitünket, mint drága kincset, őseinktől örököltük, amely a régiek tanúsága és tanítása szerint apáról fiúra szállt, megszakítás nélkül, az apostolok idejétől”.

... Történelmi tény az, hogy a waldensek azoknak a menekülteknek a leszármazottai, akik Itáliából elmenekültek, miután Pál apostol ott az Igét hirdette, hasonlóan ahhoz az asszonyhoz, akiről a Jelenések könyvében olvasunk. A waldensek messze, a vad hegyek országába menekültek, ahol megőrizték és továbbadták az evangéliumot eredeti tisztaságában és egyszerűségében, abban a szellemben, ahogy Pál hirdette annak idején.”  [54]

„Wald Péter igen bensőséges kapcsolatban volt a waldensekkel, ezért sokan őt a waldens szekta alapítójának tekintik, bár mások a waldens nevet az Alpok völgyeiből származtatják (Vallenses) ahol nagy számban éltek hívő közösségek. Való igaz, hogy Wald Péter személyét nagyra becsülték, de őt nem lehet alapítójuknak tekinteni, mert ők is, mint sokan ő előttük, hitüket és gyakorlati keresztyén életüket közvetlenül a Szentírásra alapozták. ...           
     Wald Péter tovább folytatta utazásait, végül Csehországba érkezett, ahol 1217-ben halt meg. Éveken át sokat munkálkodott ebben az országban, vetette a magot, amely kikelt, és Husz János idejére és még későbben is - gazdag termést hozott. Wald Péter és igehirdető társai sok munkát végeztek, és ez nagy lendületet adott az elzárt völgyekben élő waldensek missziói tevékenységének. Missziós szolgálatuk során most már mindenfelé eljutottak.” [55]

(e.)Angliában

Wiclif János 1320-1384.

„Reformáció előtti reformátornak nevezték az angol Wiclif Jánost, ki Észak-Angliában született 1320-ban. Húsz éves korában iratkozott be az oxfordi egyetemre, ahol filozófiát, jogot és teológiát tanult, elmélyedve különösen a Biblia és Augustinus könyveiben, majd később ugyanannak az egyetemnek a tanáraként és lelkészeként működött. 1348-ban, mikor Angliában a feketehimlő borzalmas pusztítást végzett, Wiclif Istent kereste imádságaiban. 1360-ban kiadta egyik iratát, melyben bírálta a koldulószerzetesek könnyelmű életmódját, mely időtől állandó harcban állt a katolikus egyház tévtanításaival.” [56]

     „Wiclif kezdetben csak a pápák hatalmi törekvései ellen emelt szót, mint a népies angliai egyházpolitika képviselője, mivel sok hívet szerzett magának mind a főrendek, mind az alsóbb néposztály köréből. Azt tanította, hogy az egyháznak vissza kell térnie az apostoli szegénységhez, amit az állam akként mozdíthat elő, ha visszavonja az egyháznak juttatott birtokait. Elgondolását hamisnak bélyegezték. De egyre tudatosabb vallási újító, reformátor fejlődött belőle, ki a Bibliát tette minden tanítás és élet alapjává, ellenezte a katolikus oltári szentségtant (az átlényegülés tanítását), helyébe állítva Krisztusnak az úrvacsorában szellemileg való jelenlétéről szóló tanítását, ugyancsak ellenezte a gyónást, a szentek imádatát, a búcsújárást, a bűnbocsátó cédulák árulását és egyéb, a középkori kegyességhez tartozó formákat. Magáévá tette a hit által való megigazulás tanítását, felfogása szerint az egyház a választottak közössége, a pápa pedig az Antikrisztus.           
     Wiclifet többször megvádolták a tévtanítás vétkével, és nem egyszer magas egyházi méltóságok előtt kellett megvédenie elveit. Így hívták meg többek között 1382-ben Londonba egy egyházi gyűlésre, melyen többeket a vele hasonló véleményt képviselőkkel, eretnekséggel bélyegeztek meg. Bátran, emelt fővel válaszolt bíráinak: »Az evangélium ügye sohasem süllyed el.« Az eset egy másik, ismertebb eseményre emlékeztet: Luthernek a wormsi birodalmi gyűlésen való részvételére másfél évszázaddal később.      
     Erre Wiclif főrangú védelmezői is elszakadtak tőle, mert véleményük szerint Wiclif már túl messzire ment a kelleténél. De a nép másképpen vélekedett: »Ha bűnös, miért nem ítélik el, ha pedig ártatlan, akkor meg miért nem engedik beszélni?« Wiclifnek le kellett mondania egyetemi hivataláról és vissza kellett vonulnia a gyülekezeti élettől is. Hogy azonban a nép olvasni tudja a Bibliát, hozzáfogott a bibliafordítás munkájához: lefordította az Újtestamentumot angol nyelvre, mely igen széles körökben elterjedt. A katolikus papok dühösködtek, és azt mondták: »Wiclif ismertebbé tette a Bibliát a világiak előtt, sőt még a nők előtt is, mint volt az a papok és a tanultak előtt. Az evangélium gyöngyeit mindenféle disznók elé szórta, hogy eltapodják azokat.« Wiclif bibliafordítása megvetette az angol irodalmi nyelv alapját. 
     Wiclif kezdte meg a laikus prédikátorok kiképzését is, kiket azután kiküldött az ország minden részébe. Hosszú vörös, durva vászonból készült ruhákba, efölött gyapjúkámzsába öltőzve, mezítláb, bottal a kezükben járták a vidéket Isten igéjének ezen egyszenű prédikátorai. Mindazoknak, akik Wiclifet segíteni akarták ebben a munkájában, azt monda: »Menjetek, és prédikáljatok! Ez a legnagyobb munka. És mikor prédikáltatok, látogassátok meg a betegeket, őregeket, szegényeket, sántákat és a vakokat, és legjobb képességtek szerint segítsetek is rajtuk. Ha a szerzetesek, kik a szentek legendáiról mesélnek, és akik csak a pénztárcájukat akarják megtömni, így járhatnak, kelhetnek, akkor nekünk egyenesen az a feladatunk, hogy Isten dicsőségére a Jézus Krisztushoz térítsük a lelkeket,« E munka következményeként eleven lelki mozgalom keletkezett.       
     1384-ben, mikor az év utolsó vasárnapján úrvacsorát osztott a gyülekezetnek, szélütés érte Wiclifet, és nemsokára meg is halt. A konstanzi zsinat 1415-ben Wiclif negyvenöt tételét egyházi átokkal sújtotta, és 1427-ben kiásták tetemeit, megégették és hamvait a folyóba szórták. ...      
     Wiclif igehirdetésében és munkájában éppen mint a reformáció előkészítője nagyobb volt, mint bárki más a középkor nagy személyiségei között. Valóban megérdemli azt a kitüntető elnevezést, mely Oxfordban az 1897-ben emlékére emelt hatalmas obeliszken olvasható: a reformáció hajnalcsillaga.” [57] [58]

(f.)Csehországban

Husz János 1373-1415 és a huszita mozgalom

„Wycliffnak Oxfordban volt egy híres külföldi `tanítványa: a prágai Jeromos. Jeromos tanulmányai befejezése után hazatért szülőhazájába. Az igazságok, amelyekkel Oxfordban megismerkedett, egész lényét betöltötték. Nagy buzgósággal hirdette és tanította, hogy a római egyház eltávolodott Krisztus tanításaitól. Aki az üdvösséget keresi, az evangéliumokban kell kutatnia. Jeromos igehirdetése legnagyobb hatást Husz Jánosra gyakorolt, aki' mint igehirdető és teológus, és mint Csehország királynőjének gyóntatója, Prágában működött. Husz nagy hite és rendkívüli képességei, kedves magatartása és elbűvölő ékesszólása még nagyobb hatásúvá és teljesebbé tette azt a munkát, amelyet a waldensek már korábban elindítottak a nép széles tömegeiben. ...    
          Így érthető, hogy Husz fellépése a reformációs mozgalomnak politikai jelleget is adott, és ez megnyilvánult abban is, hogy a csehországi németek a római egyházat, a csehek pedig Wycliff mozgalmát támogatták. A pápa a prágai érsek közreműködésével Huszt kiközösítette, és elrendelte, hogy Wycliff írásait nyilvánosan égessék el. Csehország királya, a nemesség, az egyetem és a nép nagy többsége azonban Husz Jánost és az általa hirdetett elveket támogatta. 1414-ben Konstanzban, a Bodeni-tó partján zsinatot hívtak össze, amely 3 és fél évig tartott. Egyházi méltóságok, államok uralkodói és fejedelmei és különféle népek színes tömege gyülekezett össze erre a zsinatra. A zsinat ideje alatt a város ördögi módon kitervelt szórakozások és szemérmetlen romlottság színhelye volt.  
          Rómában tobzódott a sátáni hatalom: három pápa egyszerre versengett a hatalomért és a zsinatnak az volt egyik feladata, hogy az uralkodó zűrzavart és szakadást megszüntesse. A három pápát letették, és helyükre V. Mártont választották meg pápának.        
          A zsinat második feladata volt a Wycliff és Husz nevéhez kapcsolódó evangéliumi ébredés elfojtása. Huszt is meghívták és kérték, hogy legyen jelen a zsinaton. Zsigmond császár személyi biztonságát védő kíséretet adott melléje, és biztosította, hogy nem lesz kitéve semmiféle zaklatásnak. Bízva a császár szavában, Husz megjelent Konstanzban a zsinat megnyitásának idején, hogy ezt az alkalmat arra használja fel, hogy a nagy nyilvánosság előtt kifejtse az Újszövetség hitelveit. Azonban a császári ígéret ellenére elfogták, és a Bodeni-tó egyik szigetén sötét börtönbe vetették. A zsinat, hogy cselekedetét valamiképpen igazolja, ünnepélyes dekrétumot hirdetett ki (1415), amelyet a csalhatatlan Szent Szellem döntésének nyilvánított, mely szerint az egyház nem köteles eretneknek tett ígéretét megtartani. A gyötrésnek és rábeszélésnek minden elképzelhető módszerét alkalmazták Husszal szemben, hogy tanításait visszavonja.
          Husz ritka bátorságról, alázatosságról és képességről tett tanúbizonyságot, és kijelentette, hogy hajlandó tanításait, ha azok valóban nem egyeznek a Szentírással, visszavonni, de semmit sem hajlandó visszavonni, amelyről világosan meggyőződött, hogy Isten Igéjén alapszik. Azokat az elveket, amelyeket ő sohasem hirdetett csak rosszindulatból kenték rá, természetesen nem kell visszavonnia, mert azokat sohasem hirdette. Az a vád, hogy Huszt »a waldensek szellemi járványa megfertőzte« és hogy Wycliff biblikus eszméit hirdeti, mutatja, hogy ellenségei is elismerték a különböző hivő csoportok igazságainak egységét és azonosságát. Ünnepi »istentisztelet« keretében végezték Husz lefokozását, majd megégették. ...      
          Küzdőtársa, a prágai Jeromos, nemsokára követte Huszt a mártíromság útján.” [59]

d.Összegezés

„Semmiféle bizonyítékkal nem rendelkezünk, amely igazolná a vádat, mely szerint ezek a keresztyének, nevezetesen paulinusok, thonrakok, bulgárok, bogumilok romlott életet folytattak volna. A beszámolók pedig, amelyeket hitelveikről ellenségeik készítettek, ''teljesen megbízhatatlanok. Még ellenségeik is elismerték, hogy erkölcsük, szorgalmuk, egész életük magasabb szellemi szinten van, mint az uralkodó társadalomé; főleg ez a körülmény vonzott sokakat körükbe, olyanokat, akiket az államegyházban uralkodó állapotok szellemileg nem elégítettek ki.” [60]

„A különböző forrásból származó, töredékes feljegyzések alapján megállapíthatjuk, hogy az újszövetségi gyülekezetek széles körben terjedtek el a XII. és XIII. században Európában. Ezekből a forrásokból azt is megtudjuk, hogy Európa egyes területein olyan nagy számban voltak és olyan jelentős befolyással rendelkeztek, hogy ez elég nagy szabadságot biztosított számukra. Más helyeken viszont kegyetlen üldözésben volt részük. Bár a történelemben különböző néven szerepelnek, talán felfogásbeli árnyalatok is voltak közöttük, lényegében egyetlen szellemi közösséget alkottak, és állandó kapcsolatban voltak egymással. Ezeknek a hívő keresztyéneknek, a hite és gyakorlati keresztyén élete világosan bizonyítja, hogy nem abból a mozgalomból születettek, amely a római és görög ortodox egyház megreformálására törekedett. A történelmi egyházak semmiféle hatást nem gyakoroltak reájuk, ők az újszövetségi, apostoli gyülekezet drága örökségének voltak megőrzői és továbbfolytatói. Létezésük világosan bizonyítja, hogy mindig éltek Krisztusban hívő emberek ezen a világon, akiket a Szent Szellem ereje kormányzott, és akik megőrizték az apostoloktól származó élő hagyományt, magukat teljesen távol tartva mindattól ami az uralkodó egyházban kialakult. Nem volt külön megszervezett hitvallásuk, nem ismertek külső szabályokat csak a Szentírás tekintélyét ismerték el, emberi tekintélyt még akkor sem, ha az a személy kiváló jellemnek mutatkozott. Milyen csodálatos, hogy mégis megvolt az egység: egy Szellem fogta őket össze térben és időben, azonos igazságot hirdettek, s hívő, kegyes életet éltek. Krisztus szavait tekintették a legmagasabb isteni kinyilatkoztatásnak, és a teljes Szentírás alapján álltak, minden kérdésben az evangéliumok szelleméhez igazodtak, ez határozta meg életüket és tetteiket. Krisztus követése, tanításainak megtartása, példaadó életének saját életükben való kiábrázolása volt életük legfőbb célja. Az volt a hitük, hogy Krisztus szelleme olyan mértékben hat a tanítványokban, amilyen mértékben engedelmeskednek szavának, amilyen hűséggel követik Őt. Csak Krisztus adhatja azt a képességet, hogy megértsük az Ő szavát. Aki Krisztust szereti, az parancsolatait megtartja. A nagy igazságokat úgy tekintették, mint közösségi életük alapjait. Kisebb fontosságú dolgokban kialakulhattak felfogásbeli árnyalatok, hiszen a gyülekezet lényege nem a holt dogma, hanem a Krisztusban való élet.” [61]

„A megismert bibliai igazságért azonban készek voltak meghalni is. Az igazi kegyes élet volt számukra a legnagyobb érték, minden vágyuk volt, hogy jókat cselekedvén csendességben szolgálhassák Istenüket. A külső rendtartás dolgaiban a teljes egyszerűségre törekedtek, közöttük nem alakultak ki a római egyházra annyira jellemző ceremóniák és külsőségek. A gyülekezetek és azok vénjei a legnagyobb szellemi felelősségtudattal végezték munkájukat. Az egész gyülekezet, szoros együttműködésben a vénekkel, intézte a gyülekezeti fegyelem kérdéseit, a vezetők megválasztását és minden egyéb munkát. A gyülekezeti tagok az úrvacsora áldásában két szín alatt részesültek, az úrvacsorát az Úr haláláról való megemlékezésnek, ugyanakkor a szent életre való buzdításnak is tekintették.

"Ami a keresztséget illeti" - írja egy hitvitázó, Pseudo-Reimer 1260-ban, „egyesek tévednek, mert azt állítják, hogy a kisgyermekek a keresztség által üdvözülnek, és ebben az Úr szavára hivatkoznak". "Aki hisz és bemerítkezik, üdvözül, de vajon hogyan hihet egy kis csecsemő?" [62]

„A waldensek apostolainak valóban nem volt semmi vagyonuk, de otthonuk és családjuk sem volt és ha eredetileg voltak is javaik, azokról lemondtak önmegtagadó életet éltek, mely telve volt küzdelemmel és veszélyekkel. Csak a rajtuk levő öltözetben, pénz nélkül, teljes egyszerűségben utaztak. Szükségleteikről a hivők gondoskodtak mindig azok, akik között éppen szolgálatot teljesítettek. Mindig kettesben utaztak: egy idősebb testvér egy fiatalabbal, aki mindenben segítségére volt.         
          Gyülekezeti látogatásaikat a hívők nagyra értékelték, mindenütt szeretettel és megbecsüléssel fogadták be őket körükbe.” [63]

„A hívő élet ápolásának legtöbbre értékelt eszközei voltak a rendszeres napi családi áhítatok, egyéni bibliaolvasás és a gyakori konferenciák. Ezek a hívő keresztyének nem vettek részt a politikai életben. Arra emlékeztettek, hogy az apostolokat ugyan gyakran állították törvényszék elé, de ők maguk mint bírák, soha nem ültek a tanácsban. A mély szellemi életet és az iskolai képzettséget egyaránt sokra értékelték.” [64]

„A VIII. században a bemerítő közösségek szinte túlsúlyba kerültek a katolikus egyházzal szemben. Évszázadokon keresztül nagy küzdelem alakult ki a gyermekkeresztelő római egyház és a felnőtt hívőket alámerítő kisebb lelki közösségek között. A harc életre-halálra ment, sok száz és ezer hívő halt meg a bemerítés igazságáért.” [65]

„Strassburgban megőriztek egy 1404-ből származó okiratot, és bár az okirat szerzője a hívők ellensége volt, följegyzett egy vallomást, amely egyik hivő testvértől származik és így hangzik:

’200 éven át gyülekezeteink jobb napokat is megérhettek, a testvérek száma is nőtt, voltak istentiszteletek, ahol 700-nál többen is részt vettek. Isten valóban nagy dolgokat cselekedett velünk. Később azonban ránk köszöntött az üldözések ideje. Országról országra űzték Krisztus szolgáit, és ez az üldözés napjainkig sem szűnt meg. Krisztus tanítványait azonban sohasem sikerült teljesen kiirtani, az első gyülekezet alapítása óta mindig voltak Krisztusnak tanúi ebben a világban, legalábbis néhány országban. Az üldöztetések elől a tanítványoknak menekülniük kellett, néha még a tengeren is átkeltek, a messzi idegen országban testvérekkel találkoztak, de a nyelvi nehézségek miatt nehezen tudtak egymással érintkezni, és így sokan visszatértek. A történelem folyamán a gyülekezet arculata úgy változott, mint a hold-fázisok; időnként erős és világító volt, azután mintha újra eltűnt volna. De ha el is tűnt a föld egyik részén, máshol újból felbukkant kis gyülekezetekben, ahol a hívőket a Szent Szellem közösségé kapcsolta egybe. Erősen hisszük, hogy Krisztus gyülekezete újra meg fogszámban és szellemi erőben erősödni; az Újszövetség népe él, mert feje és alapítója a mi Megváltó Jézusunk, Isten szent fia.’

Az okirat, Isten gondviseléséből, ilyen csodálatos bizonyságtételt őrzött meg számunkra. Ugyanaz az okirat azzal vádolja a testvéreket, hogy lerombolják az egyház egységét, azt tanítván, hogy "hit által üdvözülünk" és nem erényes cselekedetből; a cselekedet csupán a hit természetes gyümölcse. Az okirat azzal is vádolja a hivőket, hogy Jeromos és Augustinus tanítását elvetik, hogy nem írott imádságot mondanak, csak szabadon imádkoznak, szívből. Helyteleníti az anyanyelvre lefordított Biblia olvasását és tanulmányozását. Ez érthető is, mert a papság mindig félt a Biblia hamisságot leleplező világosságától. Az okmányból kiderül, hogy a testvérek keresztyén vallásukat 7 pontban foglalták össze, a következőkben:

Az 1. pontban vallják Isten hármasságát; a

2. pont szerint Isten mindenek alkotója a látható és láthatatlan világban; a

3. pontban vallják, hogy Isten Mózes által a törvényben jelentette ki magát; a

4. pontban vallják, hogy Isten elküldte szent Fiát a földre, hogy emberré legyen; az

5. pont szerint kiválasztott magának egy szeplőtelen gyülekezetet; a

6. pontban foglalták össze a feltámadás hitét és a

7.-ben Szólnak az Úr második eljöveteléről; az Úr most ítélni jön el eleveneket és holtakat.

Ezeket a pontokat egy XIV. századból származó, kopott német nyelvű könyvben is megtalálták. A könyv sokáig Teplben, a Cseh erdőség hegyes tájain, egy apátság épületében rejtőzött. Ez az apátság sokáig volt az üldözött testvérek menedéke. Valószínű, hogy a könyvet maguk a testvérek szerkesztették.” [66]

„A XIV. század első felében a hívő gyülekezetek száma állandóan nőtt. Biblikus hitvallásuk és hívő életük mély hatást gyakorolt a tömegekre, azokra is, akik forma szerint nem is tartoztak hozzájuk. A század közepén azonban eljött a megpróbáltatások időszaka. Egyre több inkvizítort küldtek szét a birodalom területén, és a pápa követelésére minden hatalmat megadtak nekik – a cselekvésre. Európa nagy része kegyetlen üldöztetések színhelyévé változott át, és ebben a vérengzésben a kontinens legértékesebb polgárai pusztultak el. Mindenfelé fellobogtak a máglyák, ahol ezrével égették el a hívőket. [67]

5.Sárdis-i kor (A reformáció kora) XVI. század

Nagy küzdelem 111-227. oldal

• A Sárdisbeli gyülekezet angyalának is írd meg: Ezt mondja az, a kinél van az isteni hét lélek és a hét csillag:
                              Tudom a te dolgaidat, hogy az a neved, hogy élsz, és halott vagy. Vigyázz, és erősítsd meg a többieket, a kik haló félben vannak; mert nem találtam a te cselekedeteidet Isten előtt teljeseknek.       
                              Megemlékezzél azért, hogyan vetted és hallottad; és tartsd meg, és térj meg. Hogyha tehát nem vigyázol, elmegyek hozzád, mint a tolvaj, és nem tudod, mely órában megyek hozzád.    
                              De van Sárdisban egy kevés neved, azoké a kik nem fertőztették meg a ruháikat: és fehérben fognak velem járni; mert méltók arra.
                              Aki győz, az fehér ruhákba öltözik; és nem törlöm ki annak nevét az élet könyvéből, és vallást teszek annak nevéről az én Atyám előtt és az ő angyalai előtt.  
                              Akinek van füle, hallja, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek. Jel.3,1-6.
• A kor reformátorai

(a.)Luther Márton 1483-1546.

„dr. Luther Márton 1483. nov. 10-én született. Luther Jánosék nagy szigorúsággal nevelték gyermekeiket. A törvény kíméletlen, rideg szelleme az evangélium melegsége nélkül, abban a korban jellemezte mind a családi, mind az iskolai nevelést.  ...         
     Tizenhárom éves korában, 1496-ban, a könnyen megközelíthető magdeburgi latin iskolában találjuk Luthert. Egy év múlva pedig az eisenachi iskolába iratkozott be, mivel anyai nagyszülein kívül sok más rokona is lakott ebben a városban. Rokonai is nyomorban éltek, nem segíthették. A szegénység arra kényszerítette, hogy akkori szokás szerint társaival az ajtók előtt énekelve keresse meg kenyerét. A nyomorból egy vagyonos kereskedőnek, Kotta Konrádnak a felesége, Orsolya asszony emelte ki, házukba fogadván a széphangú, vallásos é komoly diákot. Négy esztendeig járt az eisenachi ’György’ –iskolába. Itt a szokásos tantárgyak mellett különösen a latin nyelv kifogástalan használatát és versek készítését gyakorolta.  
     Középiskolai tanulmányainak befejezése után búcsút mondott Eisenachnak, ahol Kottáék házánál élete legnyugalmasabb éveit töltötte és Erfurtba ment az egyetemre.” [68]

„Luther ifjúkorában Németország leghíresebb egyeteme Erfurtban volt. Ide jött ő 1501 áprilisában. ... Luther  a ’György’ diákotthonba iratkozott be. Az otthonok a legszigorúbb, szinte kolostori időbeosztással foglalkoztatták diákjaikat s kitöltötték minden percüket. A napot imádsággal kezdték, s rendszeresen tartottak áhítatokat. Testületileg jártak templomba és az egyetemi előadásokra. Sőt, kötelező volt a diákotthon egyenruhájának a viselése is. ... Az alsó fokot Luther másfél év alatt végezte el, s ezzel megszerezte a ’baccaleureusi’ tudományos fokozatot. A felsőbb tanulmányokat is a lehető legrövidebb idő alatt, 1505 januárjában fejezte be, s ezzel elnyerte a ’magisteri’ tudományos fokozatot. ... Szentírást húszéves korában látott először, amikor egyik tanára bevitte az egyetem könyvtárába.”[69]

„Magisteri vizsgáját 1505. január elején tette le Luther. A felsőbb előadások csak május körül kezdődtek. Életében először most nyílt alkalma arra, hogy saját lelkével huzamosabban foglalkozzék. Nyugtalanították bűnei és rettegett az utolsó ítélettől. A jogtudományban való elmerülés sem tudta lelki zaklatottságát lecsendesíteni. Egy élmény hamarosan véget is vetett jogi tanulmányainak. 1505. július 2-án Stotternheim mellett, nem messze Erfurttól, kint a határban hatalmas vihar lepte meg. Villámok serege cikázott körülötte. Halálfélelmében megfogadta, hogyha megmenekül, szerzetes lesz. Utóbb megbánta fogadalmát. Annak beváltását viszont előmozdították lelki vívódásai, szülei túlzott szigorúságának az érzése, de legfőképpen Luthernek az a meggyőződése, hogy a borzalmas vihar által maga Isten hívta el őt szolgálatába. Így 1505. július 17-én Erfurtban belépett az ágostonos szerzetbe. A városban lévő hat kolostor közül ebben uralkodott a legnagyobb fegyelem, s itt voltak a legönmegtagadóbb és legtudósabb szerzetesek. ...  
     Újoncesztendeje után letette az engedelmesség, szegénység és nőtlenség hármas fogadalmát. Ha környezetének gyökeres megváltozása, a szerzetesi szokások elsajátítása és a vallási gyakorlatok egy időre megnyugtatták is, az önmagát Isten Igéjének fényében vizsgáló szerzetes sokkal elevenebben érezte bűnösségét, mint a világi ember. ... Szerzetesi fogadalma után feljebbvalói parancsára hittudományt kezdett tanulni. Fölöttesei felismerték szorgalmát, tehetségét, komolyságát, életének tisztaságát s azt akarták, hogy minél előbb pappá szenteltessék. A szükséges tanulmányok elvégzése után ez meg is történt 1507. febr. 27-én.    
     Egészen tökéletes, gondolatokban és érzésekben is teljesen tiszta életre törekedett, hogy ezáltal kiérdemelje Istennél az üdvösséget. Hogy megnyerhesse a bűnbocsánat vigasztalását, gyötörte magát böjttel, korbácssal, virrasztással, hideggel, vég nélküli imádkozásokkal, amint a szentek legendáiban is olvasta. Végül csupa csont és bőr lett az egész ember, s ezzel szállást készített szervezetében számos betegségnek. Lelke békességét azonban nem találta meg.” ... [70]

„Erfurtban végzett magasabb teológiai tanulmányai annyira a skolaszticizmus bűvkörében tartották Luthert 1507 és 1508-ban, hogy a Szentírást igazában meg sem érthette. Az a tanítás, mely szerint az ember saját erejéből is betöltheti Isten törvényét, és ezzel megszerezheti magának az örök üdvösséget, tulajdonképpen kikapcsolja az üdvösség kérdéséből Istennek ingyen való kegyelmét. ...   
     A középkori skolasztikus teológia legnevezetesebb és legnagyobb műveit áttanulmányozta ugyan, tudása már igen magas fokon állott, lelkének kínzó kérdései azonban egy lépéssel sem jutottak közelebb a megoldáshoz. ... Amikor (1508 októberében) váratlanul áthelyezték Erfurtból Wittenbergbe, hogy ott az egyetem egyik tanszékét elfoglalja és bölcseleti előadásokat tartson. Ekkor Luther még 25 éves sem volt. ...       
     Bölcs Frigyes szász választófejedelem, mindent megtett Wittenberg fejlesztésére. 102-ben megalapította a wittenbergi egyetemet. Hosszú esztendők során búcsúkat és ereklyéket szerzett meg a wittenbergi vártemplom számára, hogy ez minél több zarándokot vonzzon a városba. 1509-ben 5005 darab ereklyét őriztek itt. Ha valaki megszerezte magának mindazt a kedvezményt, mely ezekkel az ereklyékkel volt kapcsolatos, az 1443 évi búcsút nyerhetett el. ... Például mutogattak egy vessződarabot Mózes égő csipkebokrából, szalmát és szénmát a betlehemi jászolból, melyben a kis Jézus feküdt, töredékeket a jászol fájából, darabkákat a kis Jézus pólyájából, kilenc tövist Krisztus töviskoronájából, részeket a keresztfából, Mária hajából, ingéből, kabátjából, fátyolából, sőt még egy üveggel Mária tejéből is. Mutogattak 204 testrészt a Heródes által megöletett betlehemi gyermekekből, sőt egy egész gyermek-holttestet is közülük. – Évek múlásával gyarapodott az ereklyekincs is. 1518-ban már 17.443 darab ereklyével dicsekedett a wittenbergi vártemplom, s az általuk elnyerhető búcsú 127 ezer 799 esztendőt és 116 napot tett ki. 1520-ban már 19.013 a wittenbergi ereklyék száma. ... „ 
     A bölcsészeti képzettség mellé 1509. március 9-én megszerezte a ’bibliai baccalaureusi’ tudományos fokozatot is. Ezentúl a bölcseleti előadásokon kívül – amelyekhez már egyáltalán nem volt kedve – még hittudományi előadásokat is kellett tartania. 1509 őszén a ’theológia sententiariusi’ fokozatot nyerte el. Ezzel befejezte a hittudományi karon való tanulást, s megnyílt az őt előtte, hogy ezentúl kizárólag kedvenc tudományával, a hittudománnyal foglalkozzék. Amint ezt elérte – éppoly váratlanul, mint egy évvel előbb történt áthelyezésénél -, visszarendelték Erfurtba. ...     
     Az erfurti egyetem egyik tudós tanára s Luther jóakarója, dr. Nathin, aki az ágostonos kolostornak az egyetemnél is magasabb fokú külön teológia tanfolyamát is vezette, a 26 éves Luthert azzal bízta meg, hogy ezen kolostori tanfolyamon tartson dogmatikai előadásokat. Luther szinte beletemetkezett a dogmatikába. Ekkor kezdett foglakozni Augustinus (354-430) műveivel. Isten igéje iránt érzett nagy szeretete pedig arra késztette, hogy megismerkedjék az Ószövetség eredeti nyelvével, a héberrel is.” [71]

„A kolostorok egy részében a lehető legteljesebb rendi szigorúság szerint éltek. Ilyen volt az erfurti is. Más kolostorok viszont valamelyes szabadságot is engedtek a szerzeteseknek. A rend vezetősége arra törekedett, hogy a szigorúságot meghonosítsa a laza rendházakban is.  ... A tartományi főnök, Staupitz János kész volt arra is, hogy erőszakkal vigye keresztül szándékát. A szigorú fegyelmű rendházak éltek azzal a jogukkal, hogy igazságtétel végett Rómában a pápai udvarhoz fordulhatnak. Az ügy elintézésével egy Rómát jól ismerő, tapasztalt szerzetest bíztak meg, s útitársául a 27 esztendős Luther Mártont jelölték ki. Luther ... mélységes áhítattal, mint valami ’eszét vesztett szent’ járta be a zarándokhelyeket. Szomorúan tapasztalta, mily tudatlanok, világiasak és erkölcstelenek a papok.” [72]

1511 nyarán ismét Wittenbergbe helyezték Luthert.

„Az ágostonos rend németországi tartományi főnöke, dr. Staupitz János, a wittenbergi kolostorban élt. Ide kötötte őt az egyetem, melynek bibliai teológiai tanszékét töltötte be. Mint rendfőnök, 1511 szeptemberében parancsot adott Luthernek, hogy készüljön a teológiai doktorátusra. ... Doktorrá avatása 1512. október 19-én történt. Három nap múlva felvették az egyetem tanári karának tagjai közé, és október 25-én reggel, mint a szentírástudományi tanszék egyetemi tanára, megkezdte előadásait. [73]

„Karlstadt, a dékán, tette fejére a doktorkalapot, amelyet Luther attól fogva a csuklya helyett viselt, és ujjára húzta a doktorrá avatásnál az ezüst doktor-gyűrűt, amely a választófejedelem ajándéka volt.” [74]

„A németországi ágostonos rend vezetőségi gyűlése 1515 májusában a 32 éves dr. Luther Mártont a szerzetesrend kerületi felügyelőjévé választotta, és tizenegy kolostor felügyeletével bízta meg. ... Munkáját oly lelkiismeretesen teljesítette, hogy az 1516-i wittenbergi pestisjárvány idejében eszébe sem jutott a veszélytelen helyre való menekülés.” [75]

„A középkori római katolikusság azt tanította, hogy a bűnbánat szentségében feloldozott bűnös Isten előtt is érvényes bocsánatot nyer a paptól. A bűnöknek megfelelő büntetésekről pedig azt tanították, hogy azok kétfélék: örökké tartók és ideig tartók. Az örök büntetésektől aránylag könnyen megszabadulhat a bűnös a gyónás alkalmával nyert feloldozás által, de nem így az ideig tartó büntetésektől, melyeket az egyház, illetőleg annak képviselője, a pap szab ki elégtételül. Így a bűnösnek Istennel szemben való leszámolása eléggé egyszerűen elintézhető volt, de annál nagyobb súllyal nehezedtek reá az egyház földi követelései. Ehhez járult még, hogy az állítólagos tisztítótűz gyötrelmeivel állandóan fenyegették az embereket, úgy hogy ettől a közönséges halandók sokkal inkább rettegtek, mint az örök kárhozattól.    
     Az ideig tartó büntetések, illetőleg elégtételek, melyekhez az állítólagos tisztítótűzbeli szenvedéseket is számították, igen sokfélék voltak. ... Azt ígérték, hogy ezekkel a földi büntetésekkel a tisztítótűzbeli büntetéseket lehet csökkenteni és kiegyenlíteni. De senki sem volt bizonyosságban afelől, vajon a tisztítótűzi gyötrődéseit mind levezekelte-e? Mindenki könnyíteni igyekezett büntetésein. ... Az ideig tartó földi és tisztítótűzbeli büntetések elengedését (indulgentia) nevezték búcsúnak. Ez az elengedés lehetett részlegesek pl. pénzadományért, vagy teljes, pl. keresztes hadjáratban való részvételért. ... Az egyház ügyes búcsúkereskedői szinte házhoz szállították a hivatalosan is ’szent árunak’ (merx sancta) nevezett búcsút, az ideig való büntetések elengedését. Európa-szerte kitűnő eredménnyel működött a hivatalos szóhasználatban is ’szent üzlet’ (sacrum negotium) elnevezésű búcsúárusítás.  ... Erre szolgáltak 1294 óta az úgynevezett gyónócédulák vagy búcsúcédulák. Ezeket meghatározott árjegyzéki áron pénzért lehetett vásárolni. ...   
     A jövedelem még mindig nem volt elegendő, s a búcsúk iránti kereslet sem csökkent. 1476-ban a búcsút tehát kiterjesztették az elhaltak lelkére is. Ezzel soha nem látott pénzforrás tárult fel. Mindenki igyekezett kedves halottjainak lelkét kiváltani a túlvilági szenvedésekből.  
     Így lépett Isten ingyenvaló kegyelmének helyébe az emberi kapzsiság, a Krisztus érdemébe vetett hit helyébe pedig a pénzt. ...         
     A búcsút itt Tetzel János (1465-1519) árusította az érsek megbízásából. Amikor Luther látta a búcsúárulásnak a nép lelki és erkölcsi életére gyakorolt veszedelmes hatását, kénytelen volt ellene fellépni. 1516. október 31-én tartotta első prédikációját a búcsú ellen. Máskor is prédikált, leveleket is írt a búcsúárusítás megszüntetése érdekében, de teljesen hiába. Végül a wittenbergi nagy ereklyeünnep és búcsúnap alkalmából a búcsúkereskedésre vonatkozó aggályait és bíráló megjegyzéseit 95 tudományos tételben foglalta össze. Tételeit kinyomatta, s 1517. október 31-én déli 12 órakor kiszögezte a wittenbergi vártemplom ajtajára. ...    
     A 95 tétel jelentőségét abban látjuk, hogy egyrészt Luthernek a Szentíráson alapuló teológiája itt ütközik össze első ízben nyilvánosan a római katolikus vallásossággal, másrészt pedig, hogy a búcsúk bírálatával akaratlanul is hozzányúlt a pápa hatalmához, s ezzel harcra szólította a papságot. A most meginduló harcban átkozta ki a pápa a római katolikusság köréből azokat, akik egyedül a Szentírást tekintik hitük és életük alapjának.       
     Luther tételei ellen egyelőre senki nem kelet vitára. Annál érdekesebb, h. a 95 tétel a lehető legrövidebb idő alatt elterjedt egész Európában. Általános volt az öröm, h. végre valaki nyíltan síkra száll az igazságért.   
     Luthert barátai féltették. Megütköztek tételein. Tetzel János ellentételeket bocsátott ki. Eck János ingolstadti tanár élesen támadta Luthert. A Domonkos-rendiek Tetzel János rendtársukat védelmezni akarván, prédikációikban szidták az 'eretneket'’ Luther tehát további iratokban volt kénytelen védekezni a támadások ellen. Egyházi főhatósága, Albert mainzi érsek hallgatott az egész dologról. Nem akart ujjat húzni a hatalmas Ágoston-renddel, elküldte hát a tételeket intézkedés végett Rómába. Közben a domonkosrendiek, a római katolikusság eretneküldöző inkvizítorai, feljelentették Rómában Luthert, mint eretneket. Szinte örültek már az újabb máglyatűznek.” [76]

„Amint Luther látta, milyen hevesen támadják, anélkül, hogy megcáfolnák, magyarázatot írt a 95 tételhez és alázatos levél kíséretében elküldte azt X. Leó pápának. Akkor még nem volt rossz véleménye a pápa felől. De minden alázatosságánál és engedelmességénél erősebb volt benne a Szentíráshoz való hűség, s az az elhatározás, hogy semmit sem von vissza, hacsak a Szentírásból meg nem cáfolják.
     A pápa Luther ügyét eleinte szokványos szerzetesi vitának tekintette, de a túlbuzgó Domonkos-rendiek komoly fegyelmi üggyé dagasztották. Prierias Sylvester, a pápai udvar teológiai szakértője, iratot készített a 95 tételről. Elvetette azokat, és becsmérlő módon, gorombán támadta a szerzőt. Luthert 1518. aug. 7-én Rómába idézték. ... Jól tudta Luther, hogy ha Rómába kell mennie, vagy börtönben, vagy máglyán fejezi be életét. ...      
     Közben Luther más feltűnő lépést is tett. Megtámadta az egyházi átkot. Az egyházi átkot akkor alkalmazták, amikor valaki megsértette az egyház érdekeit. Pl. ha valaki megtagadta a tized beszolgáltatását: avagy valamely város tanácsa egyházi testületeknek bor és sörszállítmányai után vámot követelt, s ezeknek a szeszes italoknak egyházi épületekben történő árusítására is adót vetett ki, avagy egy gonosztetten rajtakapott papot a világi bíróság elítélni merészelt stb. A kiátkozott ember nem vehetett részt az egyházi és polgári életben, nem adhatott el, nem vásárolhatott, az egyházi szolgálatokat vele szemben megtagadták, az emberek előtt megvetendőnek tüntették fel, sőt a vele érintkezőkre is kiterjesztették az átkot, holta után pedig túlvilági gonosz sorsának jelképezésére, mint valami állatot, a temető megszentelt területén kívül, harangszó és áldás nélkül földelték el.
     Luther 1518. máj. 16-án tartott prédikációjában kijelentette, hogy aki igaztalan átok alatt hal meg, üdvözül, bárhogyan temessék is el. Erről kémjei útján azonnal értesült Kajetán bíbornok is, aki éppen az ágostai gyűlésen a pápát képviselte. Erre a hírre sürgették a pápát, hogy végre már intézze el ezt az ügyet. Ekkor letartóztatási parancsot küldtek Rómából Luther ellen, s megbízták Kajetánt, hogy a ’gonoszság fiát’ fogassa el. ...        
     Természetes tehát, hogy amikor Bölcs Frigyes nem akarta Rómának kiszolgáltatni Luthert, aki az ő kedves wittenbergi egyetemét felvirágoztatta és azt kérte, hogy Luthert Németországban hallgassák ki, azonnal teljesítették kérését. Így ez az ügy is Kajetán kezébe került.           
     1518 okt. 12-én Ágosta városában Kajetán bíbornok mindannak teljes megtagadását követelte Luthertől, amit eddig tanított. ...        
     Ezután Luther fellebbezett a ’rosszul értesített pápától a jól értesítendő pápához’ s ezzel határozottan kifejezte, hogy őt a bíbornok sem meg nem győzte, sem meg nem cáfolta.” [77]

„Eközben a wittenbergi egyetem soha nem álmodott fejlődésnek indult. Luther hihetetlen bőséggel és gyorsasággal ontotta könyveit. Időnként három nyomda sem győzte kéziratainak kinyomását. Könyvei szertevitték a Szentíráson alapuló teológiát a szélrózsa minden irányába. Egész Európa felfigyelt munkásságára, s a mindenünnen Wittenbergbe sereglő egyetemi ifjúság számára új egyetemi épületet kellett emelni. Fokozta az egyetem vonzóerejét a nagyhírű, humanista műveltségű, tudós tanár: Melanchton Fülöp.      
     Miksa császár halála (1519. I. 12.) után a pápa ismét felelevenítette Bölcs Frigyessel ápolt kapcsolatait. A pápa most barátságos levélben szólította fel Luthert tételei visszavonására. A római udvar pedig Bölcs Frigyesnek kedvét keresvén, felajánlotta azt is, hogy Luthert bíbornokká lépteti elő, és megteszi érsekké.” [78]

„Az események hatása alatt egyre erősödött Lutherben az a vélemény, hogy a római trónon maga az antikrisztus ül, s az egyházban uralomra jutott az ’ős ellenség’. Le kell hát leplezni és meg kell szüntetni az antikrisztus titkos üzelmeit. Idevonatkozó gondolatait Luther ’A német nemzet keresztyén nemességéhez’ írt világtörténelmi jelentőségű könyvében fejtette ki. A könyv 1520 augusztusában került ki a nyomdából, és két hét alatt négyezer példány fogyott el belőle. ...        
     Ezalatt Rómában újra tárgyalták Luther ügyét. A lipcsei vitában híressé vált Eck János közreműködésével elkészítették, s 1520 jún. 15-én kiadták a Luther elleni pápai bullát. Eszerint, ha Luther a megjelölt tételeket hatvan nap alatt vissza nem vonja, egyházi átok sújtja. Luther levelet írt a római pápának, melyben világosan kifejtette, hogy csak a Szentírásból vett bizonyítékokkal lehetne őt tételei visszavonására bírni. ...
     Dr. Luther Márton, akit a pápa kiátkozott nyájából, nemsokára válaszolt is az átokra. 1520. dec. 10-én Wittenberg város falain kívül a pápaság legfontosabb könyveit az átokbullával együtt nyilvánosan elégette. ... Másnap tanítványai előtt arról beszélt, hogy aki ilyet cselekszik, az előtt csak két út van. Az egyik a kárhozatba, a másik a vértanúságba visz. Aki nem vállalja Isten ügyéért a harcot, annak sorsa a kárhozat. Aki pedig vállalja, készülnie kell a vértanúságra.” [79]

„Az 1519-ben császárrá választott V. Károly uralkodása elé nagy várakozással tekintett a német nemzet. A koronázás után birodalmi gyűlést készítettek elő, hogy azon a nemzet minden baját orvosolják. ...       
     Hosszas huzavona után Luthert is meghívták a gyűlésre. Veszélytelen utazást biztosító császári levél birtokában, számos barátja kíséretében utazott Luther Wormsba. Útja az egyes helységeken át valóságos diadalmenet volt. Mind barátai, mind ellenségei számos kísérletet tettek arra, hogy visszatartsák a gyűlésen való megjelenéstől. Isten azonban Luthert – saját szavai szerint – vakmerővé tette.        
     A kihallgatás és Luther bizonyságtétele után a császár kijelentette, hogy minden erejével igyekszik elnyomni Luther istentelen ügyét. Ezután ígéretének megfelelően még 21 napi veszélytelen utazást biztosítván, hazabocsátották az ’eretneket’”. [80]

„A Wormsból Wittenberg felé vezető úton Bölcs Frigyes megbízott emberei színleg elrabolták Luthert és Wartburg várába vitték. (1521. máj. 4.) Luthernek Wormsból történt távozása (ápr. 26.) után alig egy hónappal, 1521. máj. 25-én V. Károly császár aláírta a Luther és követői ellen kiadott birodalmi átkot. Ezentúl senki sem nyújthat szállást, ételt, vagy bármiféle segítséget sem Luthernek, sem híveinek. Sőt, mint eretnekeket el kell fogni őket. Vagyonuk azé lesz, aki a hatóságoknak átadja őket. Luther könyveit árusítani tilos, vallási tartalmú könyveket pedig csak egyházi cenzúra engedélyezése után szabad terjeszteni. Most azonban csoda történt. A holtnak vélt Luther tanítása csak most terjedt igazán. A reformáció ügyét, Isten igéjének terjedését most már nem lehetett megállítani. ... Tíz hónapi wartburgi tartózkodása alatt sokirányú irodalmi munkásságot fejtett ki. Zsoltármagyarázatokat írt, befejezte Magnificat című munkáját, megkezdte postillás könyvét. A legfontosabb pedig, hogy lefordította az Újszövetséget népe nyelvére. Az eddigi fordítók szokásától eltérőleg, ő nem a Róma által egyedül hitelesnek nyilvánított latin fordítást ültette át, hanem az eredeti görög szöveget. ...          
     Wittenbergben ezalatt a mise ügye foglalkoztatta a lelkeket. Karlstadt András, [81] Luther tanártársa ragadta magához a vezetést. A hatása alatt álló diákságot és polgárságot annyira feltüzelte, hogy kikergették a templomból a miséző papokat. A zavart csak fokozta a zwickaui rajongók megjelenése Wittenbergben.            
     Luthert végül ezek a jelenségek arra kényszerítették, hogy a fejedelem akarata ellenére is elhagyja magányát és rendet teremtsen Wittenbergben.” [82]

„Az Újszövetség fordítását 1522 szeptemberében adta ki. Ezután egyéb munkái mellett állandóan dolgozott az Ószövetségnek héber nyelvből való fordítását is. Teljes Szentírás-fordítása 1534-ben jelent meg.” [83]

„A nimbscheni zárdából 1523-ban eltávozott apácák közül kilencet wittenbergi polgári családok fogadtak magukhoz. Ezzel a csoporttal hagyta el a szerzetesi cellát egy elszegényedett nemesi család gyermeke, Bóra Katalin. ... Dr. Luther Márton 1525. jún. 13-án házasságot kötött Bóra Katalinnal.” [84]

„Az úrvacsora kérdésében mélyreható eltérés volt Luther és Zwingli Ulrik zürichi lelkész között. Hosszadalmas irodalmi vita után személyesen is találkoztak 1529-ben Marburgban, anélkül azonban, hogy meg tudtak volna egyezni.         
     Az evangélikusok politikai helyezte is egyre súlyosabbá vált. V. Károly császár békés szavakkal ugyan, de az ’eretnekekkel’ szemben annál elszántabb tervekkel hívta össze 1530-ra Ágosta városába a birodalmi gyűlést. Itt olvasták fel jún. 25-én az Ágostai Hitvallást. A császár ezután is kész volt a birodalom egységére veszélyesnek látszó új tanítást tűzzel-vassal kiirtani. Csupán a változó politikai helyzet kényszerítette további türelemre.       
     Luther csodálatos munkabírással s töretlen erővel hirdette az evangéliumot élete végéig nemcsak a szószéken, nemcsak az egyetemi előadásokon, hanem a világraszóló könyvek százaiban is. ...       
     Luther háza nem fogyott ki a vendégekből. Aki csak tehette, Wittenberg felé utazott, hogy láthassa a reformátort. Ő pedig igazi keresztyén szeretettel látott vendégül mindenkit, aki fölkereste. Háza az evangélikus lelkészi otthon mintaképe volt. Felesége, Katalin asszony a kicsiny jövedelem mellett mintaszerű gazdaságot vezetett, hogy fedezhesse a szükségleteket. Amint múltak az évek, gyarapodott az igazi istenáldás: három fiú és három leánygyermek tette napsugarassá a Luther család életét.” [85]

„Luther szervezete a gyermekkortól kezdve sok nélkülözést volt kénytelen elviselni. Ha feltételezzük is, hogy a szülői háznál rendesen táplálkozott, éneklő diák korában már sokszor aludt el éhesen. Később a szerzetben még a naponkénti kétszeri szűkös étkezés mellett is sokat böjtölt. Ezenfelül fagyoskodott, virrasztott, korbácsolta magát, hogy testének sanyargatásával érdemeket szerezzen az üdvösségre. Annyira igénytelen volt, hogy wittenbergi egyetemi tanársága idején még Melanchton is csodálkozását fejezte ki afölött, hogy Luther a munka lázában heteken át beérte naponként egy szelet kenyérrel és egyetlen sózott heringgel. Ehhez járult, hogy néha hosszabb időn át naponkint mindössze 3-4 órát aludt. Saját szavaival élve: agyondolgozta magát.   
     Ennek az életmódnak a következményei jelentkeztek a különféle betegségekben.” [86]

„’Koldusok vagyunk. Ez az igazság’. Így szól Luther utolsó feljegyzése. Utoljára is arról tett bizonyságot, hogy kolduljuk Isten kegyelmét. Ő csak ebben a kegyelemben bízik. 1546 febr. 18-án, hajnali 2 és 3 óra között, hazahívta Isten hűséges szolgáját. Dr. Luther Márton holttestét az eislebeni főtemplomban ravatalozták fel, majd Wittenbergbe szállították, s a vártemplom szószéke alatt ásott sírba temették el. Itt pihen ma is.” [87]

(b.)Kálvin János 1509-1564

„A francia Svájc reformátora Kálvin János (1509-1564) volt, ki sok tekintetben elütött Luther Mártontól. Kálvin a gondolatok, Luther a szív embere volt. Kálvin inkább az Ótestamentumra, Luther az Újra hivatkozott, Isten számára királyi fenség, Luther számára kegyelmes Atya volt. Kálvin szörnyű erővel harcolt minden erkölcstelenség, istentelenség és zsarnokság ellen. Genfben felállította az egyházi törvényszéket, amit keresztyén szempontból semmiképpen sem lehet helyeselni, és amelynek szigorát jól jellemzi többek között az is, hogy a házasságtörést halállal, a könnyed dalok éneklését száműzetéssel büntették, és a lakosság magánéletét annyira szabályozták, hogy még a ruhaviseletet és az étrendet is ellenőrizték. Négy év alatt a kis Genfben ötvennyolc halálos ítéletet és hetvenhat száműzetést foganatosítottak. De ahogy az új nemzedék felnövekedett, a város mintaközösséggé változott, hol szorgalom, tisztaság és kifogástalan rend uralkodott:
     A Kálvin szigoráról alkotott bírálatot bizonyos mértékben enyhíti az a körülmény, hogy legszigorúbb önmagához volt. Maga volt a "megtestesült törvény, kire a kegyelem napfénye csak messziről ragyogott". Azt jegyezték fel róla, hogy a Sínai-hegyről tekintett a Golgotára. Lehet, hogy kéménynek és kegyetlennek látszott, pedig egyik sem volt. Megingathatatlan határozottsága nélkül nem válhatott volna "vasszoborrá és ércfallá" (Jer.1,18) kora romlottságával szemben, miként egykor Jeremiás próféta a maga idejében. "Inkább a föld nyeljen el ezerszer, semhogy azt halljam magamról, hogy törvényszegővé lettem, vagy hogy amit Isten Szent Lelke a próféta száján keresztül mond nekem, ne teljesítsem és e törvényszegés által beszennyezzem Isten szent fenségét" - mondta saját magáról.  
     Kálvin ritka munkabírással megáldott ember volt. Három előadást tartott hetenként a hittudományi főiskolán, csaknem mindennap prédikált és a tanácskozások egymást érték, emellett gyülekezetében rendszeresen végezte a beteg- és a családlátogatás szolgálatát. Egy sereg könyvet, többek között az Ótestamentum és az Újtestamentum csaknem minden egyes könyvéhez magyarázatot írt. Számtalan ember fordult hozzá tanácsért, és sok írásbeli megkeresés is érkezett hozzá Európa legkülönbözőbb országaiból. Az ezekre a hozzáérkezett kérdésekre körülbelül ezerkétszáz válasza maradt fenn. Néhány órai éjszakai pihenés után már újból könyvei társaságában lehetett találni, amint íródeákjának diktált, közben maga is gyorsan feljegyezve tovaröppenő gondolatait. Érdeklődése kiterjedt egész Európára. Hol a pápa ellen, hol a német császárnak és fejedelmeknek írt a német reformáció ügyében, máskor meg az angol egyházi helyzetre kívánt hatással lenni, megint máskor a Franciaországban üldözött evangéliumi követőket védelmezte. Barátja és tanítványa Teodor de Beza (1546-1605) a "Mint a szép híves patakra" kezdetű ének szerzője írta Kálvinról, hogy "olyan gyengéd volt a távoli gyülekezetek és hittestvérei sorsa iránt, mintha ő maga viselte volna azoknak a terheit. Maga Kálvin így nyilatkozott saját magáról: "Még annyi időm sincs, hogy a lakásomon kívül gyönyörködjem szeretett Istenem napsugarában, és ha ez így folytatódik, nem tudom, mi lesz a vége. Mikor befejezem szokásos munkámat, annyi levél vár megírásra, és annyi kérdés válaszadásra, hogy sok egymás utáni éjszakán sem engedhetek pihenést magamnak. Reggel öt órakor áhítattal és imádsággal kezdte a napját. Nyolc órakor prédikált, kilenckor előadást, majd utána megbeszélést tartott. Élete utolsó tíz esztendejében még az ebédet is elhagyta, napjában csak kétszer véve magához élelmet, egy-egy tojást és egy kis húslevest. Az éjfél mindig dolgozóasztala mellett találta. Rettenetes gyorsasággal dolgozott és mindazt, amit írt, már az első megfogalmazásában világosan és mélyen szántóan készen volt. Ez a szorgalom annál is inkább tiszteletreméltó volt nála, mivel egész életében betegségekkel és állandó kínzó fájdalmakkal küzdött. Mikor e küzdelmek erején felüli megpróbáltatást okoztak számára, csak felsóhajtott: "Óh, Uram, meddig még?" Mikor barátai arra kérték, hogy legalább egy kis pihenést, engedve magának feküdjék le, így válaszolt: "Talán azt akarjátok, hogy az Úr, mikor visszajön, henyélve találjon engem?"”   
     Kálvin középtermetű, vézna teremtés volt, hosszúkás, sápadt, sovány arcán átható tekintet uralkodott. Csak nagy ritkán mosolygott. Ellentétben Lutherrel, Kálvinnak semmi érzéke nem volt a zenéhez. Mély és alapos tudománya, kiváló stílusa, jó ítélőképessége és vasakarata tették őt nagy személyiséggé. Mint éles elméjű és logikus gondolkozású ember, nem tűrte az udvarias díszmondatokat. A kezdeti indulatos természetét, állandóan Isten jelenlétére gondolva, fokról fokra megzabolázta. Anélkül, hogy ezt tudatosította volna saját maga előtt, Kálvin mindig nagy szegénységben élt. Írásai nem sokat jövedelmeztek, levelezése pedig az akkori rosszul szervezett postaközlekedés miatt igen sokba került. Fizetése kevés volt, és mikor magasabb járandóságot kínáltak fel neki, nem fogadta el. Halálos ágyán huszonnégy aranyat visszaküldött a tanácsnak, lelkiismerete nem engedte, hogy akkor is élvezze fizetését, mikor senkinek sem lehetett hasznára. Még gazdag barátaitól sem fogadott el semmiféle ajándékot. Minden ingósága, amit maga után hagyott, a könyveit is hozzászámítva, nem haladta meg a kétszáz aranyat. Haláláig hűséges volt harcos természetéhez, a Nagy Kötelességérzethez, - ahogy maga nevezte az életet - a göröngyös és a keskeny úton.    
     Kálvint már korábban kifejezett kívánsága szerint, minden dísz és pompa nélkül temették. Senki sem tudja már pontosan, hogy hova is temették. Csak nagyon kevés az olyan emberek száma, akit úgy megaláztak volna, mint Kálvint. Mégis szépek és romolhatatlanok azok a gyümölcsök, melyeket élete munkájának emléke termett sok-sok emberi szívben.” [88]

„Kálvin ugyan jogász lett, még a legmagasabb tudományos fokozatot, a doktorit is megszerezte 1533-ban, de a gazdagság nem köszöntött rá. Egész életében tisztesen szerény anyagi viszonyok között élt. Igaz, soha nem gyakorolta a jogtudományt. A teológia elvégzése nélkül lett prédikátor Genfben úgy, hogy a gyülekezet 1537-ben megválasztotta.” [89]

(c.)Zwingli 1484-1531

„Ugyanakkor, mikor Luther Németországban, Zwingli Ulrik Svájcban végezte a reformáció munkáját. ... 1484. jan. 1-én született. Bernben klasszikus irodalmat tanult. Bécsben filozófiát, majd Bázelben a nyílt humanista irányt tanulmányozta, mikor ugyanott egyik tanára Wyttenback Tamás teológus a Biblia tanulmányozására igyekezett őt rávenni. ... ’Művelt ember volt, járta a görögben, a héber és a latin nyelvekben, de nagyszerűen beszélt németül is.’ Szabadidejét énekkel és muzsikával töltötte, több mint tíz hangszeren játszott.            
     Mikor Zwingli 1506-ban magister lett, a szülőfalujához közeli Glarusban lett lelkész. ... Majd miután Einsidelnben lelkészkedett, hova az emberek százezrei zarándokoltak, hogy térdet hajtsanak a csodatevő Mária-szobor előtt, prédikálni kezdett a búcsújárások ellen, és elővigyázatosan egyéb babonás hiedelmek ellen is.      
     1518-ban Zürichbe hívták meg Zwinglit lelkésznek. Prédikációinak itt az lett az eredménye, hogy egy búcsúcédula-árust (szerzetest) elűztek. A következő évben nagy járvány pusztított a városban. Beteglátogatásai során Zwingli maga is megbetegedett, és csak kevésen múlt, hogy ő maga is meg nem halt. Isten Igéjének halott betűi most megelevenedtek és megtapasztalta annak erejét. Bűnbánatra ébredt, és fokozatosan egész szívét beragyogta az élet világossága. Mikor felgyógyult és újra megkezdte igehirdető szolgálatát, azt jegyezték fel róla, hogy olyan volt ekkor, mint Mózes, aki kivezette népét az egyiptomi szolgaságból. Bátran beszélt a mise, a böjt és a szentek imádása ellen. Bár Luther hatására előtte is megvilágosodott a hit által való megigazulás igazsága, elégedett volt, mikor Lutherhez viszonyítva, a külsőségesebb dolgok ellen is felemelhette szavát. Így távolította el a zürichi templomokból az orgonákat (bár nagyon szerette a muzsikát), sőt még az oltárokat is. Vallási meggyőződése külsőségesebb maradt, mint volt Lutheré.     
     Ez különösen megmutatkozott a szentségekről vallott tanításában is, amiket csak a kegyelem jeleinek fogadott el, szemben Lutherrel, aki hangsúlyozta viszont, hogy a szentségek kegyelmi eszközök. ... Luther mindenekelőtt a szív és a belső embere volt, kinek az úrvacsora, mint minden más a keresztyén vallásban, Isten ajándéka volt, Zwingli humanista volt, és az ész embere, ki az úrvacsorában kizárólag a gyülekezet hitvallásos megnyilatkozását látta.           
     ... Svájcban elterjedt Zwingli reformációja, de volt ellenzéke is. Végül kirobbant a harc Zürich és a katolikus kantonok között. Zwingli mint tábori lelkész, maga is részt vett a harcokban. A Kappel melletti ütközetben 1531-ben az evangélium követői vereséget szenvedtek, és Zwingli is elesett. Éppen egy haldokló rokona mellé térdelt, hogy megvigasztalja, mikor egy feléje dobott kő eltalálta. ... Éjjel a katolikus katonák rátaláltak, kik megadták neki a kegyelemdöfést. [90]

„Zwingli reformátori munkáját elsősorban a német Svájc területén végezte. Zürichben és a zürichi kantonban szinte korlátlan hatalommal rendelkezett. 1523-ban bevezette az államegyházi rendszert Zürich város területén, ahol a Nagy Tanács volt felelős minden egyházi és hitvallási kérdésben hozott döntésért.” [91]

„Zwingli működése elején szoros kapcsolatban volt a testvéri közösségekkel, sőt Lutherhez hasonlóan a keresztség bibliai értelmezésén is sokat töprengett. Sőt azt is kijelentette, hogy a Bibliában semmi sem igazolja a gyermekkeresztséget. Amint azonban a reformmozgalom az államegyház vonalán továbbfejlődött, és a döntések végrehajtásakor a polgári hatóságokat kezdték igénybe venni, azaz megalkudtak a világgal, Zwingli természetesen eltávolodott a testvérektől és ezzel együtt az evangéliumtól is. Ugyanaz a jelenség ismétlődött meg itt, mint a lutheri reformációnál.” [92]

„Úgy látszott, hogy Luther és Zwingli villámcsapásként ledöntik Babilont, de sajnos az, amit felépítettek, semmivel sem volt jobb: amikor hatalomhoz jutottak, inkább bíztak az emberekben, mint Istenben. Így tehát – bár a kezdet jó volt – az igazság fénye újra elsötétült.  ... Így egy arcátlanul vétkező népet neveltek fel. Sokan csatlakoztak Lutherhez és Zwinglihez azt állítva, hogy tanításuk helyes, sőt egyesek az életüket is odaadták a megismert igazságért, és kétségtelenül üdvözültek, mert jól megharcolták a maguk harcát. ... Zwingli kezdetben azt hirdette, hogy a gyermekkeresztséget a Szentírásból egyáltalán nem lehet igazolni, mégis később a szószékről azt tanította, hogy hívő felnőttek keresztsége helytelen, és nem lehet megengedni. Leírja azt is, hogyan rendelte el azok vízbe fojtását, akik a felnőtt keresztséget vallották.” [93] (Egy ősi krónikára utal a Z. gy.)

(d.)Svédország reformátora: Petri Olav 1493-1552.

„1493-ban született. Szülei valószínűleg kegyes katolikusok lehettek, és mivel gazdagok is voltak, fiaikat Olavot és Lőrincet taníttatták. Ez utóbbiból lett Svédország első evangélikus érseke. Alapfokú tanulmányai után Olav Németországba indult 1516-ban, és minden valószínűség szerint Wittenbergben tartózkodhatott akkor, mikor Luther kifüggesztette híres kilencvenöt tételét. A fiatal Olavból Luther lelkes tanítványa lett, ki következetes elmélyedéssel magáévá tette a hit által való megigazulás tanítását. Olav Melancton előadásait is hallgathatta. 1518-ban magister lett, és mikor a következő évben visszatért hazájába, először Strengnas káptalanjának lett a kanonoka. Ebbeni minőségében előadásokat is tartott Luther szellemében. Először Andreae Lőrinc, majd nem sokkal ezután maga Vaasa Gusztáv is melléje állt, úgy, hogy Brasek püspök és más ellenfelei tiltakozása ellenére is szabadon folytathatta munkáját. ... 1526-ban jelent meg az általa svéd nyelvre fordított Újtestamentum, majd ezután számtalan röpirat, melyek előkészítették a reformáció győzelme számára a talajt. ... Petri Olav még részt vett az 1542-ben megjelent teljes svéd-nyelvű bibliafordítás munkájában, valamint megírta Svédország történetét, bizonyságát adva abban is alapos és éles elméjű kutató munkásságának. ... Az 1531-1534 években Petri Olav a király kancelláriusaként működött. Mikor nem helyeselte Vaasa Gusztáv függetlenítő egyházpolitikáját, és prédikációiban ezért az ő gyengeségéért nyilvánosan meg is rótta a királyt, mind Petri Olav, mind Andreae Lőrinc elvesztették az uralkodó kegyét. A király parancsára mindkettőjüket hazaárulás vádja alá helyezték, és 1540-ben halálra ítélték, de az ítéletet később pénzbüntetésre változtatták át. Két évvel később Petri Olav már megint Upsalában kanonoki, 1543-ban pedig Stockholm-i lelkészi munkakörben működött.           
     Sem a fenyegetések, még kevésbé az elismerő szavak nem gyakoroltak e bátor férfiúra semmiféle hatást, ki lelkiismerete szerint, félelem nélkül folytatta prédikátori munkásságát. Élete utolsó évei békességben teltek el.” [94]

(e.)Knox János 1505-1572

„Knox János, Skócia reformátora 1505-ben született Haddingtonhoz, a főrangúak városához közelfekvő Giffordban; gazdag család gyermekeként Glasgow-i tanulmányai után egy ideig Szent Andrews egyetemén munkálkodott, mint a teológia és filozófia professzora. Ebbeni szolgálatában közelebbről megismerkedett az egyházatyákkal. különösen Hieronymus-szal és Augustinus-szal, és ekkor fedezte fel, hogy a katolikus egyház sok ponton másképp tanít, mint a Biblia és az egyházatyák. A reformátorok írásai és Wishart prédikációi megtéréshez vezették. Mikor az új tant kezdte hirdetni, hitehagyottnak minősítették és felmentették hivatalától. Ezután Szent Andrews erődjének lett a tanára, amit az evangélium hívei birtokukba vettek. De hogy ezek ellenállását letörje és az országban uralkodó vallási nyugtalanságot elfojtsa, Guise Mária özvegy királynő francia csapatokat hívott segítségül. Ezek elfoglalták Szent Andrews erődjét és Knoxot is foglyul ejtették, ki közel két esztendeig Rounba került gályarabságra, hol kezénél a gályapadhoz láncoltan szenvedett, mely megpróbáltatását nagy türelemmel viselte. Mikor kiszabadult az 1549-1554 években, mint prédikátor működött Angliában, hol VI. Eduard király nagyra értékelve még püspöki hivatalt is felkínált neki, amit azonban Knox nem fogadott el. De mikor a véreskezű Mária foglalta el a királyi trónt, Knoxnak menekülnie kellett, mely idő alatt főleg Németországban és Genfben tartózkodott; hol a majdnem egykorú Kálvinnal megismerkedve, ennek lelkes hívévé lett. Ezen idő alatt Skóciában máglyán való elégetésre ítélték, de mivel távollétében az ítéletet nem lehetett rajta végrehajtani, a képét égették el nyilvánosan Edinburgh terén. Genfi tartózkodása alatt, néhány barátjával, Knox lefordította a Bibliát angol nyelvre, amely fordítást "Genfi Bibliának" is neveznek.

            1559 tavaszán Knox újból visszatért Skóciába. Mikor egyszer Perth városában a mise-áldozat ellen prédikált igen erőteljesen; és egy katolikus lelkész mindjárt ezután misét akart bemutatni, a lelkész és egy ottlevő fiatalember között tettlegességre került sor, mikoris a fiatalember kővel akarva megdobni a lelkészt, a kő az oltáron levő szentségtartót talált el, mely összetörött. Mintha csak jel lett volna ez, mire az egész országban megkezdődött a képek; szobrok és a kolostorok szenvedélyes lerombolása, amit Knox hiába is igyekezett elcsendesíteni. Szent Andrews püspöke azzal fenyegette meg Knoxot, hogy a szószéken löveti agyon, ha még egyszer prédikálni merészel a város templomában. Knox mégis nagyhatású prédikációt tartott Jézus templomtisztításáról, alkalmazva azt a skót viszonyokra.

            Egyetlen egy kéz sem emelkedett fel ellene. A reformáció pedig tovább terjedt, bár az özvegy királynő annak megakadályozására még fegyveres erőt sem volt rest igénybevenni. A belső háború idején, mikor is az evangélium hívei az angol Erzsébet királynőtől kaptak segítséget, Mária királynő 1560-ban meghalt. Ekkor az országgyűlés elvetette a katolikus vallást, és a Knox által írt hitvallást fogadták el. ...

            Miután 1561-ben Stuart Mária lett az uralkodó, újból megindult a harc, csaknem a személyes erőkifejtés megmutatása céljából a királynő és Knox között. A királynő megfélemlítéssel igyekezett elhallgattatni Knoxot. De ez az ítélet szavát hirdette a szószékről a királynő könnyelmű magánélete felett csakúgy, mint egy ótestámentomi próféta. Hiába sírt és őrjöngött Mária, és hiába próbálta Knoxot hazaárulás vádja alá helyeztetni. Knox életveszélyben forgott. Végülis 1567-ben a királynőt megfosztották trónjától, amiben Knoxnak nagy része volt. A katolikusok gyűlölete oly nagy volt a reformátor iránt, hogy a barátai személye iránti védelemből állandóan testőrségként fogták közre. Ő maga sohasem félt az emberektől, mondja egyik életrajzírója, mert csak attól az egytől félt, aki mindeneknek Ura, számára pedig mind a világ, mind pedig a világ okozta szenvedés legyőzetett a Krisztusban.

            E kemény harcosnak egészen a haláláig, ami 1572-ben következett be, harcolnia kellett ellenfeleivel, ha a végén már csak igen meggyengült erővel is, de küzdött. Őket magukat Knox sohasem gyűlölte, csak a bűneiket. Bár alacsony termetű, igénytelen férfiú volt, hatalmas lélek lakott benne. Guise Mária mondta egyszer, hogy jobban fél Knox imádságaitól, mint tízezer katonától. Knox sírjánál hangzottak el a szavak: "Itt nyugszik az a férfiú, aki sohasem félt emberi tekintetektől." [95]

2. Hívő közösségek

 „A különböző országokban élő testvéreket: a Piemont völgyében, Franciaországban és Itáliában élő waldenseket, a különböző hivő közösségeket Németországban, az Egyesült Testvéreket Csehországban közös szellem kapcsolta össze, és ez abból is kitűnik, hogy gyermekeik hitoktatásában azonos katekizmust használtak. Ez a kis könyv olasz, francia, német és cseh nyelven jelent meg, és 1498 és 1530 között számos kiadást ért meg.           
     A fent említett testvérekkel a "Közös 'Élet Testvérei" is szoros kapcsolatban voltak, akik a XV. században és a XVI. század elején iskolák egész hálózatát építették ki Németalföldön és Németország északnyugati részén. Alapítójuk a deventeri Gerhard Groote volt Hollandiában, aki Jan van Rysbroeckkal együtt tanácskozva hozta létre a testvéri közösséget, és Deventerben megalapította az első iskolát. Groote rámutat arra, hogy "a tanulmányok kiindulópontja (gyökere) és az élet tükre elsősorban a Krisztus evangéliuma legyen. A tanulás kegyesség nélkül inkább átok, mint áldás." Ezekben az iskolákban kiváló volt a tanítás, sokan jöttek ide tanulni. A deventeri iskolában Alexander Hegius híres nevelő igazgatása alatt, 2000 tanuló tanult. Kempis Tamás a "Krisztus Követése" c. híres könyv szerzője is ebbe az iskolába járt; Erasmus is az iskola növendéke volt. Az iskolák messze elterjedtek. A tanulók latint, kevés görögöt tanultak, és evangéliumi latin himnuszokat énekeltek. Felnőttek számára is rendeztek tanfolyamokat, ahol az evangéliumot mindenki a saját anyanyelvén olvashatta. Az újszövetségi kéziratok másolásával, később azoknak kinyomtatásával kerestek maguknak valami pénzt. A testvérek és "Isten Barátai" egyre több evangéliumi iratot adtak ki, és ilyen módon gondoskodtak az Írásokon nyugvó nevelésről.” [96]

Németországban

„A rendkívüli körülmények hatása alatt Luther is úgy fejlődött, hogy végül őt is befolyásolták a körülmények. Korai éveiben buzgó katolikus volt, de a Szentírás tanulmányozása és Staupitzzal való találkozása közel hozta a testvérekhez és a misztikusokhoz, de a római papsággal való összeütközése most arra kényszerítette, hogy a német fejedelmekkel lépjen szoros kapcsolatba; ez a politikai kapcsolat és korábbi katolikus nevelésének visszatérő hatása fokozatosan a lutheránus egyház kialakulásához vezetett. Ennek a fejlődésnek fokozatait a régóta fennálló testvéri gyülekezetektől való eltávolodása és egy olyan átalakulás is jelezték, amely bizonyos bibliai igazságok felújításával együtt a római rendszerből is sok mindent beépített a lutheránus egyházba” [97]

„A római egyháztól átvett hittételek között, a gyermek-keresztség újjászülő ereje és a gyermek-keresztség gyakorlása a lényegesek. Amíg az egyén üdvösségére vonatkozóan felújította az újszövetségi tanítást, hogy az üdvösség Krisztus Jézusba és az Ö tökéletes munkájába vetett hit által érhető el, de a gyülekezetre vonatkozóan nem fogadta el azt, hogy az egyház elválasztva a világtól tehet bizonyságot Krisztus üdvözítő evangéliumáról. Luther ezzel szemben bevezette a plébániák, azaz a paróchiák római katolikus rendszerét, és ezzel a névlegesen keresztyén világ papi kormányzását. Mivel számos német fejedelem az ő pártján volt, Luther megtartotta az állam és egyház szoros kapcsolatát, és elfogadta az állam kardját mint eszközt, hogy annak segítségével áttérítse vagy büntesse azokat, akik nem fogadták el az új egyházi hatóságot.” [98]

„Luther már 1526-ban ... ellene fordult a bemerítő közösségeknek, és azzal, hogy a pápaság járma alól felszabadult egyházat a világi fejedelmek oltalmára bízta, hozzájárult ahhoz, hogy Isten országának ügye, melyről az Úr Jézus hangsúlyozva mondja, hogy ’nem e világból való’, nemcsak hogy megint összeköttetésbe került a világi hatalommal, hanem e hatalom önkényének is ki lett szolgáltatva. Hogy ennek káros következményei voltak, az természetes. Nem is szánt meg Luther egész életén át panaszkodni amiatt, hogy nincsenek olyan hívő gyülekezeti tagjai, amilyeneket szeretne.” [99]

     „Németországban, 1524 táján nagyszámú olyan testvéri gyülekezet volt, amely a kezdeti időktől és különböző országokban kialakult hivő gyülekezetekhez hasonlóan hirdette ... a gyülekezet függetlenségét és a hivők azon vágyát, hogy életükben és tanításaikban a Biblia kinyilatkoztatott igazságait ábrázolják kinyilatkoztatás ... A megtérteket bemerítették. Innen származik egy új név, amelyet ők maguk visszautasítottak, csak a világ ragasztotta rájuk, hogy ezzel azt a benyomást keltse, hogy az ő esetükben egy új szekta alapításáról van szó. Az új név: anabaptista; jelentése: újrakeresztelő, mindenképpen megtévesztő, mert ez a hivő közösség nem merítette be újra tagjait. Isten Igéjében csak bemerítésről van szó, és így az anabaptisták is, mint minden hívő gyülekezet a múltban, a megtérés után csak egyszer merített be. ...   
     Újra megismétlődött, mint annyiszor már a múltban, hogy a rájuk vonatkozó irodalom nagy részét megsemmisítették, és csak azok a művek maradtak fenn, amelyeket ellenségeik írtak. Ezekben a könyvekben a korra jellemző zabolátlan nyelven, durva, támadó hangnemben írnak róluk. Ezért olyan fontos a rájuk vonatkozó kevés adatot is kinyomozni, amelyek sokszor csodával határos módon maradtak meg. 
     A kölni érsek egyik jelentésében beszámol V. Károly császárnak "az anabaptista mozgalomról". Ebben azt olvassuk, hogy az anabaptisták magukat Krisztus hű tanítványainak: igaz keresztyéneknek nevezték. Hirdették a vagyonközösség szükségességét, mert ez szerintük az anabaptistáknál (értsd: az újszövetségi gyülekezetben) több mint ezer év óta gyakorlat volt, és ezt történelmi dokumentumok és császári törvények igazolják. A speyeri birodalmi gyűlés záró nyilatkozatában tényként megállapították, hogy az "anabaptisták új szektáját" több száz évvel ezelőtt már elítélték, és "törvényesen betiltották." Történelmi tény az, hogy több mint 12 évszázadon keresztül az Újszövetségben tanított bemerítés szörnyű üldözések kiváltója lett, a hatóságok ezt, mint "törvénysértést" halállal büntették.       
     A reneszánsz és reformáció mozgalmas időszakában sok elrejtőzött gyülekezet kilépett a homályból és kezdett nyilvánosan működni. Egy Lyonban kiadott ediktumból, amelyet egy hivő keresztyén ellen adtak ki, megtudjuk, hogy "Wald Péter elhamvadt művének hamujából új hajtások sarjadtak, és ezért elrettentő példaképpen szigorú és súlyos büntetést kell rájuk kimérni". Sokan voltak hivő testvérek, akik Svájc völgyeiből jöttek ki a napfényre. Egymást egyszerűen testvérnek nevezték, és tudatában voltak annak, hogy nem valami újat alapítanak, hanem azok hitvalló munkáját folytatják, akiket mint "eretnekeket" századokon át üldöztek.           
     Az üldözött testvérek Svájcban a hegyekben találtak menedéket Németországban pedig a különböző céhek ajánlottak fel számukra hatásos védelmet. A reformáció idején előjöttek a testvérek rejtekhelyeikről, és vagy a fennálló egyházakhoz csatlakoztak, vagy új gyülekezeteket formáltak. Számuk olyan nagy mértékben nőtt, tevékenységük annyira fokozódott, hogy mindez az államegyházakat, mind a katolikus, mind a lutheri egyházat is, nyugtalanítani kezdte. Egy nem közülük való, de velük rokonszenvező megfigyelő azt írta, hogy 1526-ban új közösség keletkezett, amely olyan gyorsan terjedt, hogy hitvallásuk és hitvalló életük szinte az egész országot betöltötte. Nagy tömegben csatlakoztak hozzájuk mindazok, akiknek a szívében az Úr iránti buzgóság égett. Amit ezek a hivő közösségek tanítottak, néhány szóval elmondható: hit, szeretet, és a golgotai kereszt. Szenvedéseikben tűrőknek és alázatosaknak mutatkoztak. A szeretetben való egység jeléül kis köreikben megtörték a kenyeret, és egymást mindenben segítették, a bajban összetartottak. Számuk olyan nagy mértékben növekedett, hogy a világi szervek attól féltek, hogy forradalmat robbantanak ki. Ilyen tevékenységben azonban sohasem lehetett őket elmarasztalni, pedig nagyon sok helyen zsarnoki módon bántak velük.          
     A testvéri közösségek nagy gonddal vigyáztak arra, hogy a gyülekezeti élet vezérfonala csak az Isten Igéje legyen, és semmiképpen ne kerüljenek emberi befolyás alá. Azokat a férfiakat akiket a Szent Szellem adományai erre a szolgálatra alkalmassá tettek, a gyülekezet véneiül elismerték. Ennek a kornak gyülekezeti vezetői között különösen dr. Hubmeyer Balthazár játszott kiemelkedő szerepet.” [100]

     „A reformáció viharos időszakában Denck János is igen nagy hatású tevékenységet fejtett ki a gyülekezetek pásztorolásában. Bajorországban született, és Bázelban végezte tanulmányait. Ott tartózkodása alatt valószínűleg kapcsolatot tartott fenn Erasmussal és a Bázelban összegyülekezett tudósok és nyomdászok köreivel. 1523-ban kinevezték az egyik híres nürnbergi iskolához, ahol a lutheri irányzat, amelyet a tehetséges, fiatal Osiander vezetett, általánosan "uralkodó volt. Denck, aki akkor szintén 25 éves fiatalember volt, azt remélte, hogy az új reformációs mozgalom szellemi és erkölcsi megújulást hoz majd a nép körében. Csalódva kellett azonban látnia, hogy ez nem következett be, és amikor vizsgálni kezdte ennek okát, kénytelen volt arra a következtetésre jutni, hogy a baj gyökere ;a lutheri tanítás tévedéseiben van. Ez a tanítás ugyanis, mialatt a hit által való, cselekedetektől független, megigazulást és a katolikus egyházban uralkodó visszaélések megszüntetését hirdeti, elhanyagolja Krisztus követésének, az önmegtagadásnak, az engedelmesség szükségességének hangsúlyozását, ez pedig az igaz hitnek lényeges része.   
     Ezeket a dolgokat Osiander fokozatosan vette észre, és 1551-ben ''kifejtette hogy a tapasztalat azt igazolja, hogy a wittenbergi tanítás az embereket "magabiztossá és gondtalanná" teszi. "Legtöbb 'embernek nem tetszik az a tanítás, amely szigorú erkölcsi követelményeket támaszt, és így megfékezi a természetes vágyakat. Ennek ellenére az emberek szeretik ha keresztyéneknek tekintik őket, és ezért szívesen figyelnek az álszentekre, akik azt prédikálják, hogy az ember igazságossága csak abban áll, hogy Isten igaznak tart bennünket még akkor is, ha rossz emberek vagyunk, és így igazságosságunk rajtunk kívül, és nem bennünk van, mert az ilyen tanítás szerint az ilyen emberek is a szent néphez számláltatnak. Jaj azoknak, akik azt prédikálják, hogy a bűnös életű embereket nem lehet kegyeseknek tekinteni; azt tapasztaljuk, hogy legtöbben őrjöngnek, amikor ilyeneket hallanak, az ilyen prédikátorokat szeretnek elűzni, sőt meg is ölni, de ahol ezt nem tehetik meg, álszent prédikátoraikat buzdítják, dicséretekkel, kényelemmel, ajándékokkal, védelemmel, hogy csak vidám szívvel így folytassák, az igazságnak ne adjanak helyet, még akkor sem, ha az egészen nyilvánvaló. Ilyen módon a hamis szentek és álszent prédikátorok egy cipőben járnak; ahogyan a nép, úgy a papjuk is."  
     Denck felismerte ezeket a bajokat, de Osiander nem követte Denck példáját, sőt tanítását "szörnyű tévedésnek" nevezte, a városi hatóságoknál pedig megbélyegezte. Ezért a főemberek Dencket maguk és lutheránus ellenfelei elé idézték.

"Az így. kialakult hitvitában Denck, a másik oldal információja szerint, kitűnően megállta a helyét, ugyanannyira, hogy céltalannak látszott a száj érveivel hadakozni ellene."

Ezért elhatározták, hogy hét fontos pontot illetően írásbeli hitvallást kérnek . tőle. Osiander hajlandónak mutatkozott mindezekre írásban válaszolni. Amikor Denck átadta a pontokra adott válaszait, a nürnbergi prédikátorok kijelentették, hogy nem lenne bölcs dolog, ha Osiander ígéretét teljesítenék, de maguk sem képesek arra, hogy Dencket meggyőzzék. Válaszukat ezért inkább a városi tanácsnak adták át. Ennek az lett az eredménye, hogy Dencknek 1525-ben, még azon a napon, távoznia kellett Nürnbergből, és a várostól legalább 25 kilométer távolságra kellett eljutna különben börtönnel fenyegették. Azzal indokolták ezt a döntést, hogy keresztyénellenes tanítást hirdetett, sőt azokat még védeni is merészelte, nem volt hajlandó semmiféle irányítást elfogadni, válaszai olyan nyakatekertek és ravaszok voltak, hogy kár lenne kioktatását meg is kísérelni. Másnap reggel Denck búcsút mondott családjának feladta állását, és vándorútra indult, amely élete végéig tartott.” [101]

„A lutheránus lelkészek dokumentuma, amely Denck száműzetését eredményezte, megállapította, hogy:

’szavait jó szándék hatja át, azok keresztyén megértésről tanúskodnak, gondolatai és értelmezései esetleg el is fogadhatók és mégis, a lutheránus egyház egységének megőrzése végett kénytelenek voltak másképpen cselekedni.’

Ennek ellenére bárhová is ment, mindenütt rágalmakkal találta magát szemben, mindenféle hamis és gonosz hitelveket tulajdonítottak neki, aminek következtében mindenki, mint veszedelmes embert, messze elkerülte.” [102]

„1527-ben Badenben, Sattler Mihály vezetésével a testvérek konferenciát tartottak, ahol megegyeztek, hogy:

1. Csak hívőket merítenek be.
2. A gyülekezetekben igazi, belső fegyelmet gyakorolnak.
3. Az Úr vacsoráját Jézus Krisztus halálának emlékezetére veszik magukhoz.
4. Vallják, hogy a gyülekezet tagjainak nem lehet közösségük a világgal.
5. A gyülekezet vezetőinek kötelessége a tanítás, a buzdítás.
6. Hívő nem használhat fegyvert, nem pereskedik, és nem tesz esküt.

Sattler nagy buzgósággal hirdette sok kerületben az Igét, majd 1527 tavaszán Strassburgból Württembergbe ment. Rottenburgban azonban elfogták, és hitéért halálra ítélték. A bíróság ítélete szerint testét végighurcolva a városon, szégyenteljesen megcsonkították, teste maradékát a város kapujához vonszolták és a tűzbe vetették. Feleségét és más keresztyén asszonyokat a vízbe fojtották, sok testvért pedig, akik együtt voltak vele a börtönben, lefejeztek. A szörnyű kivégzések sorozatában, amelyeket Rottenburgban végrehajtottak, ők csak az első mártírok voltak. Az augsburgi gyűlést is hasonló eszközökkel szórták széjjel. Az első mártír itt Leupold Hans, a gyülekezet egyik vezetője volt, akit az összejövetel alatt 87 más hívővel együtt elfogtak és kivégeztek. (1528.). A börtönben szerzett éneke bekerült a testvérek énekgyűjteményébe. Sok ilyen hívő ének született a börtönben, valamennyi megrendítően fejezi ki az Úr iránti szeretet és szenvedés mély élményét. Ezek az énekek gyorsan terjedtek a szenvedő testvérek között, nehéz óráikban ezekben az énekekben találtak vigaszt és biztatást.             
              Két héttel később, az isteni adományokkal megáldott Langenmantel Eitelhanst is négy más társával együtt kivégezték, és az sem segített, hogy befolyásos családokkal voltak kapcsolatai. Nagyon sok testvért kikergettek, kivertek a városból, a homlokukra keresztet égetve. Wormsban olyan nagy volt a hívők gyülekezete, hogy minden erőlködés ellenére sem tudták szétszórni őket: a gyülekezet a föld alatt, titokban tovább élt.” [103]

„Amikor a reformáció befejeződött, az az általános vélemény alakult ki, hogy ezzel Európa egy protestáns (lutheránus és svájci) és egy katolikus részre különült el. Természetesen a kép nem ilyen egyszerű: sok-sok keresztyén közösség is létezett ebben az időben, amelyekről nem vettek tudomást. Ezek nem tartoztak egyik táborhoz sem: önálló gyülekezetek voltak, nem vették igénybe a polgári hatóságok támogatását, és elsősorban arra törekedtek, hogy életükben az Újszövetség-i időkhöz hasonlóan, a Szentírás tiszta tanítását ábrázolják ki. Ezeknek a gyülekezeteknek olyan nagy volt a számuk, hogy az állammal szövetkezett egyházak attól féltek, hogy az Ige szíveket formáló, hódító ereje hatalmukat és létüket veszélyezteti.    
              Hogyan tudjuk megmagyarázni, hogy egy ilyen jelentős, lelket átformáló, tiszta evangéliumi mozgalom olyan jelentéktelennek látszó helyet foglal el ennek az időszaknak a történetében? A válasz nagyon egyszerű: A nagy katolikus és protestáns egyházak, felhasználva az állam könyörtelen hatalmát, majdnem teljesen kiirtották őket. Akik megmaradtak, külföldre menekültek, azok pedig, akik otthon maradtak, viszonylag jelentéktelen csoportokká zsugorodtak össze. A világi hatalommal szövetkezett egyház, irodalmukat elpusztította, saját történetírásában teljesen hamis képet rajzolt róluk, és olyan elnevezésekkel jelölte meg őket, amelyekhez gyűlöletes képzeteket társítottak.” [104]

3. Karlstadt András (?)

»Mindenképpen érdemes megjegyezni, hogy a reformátorok közül egy kiemelkedő jelentőségű személy, Karlstadt szombatünneplő volt. Lehetetlen anélkül a meggyőződés nélkül olvasni a reformációról szóló feljegyzéseket, hogy Karlstadt még Luthernél is jobban vágyott egy még mélyebb reformációra és miközben Luther hajlandó volt megtűrni bizonyos visszásságokat, nehogy a reformáció veszélybe sodródjon, addig Karlstadt minden áron a Szent Írásokhoz való visszatérés álláspontján állt.       
     Karlstadtot szombatünneplésre vonatkozó nézetei, bensőséges kapcsolata Lutherrel, kiemelkedő szerepe a reformáció történelmének első időszakában és Luther szombatra vonatkozó álláspontjának döntő kihatása a protestáns egyház egész történelmére, figyelemreméltóvá teszik a szombat történetében. A róla szóló feljegyzéseket a legjobb történetírók pontos szavai alapján tesszük közzé, akik közül egy sem rokonszenvezett a szombatünnepléssel. Az a mód, ahogy hibáira rámutatnak, kimutatja mennyire nem voltak elfogultak iránta. Röviddel azután, hogy Luther elkezdett prédikálni az érdemszerző jócselekedetek ellen, mély érdeklődéssel párosuló törekvése, hogy az embereket a pápai rabszolgaságból kiszabadítsa, odáig vezették, hogy tagadja azoknak a szentírási részeknek az ihletettségét, amelyeket felvonultattak ellene. Dr. Sears így számol be erről:

“Luther annyira buzgó volt, hogy fenntartsa a hit általi megigazulás tantételét, hogy még arra is felkészült, hogy bizonyos szentírási szakaszok tekintélyét megkérdőjelezze, amelyeket nem tudott összebékíteni ezzel a tanítással. Főleg Jakab levelére vonatkozó részek jelzik legerősebb ellenkezését”.[105]

Mielőtt Luther Wartburg várának foglya lett, vita támadt közte és Karlstadt között erről a kérdésről. Karlstadtról jegyzik fel, hogy az 1520-as esztendőben

“kiadott egy a Szentírás kánonjára vonatkozó tanulmányt, ami keserű támadásokkal mocskolja be Luthert, mindazonáltal értékes munka, hiszen a protestantizmus nagy elvét fogalmazza meg, nevezetesen a Szentírás mindenekfelett való tekintélyét. Ebben az időben ő is Jakab levelének tekintélyére hivatkozott Luther ellenében. X. Leo, reformátorok elleni bullájának kibocsátásakor Karlstadt igazi, becsületes bátorságot tanúsított és szilárdan kiállt Luther oldalán. A “Pápai Szentség”-ről szóló műve (1520) bibliai alapon támadja meg a pápai csalatkozhatatlanságot.”[106]

Luthert, ahogy ez jól ismert, miközben visszafelé tartott a Wormsi birodalmi gyűlésről, a szász választófejedelem emberei elfogták és ellenségei elől Wartburg várába rejtették. Ebben az időszakban a következőket olvassuk Karlstadtról:

“1521-ben Luther Wartburg-i fogsága idején Karlstadt szinte egyedül irányította a reformációs mozgalmat Wittenbergben és az egyetemen is ő volt a legfőbb ember. Egy “Cölibátusra, szerzetességre és özvegységre” vonatkozó tanulmányában megtámadta a cölibátust és a szerzetességet. Következő támadási pontja a mise volt és ezt aztán diákok és fiatal polgárok mise elleni zendülése követte. 1521. karácsonyán a szentséget két szín alatt kiszolgálta a laikusoknak mégpedig németül. 1522 januárjában pedig megházasodott. Meggondolatlan buzgalma oda vezette, hogy azonnal és önkényesen tegye azt, aminek igaz és helyes voltát hitte. Nemsokára Lutheren is túltett és az egyik nagy hibája az volt, hogy az Ótestamentumot az Újtestamentummal azonos rangra emelte. 1522. január 24-én Karlstadt elérte, hogy új egyház-alkotmányt fogadtak el Wittenbergben, aminek csupán az az érdekessége, hogy ez a reformáció első protestáns szervezete.”[107]

Ezidőtájt Wittenbergben bizonyos fanatikus tanítók is jelen voltak, akiket Zwickau-i prófétáknak neveztek, a városról, ahonnan jöttek. Egy időre Karlstadt is olyannyira a befolyásuk alá került, hogy arra a következtetésre jutott, hogy egyetemi diplomái bűnös dolgok és elég csupán a Lélek ihletése és nincs szükség emberi tanulásra, tudásra. Azt tanácsolta tehát az egyetem diákjainak, hogy térjenek vissza otthonaikba.[108] Az intézményt a megszűnés veszélye fenyegette. Luther távollétében tehát ilyen irányt vett Karlstadt életpályája. Ennek az utolsó megmozdulásnak a kivételével cselekedetei önmagukban helyesek voltak.           
     A Luther távollétében Wittenbergben véghezvitt változásokat, akár időszerűek voltak, akár nem, Karlstadt számlájára írják és azt mondják, hogy fanatikus módon, saját felelősségére tette azokat. Ám ez egészen másként volt. Dr. Maclaine így vélekedik erről az esetről:

“Az olvasó talán el tudja képzelni, Dr. Mosheim-nek az erről az időről szóló beszámolója alapján, hogy Karlstadt ezeket a változtatásokat pusztán saját tekintélye alapján vezette be, ám ez távol áll a valóságtól. A magán misék visszaszorítása, a képek eltávolítása a templomokból valamint annak a törvénynek az eltörlése, ami a cölibátust kirótta a papokra, nos ezekre a változtatásokra hivatkozik történészünk úgy, mint elhamarkodott és veszélyes dolgokra. A valóságban Karlstadt ezeket Bugenhagennel, Melanchtonnal, Jonassal, Amsdorffal és másokkal egyetértésben hajtotta végre a szász választó fejedelem pedig tekintélyével és hatalmával megerősítette azokat, így aztán van némi oka annak, hogy megértsük Luther elvi helytelenítésének egyik okát ezekre a változásokra vonatkozóan. Ez pedig az volt, hogy ezeket a változtatásokat az ő távollétében vezették be. Hacsak nem feltételezzük, hogy nem rázta le annyira magáról a babonaság béklyóit, ami a képek használatának képtelen volta és használatuk ártalmas következményei iránti érzékenységet illeti.”[109]

Karlstadt laikusok felé is nyújtotta a poharat, amitől Róma régóta megfosztotta őket. Mellőzték a megszentelt kenyér imádását. Dr. Sears hosszasan szól Karlstadtnak erről a munkájáról, majd elbeszéli, mit tett erre vonatkozóan Luther, amikor visszatért:

“Karlstadt annyira visszaállította az úrvacsora szentségét, hogy éppúgy kiosztotta a laikusoknak a bort, mint a kenyeret. Luther pedig, “nehogy megsértse a gyenge lelkiismeretűeket”, kitartott amellett, hogy csak a kenyeret osszák ki és érvényt is szerzett ennek. Karlstadt elvetette az ostya felemelésének és bálványozásának a gyakorlatát. Luther megengedte és újra bevezette.”.[110] [111]

Karlstadt álláspontja ezidőtájt igen fárasztó és megerőltető volt. Számos dolgot nem fogadott el azok közül, amit a Zwickau-ból jött “új tanítók” tanítottak, de a tanulmányozás szükségességét kiszorító Isten Lelkének a befolyásával összefüggő fanatikus elméleteik közül néhányat nyilvánosan is tanított. A romanisták bálványozó szolgálatának visszaszorítását tekintve lényegileg igaza volt. Fájdalmas volt látnia, hogy ezekből sokakat újra felállítottak. Azonfelül a választófejedelem sem engedte meg neki, hogy prédikáljon vagy írjon azokról a témákról, amelyek esetében eltért Luthertől. D´Aubigné azt írja hozzáállásáról:

“Mindazonáltal a békesség kedvéért feláldozta önérzetét, és visszafogta azt a vágyát, hogy tanainak érvényt szerezzen és legalábbis látszólag megbékélt kollégájával, Lutherrel. Nem sokkal ezután folytatta előadásait az egyetemen.”[112]

Minthogy Luther néhány olyan tantételt tanított, melyeket Karlstadt nem hagyhatott jóvá, végül úgy érezte, beszélnie kell. Dr. Sears így ír:

“Miután Karlstadt 1522-től 1524-ig hallgatásra kényszerült és alárendelte magát Luther nagyobb hatalmának és tekintélyének, többé nem tudta fékezni, visszafogni magát. Elhagyta hát Wittenberget és felállított egy nyomdát Jenában, aminek segítségével kiadványsorozat formájában szabad folyást engedhetett meggyőződéseinek, melyeket oly sokáig visszafojtott.”[113]

A reformációs eszmék alapjait tekintve elvei az alábbiak: Karlstadt ragaszkodott ahhoz, hogy elvessenek mindent, amit a Biblia nem hitelesített a Katolikus Egyházban. Luther pedig eltökélte, hogy megőriz mindent, ami kifejezetten nem tiltott. A közöttük fennálló fő különbözőségekről Dr. Sears ezt írja:

“Karlstadt fenntartotta, hogy az Istenre tartozó dolgokban nem szabadna arra tekintenünk, amit a tömeg mond vagy gondol, hanem egyszerűen csak az Isten szavára kellene figyelnünk. Mások - teszi hozzá - azt mondják, hogy a gyengék miatt nem kellene siettetni az Isten parancsainak a megtartását, hanem addig kell várni, míg bölccsé és erőssé nem lesznek. Az egyházba bevezetett ceremóniákat úgy ítélte meg, ahogy a svájci reformátorok és mindent vissza kell utasítani, amit a Biblia nem hitelesít. Az már Szentírás ellenes, ha az Írásban nem találunk alapot részükre.”  
  “Luther ezzel szemben kijelentette, hogy ami nincs az Írások ellen, az mellettük van és az Írások is értük. Bár Krisztus nem parancsolta meg az ostya tiszteletét, így nem is tiltotta azt. Nem így áll a dolog - mondta Karlstadt. Mi a Szentírástól függünk és senki sem dönthet saját szívének gondolatai alapján”.[114]

Érdemes megismerni, milyen téma váltotta ki a vitát kettőjük között és mi volt az álláspontjuk. Dr. Maclaine azt állítja, a most támadt viszályról.

“A Luther és Karlstadt úrvacsorára vonatkozó véleménykülönbsége volt az igazi oka annak, hogy e két kitűnő ember között széthúzás támadt, ami aligha váltott ki tiszteletet az utóbbi iránt, mivel a magyarázat, amivel az utóbbi az úrvacsora intézményét meghatározza talán erőltetettnek tűnik, nézetei, ami annak elrendelésének elfogadását, mint a Krisztus haláláról való megemlékezést, nem pedig a borral és kenyérrel történő átlényegülés következményeként testi jelenlétének megünneplését illeti, sokkal ésszerűbbek, mint Luther tantételei, amit még jócskán terhelt a transszubsztanciáció képtelen volta; és ha feltételezzük, hogy Karlstadt túlzottan erőltette az értelmezési szabályt, amikor azt állította, hogy Krisztus kihirdette ezt a névmást (ez az én testem -szavakkal) testére és nem a kenyérre mutatott, hogyan vélekedjünk Luther magyarázatáról, aki a vörös izzású vashoz hasonlítva magyarázta az egylényegűvé válás értelmetlen tantételét, amiben két elem egyesül, éppen úgy, ahogy Krisztus teste az eucharisztia kenyerével”.[115]

Dr. Sears erről, az 1524-ben kibontakozott vitás esetről állítja:

“Ami a legfontosabb különbség közte és Luther között és ami igazán megkeserítette Luthert iránta, az az úrvacsorával kapcsolatos. Nemcsak az átlényegülést ellenezte, hanem az eggyéválást is (transszubsztanciáció - conszubsztanciáció) valamint a valós jelenlét tanítását és az ostya felmagasztalását és tiszteletét. Luther elutasította az elsőt, érvényt szerzett a másodiknak és harmadiknak, a másik kettőt pedig megengedte. A valós jelenlétre nézve azt mondja: A szentségben Krisztus valóságos teste és valóságos vére van, úgy hogy még az értéktelen vagy istentelen is részesedik belőle és eszik abból, testileg és nem lelkileg, ahogy Karlstadt teszi.”[116]

Azt, hogy ebben a vitában többnyire Luther képviselt téves álláspontot, manapság szinte mindenki elismeri. D´Aubigné nem tartja vissza magát, hogy el ne ítélje őt:

“Amikor az úrvacsora kérdése először napirendre került, Luther a reformáció lényegi elemét dobta félre és egy kifejezetten lutheránus álláspontot foglalt el önmaga és egyháza számára”.[117]

A vitát Dr. Sears ekképpen jellemzi:

“Egy dühös vita keletkezett. Mindkét fél túllépett a keresztény illendőség és mértéktartás határain. Karlstadt most éppen a Münzer felszította újrakeresztelők zavargásának a határán volt. Néhány dologban rokonszenvezett velük, de zavargásaikat helytelenítette. A legtöbbet ebből Luther végezte el”.[118]

Nyilvánvaló, hogy ebben a küzdelemben Luther nem jutott döntő előnyhöz, még barátai szerint sem. A szász választófejedelem lépett közbe és száműzte Karlstadtot. D´Aubigné a következőképpen beszél erről az eseményről:

“Rendeletet bocsátott ki, hogy megfossza kinevezéseitől Karlstadtot és nemcsak Orlamundból száműzte őt, hanem a választófejedelemségéhez tartozó államokból is”.   
  “Luther tehetetlen volt a herceg részéről megnyilatkozó szigorúsággal szemben. Szemléletével ellenkezett, ahogy ez később be is bizonyosodott”.[119]

Karlstadt, mivel kitartott az úrvacsorára vonatkozó tanítás mellett, és tagadta Luther tantételét, miszerint Krisztus személyesen jelen van a kenyérben, amiben ma szinte minden protestáns egyetért, évekig otthontalan vándorrá lett. Száműzetése 1524-ben kezdődött. Ami ezután következett, arról ekképpen írnak:

“Ettől kezdve egészen 1534-ig át- meg átjárta Németországot, egyaránt üldözték a zaklató protestánsok és pápisták s időnként a nélkülözés és népszerűtlenség igen szorult helyzetbe hozta. Bár mindig együttérzésre és vendégszeretetre talált az újrakeresztelők között, mégis elkerülte a vádat, hogy bűnrészes Münzer lázadásában. Mégis megtiltották neki, hogy írjon. Néha még az élete is veszélyben forgott, mégis egy nagyszerű és sok szempontból igaz ember búskomor látványát nyújtotta, akinek hirtelen természete, becsvágya, nem őszinte buzgalma sok fanatikus nézetével egyetemben barátok és ellenségek részéről egyaránt kitette őt jól megalapozott, de mértéken felüli bírálatnak”.[120]

A tények alapján ez a megfogalmazás jogtalan és indokolatlan. Nem volt jogos Karlstadt üldözése. Igaz, hogy egy rövid ideig fanatikus eszméket vallott, de azután elpártolt tőlük. Ugyanez a szerző ugyanilyen hangnemben beszél tovább:

“Tagadhatatlan, hogy sok szempontból látszólag Luther előtt járt, de tévedése abbéli igyekezetében rejlett, hogy felforgatta és eltávolítsa a külsőségeket és a pompát, még mielőtt az emberek és a saját szívében bekövetkezett változás előkészítette volna őket erre. Számos életrajzírója van és a reformáció kétségkívül sokat köszönhet neki. Ezt persze nem ismerik el, minthogy a baj, amit okozott, háttérbe szorította és beárnyékolta ezeket”.[121]

A Karlstadt szolgálatához kapcsolódó itt megfogalmazott fontos igazság gonosz megjegyzésekkel párosult, amelyeknek nem volt semmi alapjuk. Dr. Sears keserű szavakkal szól erről:

“Karlstadt erkölcsi jellemét három évszázadon át úgy kezelték, ahogy Lutherét, mintha csak a katolikus bizonyságtételt hallgattuk volna. Az érdekelt párt tanú és bíró is volt egyidejűleg. Mi lenne, ha Zwingli kemény jellemét Luther megnyilatkozásai által ítélnénk meg? Az igazság az, hogy Karlstadt aligha mutatott rosszabb lelkületet vagy használt leterhelőbb kifejezéseket Luther felé, mint Luther ő felé. Karlstadt tudta, hogy sok dologban az igazság az ő oldalán áll, és mégis ezekben nem kevésbé, mint másokban a Luther oldalán álló polgári hatalom elnyomta őt.”[122]

D´Aubigné ezt mondja e két férfi közötti küzdelemről:

“Mindegyikük az ellen a hiba ellen fordul, ami hite szerint a legártalmasabbnak tűnik s e támadásban, talán túllép az igazságon.. Ha viszont ezt elismerjük, az még igaz, hogy bár mindketten különböző táborhoz tartoztak, mindkettő gondolkodása helyes volt, mindkét nagy tanító Jézus Krisztus megítélése alatt állott, akié egyedül az igazság a szó legteljesebb értelmében”.[123]

D´Aubigné így beszél róluk, Karlstadt száműzetése után:

“Szinte lehetetlen, hogy ne érezzünk fájdalmat, ha elgondolkodunk ezen a két emberen, akik valaha barátok voltak és megítélésünk szerint mindketten értékesek és mégis ilyen haragosan szembehelyezkedtek egymással.”[124]

Valamivel ezután, hogy Karlstadtot száműzték Szászországból, Svájcba látogatott. D´Aubigné elbeszéli az ebben az országban végzett munkálkodásának eredményeit és azt, mit tett Luther irányában:

“Rendelkezései nemsokára majdnem akkora figyelmet váltottak ki, mint amilyet Luther szított fel legelső tételeivel. Úgy tűnt, hogy szinte egész Svájcot megnyeri tanainak. Úgy látszott, hogy Bucer és Capito is elfogadta nézeteit.  
  Majd az történt, hogy Luther felháborodása igen magasra hágott és kibocsátotta az egyik legerőteljesebb ám ugyanakkor legerőszakosabb hangvételű vitairatát “Az égi próféták ellen” címen írott könyvet.”[125]

Dr. Sears is megemlíti Karlstadt Svájcban végzett munkáját és beszél Luther tisztességtelen könyvéről is:

“A műnek, amit ellene írt, ezt a címet adta: “Könyv az égi próféták ellen”. Ez azért volt tisztességtelen, mert a vita főként az úrvacsora szentségével kapcsolódott össze. Dél-Németországban és Svájcban Karlstadt több támogatót talált, mint Luther. Mint újrakeresztelőt száműzték, de, mint zwingliánust elfogadták.”[126]

Dr. Maclaine megemlít egy ezután következő esetet, ami e két illusztris férfiú jobbik oldalát mutatta be:

“Karlstadt, miután elűzték Szászországból, összeállított egy tanulmányt az entuziazmus ellen, úgy általában, főként az újrakeresztelők túlzott tanításai és erőszakos eljárásai ellen foglalt állást. Ezt a tanulmányt Luthernek címezte, akit ez olyan mélyen érintett, hogy megbánva, hogy olyan méltatlanul bánt Karlstadttal, képviselte ügyét és kieszközölte a választófejedelemnél, hogy visszatérhessen Szászországba.”[127]

“Miután megbékélt Lutherrel, összeállított egy tanulmányt az eucharisztiáról, ami az alázat és mértéktartás legszeretetreméltóbb lelkületét árasztotta s miután átolvasta Zwingli írásait, ahol saját nézeteit fedezte fel e témával összefüggésben igen áttekinthetően és bizonyító erővel, másodszor is Zürichbe ment, onnan pedig Bázelbe, ahol pásztori hivatalba lépett és teológiai professzori megbízatást vállalt és ahol miután valamennyi keresztény erény példás és állandó életgyakorlata szerint élt, a kegyesség és megnyugvás legmelegebb közegében halt meg 1541. december 25.-én.”[128]

Karlstadt tudományos munkásságáról és lelkiismeretességéről D´Aubigné így szól:

“Igen járatos volt” - mondja Dr. Scheur - “a latinban, görögben, héberben és maga Luther is elismerte nagy tudását. Nagy szellemi erőkkel felruházva, meggyőződéseinek oltárán feláldozta hírnevét, hivatalát, országát sőt még kenyerét is”.[129]

Szombatünneplő mivoltát igazolja Dr. White, Ely püspök lordja is:

“Ugyanazt, (a hetedik nap ünneplését), ahogy Luther idejében megújította Carolstadius, Sternebergius, és néhány szektás az újrakeresztelők közül, akkor is és azóta is zsidónak és eretneknek minősítették.”[130]

Dr. Sears úgy hivatkozik arra, hogy Karlstadt a hetedik napot ünnepelte, ahogy ez egészen természetes egy vasárnapünneplő történész részéről az ilyen esetekben s oly módon teszi ezt, hogy elég homályosan fogalmaz a ténnyel kapcsolatban ahhoz, hogy az egyszerű olvasó észrevétlen átugorjon rajta. Azt írja:

“Karlstadt lényegileg eltért Luthertől az Ótestamentum használatát illetően. Nála a mózesi törvény még kötelező. Ezzel ellentétben Luthernek erőteljes averziója volt az iránt, amit törvényeskedő, judaizáló vallásnak nevezett. Karlstadt kitartott az Ótestamentumból vett szombat isteni tekintélye mellett; Luther pedig úgy hitte, hogy a keresztények szabadok szombatként tisztelni bármelyik napot, feltéve ha egységesek annak megtartásában.”[131]

Birtokunkban van azonban Luther saját, Karlstadt szombatra vonatkozó nézeteit illető saját megfogalmazása is “Az égi próféták ellen” c. könyvből:

“Ha Karlstadt továbbra is írna a szombatról, a vasárnapnak ki kellene adni az útját és a szombatot, azaz a sabbath-ot kellene szentül megtartani. Minden tekintetben megpróbál minket zsidóvá tenni és körül is kellene metéltessük magunkat, mert igaz és nem tagadható, hogy az, aki úgy gondolja, hogy meg kell tartani a mózesi törvényt és mint Mózes törvényét meg is tartja, mindegyik megtartását szükségesnek fogja ítélni és mindet meg is fogja tartani”.[132]

A történészek, akik a Luther és Karlstadt közötti problémát érintik, tartózkodás nélkül beszélnek indítékaikról. Az efféle dolgokban minél kevesebbet mondunk, annál jobb, az ítélet nap mutatja meg az emberek szívét, nekünk pedig ki kell várnunk ezt. Tetteikről talán szabadon beszélhetünk és nevén nevezhetjük azokat a dolgokat, amiben áldására, javára voltak egymásnak. Karlstadt tévedései nem azért jöttek felszínre Wittenbergben, mert visszautasította Luther segítségét, hanem mert Luther fogsága megfosztotta ettől. Luther tévedései viszont azokon a területeken, ahol Karlstadtnak volt igaza, azért fejlődtek ki, mert jobbnak látta elvetni Karlstadt tanítását.

     1. Karlstadt tévedése a képek eltávolításában a misék visszaszorításában, a szerzetesi eskü eltörlésére vagy a cölibátusi esküre nézve, az úrvacsora kérdésében a kenyér mellett a pohár kiszolgálását tekintve, a németül és nem latinul végzett szolgálatot illetően, ha tévedés volt akkor ez inkább az időpont, mint a tanítás terén mutatkozott, mert ha Luther vele lett volna, talán néhány hónapig vagy esetleg néhány évig mind elhalasztódott volna.

     2. Karlstadtot Luther jelenléte valószínűleg megóvta volna attól, hogy a zwickaui próféták befolyása alá kerüljön. Ahogy ez történt, egy rövid ideig nem a tanításukat fogadta el úgy általában, hanem azt a tantételüket, miszerint a Szent Lélek ihletése hiábavalóvá és értéktelenné teszi az emberi tanulást és tudást. De mindkét dologban Karlstadt alávetette magát Luther kiigazításának. Ha Luther figyelembe vette volna Karlstadtot az alábbi dolgokban áldására lett volna:

     1. A hit általi megigazulás iránt tanúsított buzgalmában megkímélte volna magát attól, hogy megtámadja Jakab levelét és nem nevezte volna “szalmalevél”-nek sem.[133]

     2. Az átlényegülésnek (transszubsztanciáció) - római tanítás, miszerint az úrvacsorai kenyér és bor Krisztus betűszerinti testévé és vérévé válik, a conszubsztanciációra történő felcserélése helyett, amit ő telepített a lutheránus egyházra, amely azt tanítja, hogy Krisztus teste és vére valóságosan jelen van a kenyérben és a borban, azt a tanítást nyújthatta volna egyházának, hogy a kenyér és bor egyszerűen Krisztus testét és vérét ábrázolja, és arra használatos, hogy bűneinkért hozott áldozatára emlékeztessen.

     3. Ahelyett, hogy mindahhoz ragaszkodott volna, ami a Római Egyházban van és amit a Biblia nem tilt kifejezetten, azt tette volna félre, amit a szent könyvek kifejezetten nem hitelesítenek.

     4. A katolikus vasárnap-ünneplés helyett az Úr ősi szombatját ünnepelte volna és vitte volna át a protestáns egyházra.

     Karlstadtnak szüksége volt Luther segítségére és el is fogadta. De Luthernek nem volt szüksége Karlstadtra? Nincs itt az ideje annak, hogy Karlstadt igazolást kapjon mindazért a gyalázatért, amit az uralkodó párt rádobált? És vajon nem megtették volna régóta, ha Karlstadt nem lett volna eltökélt szombatünneplő? [134] «

„Radikálisabb eszméket hirdetett, mint Luther, részint praktikus és józan eszméket, részint vadul primitivista gondolatokat, amelyeket őskeresztény elképzelésekből merített. A kezdeményezésére végrehajtott képrombolás után a feloszlatott szerzetek és alapítványok vagyonából ’közös ládát’ létesített, ebből akarták támogatni a szegényeket, s méltányos felételekkel kölcsönt juttatni a kis kézműveseknek: igen ésszerű intézmény, de nagy körültekintést és ahtározott kezet igényelt. Ez a két tulajdonság azonban teljesen hiányzott Karlstadtból. Az alacsony termetű, szenvedélyes ember olyan volt, mint egy edény, amelyet csordultik megtöltöttek a kort foglalkoztató gondolatok, méghozzá koncentráltann: gazdaság, társadalmi, vallási, pedagógiai eszmék kavarogtak benne: mindez ott forrott a lelkében, de csak félkész6 állapotban tört ki belőle. Számára semmi sem ment elég gyorsan, számos eszméinek mindegyikét tüstént meg akarta valósítani.” [135]

d.Svájcban és Ausztriában

(Zwingli koráról szólva:) „Ebben az időben Zürichben sok hivő közösség volt, amelyek nagy buzgósággal szolgálták Isten országa ügyét. A testvérek közül különösen három emelkedett ki; az egyik korábban Zwingli benső barátja volt, név szerint Grebel Konrád, egy zürichi tanácstag fia. Kiemelkedő eredményeket ért el a párizsi és bécsi egyetemeken, és amikor visszatért Zürichbe, csatlakozott a hivők gyülekezetéhez. A másik Manz Félix kiváló héber tudós, akinek édesanyja szintén buzgó hivő asszony volt, házát is felajánlotta gyülekezeti alkalmak tartására. A harmadik szerzetes volt, de a reformáció hatására kilépett a római egyházból. Blaurocknak azaz Kékruhásnak hívták, de ereje és termete miatt gyakran "Erős György"-nek is nevezték.        
        Ez a három testvér lankadatlan buzgalommal járt házról házra, az Igét hirdették, a lelkeket erősítették. Munkájuk nyomán sokan elfogadták az evangéliumot, bemerítkeztek, és új gyülekezeteket alapítottak. ...”  [136]

„Blaurock a még Zwinglinek is szemébe mondta az igazságot:

"Kedves Zwingli barátom, te gyakran hangoztattad a pápisták felé, hogy mindannak ami nem Isten Igéjén alapszik, nincs semmi értéke, és te most azt mondod, hogy sok minden van ami nincs Isten Igéjében, és mégis megcselekszitek. Hol van hát a nagy hatású Ige, amelynek segítségével szembe tudtál szállni Faber püspökkel és az összes szerzetesekkel?"

Végül is a dolgok odáig fejlődtek, hogy a három prédikátort és 15 más hívőt, ezek között 6 asszonyt is börtönbüntetésre ítéltek, ahol csak vízen, kenyéren éltek, szalmán feküdtek, és hagyták őket fokozatosan elsorvadni. Azokat a személyeket, akik a bemerítkezést végezték, vagy akiket ezután bemerítettek, vízbe fojtották. Különböző utak nyíltak a menekülésre a foglyok számára, mert sokan, akik rokonszenveztek velük, segítették őket. Azonban az üldözés mind kíméletlenebb formát öltött, és Bern és Szent Gallen a hozzájuk tartozó kantonokkal együtt Zürichet támogatták az üldözésben, és mindent elkövettek, hogy a gyülekezeteket kiirtsák. A berni kantonban 34 személyt végeztek ki. Voltak, akik Bielbe menekültek, ahol a testvéreknek nagy gyülekezetük volt, és ahová mások is követték őket. Összejöveteleiket, amelyeket titokban, éjjel az erdőkben tartottak, fölfedezték és szétszórták őket. Új gyülekezési helyeket kellett keresniük. 1526-ban Grebel pestisben meghalt, Blaurockot újra elfogták, és arra ítélték, hogy meztelen testét végighordozva a városon, vesszőzzék mindaddig, ’amíg csak a vér nem ömlik belőle’, utána száműzték. Manzot is elfogták, és vízbe fojtották.      
        Mindezek a szenvedések azonban nem állították meg a gyülekezetek terjedését, sőt inkább tovább szították a győzelmes hit lángját. Sokan elkerültek Ausztria Tirol tartományába, ahol bizonyságtételük nyomán új gyülekezetek keletkeztek.” [137]

„Tirolban és Görzben ezer hivőt égettek meg, fejeztek le, fojtottak vízbe. Salzburgban egy lelkész lakásán összegyülekezett hivőket lepték meg, és sokat közülük kivégeztek. Egy 16 éves kislány gyermeki ártatlanságával olyan szánalmat ébresztett sokakban, hogy életéért könyörögtek, de minthogy a kislány nem tagadta meg Krisztust, mindvégig hű maradt, a hóhér egy lóitató vályúban a víz alá nyomta, és ott addig tartotta, a víz alatt, amíg meg nem halt, és akkor az élettelen testet a lángokba dobta.         
        A linzi Spittelmeyer Ambrus. tevékeny és bizonyságtevő életét szintén a vérpadon fejezte be: Nürnbergben halt mártírhalált. A linzi gyülekezetnek is volt egy nagyon hűséges vezetője: Brandhuber Wolfgang, akit a gyülekezet hetven tagjával együtt meggyilkoltak (1528). Íme, így lehettünk tanúi a nagy csodának: hogyan támasztott az Úr új bizonyságtevőket más és más helyen, akik hatalmas erővel tettek bizonyságot a megfeszített és feltámadott Úr Jézusról, és szinte szó szerint beteljesedett: követték az Urat azon az úton, amelyen Ő előttük elhaladt a Golgotára. Katonai alakulatokat küldtek mindenfelé, hogy végigkutassák ezeket az országokat, és törvényszéki ítélet nélkül öljék meg az "eretnekeket." [138]

„Ezeknek a gyülekezeteknek különböző volt a kezdetük a történetük különböztek egymástól aszerint, hogy milyen volt a bennük részt vevő egyéneknek a jelleme; de egyek voltak abban a vágyban, hogy hűségesen betöltsék az újszövetségi gyülekezet eszményképét; ezért nem fogadhatták el a gyermekkeresztséget amelyet a reformátorok sajnos elfogadtak, és a világi támogatást is elutasították, amit a nagy protestáns egyházak azért fogadtak el, sőt igényeltek, mert úgy tűnt nekik, hogy lehetetlen e külső támogatás nélkül fenntartaniuk magukat. A gyermekkeresztség és a világi támogatás elutasítása azonban csak része a nagy egésznek, amely a teljes Szentírás elfogadását jelenti, amelyben Isten kijelentette akaratát, és azon keresztül vezeti gyermekeit a zarándokúton. Azoknak, akik teljes bizalommal tekintenek föl reá, erőt ad, hogy akarata szerint éljenek.” [139]

 „1542-ben Marbeck Pilgram kiadott egy kis könyvet, amely világosságot derít a testvérek hitvallására és gyakorlati keresztyén életére. Ezek a hivő gyülekezetek bizonyos pontokban lehet, hogy   különböztek egymástól, de a testvérek becsületesen őszintén törekedtek, hogy a Szentírást jól megértsék, és azt a keresztyén élet őszinte és egyszerű formáiban valósítsák meg. Bár a könyv a külső formák betartását illetően szélsőséges felfogást képvisel, de azokból az ún. "gonosz tanítások"-ból nem tartalmaz semmit, amelyeket rosszindulatúan nekik tulajdonítottak. A hosszú címben a szerző elmondja, hogy a könyvvel segíteni és vigasztalni akarta az igaz, kegyes, jólelkű hivőket, kiemelve azt, amit a Szentírás a bemerítésről és az úrvacsoráról stb. tanít.” [140]

Hollandiában

e.Menno Simon 1492-1559

„Élt Hollandiában ebben az időben (1492-1559) egy jelentős igehirdető és tanító: Menno Simon. Egyike volt azoknak a fő igehirdetőknek, akik a hívők bemerítését gyakorolták. ...            
        Menno Simon, az Úr szolgálatában eltöltött 18 év után, megírta önéletrajzét. Ebből tudjuk meg, hogy 24 éves korában az Észak-hollandi Pingjum faluban mint római katolikus pap kezdett működni. ...
        Megtérése előtt Menno Simon együtt ivott és mulatozott a többi papokkal, és valahányszor a Szentírás szóba került, akaratlanul is tréfát űzött belőle. ... »Egyszer tudomásomra jutott, hogy egy kegyes életű, istenfélő embert: Sicke Snydert Leeuwardenben kivégezték, mert bemerítkezett. Miután a testvéreket akkor még nem ismertem, rendkívülinek tűnt föl számomra, hogy másfajta keresztség is van, mint amit én ismerek. Szorgalmasan elmélyedtem az Írásokban, és komolyan átgondoltam a keresztség igazi értelmét. A Bibliában a gyermekkeresztségre vonatkozólag semmit nem találtam. Amikor ez világos lett számomra, vitába kezdtem papommal, aki hosszas beszélgetések után szintén kénytelen volt belátni, hogy a gyermekkeresztségnek nincs bibliai alapja.«   
        Menno ezek után könyvekben kezdett kutatni, majd tanácsot kért Luthertől, Bucertől és másoktól, de mindegyik másképpen próbált a gyermekkeresztség mellett érvelni, de egyik sem egyezett a Szentírással. ... [141]

Menno eljutott oda, hogy életmódjával szakított, és megtért igazán az Úrhoz. Így ír erről életrajzában:

        „Átadtam magamat teljesen az Úrnak, testben és lélekben, bíztam isteni vezetésében, és 1537 táján Istentől kapott szerény talentumommal elkezdtem az Úr szőlőskertjében munkálkodni: tanítani, bemeríteni az Ige szellemében, építeni szent városát és templomát, és a kiesett köveket visszahelyezni a maguk helyére. A hatalmas teremtő Isten sok városban és országban árasztotta ki kegyelmét a megtérők felé, Igéjének hatalma, az úrvacsora és bemerítkezés szentségei elvégezték munkájukat, ... Sok fölemelkedett, büszke szív összetört, megalázkodott, a tisztátalan szívek megtisztultak, a részegek megjózanodtak, a kapzsik nagylelkűvé, a kegyetlenek szelíddé, az istentelenek istenfélővé lettek: de a dicsőséges hitvallásért, amelyet szétsugároztak a világba, hűségesen feláldozták javaikat, vérüket, testüket, egész életüket, amint annak tanúi lehettünk és lehetünk a történelem folyamán. Mindezek együtt nem lehetnek hamis tanítás gyümölcsei és jelei, Isten az igazság szellemével hat a világban.” [142]

„Menno Simon abban ismerte fel feladatát, hogy az üldözés következtében szétszórt hívő gyülekezeteket újra összegyűjtse és felépítse. Ezt a munkát Németalföldön végezte mindaddig, amíg (1543) törvényen kívülinek, azaz számkivetettnek nem nyilvánították személyét: jutalmat tűztek ki fejére, és azokat, akik menedéket adtak neki, halállal büntették, a bűnözőknek pedig büntetésük elengedését ígérték, ha hóhérkézre juttatják. Menno Simon kénytelen volt elhagyni Németalföldet, és sokáig, veszedelmektől körülvéve bujdosott. Csodálatos módon Fresenburgban, Holstein tartományban Alefeld grófnál menedéket talált, aki képes volt megvédeni őt, de nemcsak őt, hanem vele együtt sok üldözöttet is. ... Fresenburgban Mennonak még nyomtatásra is nyílt lehetősége: szabadon kiadhatta írásait, amelyek azután széles körben terjedtek, sőt a különböző német államokban a hatóság is megismerte azok tartalmát, s megtudta, hogy olyan mozgalmat nyomott el irgalmatlanul, amelynek tanításait és igazi szellemét nem is ismerte és nem is értette. Ennek hatására enyhült az üldözés heve, és sikerült egy bizonyos fokú vallásszabadságot kivívniuk. Menno Simon 1559-ben Fresenburgban halt meg békességben.” [143]

6. Dávid Ferenc 1520-1579

További információk: D:\01guszti\Dokument\TANULMÁNYOK\Arcképek\Vallásos egyéni\Dávid Ferencről.doc

„A baptista történetíró, Robinson az alábbi, érdekes feljegyzést nyújtja az abban a korban és az abban az országban történt eseményekről:

  “A herceg első vallásos benyomásait udvari papjától, Alexiustól kapta, aki lutheránus volt. Eltávolítása után Dávid Ferencet választotta, hogy a helyébe lépjen és az ő segítségével szerzett további tudomást a reformáció elveiről. Dávid egy különösen népes és jól megerősített város szülötte volt, amit az őslakók Kolozsvárnak, a németek Clausenbergnek, mások pedig Claudipolisnak neveztek. Művelt, készséges és kegyes, istenfélő ember volt, aki életének ebben a szakaszában sokkal helyesebben gondolkodott a reformáció elveiről, mint sokan kortársai közül. 1563-ban őfelsége meghívott néhány tanult idegent, hogy jöjjenek Erdélybe, és segítsenek a reformáció előmozdításában.[144]

  Néhány külföldi, akiket máshol üldöztek, menedéket keresett ebben az országban, ahol a vallásüldözés ismeretlen volt. Ezek a menekültek unitárius baptisták voltak, akiknek fáradhatatlan szorgalmát és készséges voltát látva a herceg és a szenátus nagyobb része, nagy számú pap és nagy sokaság szívesen vállalta fel reformációs terveiket.[145]

  Végül a baptisták a legnépesebb közösséggé lettek. Tulajdonukba került a nyomtatás. Egy akadémiát és egy székesegyházat is kaptak istentiszteleti hely céljára. Mindennémű erőszak nélkül jutottak ezekhez és miközben kialakították saját gyülekezeteiket, tagjaik meggyőződésük szerint nem üldöztek senkit, hanem ugyanilyen szabadságot engedtek másoknak is. Így aztán nagy számú katolikus, lutheránus és kálvinista élt ott tökéletes szabadságban”.

„Dávid unitárius baptista prédikátor volt, akit testvérei megbíztak az erdélyi gyülekezetek szuperintendánsi feladatával. Igen nagy befolyása volt abban az időben abban az országban. Szombatra vonatkozó nézeteit ekképpen fogalmazta meg:

  “Azt feltételezte, hogy a zsidó szombatot nem helyezték hatályon kívülre, ezért megszentelte a hetedik napot. Hitt a millennium tanításában is, és mint becsületes ember, amit hitt, azt tanította. Az erdélyi gyülekezetek apostolnak tekintették és szolgálatukban őszült meg de a katolikusok, lutheránusok és kálvinisták azt gondolták róla, hogy török, istenkáromló, istentagadó, lengyel baptista testvérei pedig azt mondták, hogy félig zsidó. Ha teljesen zsidó lett volna, nem börtönözték volna be spekulációi miatt”. [146]

  Miféle eszközzel, csak a lelkek igazi Vizsgálója tudja, de valamiféle, Erdélyben akkor még ismeretlen módon az idős embert letartóztatták és a szenátus halálra ítélte. Bebörtönözték a várban és a Gondviselés ott tett pontot életére és megóvta üldözőit a nyilvános kivégzés szégyenétől”.[147]

„Mr. Robinson azt mondja, hogy “sokakat hibáztattak” Dávid haláláért, de az események titkos mozgatórugói talán soha nem lesznek ismertek, amíg a világ Bírája vizsgálatot nem tart véréért. Ezidőtájt sok szombatos volt Erdélyben, mert Mr. Robinson sok kiváló embert sorol fel, akik Dáviddal azonos nézeteket vallottak: Bequessius nagykövet, a hadsereg tábornoka, János herceg testvére, egy hercegnő; az államtanács egyik tagja Chaquius, és a két Quendi, Andrássi tábornok, és sok más magas rangú személy. Somer, a Claudiopolisi akadémia rektora, Matthias Glirius, Adam Neusner és Christian Francken, a Claudiopolisi akadémia professzora.

  “Ezek” - mondja Robinson - “ugyanazt a meggyőződést vallották, mint Dávid, ahogy sok más különböző rendű és rangú személy, akik börtönben elszenvedett halála után álláspontját Socinus ellen megvédték. Paleologus ugyanilyen gondolkodású volt. Moraviába menekült, de a császár, XIV. Gergely pápa kérésére elfogatta, és Rómába vitette, ahol eretnekségért megégették. Öreg ember volt. Először megfélemlítették, hogy megtagadta hitét, de összeszedte magát és megadta magát sorsának, mint keresztény”.[148]

„Ezek az emberek minden bizonnyal szombatosok voltak. Mosheim, miután elmondja, hogy Dávid tanítványokat és barátokat hagyott hátra, akik buzgón kitartottak nézetei mellett. [149]

7. Kapcsolatok az ősi keresztény közösségekkel

„A waldensek vagy franciásan: vaudois-k, akik a távoli alpesi völgyekben, az itáliai Calabriában, Apuliában, azután Provence, Dauphiny és Lotharingia tartományaiban éltek, értesültek a reformáció mozgalmáról. Ugyanakkor azokban az országokban, ahol a reformáció tért hódított, szintén hallottak arról, hogy a távoli alpesi vidékeken, és másfelé is él egy nép, amely régóta birtokában volt azoknak az igazságoknak, amelyekért a reformátorok csak most küzdenek. A vaudois-k (ejtsd: vodoák) a gyülekezet véneinek a "Barbe" nevet adták. Egyik ilyen gyülekezeti vént: Martin Gonint Angrogne-ban annyira meghatották a reformációról érkezett jelentések, hogy elhatározta, hogy Svájcba és Németországba utazik a reformátorok meglátogatására. Tervét 1526-ban meg is valósította. A látogatásból gazdag élményekkel és reformátorok könyveivel tért haza. A messzi országokból érkezett hírek nagy érdeklődést keltettek az eldugott völgyekben, ezért a testvérek Meradolban, 1530-ban tartott gyűlésen elhatározták, hogy elküldik két vezetőjüket, Georges Morelt és Pierre Massont, hogy a reformátorokkal vegyék fel a kapcsolatot.      
        A küldöttek szerencsésen Bázelbe érkeztek, megtalálták Oecolampadius házát, és bemutatkoztak egymásnak. Erre az alkalomra többen összegyülekeztek, akik előtt az egyszerű hegyi lakók feltárták hitüket, és hangsúlyozták gyülekezeteik ősi, az apostoli időkbe visszanyúló eredetét. Először Oecolampadius szólt hozzájuk: "Hálát adok az Istennek, hogy az Úr ilyen nagy világosságra hívott el titeket". Beszélgetés során hamarosan jelentkeztek bizonyos felfogásbeli különbségek, amelyeket azután megtárgyaltak.” [150]

„Azonban a nézetkülönbségek a két tábort nem idegenítették el egymástól. Oecolampadius jelentette: fel kell a távoli testvéreket világosítani, de mindenekelőtt szeretnünk kell őket. A reformátorok ezt mondták a vaudoisoknak: Tibennetek és mibennünk is a Krisztus lakozik, ezért mint testvéreinket szeretünk benneteket." [151]

Franciaországban

8. Hugenották

Angliában, Új-Angliában (Amerikában)

„VI. Edward korában Londonban volt egy gyülekezet, amelyet a Szentírás alapjaira építettek. A gyülekezet tagjai között voltak franciák, hollandok, olaszok, angolok. Ilyen Újszövetség-i gyülekezetek jóval korábban, szinte a lolard mozgalomig visszanyúlva, az angolok között is keletkeztek. London püspöke 1523-ban pl. arról ír, hogy nem ismeretlenek a Wycliff-eretnekek. Vannak feljegyzések 1555-ből ilyen 'gyülekezetekről'’(congregatiók). 1589 előtt, Erzsébet királynő idejében, baptista gyülekezetek is léteztek.  Mind a kongregacionalisták vagy más néven függetlenek (independento) mind a baptisták egymástól függetlenek voltak, és csak abban különböztek, h. a baptisták csak hívőket merítettek be, a függetlenek, pedig a hívő szülők gyermekeit is." [152]

„Jakab trónra léptekor felújultak azok a törekvések, amelyek a vallás uniformizálását erőltették, és ezért a hatósági ellenőrzés ellenére, folytatódott a kivándorlás. Ebben az időben Gainsboroughban, Smyth János vezetésével hívők gyülekezetek össze. Vasárnaponként 10-20 mérföldről is eljöttek az összejövetelre Gainsboroughba. Gyülekezési helyük Scrooby udvarházban volt. Hozzájuk csatlakozott Robinson János is, akit kiüldöztek a norwichi gyülekezetből. Itt sem hagyták sokáig békében a hívőket, házaikat megfigyelés alatt tartották, elvették megélhetésüket szolgáló eszközeiket vagy bebörtönözték őket. Miután egyenként nem tudtak Hollandiába menekülni, elhatározták, hogy az egész gyülekezet együtt vándorol ki. El is indultak 1607-ben, de menekülés közben sokakat elfogtak, bebörtönöztek, családokat szétválasztottak, végül is csak kis csoportok érkeztek meg, nagy elhagyatottságban, de rendületlen hittel. A kis csoportok Amszterdamban egyesültek, és az ottani gyülekezetek fogadták be őket.” [153]

„Néhány évvel később, Robinson munkatársa: Jakob Henry jött Londonba és részt vett egy független gyülekezet alapításában. Ebből később csoportok váltak ki (baptisták, kálvinisták, stb.). De voltak közösségek, amelyekre nagyobb feladatok vártak. Ezekre nagy hatást gyakorolt az a remény, hogy Amerikában, az új világban, a lelkiismereti szabadság hazájában majd gyülekezeteket alapíthatnak, és szabadon imádhatják Istenüket. Sok imádság és hosszú tárgyalások után a "Speedwell" nevű hajó nekivágott az óceánnak. Az otthon maradók és a távozók egyformán nehéznek találták az elválást. Delft Havenben a távozókhoz intézett beszédében Robinson János többek kőzött ezeket mondta: "Isten és az ő angyalai előtt arra kérlek titeket, hogy ne hagyjátok el azt az utat, amelyet mutattam nektek az Úr Krisztus követésében. Ha Isten bármilyen módon kinyilatkoztat számotokra valamit, olyan készségesen fogadjátok, mindazt, amit szolgálatomon keresztül nyertetek· Erős a meggyőződésem, hogy az Úr az Ő Igéjéből új igazságokat fog feltárni előttetek. Ami engem illet, csak szomorkodni tudok az un, reformált egyházak állapota miatt. Sajnos ezek az egyházak megfeneklettek azokon a~ korlátokon belül, amelyeket a reformáció számukra kijelölt. Pl. a lutheránusokat nem lehet rávenni arra, hogy túllépjenek azon, amit Luther megmutatott. Inkább meghalnak, mint hogy elfogadjanak valamit abból, amit pl. Isten Kálvinnak jelentett ki. De a kálvinisták megálltak ott, ahol Kálvin hagyta őket, pedig Kálvin sem láthatott mindent. Ez olyan nagy nyomorúság, ami felett csak sírni lehet. Igaz, ezek a nagy emberek a maguk idejében világító fényességek voltak, de nem tudtak teljesen behatolni Isten titkos szándékaiba és terveibe. Ha ma élnének, talán hajlandók lennének elfogadni nagyobb világosságot annál, amilyet először nyertek. Mert nem lehetséges az, hogy a keresztyén világ csak késve és lassan szabaduljon ki a sűrű homályból. Előbb vagy utóbb fel kell ragyognia az igazi ismeretnek."   
        A "Speedwell" nevű hajót a "Mayflower" követte, fedélzetén egy angliai csoporttal, és együtt indultak a nagy útra. De a Speedwell hajó léket kapott, ezért vissza kellett fordulniuk, és azután valamennyien a "Mayflower" nevű hajón zsúfolódtak össze. A kis hajóban vitorlázott ki Plymouth kikötőjéből Amerika partjai felé. Egy hirtelen támadt vihar majdnem felborította a hajót, de a zarándokok nem inogtak meg elhatározásukban, tovább folytatták útjukat, és g heti vitorlázás után Új Angliában a Plymouth öbölben partot értek, összesen 102 utas, és ezzel egy olyan állam alapjait vetették meg, amely népesebb és virágzóbb lett, mint a többi ország. Történelme folyamán azoknak a férfiaknak és nőknek jelét hordozta, akik Isten félelmében és a szabadság szeretetében alapították meg ezt az államot.” [154]

1. Összegezés

„Az volt az uralkodó egyházak módszere, hogy a hivő gyülekezeteket és keresztyéneket hevesen és szüntelenül égbekiáltó romlottsággal és tévelygéssel vádolták, és addig folytatták ezt, amíg a rágalmakat a nép kezdte elhinni és vita nélkül elfogadni. Ez a jelenség ne lepjen meg bennünket: az Úr földi életében megmondta tanítványainak, hogy ő utána nekik végig kell járniuk a szégyen, szenvedés és halál útját, de reménykedjenek. Már az Úr életében tanításait elferdítették, hamisan vádolták, a tömeg "feszítsd meg"-et kiáltott feléje, és helyette a gonosztevőt bocsátotta szabadon. Ha tehát követőinek hasonló sorsot kell elszenvedniük - nincs azon semmi csodálkozni való. Kajafás és Pilátus személyében a vallási és polgári hatóság összefogott ellene, hogy megköpdössék, megostorozzák, elítéljék, és kegyetlenül megöljék. A XVI. század hivőit is hasonlóan támadták, a romlott élet vádját és hamis hitelveket kentek rájuk, amelyekhez pedig semmi közük nem volt. Könyveiket elégették, és . koholt vádak alapján elítélték őket. Olyan jellemzést adtak róluk, amelyek csak vádlóik agyában születtek, és ezt azért tették, hogy biztosítsák elítéltetésüket. Amint már eddig is láttuk: a történelemben különböző néven bukkantak fel. Nevezik őket paulinusoknak, waldenseknek, albigenseknek, lollardoknak, anabaptistáknak. E nevek puszta említésére az emberek képzeletében mint "eretnekek", "szakadárok", "világfelforgatók" jelennek meg. Pedig az ő tanításuk a béketűrésről és szeretetről, amely minden elnyomottal együtt érez, a könyörületről, amely sebeket kötöz, széles tömegek élő örökségévé vált, és milyen különös, hogy azoknak, akiktől a kincset örökségbe kapták, még a nevüket sem tudják.” [155]

„Ha talán ujjal nem is tudnánk rámutatni, ha bizonyos időszakokban csak alig néhány tagot is találhattunk, mégis az Úr ígérete szerint velük volt, és mert Igéjéhez hívek maradtak, nem hagyta el őket soha, egy percre sem, és növelte számukat. De amikor meggondolatlanokká lettek, és elfeledkeztek Krisztus jóságáról, Isten megvonta tőlük ajándékait, amelyekkel megáldotta őket, és más helyeken támasztott igaz embereket, azoknak adva a szellemi karizmákat, amelyek segítségével újra felépítették az Úr gyülekezetét. Ilyen módon Krisztus az apostolok idejétől napjainkig egyik országból a másikba vándorolt, amíg el nem jutott hozzánk.” [156]

6.Filadelfiai korszak (A testvérgyülekezetek kora) (XVII – XIX. század)

Nagy Küzdelem 230-267. oldal

• A Filadelfiabeli gyülekezet angyalának is írd meg: Ezt mondja a Szent, az Igaz, a kinél a Dávid kulcsa van, aki megnyitja és senki be nem zárja, és bezárja és senki meg nem nyitja:           
                              Tudom a te dolgaidat (ímé adtam elődbe egy nyitott ajtót, a melyet senki be nem zárhat), hogy kevés erőd van, és megtartottad az én beszédemet, és nem tagadtad meg az én nevemet. Ímé én adok a Sátán zsinagógájából, azok közül, a kik zsidóknak mondják magukat és nem azok, hanem hazudnak; ímé azt mívelem, hogy azok eljöjjenek és leboruljanak a te lábaid előtt, és megtudják, hogy én szerettelek téged. Mivel megtartottad az én béketűrésre intő beszédemet, én is megtartalak téged a megpróbáltatás idején, a mely az egész világra eljő, hogy megpróbálja e föld lakosait. 
                              Ímé eljövök hamar: tartsd meg a mi nálad van, hogy senki el ne vegye a te koronádat. Aki győz, oszloppá teszem azt az én Istenemnek templomában, és többé onnét ki nem jő; és felírom ő reá az én Istenemnek nevét, és az én Istenem városának nevét, az új Jeruzsálemét, a mely az égből száll alá az én Istenemtől, és az én új nevemet.   
                              Akinek van füle, hallja, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek.” Jel.3,7-13.
• Hívő közösségek, nagy egyéniségek

Hollandiában

(a.)Labadie 1610-1674

„Labadie élete példát mutatott, hogyan kell hősiesen harcolni egy nagy ügyért. Hitvalló életének forrása Istennel való benső kapcsolata volt, amelyet a rendszeres imádság táplált, és a Szentírás szorgalmas tanulmányozása irányított. Véglegesen rájött arra, hogy

• A római katolikus egyházat nem lehet megreformálni és az államhatalom sem válhatik egyházzá.

• Azt is megtapasztalta, hogy a reformált protestáns egyházat sem lehet az Újszövetség-i minta szerint megújítani.

Hosszú küzdelmek után felismerte Isten igazi gyülekezetét, amilyen az kezdetben volt, és azóta is rejtve él a világban.” [157]

Németországban

(b.)Spener 1635-1705

„Spener 1635-ben Elzászban született, 35 éves korában a lutheri egyház főlelkésze lett Frankfurtban. Mélyen átérezve a megújulás szükségét az egyházban, gyűléseket hívott össze, először saját házában, azután a gyülekezetben, azzal a céllal, hogy megvalósítsák a "régi apostoli gyülekezeti összejöveteleket. ...             
Vágyait saját szavaival így fejezte ki:

»Ó bárcsak ismernék egyetlen gyülekezetet, ahol mindenben tiszta egyenesség uralkodna: bitvallásban, gyülekezeti rendben, gyakorlati életben; ez alkotná meg azt a gyülekezetet, amilyennek egy apostoli, keresztyén közösségnek lennie kell.«

Nem gondolta, hogy ’konkoly nélkül’ lehetséges gyülekezet, de olyan lehetséges, ahol az igehirdetők a Szent Szellem vezetésével végzik munkájukat, és a hallgatók nagyobb része meghalt a világnak, és nemcsak becsületes, de istenes életet is élnek. Kijelentette, hogy a hitvalló keresztyének nagyobb része nem született újjá, de még sok olyan igehirdető is van, aki .nem érti a hit igazi alapjait úgy, ahogyan kellene, pedig a gyülekezet szilárdsága ezen nyugszik. Egy bizonyos idő múlva Spener egyházának tagjai távol maradtak az úrvacsorától, nehogy azokkal együtt vegyék, akik méltatlanul részesülnek abban.        
     Spenert, mint udvari káplánt Frankfurtból Drezdába helyezték, majd Berlinbe került, ahol haláláig hűségesen szolgált (1705.). A Pietista Társaságok, amelyeknek létrejöttén annyit munkálkodott, megelevenítő erővé váltak az egyházban. Bár a hivatalos keresztyénség támadta és kigúnyolta őket, mégsem váltak ki a lutheri egyházból, hanem azon belül formáltak központokat, amelyek az Isten-keresőket magukhoz vonzották, és meghozták a maguk gazdag gyümölcseit sok területen.           
     A pietista mozgalom nagy alakja, Spener utóda, Franke Hermann Ágoston volt." [158]

(c.)Franke Hermann 1663-1727

„1663-ban Lübeckben született, teológiát tanult, amely bizonyos értéket jelentett ugyan számára, de még nem hozta meg lelke békességét. Tanulmányai erős vágyat ébresztettek benne, hogy életében és magatartásában élje azt, amit eddig csak eszével és emlékezetével fogott fel. Több évi gyötrő keresés után hirtelen élte át a megtérés csodáját, amely hitetlenségét elsöpörte, és elnyerte az üdvösség teljes bizonyosságát. Az, hogy ragaszkodott a megtéréshez és istenes élethez sokak számára áldást hozott de természetesen ellenségeket is szerzett; pietistának bélyegezték, 48 órán belül el kellett hagynia Erfurtot, ahol lelkész volt. Még aznap, kiűzése napján meghívás érkezett a brandenburgi udvarból, amely azt eredményezte, hogy hamarosan az egyetem professzorává nevezték ki, a görög és keleti nyelvek tanszékén Halléban. Amikor a városba érkezett legelőször is a szegények ínsége és nélkülözése kötötte le figyelmét.         
                 Felállított egy gyűjtődobozt, amelybe bárki elhelyezhette adományát, amelyet aztán a szegények között szétosztott. Egyik nap a szokottnál nagyobb összeget talált a dobozban. Erről így emlékezik meg: "Amikor az összeget a kezembe vettem, a hit szabadságával felkiáltottam: ez egy jelentős összeg; amellyel valamilyen igazán jó dolgot kell létrehozni. Megalapítom ezzel a szegények iskoláját" Ez volt az első lépés, ennek a nyomában számos intézmény született meg Halléban, de minden látható ellátmány, pénzgyűjtés nélkül "egyedül és kizárólag - mondta Franke - bízva az Istenben, a mennyei Atyában." Franke halálakor 134 árva nyert elhelyezést az árvaszék otthonában, akiket 10 nő és férfi gondozott. A különböző iskolákban 2200 gyermeket és ifjút neveltek és tanítottak, legtöbbjüket tandíjmentesen. Kb. 175 tanár végezte ezt a munkát. Szegény diákok százait táplálták naponta. Volt nyomda, könyvkereskedés, könyvtár, patika, kórház és egyéb intézmény, Egyik ilyen iskolában nevelkedett a később híressé vált Zinzendorf is. Később ott ült Franke asztalánál, és hallgatta a misszionáriusok csodálatos történetét. Az első döntő benyomások gazdag gyümölcsöket hoztak későbbi életében.” [159]

(d.)Zinzendorf 1700-1760

„Zinzendorf kora gyermekségétől fogva szerette az Úr Jézust, és a pietista körökben nyert szellemi áldások ezt még jobban megerősítették benne. ... A gróf berthelsdorfi várában lakott, közel a cseh határhoz, ahol ő és barátja Johann Andreas Rothe lelkész az Úr szolgálatában dolgoztak a környező vidéken. A két fiatalember: Zinzendorf, aki 22 éves volt, (Christian) Dávid tíz évvel idősebb, megbeszélték a morvaországi bajokat teendőket.      
                 Zinzendorf szászországi birtokára hívta meg az üldözött testvéreket. Ennek végrehajtására Dávid azonnal hazatért összegyűjtött néhány hivő családot, akiknek sikerült titkon elszökni hazulról és akiket Dávid a hegyeken át a szászországi Berthelsdorfba irányított. A menekültek szívélyes fogadtatásban részesültek, de egyelőre nem volt számukra lakóhely.           
                 A falutól egy mérföldre, Zinzendorf birtokán egy alacsony, erdővel borított domb emelkedett: a Hutberg, azaz Kalapdomb vagy más néven Őrdomb. Most a dombnak új nevet adtak: Herrnhut, ami azt jelenti, hogy az Úr őrködik, és elhatározták, hogy otthont építenek maguknak a dombon. Dávid azonnal fejszét ragadott és kivágta az első fát, és ettől kezdve mint fáradhatatlan munkás és igehirdető irányította és buzdította az építőket.  
                 Rövid időn belül, 1722-ben befejezték az első házat, amely egy nagyszabású építkezésnek, a herrnhuti telepnek lett a kezdete, amely azután mintául szolgált sok hasonló telepnek a világ különböző részein.” [160]

                 „1728-ban Zinzendorf előadást tartott arról a lelki nyomorúságról, mely több országban elhatalmasodott. Az előadás után huszonhat férfi azonnal kész volt bekapcsolódni a missziói munkába. Már a következő napon összegyülekeztek, hogy felkészüljenek feladataikra. Így alakult meg az első misszióiskola. A testvérgyülekezet körülbelül húsz nép körébe vitte el az evangélium üzenetét, háromezernél is több misszionárius közvetítésével. Ezen kívül a herrnhutizmus mindenfelé elterjedt a keresztyénség körében.” [161]

„Idők folyamán egy másik kérdés is felmerült: a herrnhuti közösség és a lutheri egyház kapcsolata. Zinzendorf, aki maga lutheránus volt, azt szerette volna, ha az egész közösség csatlakozik a lutheri egyházhoz. A tagok ezt nem akarták, így az ügyet sorshúzással döntötték el. Az jött ki a sorsoláson, hogy ne csatlakozzanak a lutheri egyházhoz. Ekkor Zinzendorf, hogy elkerülje a hivatalos egyházzal a feszült viszony kialakulását, pappá szenteltette magát, a berlini udvar prédikátora, Daniel Jablonsky pedig, aki a régi Cseh Testvérek gyülekezetének egyetlen megmaradt élő püspöke volt, az egyik menekült testvért püspökké szentelte. Így azután elismerték Herrnhutot mint közösséget a lutheri egyházon belül, és lehetővé tették számukra a szentségek kiszolgáltatását. De ez sem segített: a szemben álló erők olyan erősek voltak, hogy keresztülvitték Zinzendorf száműzetését Szászország területéről (1736). [162]

                 „Több mint tíz esztendeig tartó száműzetése alatt sokfelé utazott, mikoris Isten országa számára igyekezett barátokat toborozni. ... Amerikában az indiánok csaknem megölték. Sok gyűlölet és szenvedés lett áldozatos munkájának a jutalma. ... Zinzendorf utolsó évei a testvérgyülekezet ügyeinek rendezésével telt el. 1760-ban halt meg. Utolsó szavai ezek voltak: »Megváltómhoz indulok most.« Halálában éppen úgy, mint életében, igénytelen volt. Jó lelkiismerettel mondhatta el: »Sohasem törekedtem testvéreim vagyona után, hanem önmagukért küzdöttem ...« ... 108 könyvet és kb. kétezer vallásos éneket írt.” [163]

Angliában

„A Philadelphia néven ismert gyülekezetet ,Londonban alapították 1695-ben. Nem új szektát akartak ezzel létrehozni, az volt szívük hő vágya, hogy a gyülekezetben megőrizzék és ápolják a szeretet és az első apostoli gyülekezet újszövetségi jellegét. A tagok r nem különültek el feltétlenül az egyházaktól, ahová tartoztak, és másokat sem próbáltak erre rábeszélni, de a többi egyházak isten" tiszteleteivel egy időben ők is rendszeresen összegyülekeztek, és így, akik az egyiken részt vettek, elszakadtak a másiktól. ...        
            Jane Leade of Norwich és még többen azt tanították, hogy a János Jelenések 2. és 3. részében a gyülekezeteknek küldött üzeneteknek történelmileg fokozatosan kibontakozó jelentésük van. Sardis a protestantizmust képviseli: a neve az, hogy él és mégis halott. A közömbösség és hitehagyás laodiceai korszaka az, ami eljövendő. A felébredt lelkeket mind felhívták, hogy döbbenjenek a való helyzetre és csatlakozzanak a hű Philadelphiához ...          
            A Philadelphia társaság gyülekezet különböző mozgalmak sokféleségéből fejlődött ki és arra törekedett, hogy eltüntesse a gyülekezetek közötti különbséget és egyesítse őket szeretetben. A lélek megtisztítását és tökéletesítését fontosabbnak tartotta, mint a külső formájának betartását.” [164]

„Ennek az időszaknak nagy erejű igehirdetője volt Hochmann von Hochenau, akinek lelkeket felrázó prédikációi hatásos eszközöknek bizonyultak a bűnösök megtérésében és a Philadelphia gyülekezeteinek alapításában. Állandóan utazott, és sokszor megtörtént, hogy útközben csőcselék támadta meg, a hatóságok bebörtönözték, mégis roppant tömegek hallgatták mindenfelé. Az Úrnak szentelt élete sok áldást jelentett annak a sok ezer embernek, akik igehirdetését hallgatták. Napjai állandóan munkában teltek, és csak akkor tudott keveset pihenni, amikor visszavonult erdei magányába Wittgensteinben.” [165]

„Ezekről a napokról Jung Stilling (1740-1810) aki élete és írásai révén nagy hatással volt, a következőket írta : »A gyülekezet történetében nem volt olyan időszak, amikor az Úr visszatérését olyan széles körben várták és közelinek érezték volna, mint a XVIII. század első felében. A folyamatot a nagy hallei ébredések indították el, ezt követte a Testvér Gyülekezet helyreállítása Zinzendorf által, majd a misztikus Philadelphia közösség Berleburgban, amelynek egyik szép gyümölcse a Berleburg Biblia. Ugyanakkor Friedrich Roch és Hochmann von Hochenau hírnökök is megjelentek, őket követték Gerhard Tersteegen és sokan mások«".[166]

7.A Laodiceai korszak

Nagy küzdelem 268 - + 375. oldalak.

1. Ennek a korszaknak az ismertetése külön anyagot igényelne

IV.Végső áttekintés

Ebben a szakaszban a különféle jellegű hívői irányzatokról lesz szó, amelyek a századok során a láthatatlan, de igazi egyházat alkották.

„A waldensek, anabaptisták és a többi hasonlók nem a római katolikus egyház reformáltjai voltak, sem pedig később a lutheránus és reformált (református) egyházaké. Az ő eredetük sokkal régebbi, és századokon át híven megőrizték egyszerű, biblikus tanításukat és életmódjukat, mialatt körülöttük különböző más egyházak, illetve felekezetek keletkeztek.    
                 Ugyanezt mondhatjuk el a paulinusokról és a velük rokon közösségekről: ők nem a görög ortodox egyház reformáltjai voltak, mert hiszen már korábban is léteztek, később pedig, a görög ortodox egyházzal egy időben, de attól mindig elkülönülve éltek. Voltak azonban mind a katolikus, mind protestáns egyházakkal kapcsolatban kifejezetten reform mozgalmak. Egyes mozgalmak arra törekedtek, hogy a fennálló egyházra belülről gyakoroljanak hatást, más mozgalmak viszont csoportokat formáltak, s azután léptek ki az egyházból vagy éppen kiűzték őket onnan. Az utóbbi típusú reformációs mozgalmakból született meg a protestáns egyház, tehát a római katolikus egyházból szakadtak ki. Az így keletkezett különböző protestáns felekezetek a római katolicizmus megreformálásának különböző fokozatait képviselték.
                 A római katolikus egyházon belül is voltak reformkísérletek. Ilyen volt assisi Szent Ferenc mozgalma is. Néhány pápa is valódi erőfeszítéseket tett a visszaélések ellen de a kialakult szokások hatalma és a bonyolult pénzügyi ügyletek erősebbnek bizonyultak náluk.   
                 Hasonlóképpen a lutheri és reformált (református) egyházakban is voltak, akik az egyházon belül kísérleteztek reformokkal, mint pl. a pietisták. De voltak olyanok is, mint pl. Labadie és hívei, akik elkülönültek a reformált egyháztól.    
                 A. Cseh Testvérek eredetileg a waldensek egyszerű hitvilágából nőttek ki, de amikor Zinzendorf újraszervezte őket, a pietista vonalon fejlődtek tovább, amely arra törekedett, hogy a hivatalos egyházon belül tartsa meg őket.      
                 A misztikusok már nem láttak többé arra lehetőséget, hogy a hivatalos államegyház visszatérjen az őskeresztyén gyülekezet biblikus egyszerűségébe, ezért a személyes megszentelődésben és Istennel való közvetlen kapcsolatukban kerestek menedéket, és megmaradtak a hivatalos egyház keretei között, és egyéni jellemük szerint értékelték azt többé vagy kevésbé jónak. Szellemi rokonságban voltak azzal, ami a szerzetesi mozgalomban a legjobb volt. Voltak misztikusok mind a katolikus, mind a protestáns közösségekben. A "Philadelphiai felhívás" idején maguk is törekedtek gyülekezeteket formálni. 
                 Krisztus tanításaitól és az apostoli egyszerűségtől az egyház olyan messzire távolodott el, és annyira megcsorbította az Írás tanításait minden részében, hogy nem lehetett a visszavezető utat azonnal megtalálni; először csak egy, majd egy másik igazság jött elő a homályból a napfényre. Minthogy ezek a szellemi ébredések különböző környezetben jöttek létre és különböző időpontokban, sok gyülekezet keletkezett hatásukra, ezeknek megvolt a maguk külön története, éspedig attól függően, hogyan értették meg az eredeti kijelentést, és milyen mértékben tértek vissza az egyszerű, biblikus életformához, Emiatt vonták magukra azt a vádat, hogy csak a szekták számát szaporítják.” [167]

                 „Minden okunk megvan ara, hogy az Úr népének megoszlása felett szomorkodjunk, különösen, ha tudjuk, hogy az alapvető belső egységet külsőséges, látszólagos elválasztó okok homályosítják el. A vélemények és felfogások szabad érvényesülése azonban értékes szellemi élményeket is felszínre hozott, és különös módon még a szekták közötti konfliktusok is a Szentírás még alaposabb kutatásához, kincseinek mélyebb felfedezéséhez vezettek. Persze, ha ez az út veszélyezteti a szeretetet, akkor nagy kárt és veszteséget okozhat. Viszont az egyformaság, amely a szabadság feláldozásával jött létre, vagy az egyesülés, amelyet csak a közömbösség tett lehetővé, rosszabb, mint a szekták közötti vetélkedés.” [168]

Mráz G. 2006. február 23.

V.Felhasznált irodalom:

 

• (E. H. Broadbent: Zarándok gyülekezet
  /A mű eredeti címe: The Pilgrim Church. Kiadó: Pickering ang Inglis, 26. Bothwell Street, Glasgow G. 26 PA/ Az első kiadás 1931-ben jelent meg. Jelen fordítás a 6. angol kiadás /1963/ alapján készült.) (Evangéliumi Iratmisszió 1963.

 

• Ellen Gould White: Nagy Küzdelem

 

• Ifj. Almási Mihály: „... És tovább ment az Ő útján örömmel” (Szabadegyházak Tanácsa Bp. 1976.)

 

• Sohm Rudolf: Rövid egyháztörténet 16-18. oldal. (Franklin-társulat Bp. 1922.)

 

• /dr. Gottfried Ossterwal: Misszió egy megváltozott világban.  (stencil-változat
• Lauri Pohjanpää: Bizonyságtevők fellege (Egyháztörténeti arcképcsarnok) (Evangélikus országos múzeum Bp. 1993.)

 

• Kulcsár Zsuzsanna: Eretnekmozgalmak

 

• Virág Jenő: dr. Luther Márton önmagáról (Ordas Lajos baráti kör 1988. 4. kiadás.)

 

• Richard Friedenthal: Luther élete és kora (Gondolat Kiadó Bp. 1973.)

 

• Andrews: A szombat története. (Bibliaiskolák Közössége 2000.)

 

Tartalmi áttekintés

I.Hová tűnt az apostoli “hűséges egyház”? ........................................................................................... 1

1.Bevezető............................................................................................................................................................................... 1

Alapproblémám:....................................................................................................................................................................... 1

Megoldás..................................................................................................................................................................................... 1

2.A keresztény közösségben egy elvilágiasodási folyamat indult meg A hűségesek csoportokba különültek 1

3.A róluk szóló közismert információk hamisak.................................................................................................. 2

4.Századokon át fennmaradtak, mintegy “búvó patakként”......................................................................... 2

5.Mi az igazi “eretnekség”? Kik igazán a “szakadárok”?.................................................................................. 2

II.A „maradék” jellemző tanításai, magatartása............................................................................. 3

1.Krisztus-központúság. A Biblia képezi hitük mércéjét................................................................................... 3

2.Az egyházhoz való csatlakozás .............................................................................................................................. 4

3.Testvériség, misszió, kötöttségek............................................................................................................................ 4

4.A gyülekezetek egyenrangúak voltak................................................................................................................. 4

5.Egyetemes papság............................................................................................................................................................. 5

6.Vigyáztak az egyház tisztaságára......................................................................................................................... 5

7.Elhatárolódás a világi hatalomtól...................................................................................................................... 6

8.Adventvárás....................................................................................................................................................................... 6

III.Kik alkották a „maradékot” a hét egyháztörténeti időszakban? ........................... 7

1.Efézusi (apostoli kor 100-ig) és a .............................................................................................................................. 7

2.Szmirnai korszak. (A vértanú egyház  II. III. szd.)............................................................................................. 7

Jellemzés, korkép: .................................................................................................................................................................... 8

A hanyatlás első jelei................................................................................................................................................................ 9

3.Pergamumi korszak (A kiegyezés kora 538-ig.) ................................................................................................... 9

Jellemzés korkép: ..................................................................................................................................................................... 9

A papság uralma a nép fölött. (Nikolaitizmus).................................................................................................................... 9

Az egyház elveszítette belső tisztaságát............................................................................................................................. 13

Az egyház és állam összekapcsolódása, szövetsége........................................................................................................ 13

Maradtak hűségesek ekkor is!.............................................................................................................................................. 13

4.Thiathirai korszak. (Az elrejtőzött egyház.) (1517-ig)................................................................................ 13

A keleti egyház később fajult el........................................................................................................................................... 14

A katolikus egyház reformerei e korszakban.................................................................................................................... 14

b.A hűségesek életéről............................................................................................................................................................ 19

c.Összegezés............................................................................................................................................................................. 26

5.Sárdis-i kor (A reformáció kora) XVI. század.................................................................................................... 29

A kor reformátorai.................................................................................................................................................................. 29

Hívő közösségek..................................................................................................................................................................... 41

Karlstadt András (?)................................................................................................................................................................ 46

b.Svájcban és Ausztriában.................................................................................................................................................... 55

c.Menno Simon 1492-1559.................................................................................................................................................. 57

Dávid Ferenc 1520-1579....................................................................................................................................................... 58

Kapcsolatok az ősi keresztény közösségekkel.................................................................................................................. 60

Hugenották.............................................................................................................................................................................. 61

Összegezés................................................................................................................................................................................ 62

6.Filadelfiai korszak (A testvérgyülekezetek kora) (XVII – XIX. század)............................................ 63

Hívő közösségek, nagy egyéniségek .................................................................................................................................. 63

7.A Laodiceai korszak...................................................................................................................................................... 67

Ennek a korszaknak az ismertetése külön anyagot igényelne....................................................................................... 67

IV.Végső áttekintés.................................................................................................................................................. 67

V.Felhasznált irodalom: .................................................................................................................................... 69

475.

 

Az egyház útja

 

 

 

M. G. 2006.

 

---

---