Az elveszett fajok titkai

 

 

 

 

 

René Noorbergen: Az elveszett fajok titkai

 

 

 

J. R. Jochmans kutatásai alapján

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

JÓSIÁS Könyv- és Lapkiadó Egyesület

 

 

Budapest

 

1998.

 


Tartalom

 

 

BEVEZETÉS. 3

Első fejezet:  A KEZDET VÉGE. 4

Világméretű árvíz hagyományai 6

Második fejezet: A BESOROLHATATLAN LELETEK - EL NEM ISMERT TUDÁS. 28

A salzburgi kocka. 29

A Caso hegmunkált tárgy. 30

Harmadik fejezet - AZ ŐSI FELFEDEZŐK LÁBNYOMÁN.. 42

Az özönvíz utáni földmérések bizonyítékai 54

A világ fölmérésének bizonyítékai Egyiptomban. 55

Világtérképezés - világnyelv. 57

A világtérképezés oka - A föld mágneses vonalai 59

Negyedik fejezet FEJLETT REPÜLÉS A TÖRTÉNELEM ELŐTTI IDŐKBEN.. 65

Ősrégi repülés a Csendes-óceánon. 67

A Saqqara-madár. 67

Arany repülőgép az Újvilágból 69

A hindu vimanák. 70

Ötödik fejezet: ATOMHÁBORÚ A KEZDETLEGES EMBEREK KÖZÖTT. 71

Hatodik fejezet A BARLANGLAKÓ ŐSEMBER TALÁNYÁNAK MEGFEJTÉSE. 83

A "majomember" halála. 83

A kőkorszakbeli emberek építészete. 87

Közösségi élet és kereskedelem.. 89

Választékos ruházkodás. 90

Kezdetleges művészet messze meghaladja az idejét 91

Példák a történelem előtti számtantudományra és csillagászatra. 92

A műveltebb társadalmakkal való érintkezés bizonyítékai. Egyetemes holdnaptár. 93

Beilleszthetetlen ábécék és ősrégi emlékek. 94

A választékos műszaki tudás elemei a kőkorszak művelődésében. 95

Ki lőtte le a rodéziai férfit?. 98

Hetedik fejezet: AZ ÉPÍTŐK TITOKZATOS EMLÉKMŰVEI 99

A Stonehenge-titok megfejtése. 100

Hol volt a nehézségi erő törvénye?. 101

A kövek és az ég. 102

4000 ével ezelőtt tudtak a hold bicegéséről 103

Más őskori nagy építkezések Britanniában. 104

Európában, Afrikában és a Közel-Keleten is építkeztek. 105

Eljutottak-e az amerikai földrészekre az ősi óriáskövek építői?. 106

A kőarcok megfejthetetlen titka. 107

Mi történt Tiahuanaconál?. 110

Az Andok titokzatos erődjei 111

Nazca völgyének vonalai 112

A Nazca-művészek ismerték a világot 113

A nagy piramis - a nagy talány. 114

VÉGSZÓ.. 117

JEGYZETEK. 119

KÖNYVEK JEGYZÉKE. 120

 

 

BEVEZETÉS

 

Egyetemi hallgató lépett tanári szobámba, hóna  alatt a tudományos színezetű regények tekintélyes  csomója, alig néhány perccel azután, hogy befejeztem  okkult jelenségekről szóló előadásomat. Teljes ta­nácstalanság rítt 1e róla, amikor könyvgyűjteményére  mutatott.

"Hisz-e abban, hogy látogatók jártak nálunk a  világűrből?"

Hátradőlt székében s türelmetlenül várta a vá­laszt. Nyilvánvaló, hogy nem vallásos vagy bölcse­leti feleletet várt, sem olyat, amely ellentmondana  annak, amit ő már ténynek fogadott el.

Jóváhagyást várt tőlem.

Én azonban nem tudtam megerősíteni a hitében.  Szemlátomást megzavarta a magatartásom. Mohó  hiszékenysége rávitte, hogy magába szívja a tárgyról  szóló összes rendelkezésére álló ismeretet, mégsem  tartotta megengedhetőnek, hogy világgá kürtölje új­donsült meggyőződését, míg nem tudja bizonyítékokkal  alátámasztani. De hol a bizonyíték? S ami még fon­tosabb, föllelhető-e egyáltalán?

Emlékezetemben más, hasonló alkalmak ötlöttek  föl, amikor ugyanilyen helyzetek előtt álltam s min­dig ugyanazt a feleletet adtam.

Kétségtelen, hogy kérdései jellemzőek voltak  a milliók gondolkodásában bizonytalankodó nézetekre,  mivel a világ összes főbb nyelvén bőven akadnak  olyan könyvek, melyek a tejút-közi utasoknak földün­kön tett látogatásairól írnak.

Határtalan a lelkesedés a légűri utazások kor­szakának e mellékterméke iránt. Az alapvető kérdé­sekre azonban nincs felelet:

*Valóban jártak volna látogatók nálunk az ősi  időkben?

*A műszaki tudásunk annak árnyéka lenne csupán,  amire ezek a csillagközi látogatók tanítottak min­ket?

*Érintkezést tartanak-e fönn a társadalmunkkal mind a mai napig, vagy pedig magunkra hagytak min­ket - talán örökre?

*Lehetséges lenne, hogy az ismeretlen ősi meg­munkált tárgyak, melyek rendkívül fejlett műszaki tudással rendelkező társadalomra mutatnak, a mi tör­ténelmi fejlődésünkhöz tartoznak?

*Igaz lenne, hogy fejlődés helyett visszafej­lődtünk? Többet vesztettünk volna, mint amennyit nyertünk?

*Talán a fejlettségnek és bonyolult kifinomult­ságnak ahhoz a fokához közeledünk újra, amely egy­szer már az emberi faj bukásához vezetett?

Ez a könyv kísérlet arra, hogy méltányos vá­laszt adjon e kérdésekre - számos olyan fölfedezés alapján, melyek mindeddig megmagyarázatlanul hever­tek a méltóságteljes múzeumok és dohos könyvtárak mélyén.

A következtetések meglepőek, sőt ijesztőek lesznek, mert nagyon sok minden, ami történelmünk hajnalán történt, elveszve nyugszik múltunk romhal­maza alatt.

Igazán más világok lakói látogattak volna min­ket, vagy a magunk fajának vívmányaihoz kell fordul­nunk válaszért?

Remélem, hogy az itt fölsorolt tények közelebb vezetnek korunk megfejtetlen kérdéseinek megoldá­sához. (Noorbergen René 1977 február)

 


Első fejezet:  A KEZDET VÉGE

 

Bár jelentős eredményeket értünk el abban, hogy új dolgokat teremtsünk és kiszélesítsük tudományos ismereteinket, mégis a huszadik századot nemcsak a fejlődés, hanem a zűrzavar korává is tettük.

És senki sem tudja, hogy hogyan fog végződni. Elveszítettünk valamit s az a valami - könnyen lehetséges - örökségünk sorsdöntő része.

A mi időrovátkánk - a följegyzéssel nem rendel­kező idő rettentően hosszú szakaszai közt - igazán az elferdített értesülések kora lett. Manapság egyre növekvő sebességgel új elméleteket, föltevéseket vesznek vizsgálat alá s a bevett tudományos elméle­teket egyre gyakrabban módosítják. Új képleteket alakítanak ki, de mindezt azzal a kizárólagos cél­lal, hogy a már előzőleg elfogadott elméleteket bi­zonyítsák be. Közben semmibe veszik azokat az érte­süléstöredékeket, melyek újra meg újra átütik a tu­dományos önelégültség falait.

Mind a tudományos kutatásunk, mind emlékezetünk teljesen egyoldalúvá vált s pontosan ez a bajunk. Mai társadalmunkban mindennek megvan a maga neve s minden újonnan fölfedezett értesülést belö­künk a maga kis rovátkájába abban a reményben, hogy majd beillik valahova a fejlődőfélben levő társadal­munkban. Úgy látszik elérkeztünk arra a pontra, ami­kor azt képzeljük, hogy mi emberek vagyunk az összes előzőleg fölfedezett tudás letéteményesei. Ez, haj­togatjuk, a Vízöntő kora, a fölvilágosodás kora. Anélkül, hogy kimondanánk, a felé a nézet felé haj­lunk, hogy jelen nemzedékünkben testesül meg az ös­szes eddigi összegyűjtött tudás s nélkülünk nagyon kilátástalan lenne a jövő.

De igazán olyan eszesek lennénk? Évek óta együtt élünk a fejlődéselmélettel, a viszonylagosság /relativitás/ elméletével és más tudományos fölfogásokkal, s bár a viszonylagosság elmélete érvényes tudományos elveken alapul, állító­lagos fejlődésünk - a sejtállománytól a majmokon át az emberig - még mindig tényekkel alá nem támasztott vita tárgya. Következésképpen az ember csökönyösen új és új módokon igyekszik megmagyarázni azt, ami mindeddig megmagyarázhatatlan maradt. Friss szemmel kell szemügyre vennünk a körülöttünk levő világot, mert bár a tudomány elvezetett minket a nyersolaj­lámpástól az atomerőművekig, folytonosan olyan lele­tek fölfedezésével találjuk szemben magunkat, me­lyek akármennyire is próbálgatjuk, sehogyan sem il­lenek bele fejlődésünk elfogadott elméleteibe.

A maradi történészek több mint száz éve a tör­ténelmi tények egyetlen csoportjával foglalkoznak érdemlegesen - azokkal a tényekkel, melyek beleille­nek előre kialakított előítéleteik keretébe. Azok­kal a tényekkel, melyek azt bizonygatják, hogy a ma embere olyan fokozatos fejlődés eredménye, amely mind szellemileg, mind testileg az alacsonyabb rendű lények közül emelt föl minket. A történelemnek ezen az elméleten alapuló nézete évmilliókat ölel föl s bár a történészek képtelenek hatezer évnél távolabb­ra gördíteni vissza a függönyt, csökönyösen ragasz­kodnak véltnélküli korszakokhoz, mivel előítélettől átitatott agyuk egyszerűen nem hajlandó más magyará­zatot befogadni az ember műszaki és a művelődés te­rén elért eredményeire.

Egyoldalú a nézetük e sokoldalú kérdésről, mi­vel ahhoz, hogy tökéletesen megértsük a történelmet, a tények két másik tömegét is számításba kell ven­nünk - a sehova be nem illő leleteket és a Biblia történelmét.

Mik is ezek az elhelyezhetetlen leletek? - kér­ded. Az elmúlt harminc év folyamán a világ különbö­ző pontjain egyre gyakrabban bukkannak olyan törté­nelmi és ásatások során napvilágra kerülő fölfedezé­sekre, melyeket - nagyon is vitatható és titokzatos jellegük miatt - rossz, oda nem illő tárgyaknak so­roltak be. Innen a név: elhelyezhetetlen leletek.

Az adja nekik e nevet, hogy olyan földtani rétegek­ben bukkannak rájuk, ahol nem szabadna ott lenniük. S az ősi földrétegekben való váratlan előbukka­násuk zavarba ejtett számos képzett tudományos meg­figyelőt. A nagyra becsült múlt olyan maradványai kö­zül bukkannak elő, melyekből teljesen hiányzik a mű­velődés és a műszaki fejlődés előbbi korszaka. Az elhelyezhetetlen leletek műszaki kifinomultsága gyakran messze túlszárnyalja azoknak az ősi népek­nek a leleményességét, akiknek a maradványai közt rájuk találtak.

Semmi kétség sem fér ahhoz, hogy ezek a megmun­kált tárgyak elméletben sem illenek oda, mert semmi­képpen sem egyeztethetők össze azzal, amit az embe­ri faj fejlődésének fogadtak el. Egyszerűen nincs olyan időrovátka, ahova be lehetne dugni őket. Le­hetséges lenne, hogy ezek a leletek arról tanúskod­nak, hogy a történelem egyik régmúlt időpontján em­beri eredetű és emberek által kifejlesztett, fel­sőbbrendű műszaki és szellemi művelődés jött létre?

Valószínűtlennek tűnik, ugye? Mégis: - mekkora annak a valószínűsége, hogy ez az állítás a valóság­nak felel meg? Elképzelhető, hogy az emberiség tör­ténelmének valamely szakaszán civilizáció/k/ léte­zett vagy léteztek, mely/ek/ ugyanolyan fejlett-fej­lettek vagy fejlettebb/ek/ volt/ak/, mint a husza­dik század társadalma?

A könyvkereskedések ma zsúfolva vannak olyan szerzők könyveivel, akik más világból itt járt lé­nyekkel kapcsolják össze ezeket az elhelyezhetetlen leleteket. E látogatók állítólag több mint tízezer éve jártak bolygónkon, akkor hagyták hátra a bolygó­közi utazás e bizonyítékait. Ezeknek az elméletek­nek az a legnagyobb bökkenője, hogy ezen leletek egyike sem készült ismeretlen anyagokból és műszaki fölépítésük is a mi korszerű civilizációnk fejlődé­sének felel meg. E megmagyarázhatatlan megmunkált tárgyak közelebbi vizsgálata arra mutat, hogy az is­mert történelmet megelőző emberi civilizációból erednek, amely a fejlődés magas fokát érte el, de amelyet valamilyen pusztító veszedelem oly alaposan söpört el, hogy tudományának és műszaki fejlettségé­nek alig néhány darabja élte túl a fejlett társadal­mat követő alacsonyabb rendű civilizációkat. Az a kérdés, hol találunk utalásokat arra, hogyan tör­tént efféle hallatlan méretű szerencsétlenség?

Létezik számba vehető magyarázat a maradékok fölbukkanására, de ez azt követelné meg tőlünk, hogy fogadjuk el az özönvíz bibliai történetét. Az özönvízét, mely a följegyzések szerint oly pusztí­tó, oly teljes szerencsétlenséggel törölte el az em­beri fajt a föld színéről, hogy borzadunk, ha rágon­dolunk.

Az ember történelmének e harmadik oldala - ta­lán ez tartalmazza a tényeket, melyekre ez elhelyez­hetetlen leletek megmagyarázásához, titkának megfej­téséhez szükségünk van. Ha a Bibliához fordulunk, mint történelemtudásunk harmadik forrásához, azt találjuk, hogy Mózes első könyve hézagmentesen szá­mol be a társadalom olyan hatalmas özönvízben tör­tént teljes pusztulásáról, amelyet sohasem látott a világ. Ez a civilizáció akkor létezett, amit özön­víz előtti kornak hívunk. A Bibliában följegyzett legkorábbi történelem és a világméretű szerencsét­lenség közti időben.

A Biblia első könyvének följegyzése szerint az özönvíz előtti emberek igen tanulékonyak voltak. El­sőnek hozták létre a földművelést, az állattenyész­tést, az építészetet, az állami szervezetet, a fém­munkálást, az elvont művészeteket, a számtantudo­mányt, az időszámítást és a csillagászatot. Sőt mi több, bár Mózes első könyve csak tíz nemzedéket em­lit az özönvíz előtt, mégis már a hatodik nemzedék idejére létrehozták a civilizáció alapvető elemei­nek ha nem is valamennyi. de túlnyomó részét. Már­most, ha az özönvíz előttiek a nyers földdel kezd­ve, hatodik nemzedékük idejére meg tudták teremteni a társadalom művészeteit, elképzelhetjük, hogy meny­nyire fejlődtek tovább s mennyire finomították ki e művelődésüket az özönvíz előtt élt további négy nemzedék idejében.

A maradi történészek persze gyakran semmibe ve­szik az Ószövetség történelmi könyveinek jelentését s ezzel együtt az özönvíz és az özönvíz előtti tár­sadalom történetét. Pedig a Bibliának az özönvízről szóló beszámolója talán az egyetlen forrás, mely vá­laszolni tud a leletek titkára.

E történelem szerint az özönvíz semmisítette meg az özönvíz előtti emberek fejlett társadalmát. Mózes első könyvének hetedik fejezetében írja le a hallatlan szerencsétlenséget.

"Ezen a napon megnyíltak a nagy mélységek for­rásai... A víz még magasabb lett a földön, annyira, hogy az ég alatt minden magas hegyet elborított. Ennek az lett a következménye, hogy a bárka összes utasait kivéve, az összes ember elpusztult, mely a földön mozgott... minden ember." A természet vonag­lása nemcsak az özönvíz előtti embereket temette el, hanem teljesen elpusztította műszaki vívmányai­kat is, mivel ez a rettentő fölfordulás kétségkívül elég nagy volt ahhoz, hogy az összes műszaki beren­dezéseket és építményeket megsemmisítse.

"Ezt mondja a Biblia" halljuk gyakran a meg­jegyzést, "mi azonban tudjuk, hogy nem volt a föl­dön világméretű áradás". Azok alatt az évek alatt, melyeket az egyetemes árvíz kutatásának szenteltem, amikor megkíséreltem fölfedni az özönvíz Biblián kí­vüli bizonyítását, gyakran ütköztem e vélekedésbe s legtöbbnyire azért, mert az emberek nem ismerték az összes bizonyítékokat.

1947-ben ismerkedtem össze azzal a csoporttal, mely Kelet-Törökországba, az Ararát hegyére készü­lődött, hogy kutassanak Noé legendás bárkája után. Az után a hajó után, mely állítólag magában hordoz­ta az özönvíz előtti emberek közül az egyetlen mene­külő családot. Ha a Biblia följegyzésén kívül nem lettek volna e szerencsétlenségről szóló más beszá­molók is, akkor a bárka megtalálására tett kísérle­tek nem lobbantották volna lángra a hitetlen embe­rek képzeletét. A világi, nem vallásos forrásokból származó értesülések, melyek megerősítették a min­dent pusztító özönvíz gondolatát, ezek lobbantották lángra az érdeklődésüket.

Világméretű árvíz hagyományai

 

Az idők folyamán kb. 80.000 özönvízről szóló könyv látott napvilágot, nem kevesebb mint 72 nyel­ven. S ezek azok a könyvek, melyeknek a nyomára le­het bukkanni a világ nagy könyvtárainak tárgymuta­tóin. Kétségkívül számos olyan könyv jelent meg, melyek sohasem készültek e tárgymutatókra. E köny­vek többsége az özönvíz ásatási és földrajzi oldalá­val foglalkozik, nem pedig, a szájhagyomá­nyokkal és népköltészettel, melyek az ősi társadal­mak történelmét támogatják. Ennek ellenére e hagyo­mányok roppant fontosak, mert ha az özönvíz valóban mindent elsöprő volt, akkor joggal elvárhatjuk, hogy a föld különböző részein élő népek közt fönn­maradtak ilyen hagyományok.

Dr. Riem Johannes, a híres német kutató jelen­tette ki az özönvíz szájhagyományairól szóló jelen­tős könyvének bevezetésében /Die Sinflut in Sage und Wissenschaft/: "Az összes hagyományok között egyetlen sem általánosan elterjedt, egyetlen sem oly széles körű a földön, egyik sem mutatja oly szemléltetően, hogy mivé fejlődhet ugyanaz az anyag az emberek más-más lelki beállítottsága mellett. A dr. Kunnikével folytatott hosszas és alapos megbe­szélések álláspontjának nyilvánvaló helyességéről, hogy az özönvíz tényét megalapozottnak tekinthet­jük, mivel az összes hagyományok mélyén ott a tény, a valóságos tény. A következő korokban azonban az emberek az adott anyagra ráépítették jelenlegi monda jellegét és alakját..."1

Ezt a nézetet visszhangozza sok más kutató is. Miller Hugh, a neves 19. századi skót földtantudós, a világ leggyakrabban visszatérő regéjének lelkes gyűjtője írja: "Akad egy különleges hagyomány, mely a jelek szerint mélyebben bevésődött az emberek gon­dolatvilágába és elterjedtebb, mint bármely más ha­gyomány. Az emberiség történelmének korai szakaszán történt, csaknem az egész emberi fajt elpusztító ha­talmas vízözön mély benyomást tett a néhány mene­kültre s ezért továbbadták azt gyermekeiknek. Még­hozzá olyan rémület szülte, megrázó módon, hogy még a ma élő késői utódok sem feledték el teljesen. Ott találhatjuk azt minden regevilágban, a legtávolabb eső országokban, a legműveletlenebb törzsek kö­zött..."2 Még az emberi család legelfeledettebb fa­jai között is /Orinokó rézbőrű népe/ az özönvíz még mindig friss és fölismerhető hagyományára bukkant. S nemcsak egyetlen törzsre korlátozódik, hanem min­denfelé megtalálható az ezen az óriási területen szétszóródott nemzetkék közt oly furcsa hagyományok­kal összefonódottan, melyek az Óvilág ókori görög-­latin regevilágának gazdag képzeletű kitalálásaira emlékeztetnek.

Dr. Riem könyve további fontos vonással rendel­kezik: világtérképpel, mely föltünteti a különböző területeket, ahol özönvízhagyományra bukkantak. Ázsiában és Észak-Amerikában találták a legtöbb ha­gyományt, de Ausztráliának, Európának, Afrikának és a Déltenger szigeteinek is megvannak a maguk regéi.

Az a kérdés: elegendőek-e a közös vonások e ha­gyományokban ahhoz, hogy ugyanazon esemény különfé­le változatainak tekinthessük őket.

Ázsia, különösen Kína a legmegrázóbb özönvíz­hagyományok otthona. Azt mondják például, hogy Kr.e. kb. 2300-ban hallatlan méretű özönvíz pusztí­tott. E beszámoló szerint a folyók áradása okozta az árvizet, amit aztán a tenger fejezett be, mikor végül az is túláradt. A rege hőse azonban feleségé­vel, három fiával és három lányával együtt kerülte el a pusztulást. De ez még nem minden. Más kínai ha­gyományok azt állítják, hogy az összes kínaiak egyetlen Nu-wah nevű ős közvetlen leszármazottai. Ez a Nu-wah arról volt híres, hogy hatalmas árvizet élt túl.

A kínai vízözöntörténet egyik lenyűgöző vonása az, hogy az ősi kínai írás oly szavakat tartalmaz, melyek csak Nu-wah-ig és az özönvízig nyúlnak vis­sza. Például a kínai igazságosság szót a magamért szó fölé fektetett bárány képjele alkotja. A hit­tudósok azzal magyarázták meg ezt nekem, hogy a je­lek szerint ez onnan van, hogy Noé a bárkából való kiköltözése után élő-áldozat bemutatásával igyeke­zett igaznak bizonyítani magát Istene előtt.

Dr. Thiwing E.W. kutató, aki a Noéról szóló beszámolók utáni nyomozása során hosszú évekig élt Kínában, megjegyzi: "A kínaiaknak nagy árvízről szó­ló följegyzéseik és hagyományaik vannak. S érdekes tény, hogy a mai kínai hajó szó, az nagyon régi kép­szó s a csónak és a nyolc száj jeleiből tevődik ös­sze, ami arra utal, hogy az első hajón nyolcan utaz­tak.

Amikor az ősi történetekről és hagyományokról beszámoló könyveket olvasgattam - folytatja - föl­jegyzéseket találtam az őselődről, Nu-wah-ról. Érde­kes, hogy nu asszonyt jelent, wah pedig virágosat. Úgy látszott nőnek tartották ezt az őst. A képírás alaposabb vizsgálatából azonban az derült ki, hogy két kis jegyet tettek a szó mellé, ami azt jelenti, hogy a szó hangzása és nem a jelentése a fontos, ami férfi ősre mutat, aki hajón menekült meg az is­tenek haragjától.

Az ősi kínai történetírás is támogatja a Kína létrejöttének Noéval való kapcsolatát. Megemlíti, hogy Jung-hu volt az oka annak, hogy a világ özön­víz által pusztult el, de Nu-wah volt az, aki az újjáépítést végezte. Három regealak, három férfi kö­vette Nu-wah-t s bár különböző följegyzések hősök­nek vagy uralkodóknak írják le őket, mégis kitöltik az űrt az ős és az első kínai uralkodó családok: a Hsia, Shang és a Chon ház közt. Föltételezhetjük-e hát, hogy a kínaiak Nu-wah-ja és a Biblia Noéja egy és ugyanaz a férfi?

A történetek sokaságában a Noé név túlélte az évezredeket, bár a betűjelektől függően gyakran kis­sé eltorzult a kiejtése. Ez a helyzet a hawaii regé­vel, mely Nu-u-ról, az igaz emberről szól. A sziget­lakók hite szerint jóval a világ teremtése után az első emberek annyira elvetemedtek, hogy Kane, az is­tenük, elhatározta, hogy elpusztítja őket is, a föl­det is. De mert belefáradt a teremtésbe úgy dön­tött, hogy megengedi egyetlen igaz embernek, Nu-u­nak és családjának, hogy megmeneküljenek a haragjá­tól - olyan hatalmas csónakot építsenek, melyen ház áll. Aztán megparancsolta Nu-u-nak, hogy vegye fele­ségét, gyermekeit s a tetszésének megfelelő összes állatokat a hajóba s ott várják be a nagy árvizet.

Amikor megjött az eső s a víz színe emelke­dett, az óceánok pedig egybefolytak, a Waa-Halau napokig hánykolódott a vízen, miközben az emberiség kipusztult. Végül is Kane, miután örök bocsánata jeléül szivárványt hagyott hátra, leapasztotta a vi­zet s utasította Nu-u-t és három fiát, hogy újra népesítsék be a földet.

A Távol-Keleten több mint harminc özönvíz-re­gét találtak s az indonézeké a legérdekesebbek kö­zül való.

"A szumátrai battakok azt tartják, hogy amikor a föld megöregedett és beszennyeződött, a teremtő, akit ők Debatának neveznek, árvizet küldött minden élőlény elpusztítására. Debata haragudott. Az utol­só emberpár nem bárkába, hanem a legmagasabb hegy­re menekült. Az özönvíz már a térdüket mosta, mikor Debata, a mindenek ura, megbánta döntését, hogy el­pusztítja az egész emberiséget."

Nagyszerű képes legendák teremtek a Szumátrá­tól nyugatra fekvő Engano-sziget bennszülöttei kö­zött s a borneói Sarcvak-tengeri dayak népei közt is. A Celebesz középtáján élő bugi nyelvű toradja­sok olyan áradásról beszélnek, mely befödte a legma­gasabb hegyeket is, kivéve a Wawom Petato csúcsát. Ezúttal nem volt szerencsés emberpár, aki megmene­kült volna. Ehelyett egyetlen terhes asszony és ter­hes egér élte túl .az özönvízet.

Észak-Amerikának is megvan a maga özönvíz rege­adagja. Ezek közül negyvenhat szól az egész világra kiterjedő áradásról. Az arapagó törzsből származó Coolidge Sherman mondta el a következő történetet, melyet egész törzse tiszteletben tart: "Réges-régen, mielőtt még állatok éltek volna a földön, víz borította el bolygónk egész felüle­tét, kivéve egyetlen magas csúcsot. Ezen a csúcson ült egy magányos arapagó elárvultan sírva, elkesere­detten. A nagy szellemnek megesett rajta a szíve, három kacsát küldött a szegény rézbőrűnek. Az ara­pagó megparancsolta a kacsáknak, hogy hozzanak föl a csőrükben földet. Az első kettő próbát tett, de bár sokáig a víz alatt maradtak, mégis üres csőrrel tértek vissza. A harmadik is lebukott s oly sokáig maradt a víz alatt, hogy ahol lebukott a víz elsi­mult, a hullámgyűrű elült. Az arapagó azt hitte már, hogy vízbe fulladt a kacsája, amikor az hirte­len fölbukkant és földet hozott a csőrében. Amikor odaadta a földei az arapagónak, a víz apadni kez­dett.

Rövidesen annyira leapadt, hogy már nem is lát­szott a hegytetőről. De ez az arapagó, akinek termé­szetfölötti volt az ereje és a bölcsessége tudta, hogy víz öleli körül a szárazföldet, ugyanúgy mint ma. Az az arapagó, akit a kacsák mentettek meg, lett a föld egyedüli ura. Ő alkotta meg a folyókat, nö­vesztette a fákat, majd bölényeket, szarvasokat te­nyésztett s az összes fákat, bokrokat s mindent, ami magról nő."

Az Egyesült Államok nyugati részén, az atapasz­ka indiánok egyik ősi regéje arról szól, hogy az is­tenek ki akarták javítani az ehet, mert már csak­nek leszakadt. A dolog vége az lett, hogy felhősza­kadások zúdultak a földre.

"Esett minden nap s éjjel is zuhogott az eső. Mindenki aludt. Az ég lehullt, a föld eltűnt. Na­gyon nagyon messzire sehol sem látszott szárazföld. Az óceánok vize egybefolyt. Valamennyi állat bele­fulladt a vízbe. Amerre a víz járt, nem volt többé erdő. Szárazföld sem maradt. Jött a víz, így mond­ják. Teljesen beborított mindent. Nem voltak álla­tok, sem halak, sem madarak. A víz elsodorta az em­bereket meg az állatokat is. Nem fújt szél a föld tájairól, nem volt se hó, se fagy, se eső. Nem dör­gött és nem is villámlott. Mivel nem volt fa, amibe belevágjon, ezért nem is mennydörgött. Nem volt fel­hő, se köd és nap se sütött. Nagyon sötét volt.

Akkor történt, hogy ez a hosszúszarvú föld föl­kelt és északról erre lejött. Amikor a mélyebb he­lyekre ért válláig ért a víz. Mikor sekélyes terü­letre érkezett fölpillantott. Hullámtörő sziklasort látott fönn északon. Mikor e föld közepéhez ért ke­leten a kelő nap alatt, akkor újra fölnézett. S hol fölnézett, nagy földrész keletkezett a parthoz kö­zel. Messze délre folytatta útját s még mindig föl­felé nézett. A föld alatt haladt tovább. Mivel északról jött, messze délre utazott s ott lefeküdt. Nagaitse, mivel a föld fején állt, messze délre ke­rült. Ahol az lefeküdt, Nagaitse lefektette a fe­jét, ahogy kell a szürke agyagot terjesztett szeme közé mindkét szarvon. az agyagra helyezte a nádréte­get, majd megint réteg agyagot. Ebbe helyezte állva a kék füvet, bokrot és fákat. Befejeztem, mondta, legyenek hegycsúcsok itt a fején. Hadd csapdossak azokat a tenger hullámai.6

S a föld újjá lett.

A világ csaknem valamennyi sarkában találunk számtalan és különféle özönvíz-regét, a legjelentő­ségteljesebb azonban az a tény, hogy alapjában véve egy és ugyanazon eseményről szólnak.

"A korszakok folyamán e hagyományok változáso­kon estek át - jegyzi meg Rehwinkel Alfréd az Özön­vízben, az áradásról szóló egyik forrásmunkában. - Hatottak rájuk a különféle népek szokásai és kör­nyezete. Helyi színeket vettek föl, olykor meg rend­kívüli és képzeletbeli méreteket öltöttek. Olyannyi­ra, hogy csaknem teljesen eltakarták a bennük levő igazság magját. De mégis, ha letisztogatjuk róluk a lerakódásokat, melyek akkor gyűltek rajtuk, ami­kor apáról fiúra szálltak, könnyen fölismerhetjük a nagy szerencsétlenség lényeges tényeit. E három fontos ponton csaknem teljesen egyetértenek:

1. Világméretű pusztulás érte vízözön képében az emberi fajt és az összes élőlényeket.

2. Bárkát vagy hajót szerepeltetnek a menekülés céljára.

3. Az emberiség magja megmarad, hogy a faj fönnmarad­jon. Ezekhez adhatjuk még a negyediket is, amelyik bár nagyon gyakran szerepel, mégsem fordul elő az összes hagyományokban, mégpedig az, hogy a pusztu­lás oka az emberek gonoszsága volt."

 

PÁTRIÁRKÁK, ISTENEK ÉS KIRÁLYOK

 

Más, az özönvíz szájhagyományaival és regéivel föl­érő fontos értesülések rejlenek Mózes első könyvé­nek az özönvíz előtti pátriárkák családfájának a fölsorolásába rejtve. Gyakran kigúnyolják e név­sort, mert a Biblia nagyon hosszú életkort tulajdo­nit ezeknek az özönvíz előtti óriásoknak. Matuzsá­lem, a legöregebb, állítólag 969 évig élt. S a töb­bi pátriárka is sokkal öregebb korában halt meg, mint mai nemzedékünk emberei.

A bírálók készek kétségbe vonni a Teremtés köny­vének ezt az egész szakaszát, mert szerintük e hos­szú élet nem tartozik a valóság birodalmához. Egye­lőre azonban a pátriárkák hosszú életénél jobban ér­dekel minket a nevük és a számuk. Ésszerű föltéte­leznünk, hogy ha a Biblia történelme pontos, akkor Noé és fiai magukkal hozták az özönvíz előtti törté­nelem és műszaki tudás alapvető ismeretét s ez a történelem kétségkívül magában foglalja az özönvíz előtti "királyok" számát - azokét a vezérekét, akik a kezdetétől a pusztulás percéig uralkodtak. Az is magától értetődő, hogy e nevek, akár az özönvíz tör­ténete, nyelvi változásokon estek át amikor szét­ágaztak a világ más-más részein kialakult különféle nyelvekbe. További szempontot is figyelembe kell vennünk attól függően, hogy e fejlődő nemzetek meny­nyire tartották becsben a vallásos, politikai és társadalmi rangokat; e korai pátriárkákra a kirá­lyok vagy az istenek rangját ruházták. Ha elfogadha­tó föltételezésnek tekintjük ezt, akkor rá kell buk­kannunk tíz ősszülő más fölsorolására - talán más cimzetek alatt.

Nem kell sokáig kutatnunk e névsorok után, mi­vel mind az egyiptomiaknál, mind a babilóniaiaknál ott találjuk a tíz özönvíz előtti vezér névsorát.

                                                                                               

                                                                                    

Bibliai pátriárkák

Egyiptomi istenek

Káldeus királyok

Ádám

Ptah

Alorus

Sét

Ra

Aloparus

Enos

Su

                                 Almelon

Kainan

Seb

Ammenon

Mahalaelleel

Osirus

Amegalarus

Jared

Set

Daonus                                                                                                                                                                    Aedorachus

Énok

Hor

Aedorachus

Matuzsálem

Tut

                                 Amemphsinus

Lámek

Ma

Otiartes

Noé

Hor

Xisuthros

Amíg a Bibliában Noé az özönvíz történetének a hőse, a káldeus történelemben Xisuthoros a neveze­tes menekült. Ha összevetjük a történelem előtti káldeus királyok névsorát az özönvíz előtti pátriárkák névsorával, akkor roppant érdekes párhuzamra bukkanunk, mely ugyancsak alátámasztja alapvető föl­tételezésünket. A harmadik király /Almelon/ ember; a harmadik pátriárka neve /Enos/ pedig gyönge embe­riséget jelent. A káldeus névsor negyedik neve /Am­menon/ mesterembert jelent s ugyancsak mesterember a negyedik pátriárka nevének a jelentése is /Kai­nan/. A hetedik káldeus király neve az isteni kije­lentések-hordozóját jelenti, azt akinek tudtára ad­ták a menny és a föld titkait; Enok, a bibliai meg­felelőjének a neve, csaknem pontosan ugyanazt jelen­ti. A nyolcadik király esetében, akit az eredeti su­mér névsor Sukarlamnak nevez, részben maga a név azonos a kilencedik pátriárka, Lámek nevével. Végül a tizedik név Xisuthros, a babiloni Bel-Marduk temp­lom főpapja, Berosus szerint annak az embernek a ne­ve, aki megmentette az emberiséget a borzalmas pusz­tulástól. A sumér királyok névsorában Xisuthrost Utnapishtimnek nevezik s azt írták a neve mellé, hogy ezután özönvíz öntötte el a földet. A híres Gilgames hősköltemény alapjában véve ugyanezt a történetet mondja el, de mivel ezeket az agyagtáblá­kat párezer évvel Mózes előtt írták, a kételkedők gyakran azt hangoztatják, hogy Mózes onnét kölcsö­nözte a tényeit a Teremtés könyvének Noéról szóló részeihez, s így csak ugyanannak a szomorú történet­nek egyik változatát írta meg.

A babilóniai és a bibliai történet gondos ös­szevetése után Unger F. az Ásatások és az Ószövet­ség című könyv szerzője a következőkre mutat rá:

a/ Mindkét beszámoló megállapítja, hogy az özönvíz isteni eredetű volt.

b/ Mindkettő megegyezik abban, hogy az özönvíz hősének Isten jelentette ki a küszöbön állá ve­szélyt.

c/ Mindkettő az emberi faj gonoszságával indo­kolja az özönvízet.

d/ Mindkettő megállapítja, hogy Isten utasítot­ta az özönvíz főalakját, hogy építsen hatalmas ha­jót a meneküléshez.

e/ Mindkettő leírja a főalak és családjának me­nekülését.

f/ Mindkettő jelzi az özönvíz természetes okait.

g/ Mindkettő megemlíti az özönvíz időtartamát, bár az említett idő különböző.

h/ Mindkettő megnevezi a hajó kikötésének a he­lyét.

i/ Mindkettő leírja, hogy bizonyos időközön­ként madarat bocsátottak ki a víz apadásának megál­lapítására.

j/ Mindkettő említi a menekülés után tartott istentiszteletet.

k/ Mindkettő említi a különleges áldásokat, me­lyeket a szereplők kaptak a szerencsétlenség után. Rehwinkel írja Az özönvíz című könyvben: "Mindketten azt írják, hogy azért támadt az özönvíz, mert a Föld megtelt erőszakkal... Mindket­ten följegyzik a hajó méreteit, bár maguk a mértékek különböznek. Mindkettőben ott vannak a bárkában az állatvilág képviselői. A babilóniai beszámolóban hét napig tart az özönvíz. A Bibliában a beszállás tart el hét napig. Mindkettőben hollót és galambot bocsátanak ki a bárkából. A babilóniai történet fecskét is tesz hozzá. A Teremtés könyve szivárvá­nyának Istár ékköve felel meg. Isten mindkettőben szavatolja, hogy soha többé árvízzel el nem pusztít­ja a földet." /8

Az összegyűlt özönvíz-szájhagyományok és regék rettentő szerencsétlenségekről beszélnek, hirtelen felhőszakadásokról, pusztító szökőárakról s a vízbe­fúló emberek és állatok kétségbeesett kiáltásairól. Félelmetes viharokat, világrengető földrengéseket emlegetnek, meg az emberek és állatok rémült rohaná­sát, hogy elérjék a hajó biztonságát. Az örvénylő víznek könyörtelen áramlása azonban lesodorja őket a mélységbe.

A nagy hajón kívül megszűnt az élet. A repülő hüllők, a toronymagas dinoszaurusz, az özönvíz előt­ti világ elbájoló szépsége eltűnt a föld színéről. A pusztulás teljes volt és hirtelen. Ma az őslény­tan kutatói még mindig értetlenül állnak a tény előtt, hogy a korai élet maradványainak milliárdjai vannak beágyazva az özönvíz utáni világ szikláiba, s lehetetlenség mással magyarázni őket, mint az özönvíz történetével.

A teljes társadalmak és a különféle állatok és növények sokaságainak példa nélkül álló eltűnése kétségkívül nyomokat hagyott maga után, melyek a ku­tató ész fölfedezését várják.

De hol vannak ezek a maradványok?

Ha összefűzzük a lényeges tényeket,arra a következte­tésre jutunk, hogy az özönvízet kétségkívül erős szelek kísérték, melyek először az alföldekre haj­tották a vizet, majd fölfelé örvénylettek, míg csak a legmagasabb hegyek csúcsa is víz alatt nem állt. A szerencsétlenség megreszkettette és megrázta a földet. Soha azelőtt és soha azóta ilyen méretű és ilyen komoly veszedelem nem érte földünket. Oly hal­latlanul nagy volt a világfölfordulás, hogy a mai legnagyobb hegyek - a Sziklás hegység, az Andok, a Himalája és az Alpok - még mindig magukon viselik a tengeri kagylók és más, évezredekkel ezelőtt élt tengeri élet árulkodó jeleit. Csöndes hangjuk sok-sok évvel megelőzi az egyiptomi és babilóniai föl­jegyzéseket, de hogy pontosan hány évvel, az tudomá­nyos vita tárgya. A fejlődéselmélet hívei szerint a szakadék évmilliókra rúg. Az özönvíz földtörténé­szei szerint alig néhány évezredre. Bárhogyan is áll a helyzet, az ilyen hallatlan méretű árvíz két­ségkívül nagymennyiségű lerakódást képez az újonnan alakult víztömegek alatt s mivel az árvizet világmé­retűnek tekintjük, lehetségesnek kell lennie annak, hogy többfelé rábukkanjunk e lerakódások maradékai­ra. S pontosan így is történt! A tudósok fölbecsülé­se szerint a föld felületének 75 százaléka lerakó­dás s némely területeken több, máshol pedig keve­sebb rakódott le. A talajvizsgálatok kimutatják, hogy az Egyesült Államok tüneményes mennyiséggel rendelkezik. Kalifornia és a Kolorádó fennsík a góc­pontjuk. De Indiában találták idáig a legvastagabb leülepedett réteget: csaknem 20 km vastag!

Az a fejlődéselmélet, mely szerint évmilliós lassú szemcsésedén, lemorzsolódás okozta ez össze­gyűlt rétegeket, aligha állja meg itt a helyét. Dr. Coffin H. G. földtantudós, a Michigan állambeli Ber­rien Springs földtani Kutatóintézetének tagja, a következőket írja Teremtés című könyvében:

"Az afféle folyamatok, mint például a fokoza­tos süllyedés és szétmállással létrejött lerakódás fokozatos fölgyülemlése elégtelennek tűnik ahhoz, hogy megmagyarázzák a nagymennyiségű víz és szél ál­tal lerakott anyagok létezését. a környező terüle­tek nem szolgáltatnak elegendő anyagot az ilyen hal­latlan mennyiségű szétmálláshoz. De olyan világmére­tű árvíz, mely beborítja az egész földet, meg heves vihar, mely fölkavarja a zavaros vizet és a puha iszapot - ezek nyújtanak kielégítő magyarázatot ar­ra, hogy mi szállította el nagy távolságokra a szét­mállott anyag óriási mennyiségét, s töltötte föl a mélyedéseket, tekintet nélkül arra, hogy a környező területek elég magasak és elég terjedelmesek vol­tak-e e célra."/9

Ilyen bírálatra - bár vonakodva - a tudósok hajlandók elismerni, hogy akadnak talán kivételek fokozatos lerakódás - elméletük alól. Az észak-ame­rikai Sziklás-hegység például egyáltalán nem il­lik bele a tudósok gyakran tarthatatlan állításai­ba. Ott a jól megmaradt hullámverés nyomai, a szám­talan háromkaréjos rák s más törékeny, megkövese­dett őskori leletek, melyben az állatokon nyoma sincs a fölbomlás tüneteinek - ezek többek között azok az elképesztő vonások, melyek erősen arra mu­tatnak, hogy nem lassan és fokozatosan kerültek oda, hanem inkább hirtelen, erőszakkal, mintha nagy és rémes szerencsétlenség történt volna.

Vessük el a helyt nem álló mondást, hogy a csöndnek nincsen hangja. Van bizony. Ezek az ősi csontok félreérthetetlenül beszélnek s a történelem előtti állatok a múzeumok üvegketreceiből mondják el történetüket. Még az apró, megkövesedett kagylók­nak és a sziklába ágyazottan talált kicsiny gerince­seknek is átható a hangja.

Velikovsky Immánuel kutató, aki önálló nézetei­vel viharos vitákat robbantott ki, megvizsgálta a szemcsés sziklában talált halakat s következtetései a kétkedés árnyéka nélkül egyértelműen támogatják a szerencsétlenség elméletét:

"Amikor valamely hal megdöglik, teteme vagy a fölszínre vetődik, vagy a mélyre süllyed le s a töb­bi halak gyorsan, alig néhány órán belül fölfalják azokat. A szemcsés sziklákban talált halak azonban legtöbbször teljesen épek. Egész halrajokat talál­tak nagy területeken, többmilliós létszámmal, me­lyek kínok közt múltak ki és nincs rajtuk a dögevők nyoma." Számtalan fölfedezés megerősíti ezt az állítást. Dél-Afrikában a Karroo képződéseknél a becslések szerint nyolcszázezer millió hal csontvá­zára bukkantak.

Miller Hugh földtantudós, amikor a devon kori sziklákról ír, melyek a Brit szigetek nagyobb ré­szét födik, megjegyzi, hogy "történelmüknek e szaka­szán valamely borzalmas szerencsétlenség hirtelen elpusztította a halakat, legalább százhatvan kilomé­ter hosszúságú és szélességű, de talán sokkal na­gyobb területen. Az Orkney "szigeteken és Cromarty­nál e maradványok vastagon fedik a területeket. E halak mind magukon viselik az erőszakos halál két­ségbevonhatatlan jeleit. Testük eltorzult, összehú­zódott, ívelt. Sok esetben a farkuk a fejük fölé kunkorodik. Uszonyuk teljes méretűre feszült, mint a kínszenvedésben kimúlt halaké."/11/ A dr. Miller által említett terület nem jelentéktelen. Több mint százezer négyzetkilométernyi területet ír le, mely magán viseli annak jeleit, hogy hatalmas pusztító erő tombolt rajta. Ladd S. Harry, az Egyesült Álla­mok Földtani Intézetének tagja az Egyesült Államok egyik területéről jelenti, hogy több mint ezermil­lió tizenöt-húsz centiméteres hal múlt ki - az öböl­fenék tizenhárom négyzetkilométernyi területén./12/

A dinoszaurusz eltűnéséről szólva Colbert H. Edwin jegyezte meg egyszer: "A nagy pusztulás, mely a világ minden részén kiirtotta a nagy és apró dino­szauruszokat s ugyanakkor véget vetett a hüllők fej­lődése különböző ágazatainak, ez egyűk kiemelkedő esemény volt az élőlények és a töki történelmében... Oly esemény volt ez, mely dacol bárminemű kielégítő magyarázat megkísérlésével."/13/

"Olyan volt ez, mintha hirtelen legördítették volna a függönyt a színpadon, ahol az összes fősze­repet a hüllők töltötték be" - mondja Simpson Gay­lord George, az ősállattudomány egyik neves tagja "különösen a dinoszaurusz, mely nagyszámú volt és meghökkentően sokféle s azután, de azonnal újra föl­gördítették volna, hogy föltárja ugyanazt a díszle­tet, de teljesen más színészekkel, akik közt a dino­szaurusz egyáltalán nem szerepel, a többi hüllők is csak jelentéktelen mellékszereplők s az emlősök játsszák az összes főszerepet."/14/

Sok éve kutatom az özönvíz történelmét s irat­tartóim duzzadnak az erre a megmagyarázhatatlan ese­ményre vonatkozó adatokkal. Meglepő leletre bukkan­tak például a Geiseltal lignitlerakódásokban Német­országban. Itt a világ valamennyi éghajlata alól vett növények, rovarok és más állatok keverékét ta­lálták meg egyetlen közös sírban. Néhány esetben frissen rakódott le s néhány levél frissen meg is maradt, a klorofill még mindig zöld; annyira, hogy az ásatások során ezeket a zöld rétegeket használ­ják tájékozódásul.

A rovarok között gyönyörű, színpompás forróég­, övi bogarak vannak, a testük puha részei, még a be­lek tartalma is érintetlenül megmaradt. Rendes kö­rülmények közt ilyen anyagok órákon belül rothadás­nak indulnak s színűket változtatják a halál után. Tehát tartósításuknak - a levegő és fertőzésmentes közegbe zárással - hirtelen és teljesen kellett be­következnie. Ugyanezek a rémítő események, melyek ezeket az ártatlan életformákat pusztították el, ki­irtották a plezioszauruszt, mezoszauruszt és a töb­bi nagy tengeri hüllőket is. A kavargó tengerek túl vadak, túl ellenségesek voltak ahhoz, hogy megmarad­janak bennük. Nem tudtak megmenekülni s így osztoz­tak szárazföldön élt testvéreik sorsában. Ugyancsak ebbe a halálcsapdába estek a hatalmas szárnyas hül­lők, a hétméteres szárnyú pteroszaurusz; tehát az ég is meghozta az áldozat ráeső részét. Csakis vi­lágméretű, mindent átfogó szerencsétlenség képes ma­gyarázatot nyújtani erre a jelenségre. Egyszerűen nincs más mód arra, hogy megmagyarázzuk ezen állat­fajták pusztulását. A halál ragadta el valamennyit - s temette el a föld csaknem valamennyi szárazföld­jének mély üregeibe.

Oly végveszedelem volt ez, amely magába fog­lalt minden élőlényt. A tudósok azonban csak a kö­zelmúltban kezdték kikísérletezni, azokat a gyors temetési folyamatokat előállítani, melyek az árulko­dó maradványok temetésén a jelek szerint jelen vol­tak. Ha ez lehetetlennek bizonyul, legalább azt sze­rették volna felfedezni, miféle természetes folyamat tette lehetővé a pillanatok alatt lezajlott konzer­válást.

Dr. Coffin írja le a hatásokat,melyekre Zangerl és Richardson tudósok kísérletei vezettek. Mégpedig a következőképpen: "Meg akarták magyarázni a pennsyl­vániai Indiana fekete paláiban végbement kövesedés sebességét, ezért döglött halakat tettek védőhálóba s helyezték néhány louisianai mocsár fenekén a feke­te iszapba. Véleményük szerint ez az iszap hasonlít azokhoz a lerakódásokhoz, amelyekből a fekete pala képződött. Nagy meglepetésükre azt tapasztalták, hogy a negyedkilóstól a másfél-kétkilós halakig hat és fél nap alatt a belső részek szétmállottak, a csontok pedig teljesen ízekre szakadtak! Úgy lát­szik, hogy a teljes szétesés rohamosan következik be, még a hat és fél napnál is hamarabb, mert egyet­len drótketrecet sem néztek meg hamarabb. A kövese­désben azonban azok a halak vannak túlnyomó többség­ben, émelyeken minden parányi rovátka és csont a he­lyén van, ami azt jelenti, hogy kimúlásuk után né­hány órán belül oxigént és baktériumot kizáró lera­kódásba lettek temetve - ha ez a kísérlet érvényes mérce."/15/ A ma található megkövesedett maradvá­nyok csakis viharos és mindent elsöprő áradás gyü­mölcsei lehetnek.

De ezek a kövesedések több mindenről árulkod­nak, nemcsak az óriások csontjairól és a halak fi­nom fölépítéséről. A szénrétegek lelkiismeretes ta­nulmányozásával is lélegzetelállító fölfedezésekre bukkantak. E szénrétegek ott találhatók a föld felü­letének jelentős hányada alatt. Amikor megkísérel­ték megmagyarázni a szénrétegek alakulásához vezető különféle tényezőket, dr. Coffin néhány érdekes tényre bukkant. A bányászható szénrétegekre korlá­tozva megjegyzéseit rámutat arra, hogy a tőzegréteg megkívánt vastagsága ahhoz, hogy lábnyi /30 centis/ szénréteget alkosson, több tényezőtől függ. A tőzeg­fajtától, a növényi anyag víztartalmától s a szén minőségétől. A szénről szóló szakirodalom néhány lábtól húsz lábig becsüli a szükséges tőzegréteget. Tételezzük föl, hogy átlag tíz láb tőzeg kell egyet­len lábnyi szén képződéséhez. Ezen az alapon a har­minc láb /10 méter/ vastag szénréteghez háromszáz láb vastag tőzegréteg préselése szükséges. A négy­száz láb /112 m/ vastag szénréteghez az elképesztő­en vastag négyezer láb tőzeg kell /1120 m/. Alig akad ma tőzegtelep, mocsár vagy más vizenyős terü­let a világon, ahol a tőzegréteg vastagsága megköze­lítené a száz lábat. Legtöbbje ennek felénél is ke­vesebb. Sokkal ésszerűbb föltételeznünk, hogy vala­mely erő - kétségkívül víz - ezekre a területekre hordta össze a növényzetet...

E kérdésre az a legésszerűbb felelet, ha számí­tásba vesszük a világméretű áradást, mely elsodorta az özönvíz előtti világ erdőit és növényzetét, úszó szemétkupacokba gyűjtötte, végül pedig lerakta a kialakulófélben levő földrészekre vagy a tenger fene­kére. Ez a magyarázat nyújtja a legkielégítőbb fele­letet a szénrétegek vastagságának és nagy kiterjedé­sének a kérdésére."/16/

A fő kérdés az: mikor is történt mindez? A földtan kormeghatározó elmélete, mely hosszú ideig tartó fölgyülemlésen alapul, nyilván nem felel meg a kérdésre. De ha nem tudunk megfelelni a különböző jelenségekre a földtan kormeghatározó elmélete sze­rint - ahol évmilliókban számolnak, akkor föltétle­nül találnunk kell olyan irányjelzőket, melyek ész­szerűbb és világosabb időpontra mutatnak. Erre a kérdésre a régészetnek kell megfelelnie - vagy lega­lább hihető iránymutatásokkal szolgálnia az elfogad­ható felelet felé.

Bizonyos, hogy soha meg nem tudjuk határozni ! e nagy pusztulás időpontját, mivel nem találtak még följegyzéseket, melyek 3500 évnél korábbi történel­mi időpontot rögzítenének. Minden más időmeghatáro­zás - némelyek azt állítják, hogy a Jerikó körüli társadalom időpontja Kr.e. 5000 volt - meglehetősen bizonytalannak tűnik, amikor tudományos bírálatnak tesszük ki őket, mert még nincs biztos időmeghatáro­zó módszenünk. Talán a világ nagy ősi művelődési vi­rágzásának pontos meghatározásában rejlik a fele­let. A sumérok nyújtják a legöregebb történelmi föl­jegyzéseket s bár ezek Krisztus előtt 3000-3500-ig vezetnek vissza minket, szerzőik eredete titok ma­rad. Valahonnan jöttek, de ennyi az egész, amiben a régészek megegyeznek. Dr. Kramer Noé Sámuel, a penn­sylvániai egyetem asszirológus kutató tanára mond­ja: ""Bizonytalanság veszi körül a sumérok kezdeti történelmének keletkezéseit s a radiokarbon nem ad kielégítő feleletet. Akárhogyan is áll e dolog, úgy. látszik a sumérok csak Krisztus előtt 3000 körül ér­keztek e területre."/17/

Egyiptom történelme sem ad feleletet. Az a vé­leményünk, hogy az első királyi család csak Kr.e. 3400 körül kezdett uralkodni s nem később, mint Kr. e. 3200-tan" mondja Hall R.H., a híres egyiptoló­gus. Scharff A. azonban egészen 3000-ig szeretné le­hozni a keltezést s el kell ismernünk, hogy érvelé­sei megbízhatók. Mindenképpen valószínűbbnek lát­szik, hogy az első uralkodóház inkább 3400 utánra, mint előtt leesik! /18/

A kínaiak Kr.e. 2250-re teszik történelmük kez­detét, ugyanakkor a hagyományos bibliai időszámítás Kr.e. 2448-tan kezdődik; ekkor volt az özönvíz. Az összes keltezések megközelítőek, mert különböző hát­terű régészek állapították meg őket. Igaz, hogy a korszerű karbon időmeghatározás segít valamelyest amikor az idők porában kutatunk, de az úgynevezett végső - vagyis legrégibb - időpontok még mindig csak föltételezések gyümölcsei, különösen ha a Kr. e. 3500-3000 évet közelítjük meg. Az ennél régebbi társadalmak eredete meglehetősen titokzatos. Egyip­tológus tanulmányaimból emlékszem,hogy homály födi még az egyiptomi Halottak könyvének eredetét is. Budge Wallis A.E. jegyzi meg a Halottak könyvéről, a Papyrus Ani-ról:

"Az új anyagok hallatlan tömegéből kivont bizo­nyítékok /melyet Maspero M. - a mastaba sírok és pi­ramisok fölfedezője - igen fontos fölfedezéseinek a korai vallásos szövegi kiadásának köszönhetünk /minden kétséget kizáróan bizonyítják, hogy a Halot­tak könyvében foglalt össze lényeges szövegek ­vagy így, vagy másképp - sokkal régebbiek, mint Me­nes /Mona/, az első egyiptomi király korszaka. Bizo­nyos részek valóban az uralkodók előtti korhoz lát­szanak tartozni.

A legkorábbi szövegekben bennük a bizonyíték, hogy nemcsak hogy átdolgozták, hanem sokkal koráb­ban írták őket, mint amikor az előttünk ismert szö­vegek készültek. S az Unas /az ötödik királyi csa­lád utolsó uralkodójának Kr.e. 3333 körüli/ s a Teta, I. Pepi, Mehti-em-sa-t és II. Pepi /a hatodik uralkodóház kb. 3300-3166 Kr.e./ piramisain találha­tó számos föliratból úgy tűnik, mintha az írástudó­kat már ebben a korai időpontban zavarba ejtette volna az előttük álló szöveg s alig értették amit másoltak. Teljesen lehetetlen tehát - vonja le a kö­vetkeztetést - pontosan rögzíteni az egyiptomi művé­szetek és társadalom kezdetét."/20/

E1 tudjuk-e képzelni az írástudókat, amint Kr. e. 3300 körül a temetkezés szövegeit másolják s nem értik a szöveget, de még az eredetüket sem ismerik? Sőt mi több azt másolták, ami olyan történelmi kor­ból maradt rájuk, mely már akkor is homályos emlék volt csupán.

Amikor 1960-tan második, Noé bárkáját kutató utazásomból visszatértem az Egyesült Államokba, cso­portunk egyik tagja, Branderberger J. Artur egyete­mi tanár, az ohiói Állami Egyetem fényképes-felmé­rés tanára különös levelet kapott Dodwell F. George­tól az ausztrál Adelaide Csillagvizsgáló igazgatójá­tól, aki nyugalmazott kormány-csillagász is volt. Nagyon foglalkoztatta őt a Kelet-Törökországba tett kutatóutunk, melynek az volt a célja, hogy megtalál­juk Ararát hegyén Noé legendás bárkájának maradvá­nyait. Ezért elgondolkoztató tényt hozott tudomá­sunkra. Ezt írta: Engem különösen érdekel e fontos eredmény, mivel az elmúlt 26 év során mélyreható ku­tatásokat végeztem azon a területen, melyet mi csillagászok az ellipszis rézsútos eltérése évszázados elhajlásának nevezünk. Az elmúlt 3000 év alatt a nap állására vonatkozó, a napéjegyenlőség alapján följegyzett, ma is rendelkezésünkre álló ősi adatok­ból jellemző kitevős függvénygörbére következtet­tem. Miután engedményeket teszünk az összes ismert változásoknak, arra következtetésre jutunk, hogy a föld tengelye eredetileg merőleges volt. Ezután hirtelen 26,5 fokra dőlt, majd 1859 előtt eltelt 3194 év alatt újra egyensúlyra tért a jelenlegi 23,5 fokon.

A földtengely kimozdulásának kelte 2345 Kr.e. - folytatja - nem más, mint a Bibliában följegyzett özönvíz időpontja, amiből azt a következtetést von­hatjuk le, hogy a Biblia világméretű áradásról szóló beszámolója Noé bárkájának történetével együtt történelmileg igaz."

Valószínű-e tehát, hogy az özönvíz néhány túl­élője, akár Noénak, akár Nu-u-nak, akár Nu-wah-nak nevezték is a vezetőjüket a hagyományok, mégsem vol­tak olyan kezdetlegesek. Föltételezhetjük-e, hogy az özönvíz előtti időkből elegendő tudást hoztak ma­gukkal ahhoz, hogy gyorsan létrehozzák az új művelt társadalmakat, melyek a "semmiből" nőttek föl az özönvízet követő években?

A közelmúltban sok vita folyt az özönvíz előt­ti népesség meghatározásáról. A viták eredménye azonban csakis bizonytalan lehet. Mégis föl kell so­rolnunk a tényeket, hogy megérthessük az özönvíz előtti népesség nagyságát. Semmibe véve a világmé­retű áradásra vonatkozó bőséges történelmi és hagyo­mányos utalásokat, sok tudós csökönyösen úgy véleke­dik, hogy a Biblia beszámolója, a káldeusok történet­írása s más özönvíz-történetek csak helyi áradások­ra vonatkoznak. Azt hangoztatják, hogy az emberiség még mindig gyermekkorát élte s érzelmileg szülőhe­lyéhez, a Közel-Kelethez fűződött. E tudósok véleke­dése szerint e kezdetleges emberek előtt valóban úgy is tűnt, mintha az egész világot nyelték volna el. Hírközlésük oly kezdetleges, tudásuk oly korlá­tolt volt, hogy számukra csak Mezopotámia létezett. Naiv elmélet ez és semmi magyarázatot nem ad az özönvíz-hagyományok egész világon való létezésére. Bolygónk szüntelen mindenfelé fölköhög dirib-darab értesüléseket, melyek mindent elsöprő szerencsétlen­ségre vallanak, de a társadalmak, melyeket teljesen elsöpörtek a hullámok, nem szólnak történelmükről, legföljebb némán s még a megkövesedett maradványok billiói, és a naponta fölszínre vetődő megmunkált

' tárgyak is, csak a történet töredékeire utalnak. Ahhoz, hogy megtudjuk mi történt mielőtt az özönvíz elpusztította volna az emberiséget, csak a régészet, a földtan, a közönséges és a bibliai tör­ténelem egybeolvadásával érhetünk el. Csak ha meg­vizsgáljuk a Biblia özönvíz-történetét és összekap­csoljuk ezt a huszadik század élettantudósainak kö­vetkeztetéseivel s a népesség növekedésének szakér­tőivel - csakis ez nyújthat nekünk ésszerű irányvo­nalakat, melyekre fölépíthetjük a föltevésünket.

A Teremtés _könyvének /Mózes első könyve/ ötö­dik fejezetében találjuk meg az özönvíz előtti pátriárkák életkorát. E leírás szerint az első ember­nek tekintett Ádám 930 évet élt; Sét, a második ős­atya 912 évet; Énos a következő, 905 évet; Lámech a kilencedik, 777-et; Noé pedig, aki az özönvíz há­borgó vizein át menekült meg, 950 évig élt.

Hihetetlenül hangzik, ha jelen életkorunkat vesszük alapul. Vannak azonban tudósok, akik készsé­gesen elfogadják ezt valóságnak. Dr. Selye Hans, a montreali egyetem kísérleti sebészeti intézetének igazgatója írja: "Az orvostudományoly ismerettöme­get gyűjtött össze, mely véleményem szerint kiin­dulópontul szolgálhat az öregkor okainak kikutatásá­hoz. Ha megtaláljuk az öregedés okait, akkor nincs olyan egészségügyi ok, mely miatt azt kellene hin­nünk, hogy a tudomány számára lehetetlen lesz vala­mely gyakorlati módot találni az öregedés folyamatá­nak lassítására, sőt megállítására."/22/

Számos tényező járulhatott bolygónk lakosainak hosszú életéhez. Az ember eredetileg kétségkívül sokkal nagyobb életerőt kapott, mint amivel mi ren­delkezünk, máskülönben nem tudott volna győzni az élet harcában. A tudományos fölfedezések arra mutat­nak, hogy az özönvíz előtti világban az éghajlat kellemesebb volt, a jelen sivatagok virágzó terüle­tek voltak, és a sarkvidékeken pedig forró-égövi nö­vényzet burjánzott. A növények szépen fejlődtek a szüz talajon. Az özönvíz kavargó vizei azonban el­mosták a föld fölső rétegét s mikor az özönvíz vé­get ért s a víz visszahúzódott az óriási medencékbe, az óceánokba, föltépte a termékeny talajréteget s lemosta az óceánok fenekére. Így azoknak, akik túl­élték a világégést az özönvíz előtti tápértékeknek csak a csökevénye jutott. A megmaradt néhány ember számára a föld nem volt többé az a bolygó, melyet azelőtt ismertek. Minden megváltozott, beleértve az emberek megélhetéséhez szükséges tápanyagok forrá­sait is.

Ma már rég rosszabbak az állapotok. Elkorcso­sult fajunk ma vitaminlabdacsokon él s a föld lako­sainak nagyobb fele esténként üres gyomorral fek­szik le. Ha világméretű átlagot veszünk, családon­ként öt gyereket még mindig elfogadhatónak tartanak számításba véve, hogy az asszonyok fogamzóképessége 30-35 évre korlátozódik. Nem is olyan régen számos országban 8, 10, 12 gyerek volt az elfogadható mér­ték. Nagyon is nyilvánvaló, hogy az özönvíz előtti emberek hosszabb élete milyen hatással lehetett a népesség szaporodására. Tegyük föl, hogy az özönvíz előtti anya fogamzóképessége fele életkorát tette ki mint ma, akkor arra a kijózanító következtetésre jutunk, hogy nem lehetett rendkívüli, ha az asszo­nyok 400 éven át szülték a gyerekeket.

Ha föltételezzük, hogy az átlagos özönvíz előt­ti anyának ez volt a fogamzóképessége, akkor nem te­kinthetjük túlzásnak, ha 18-20 gyermeket tételezünk föl családonként. Ha fölhasználjuk a Teremtés köny­vének előbb említett nemzedéktáblázatát s elfogad­juk, hogy Ádámtól Noéig 10 nemzedék élt, az özönvíz előtti népesség így alakulhatott:

1. nemzedék

2

2. nemzedék

18

3. nemzedék

162

4. nemzedék

1458

5. nemzedék

13.122

6. nemzedék

118.098

7. nemzedék

1.062.882

8. nemzedék

9.565.938

9. nemzedék

86.093.442

10. nemzedék

774.840.978

 

Adjuk az utolsó számhoz annak becslését, hogy há­nyan maradtak életben az első nemzedékből és nem tűnik túlzottnak a 900,000.000-ós szám. Körülbelül ennyi volt a föld népessége 150 évvel ezelőtt. Hogy a népesség milyen gyors változásra képes, az nyil­vánvalóvá válik az egyik 1959-es jelentésből s köz­vetve alátámasztja a nagy özönvíz előtti népesség föltételezését.

A jelentés megállapítja: "A 19. század első fe­lében a föld népessége elérte az ezermilliót. 1930-­ban már kb. kétmilliárdra rúgott. Csak 1957 és 58­-ban 90 millióval növekedett a föld népessége - két­szer annyival, mint Franciaország lakossága. S 1962-­re várják a hárommilliárdos népesség elérését. Kü­lönösen látványos a fejletlen országok népességnöve­kedésének gyorsulása. A legtöbb ilyen országban évi 2% vagy ennél is több szokásos s némelyikben 3%-os! /23/

Érdekes számadatok, de idejétmúltak, mivel a népesség ma már túlnőtt a négymilliárdon, vagyis 1930 óta kétmillárddal nagyobbodott. Ha tehát föltételezzük, hogy az özönvíz előtt magas volt a születések és alacsony a halálozások száma, akkor nagyon valószínűnek látszik, hogy az emberek benépe­sítették az egész bolygót!

Az orvostudomány és a Biblia című könyvben dr. Vis R. William táblázatot állított össze, amely föltünteti az ellentétet a pátriárkák özönvíz előt­ti és utáni életkora között. Rámutat arra, hogy "ez a táblázat szembeszökően jelzi, hogy valami igen-­igen jelentőségteljes történt a földön és az ember­rel az özönvíz alatt. Bármi volt is az, úgy látszik eltávolította a hosszú élet főokát... Azelőtt talán az éghajlat vagy más állapotok igen kedveztek az em­ber hosszú életkorának. Lehet, hogy a tudományos ku­tatás még majd fényt vet e kérdésekre."/24/

Whitcomb C. John, miután minden lehetséges szempontból szemügyre vette a nagy szerencsétlenség előtti népességszaporodást, hozzáfűzi: "bizonyosak vagyunk abban, hogy ezermilliós becslésünk az özön­víz idejének népességére nagyon is szűkös. Nagyon könnyen lehetséges, hogy sokkal többen éltek. Ekko­ra népesség kétségkívül túlszéledt volna Mezopotá­mia síkságain kívülre is."/25/

A világméretű pusztulás emléke 5000 éven át fönnmaradt és sok ma is létező hagyománynak meg re­génynek lett az alapja. Egészen bizonyos, hogy Noé és családja felelősek e legendák sokaságáért. A sze­mélyes élményeik, értelmezésük s emlékezetük sze­rint színezték ki az özönvíz előtti eseményeket e felől a közös, rémi tő élmény felől. Lassanként apró változások lopakodtak be a történetekbe, melyek évek múltával nagy különbségekké nőtték ki magukat, amint a különböző változatok az egymást követő nem­zedékeken át életben maradtak, amint apáról fiúra szálltak. Mikor végül Noé leszármazottai maguk mö­gött hagyták az Ararát vidékeit, magukkal vitték a kialakuló történeteket is.

Ami özönvíz előtti tudás érintetlenül jött át az áradáson, azt a magányos bárka menekültjei őriz­ték meg. S bár a hajó megóvta az emberiséget a pusz­tulástól, valószínűleg korlátozta azt amit magukkal hozhattak. Ezzel kapcsolatban külön megjegyzést tett Toynbee J. Arnold, Történelemkutatás című könyvében. Fölhívja a figyelmet arra, hogy ha vala­ki hajón vándorol ki, a kivándorló holmiját az uta­zás tartamára szét kell szedni, becsomagolni, majd mikor megérkeznek kicsomagolni s újra összerakni. Bármit, ami nem bírná a hajóutat rendszerint maguk mögött hagynak és sok mindent, amit a kivándorló ma­gával visz, valószínűleg sohasem raknak össze újra az eredeti alakjában.

A legtöbb özönvízről szóló szájhagyomány nem több, mint nyolc emberről szól. S ha ez igaz, bizo­nyosak lehetünk abban, hogy e rémült kis csoport számára lehetetlen volt létrehozni az özönvíz előt­ti világ műszaki hátterének valamennyi ágát. A mű­szaki berendezésű társadalom fönntartásához mint tudjuk, nagy népesség kell. Így nemcsak hogy nem volt elég ember közvetlenül az áradás után, de a mű­szaki berendezések is elpusztultak ugyanúgy, mint ahogy a természetes anyagforrások és az együttműkö­dés; az emberek és gépek szakterületek szerinti ta­gozódása és rendezettsége is eltűnt. Ezért annak a civilizációnak a mértéke, amit a megmenekült család az özönvíz után létre tudott hozni, igen-igen lefo­kozott volt. Valószínűleg csak a műszaki tudás egyes elemeit őrizték meg, melyek hasznosak voltak arra, hogy kiegészítsék korlátolt forrásaikat az új földön. Bizonyos, hogy a hagyományokban szüntelen fölbukkan a hit, mely szerint a szerencsétlenség előtt a felsőbbrendű tudás korszaka virágzott. A gö­rögök, akik a közel-keleti civilizációk tudását örö­költék nagyon is tudatában voltak annak, hogy a ter­mészetes okok miatt elpusztult civilizációk előtt még korábbi- társadalmak létezhettek. Alexandriai Philó /Kr.e. 30-Kr.u. 40-ig/ írta: "A szüntelen és ismétlődő tűz és vízpusztítások miatt a későbbi nem­zedékek nem örökölték a korábbi nemzedékektől az események rendjének és sorrendjének emlékét..': Plátó jegyezte föl a Timaeusban, hogy az egyiptomi papok mondták az egyik elődjének, Solonnak: "Az emberiség elpusztult és újra el fog pusztulni" s amikor a tár­sadalmak elpusztulnak "újra kell kezdeni elölről, akár a gyermekeknek".

A sumérok, akik az özönvíz után megalapították az első művelt társadalmat /Mózes első könyve 10:8­10./ ugyancsak tudták, hogy már az özönvíz előtt is volt művelt társadalom, mely megelőzte az övéket. 1922-beá a Weld-Blundell kutatócsoport Larsaban vég­zett ásatásokat Urtól, Ábrahám városától néhány ki­lométerrel északra s fölásta azt, amit most Weld

Prizmának neveznek s az oxfordi Ashmole Múzeumban őriznek. A prizmában történetet találtak, melyet Nur-Ninsbur nevű írástudó jegyzett föl kb. Kr.e. 2100-ban. Beszámolójában fölsorolja az özönvíz előt­ti tíz király nevét és a következő szomorú szavak­kal fejezi be írását: "S akkor az özönvíz elpusztí­totta a földet." A sumérok s később az egyiptomiak és a babilóniaiak azt is elismerték, hogy az özön­víz előtti kor a fölsőbbrendű írások forrása. Az egyik babilóniai király följegyezte, hogy szerette olvasni az özönvíz előtti írásokat. Asszurbanipal, a nagy ninivei könyvtár alapítója szintén emlegette az özönvíz előtti idők nagyszerű írásait. Nem sza­bad elfelejtenünk, hogy az özönvíz előtti és utáni társadalmak azért fejlődtek gyorsabban, mint a miénk, mert jobban használták az agyukat. Mi azon­ban az élettan tudósai szerint, csak az agyunk hato­dát használjuk föl.

Guatemalában az ősi maják jegezték föl szent könyvükben, a Popol Vuh-ban, hogy az "első emberek" hatalmas tudással rendelkeztek: "Mindent meg tudtak érteni és megvizsgálták a négy sarkot, az ég ívének négy pontját, meg a föld gömbölyű arcát."/26/ A kí­naiak szintén úgy tudták, hogy óriások éltek előt­tük. "Kétszer olyan magas emberek, mint mi" akik va­lamikor benépesítették a "boldogság országát", de elvesztek, mert nem éltek "az erény törvényei sze­rint"./27/

Ismeretlen eredetű műszaki tudás számos töredé­ke bukkant fölszínre az évek során s a mai tudomány rendszerint nem vette tudomásul, mert homály fedi eredetüket.

Van olyan tény, melyet nem vehetünk semmibe s föltétlenül figyelembe is kell vennünk, ha új fölfe­dezéseket becsülünk föl. A mi fejlett társadalmunk fejlődésénél tudjuk, hogy a tudomány mindig tudomá­nyos módszer segítségével halad előre. E módszer használatával: hosszú időn át végzett megfigyelés és a megfigyelt, ismétlődő folyamatok felől való mély gondolkodás - ez vezet a tudományos fölfedezés­re. Ugyanakkor a műszakiak átveszik azt, amit a tu­domány fölfedezett és vagy közvetlenül alkalmazzák, vagy pedig használhatóvá alakítják át. A tudomány a természetes folyamatok fölfedezése; a műszaki tu­dás pedig e fölfedezéseknek gyakorlati célokra való alkalmazása.

Mind a tudomány, mind a műszaki ismeretek a vá­lasztékosság egyre növekvő fokain át fejlődnek, nem pedig a véletlen folytán. A tudományban minden egyes fölfedezés új fölfedezésekhez vezető kutatás­nak szolgál alapul. Ugyanúgy a műszaki fejlődés is átveszi az ismert tudományos elveket; új fejlődésre használja föl őket, melyet idő múltával a többi is­merethez csatolnak, ami még választékosabb fejlődés­hez vezet. Más szóval a választékosság minden egyes színvonala az előző színvonaltól függ. Ezt a folya­matot, melyben az alkotórészek összekapcsolása na­gyobb összhatást teremt, mint az összetevő alkotóré­szek külön-külön, az alkotóelemek együttműködésének nevezik.

A műszaki fejlődési folyamat előttünk legki­sebb korszakában - a magunkéban - az alkotóelemek együttműködése, nem pedig a vak véletlen az uralko­dó tényező. A nyugati társadalom első műszaki embe­rei nem úgy kezdték, hogy mindent végigpróbáltak, majd véletlenül botlottak a válaszokra. Hanem a tu­dományos fölfedezések nyújtotta elgondolások és kö­vetkeztetések között megvolt az elkerülhetetlen ös­szefüggés, és azok között a célok között, melyek fe­lé törekedtek.

Ha az alkotóelemek együttműködésén alapuló mű­szaki fejlődés jellemzi a mi társadalmunk előrehala­dását - s ezt bizonyára senki nem vonja kétségbe -, akkor nehéz azt képzelnünk, hogy az ősi fejlett tár­sadalom műszaki arculata nem ugyanígy haladt előre. A Teremtés könyvében és a történelmi följegyzések­ben azt olvassuk, hogy az özönvíz előtti emberekben megvolt a szükséges tehetség ahhoz, hogy az alkotó­elemek együttműködése szerint fejlesszenek ki olyan műszaki tudást, mely legalább olyan választékos, mint a miénk.

A régészet a világon semmit sem mond az özön­víz előtti korszakról, mert a legtöbb régész telje­sen semmibe veszi az özönvíz előtti kort, mivel el­méletük szerint az özönvíz helyi esemény volt csu­pán, amit nem érdemes belevenni a világtörténelem rendszerébe. Így azután az egyetlen mód amivel meg­kísérelhetjük vizsgálni ezt a rendkívül fontos kor­szakot az, ha megvizsgáljuk a történelmi ismeretek harmadik forrásában, a Bibliában található történel­met és leszármazásra vonatkozó följegyzéseket.

A Bibliára halmozott bírálatok ellenére régé­szeti körökben ma komoly hajlam mutatkozik arra, hogy megbízhatónak tekintsék a Biblia történelmi könyveit.

A tizennyolcadik századig kevés tudós kételke­dett a Biblia, mint az ősi idők történelemkönyvének megbízhatóságában. Ténynek tartották a teremtést s az özönvíz történelmét, az izraeliták vándorlását a pusztában. Később azonban változás állt be. Az ésszerűség hírhedt kora rést ütött a hit falán s a 19. század fejlődéselméletével és materialista böl­cseletével a Biblia történelmi részeit száműzték a regék világába. A fölvilágosodás kora úgy kezdett a Bibliára tekinteni, mint jól kieszelt mesék lánco­latára. Orlinsly M. Harry jegyzi meg az Ősi Izrael című műben, hogy "mendemondának tartják csupán s el­vetik a pátriárkák: Ábrahám, Izsák és Jákob tetteit amint azokat a Teremtés könyve leírja. Azt tartot­ták, hogy Józsuénak kevés vagy semmi köze nem volt Kánaán meghódításához. Nagyon is túlméretezettnek tartották Dávidot meg Salamont..." A Biblia iránt tanúsított e tagadó hozzáállás tükröződik a közel­múltban például Russel Bertrand közismert bölcselő és Collingwood G.R. történész írásaiban. "Az inga ma nagyon is észrevehetően a másik irányba lendül ki" - folytatja Orlinsky. A mai történészek sem fo­gadják el történelmi ténynek a Biblia összes ré­szét. Mégis arra a meggyőződésre jutottak, hogy a Biblia tényei, amikor az ősi történelemről szólnak, rendszerint megbízhatóak. E tények, amikor az újon­nan fölfedezett Biblián kívüli források fényében vizsgálják meg őket, új jelentőséget és helytállósá­got öltenek magukra. Sőt mi több, még a Biblia el­vont részeit is a tények megbízható tükrének tekin­tik, amelyek a maguk módja szerint kizárólag a ta­pasztalatra támaszkodnak és ésszerűek. A régi né­zet, mely a Biblia tényeit kétségeseknek, sőt valószínűleg hamisaknak tartja, ha nem támasztják alá a Biblián kívüli tények, ma már egyre inkább helyet enged annak a nézetnek, hogy a Biblia beszámolói legtöbbnyire inkább igazak mint tévesek, hacsak a Biblián kívüli kétségbevonhatatlan tények nem bizo­nyítják az ellenkezőjét."/28/

A baltimorei Hopkins John E gyetem világhírű ré­gésze: Albright F. William egyetemi tanár hozzáfűzi "A régészet fölfedezései számtalan úton szemlélte­tik a Biblia nyelveit, népeinek életét és szokása­it, erkölcsi és vallási eszméit."

A Bibliának, mint történelmi okmánynak ezen ajánlásai után bemerészkedhetünk Mózes első könyvé­nek első fejezeteibe, hogy segítségünkre legyenek, amint nyomon követjük az emberi faj műszaki és műve­lődési vívmányainak fejlődését. Semmi más nem tud behatolni az özönvíz előtti kor történelmébe. Még a korszerű időmeghatározó módszerek sem segítenek, mert azok csak tárgyakra használhatók, nem pedig le­írásokra s ezek a kormeghatározó módszerek is csak ötezer évnyire tudnak visszavinni minket. Dr. Libby F. a kormeghatározás korszerű módszereinek egyik legnagyobb tekintélye, aki Nobel-díjat kapott a kar­bon 14-en alapuló kormeghatározás terén végzett ku­tatásaiért, elképedve döbbent rá, hogy ez így van. Azt remélte, hogy ez az újonnan fölfedezett módszer majd képessé teszi. a tudományt, hogy visszagördítse az idő függönyét, de megrendülve tapasztalta a tudo­mány korlátozott voltát.

"Némely könyvekben olyan kijelentéseket olvas­hatunk, hogy ez és ez a társadalom, vagy az ásatás­nak ez és ez a helye 20.000 éves, jegyezte meg. Meg­lehetősen hirtelen és váratlanul kellett rádöbben­nünk arra, hogy e számok, ez ősi korok helytelenül élnek a köztudatban. Való tény az a legrégibb törté­nelmi időpont, melyet megközelíthető bizonyossággal tudunk megállapítani, az körülbelül Egyiptom első uralkodóházával egyidős."/30/

A Teremtés könyve tudtunkra adja, hogy Kain Kr.e. 4969-ben, Sét pedig 4924-ben született és vált fölnőtt korában annak a két különböző fajnak az ősévé, melyek egymástól elkülönülten éltek. A kainiták és a sémiták teljesen elütő életmódot fej­lesztettek ki maguknak. Ha közelebbről megvizsgál­juk a két népet kormányzó vezetők és pátriárkák ne­vét és jellemzését, akkor jobban megértjük a képes­ségeiket. S a következtetés, melyre jutunk, homlok­egyenest ellenkezik azzal a fölfogással, hogy fara­gatlan barlanglakók, hajuknál fogva szánkóztatták végig a feleségüket a házasélet örömei felé.

A följegyzésekből tudjuk, hogy Kain Nod fdld­jén élt. Nod száműzetés helyét jelenti. A Teremtés könyve megemlíti, hogy e hely nem adott termést. Nem ad további fölvilágosítást a korai évekből csak any­nyit, hogy Kainannak Kr.e. 4784-ben fia született, akit Enochnak /Henochnak/ hívtak. Valamikor fiának a születése és halála közt Kain összegyűjtötte utó­dait és várost épített, melyet elsőszülött fia után Henoch /Enoch/ városának nevezett el. Több megfigye­lést tehetünk az első város építése felől: A város­építés megkövetelte a számtantudomány fejlettségét; az építőanyagok, talán kő és fa, megfelelő megmunká­lását s az építészetben való jártasságot. A város­építés föltételezi valamiféle társadalmi és kormány­zati rend létezését, nemcsak az építés időszakára, hanem a későbbi karbantartáshoz és városfejlesztés­köz is. Amikor Kain egyetlen helységbe gyűjtötte a leszármazottait, ezzel az emberek első kormányzójá­nak tette meg magát. Azzal pedig, hogy legidősebb fiáról nevezte el a várost, uralkodóház megalapítá­sára törekedett, ami fönntartaná a nevét.

Enoch /Henoch/ volt a következő kainita, aki a följegyzések szerint Kr.e. 4784-ben született. A nevükön kívül keveset tudunk Kain leszármazottainak személyes történetéről. Csak nevük és sorrendjük lelhető föl a Teremtés könyvének /Mózes első köny­ve/ negyedik fejezetében. Tény azonban, hogy az ősi népek szokása volt olyan nevet adni az embereknek, ami jellemezte társadalmi állásukat, jellemüket, vagy életük valamely nevezetes eseményét. A kaini­ták nevéből megtudhatunk valamit valamennyiük fe­lől. Henoch neve olyan embert jelent, aki ájtatos, beavatott /a titkos tudásba/ tanító". Ez azt jelzi, hogy tanult ember volt, különösen a titkos ismere­tekben volt jártas. A tény, hogy Kain a fiáról ne­vezte el a várost arra mutat, hogy a város nemcsak kormányzati, hanem vallásos központ is volt. Enoch /Henoch/ városában Henoch lehetett a főpap. És a helység valószínűleg szenthellyel meg áldozati rend­szerrel is rendelkezett.

Irad, Henoch fia, Kr.e. 4599 körül született s 3689 körül halt meg. A neve azt jelenti, hogy vá­roslakó, a város fejedelme. Természetesen Henoch vá­rosának a fejedelme volt s nagyapjától örökölte a trónját aki Irad életében halt meg. E szerint Kain uralkodóháza legalább a harmadik nemzedékig megtar­totta trónját.

Irad fia, Mejuchael, Kr.e. 4415-ben lépett a színre s a neve Istentől lesújtottat jelent. Nem tudjuk mennyiben volt lesújtott, vajon betegség, rokkantság vagy természetes szerencsétlenség jutott osztályrészül neki, a följegyzés azonban arra utal, hogy ez büntetés volt.

A következő nemzedék képviselője Methusael, Kr.e. 4367-ben született s 3389 körül halt meg. A neve jelzi, hogy nagy ember volt Isten előtt.

Lamech, Methusael fia 4180 körül született s 3403-ban halt meg. S bár az apja köré font történet azt jelzi, hogy a két faj rövid időre összevegyült, talán valamely meghatározott, de meg nem nevezett céllal; a jelek szerint ez mégsem hatott a két faj különálló fejlődésére. Amint azonban végül is a két faj összekeveredett, a följegyzés szerint e fejlődő társadalomban azonnal általános lett a nyílt tör­vénytelenség. Lamech neve erős fiatalembert, hőst jelent. A följegyzés szerint nemcsak erős volt, de gyilkos is és az első többnejű, akiről tudunk. Vers­ben mondja el a gyilkosság történetét. Ebben az idő­ben kezdődtek el a művészetek. Lamech első felesége művésznő volt. Nevének jelentése: disz, szépítés, előkelő. Második feleségének, Lillának a neve árny­alakot, zenészt jelent s lehet, hogy ő volt az első színésznő. A család többi tagját így említi a föl­jegyzés: sátorlakó, marhatulajdonos, vándorló vagy kalandozó. Semmi kétség sem fér ahhoz, hogy a kaini­ták sokat jártak-keltek, bejárták a vidéket, lege­lőt keresve nyájaiknak s közben a művészetek külön­böző ágazataival kísérleteztek. Talán a legelők magá­nya serkentette e pásztorokat, hogy más-más zenével kísérjék énekeiket. Ebben nem vagyunk bizonyosak, mégis Jubál, Adah második fia "lett az ősatyja azok­nak, akik gitáron és fuvolán játszanak".Ez azt jel­zi, hogy használatba jöttek mind a húros, mind a fúvós hangszerek.

Lilla második fiával, Tubalkainnal beköszön­tött az özönvíz előtti világba az ipari tudás. Mó­zes első könyve 4:22, a bronz és vaskovácsok ősének nevezi. A fémgyártás természetesen igen jelentős lé­pés a társadalmak kialakulásában, mivel egyengeti az utat a műszaki tudás és a tökéletesebb szerszá­mok és gépek fejlődése előtt. A vasgyártás föltéte­lezi a vasérc és a vasöntés ismeretét. A réz haszná­lata azt jelzi, hogy értettek a rézöntéshez, a cink előállításához s a különféle ötvözetekben való keve­résükhöz. A kovács kalapálja, vágja, csiszolja-re­szeli a fémet, ami föltételezi a szerszámok haszná­latát s azt is, hogy valamit készített. E termékek jellegére Tubalkain nevéből következtethetünk, mert azt jelenti, hogy Kain reze, rézfegyverek, fegyver­kovács. Tubalkain tehát a történelem első ismert fegyvergyártója. A fegyvergyártás persze háborúra vagy legalábbis a háború veszélyére utal.

1968-ban a Szovjetunióban az örményországi Med­zamornál dr. Mogurcsián Koriun kiásta azt, amit a világ legrégibb nagyüzemi fémgyárának tartanak. Az ismeretlen történelemelőtti nép 4500 évvel ezelőtt 200 kohóval dolgozott itt. Különféle vázákat, kése­ket, nyílhegyeket, gyűrűket, kapcsokat stb. gyártot­tak. A medzamori munkások munka közben légszűrőt és kesztyűt viseltek. Így munkálták meg réz, ólom, cink, vas, arany, ón, mangán és tizennégyféle bronz­termékeiket. Az olvasztókban többféle fémfestéket, kerámiát és üveget is gyártottak. De a legbeilleszt­hetetlenebb lelet az a néhány acélcsipesz volt, me­lyet a Krisztus előtt ezer körül lerakódott réteg­ben találtak. Meglepően nemes acélból gyártották őket. E leletet a Szovjetunió, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Francia- és Németország tudományos szervei is megvizsgálták.

Vidal Jean, francia újságíró a Science et vie 1969 júliusi számában azt a nézetét fejtette ki, hogy e leletek a műszaki fejlettség ismeretlen korá­ra mutatnak. "Medzamort - írja - korábbi társadal­mak bölcs emberei alapították. Oly tudással rendel­keztek, melyet az előttünk ismeretlen ősi korban sa­játítottak el, s mely kort jogosan nevezhetünk a tu­domány és az ipar korának."

Az teszi figyelemreméltóvá a medzamori fémipa­ri központot, hogy alig 25 km-re fekszik Ararát he­gyétől - az elpusztult özönvíz előtti társadalmak menekültjeinek kikötőhelyétől." 31, 32, 33.

A sétiták fejlődése korántsem maradt el a ka­initák fejlődésétől. Sét, alti Kr.e. 4924 körül szü­letett, nem lakott városban s nem is épített, hanem a jelek szerint békés életet élt a korai följegyzé­sekben említett négy folyó termékeny síkságain. Még­is történt valami, ami aláásta a sétiták testi jólé­tét, mert fiát, aki Krisztus előtt 4919 körül szüle­tett, Énosnak hívták, ami gyönge, halandó emberisé­get jelent. Ez arra utal, hagy betegségek ragadtak el embereket. A héber Aggadah jegyzi meg, hogy Enos élete idején az emberek arca fokozatosan hasonlíta­ni kezdett a majmokéra.

De több férfi van még hátra, akikről szólha­tunk, ha az özönvíz előtti nagyságok rövid névsorát tanulmányozzuk. Kainan /Kr.e. 4729/ szorgalmas fér­fi, mesterember volt, mint a neve jelzi. Ő volt ta­lán az első, aki megindította a választékos szer­számok fejlesztését - évekkel azelőtt, hogy Tubal­kain fegyvergyártásba fogott volna. Erre az időszak­ra már bonyolultabb szerszámok váltották föl az egy­szerű szerszámok használatát, amelyeket a fa-, a cserép-, a szövőiparban és az építészetben használ­tak. A sétita népesség ekkorra már valószínűleg any­nyira megnövekedett, hogy megoszthatták és szakosít­hatták a munkaerőt. A munkaerő növekvő szakosodását a szakmunkás Kainan jelképezte, s ez a szakosítás mindig is a fejlődő társadalom velejárója.

Még többeket föl kellene itt sorolnunk, föl­jegyzett foglalkozásuk azonban lelki jellegűbb volt s különben is jobban érdekel most minket az özönvíz előtti világ műszaki oldala. Ezért csak három továb­bi férfit említünk a sétiták közül: Matuzsálemet /Kr.e. 4367/; Lémeket /Kr.e. 4180/, Matuzsálem fiát és Noét /Kr.e. 3998/, Lémek fiát.

Matuzsálemmel a nyílt háború korába léptünk. telivel a neve repülődárdás férfit, nyilas embert, harcost jelent, kétségkívül hadakozó férfi volt ­méghozzá sikeres, mert tovább élt, mint bármelyik pátriárka. Amikor Kainan leszármazottairól szól­tunk, talán már meg is említettük az ellenfeleit. Matuzsálem, aki a fegyverkovács, Tubalkain kortársa volt, jópár fegyverhez értett, köztük a nyílhoz és a repülődárdához. A repülődárda talán valamilyen irányitott lövedék vagy rakéta volt. S ez az első jele annak, hogy a két társadalom - a kainiták és a sétiták - közt fegyveres összecsapás történt. A történelmi beszámolókból tudjuk, hogy Jubál, Tubál­kain féltestvére volt az első, aki új területekre való behatolással terjesztette ki a hatalmát. Sere­gei talán azokat a területeket fenyegették elözön­léssel, ahol a sétiták laktak.

Lámech valószínűleg követte atyjának, Matuzsá­lemnek a foglalkozását, de 777 éves korában meg­halt, ami meglehetősen fiatal kor volt az özönvíz előtti pátriárkák 919 éves átlagéletkorához képest /Énokot leszámítva/. Még az apja is túlélte. Csatá­ban szerzett sebesülésébe halt volna bele?

A bibliai Noé, aki Kr.e. 3998-bon halt meg, volt az utolsó özönvíz előtti óriás. A regékben Nu-u, Nu-wah és más neveken emlegetik. Ő volt az, aki a feleségével, három fiával és azok feleségei­vel meg az állatország képviselőivel hajójával neki­merészkedett az özönvíz nyugtalan hullámainak s ez­zel véget vetett a tíz pátriárka uralmának. Három fia: Sém, Kám és Jáfet alkották a tizenegyedik nem­zedéket s mivel részben az özönvíz után éltek, özön­víz utáni pátriárkáknak kell tekintenünk őket.

Sohasem fogjuk megtudni, mekkora ismeretmennyi­ség veszett el. Noé és családja csak azt tudták új­játeremteni, amiben ők maguk jártasak voltak s ter­mészetesen ez korlátolt volt, mivel csak Noé és fiai érték el az előző magas színvonalat. Az özönvízet túlélő műszaki ismeret valószínűleg tíz nemze­dék összegyűlt és egymást serkentő fejlődésének a végső eredménye volt, melynek közbeeső fokai telje­sen elpusztultak. Noé és családja legalább támasz­kodhatott a fejlett műszaki világ emlékére, az uno­káinak azonban ez már nem állt módjában. Csak szüle­ik leszűkült műveltségét ismerték és értették, az özönvíz utánit, amit a szüleik megőriztek. Ennek fölépítéséből azonban hiányzott a műszaki elemek fo­kozatos fejlődése. Idő múltával a gyermekek kezdték elveszteni az alapvető elvek ismeretét és amikor a műszaki tárgyak elromlottak s nem tudták mások 31 helyettesíteni, egyszerűen eldobták őket.

Bábelnél, a Teremtés könyvében említett város­nál nyílt az egyetlen lehetőség arra, hogy rende­zett, jól szervezett társadalomban egyesítsék le­származottaikat. A leírás elmondja, hogy Bábel tor­nyánál - az első felhőkarcolónál - komoly kísérlet történt arra, hogy egyetlen hatóság felügyelete alá szervezzék a növekvő népességet. Tervük azonban a nyelvek megzavarodása következtében dugába dőlt s az érintkezés, melyre föltétlen szükség volt az özönvíz előtti magas fejlettségű társadalom újjáte­remtéséhez, elenyészett.

A Teremtés könyvének 10 és 11. fejezetében to­vábbi két tényezőt találunk, melyek megakadályozták az özönvíz előtti ipar teljes visszaállítását. Noé leszármazottai fajokra és nemzetekre szakadoztak szét s ezzel elvesztették a közös hátteret. Volt aki megtartotta, volt aki elvesztette a régebbi tu­dást. Akiknek sikerült megőrizniük az özönvíz előt­ti tudás egy részét, különösen a műszaki tudás fej­lett elemeit, azok számára az emberiség nemzetekre és fajokra szakadása hanyatlást jelentett. Hindu följegyzések kifejezetten arról beszélnek, hogy az özönvíz után rövid időn belül pusztító atomháború­kat vívtak. A korlátlan atomháború ezután csaknem mindent elpusztít, ezért elképzelhető, hogy a né­hány fejlett műszaki tudással rendelkező központ egy időben tűnt el. Valószínűleg ez is hozzájárult ahhoz, hogy az özönvíz utáni korban miért tűnt el az özönvíz előtti műszaki tudás.

A Teremtés könyvének 11. fejezete további té­nyezőt is említ. A Noét kévető nemzedék átlag élet­kora hirtelen összezsugorodott. több mint 500 évről 100 évre csökkent. Ez természetesen könyörtelenül korlátozta az egyén tanulási lehetőségét és tapasz­talatát. azonkívül a megrövidült életkor következté­ben a nemzedékek gyorsabban váltották egymást. Most már több ember emlékezete játszott szerepet a tudás továbbadásában, s ezzel megnövekedett annak valószí­nűsége, hogy a tények eltorzuljanak.

Az írás, amit mi nagyon fontosnak, sőt elenged­hetetlennek tartunk, úgy látszik teljesen ismeret­len volt az ősi emberek előtt. Talán nem is volt rá szükségük? Bár ma nekünk ez furcsán hangzik, a je­lek mégis arra mutatnak, hogy így volt, mert nem ha­ladásnak, hanem kifejezetten hanyatlásnak tartották az írást.

Platon,a görög bölcselő, a Phaedrusban ir Toth­ról, arról az egyiptomi istenről szóló legendáról, aki állítólag föltalálta az írást. Toth, hogy dicse­kedjék a találmányával, megmutatta azt Thamus ki­rálynak. Hangoztatta előtte, hogy ez az újmódi hír­közlés elő fogja segíteni a tudást. Ehelyett a ki­rály elmarasztalta őt s közölte vele, hogy pontosan az ellenkezője fog történni. Az írás, véleménye sze­rint feledékenységre tenné hajlamossá az embereket, mert elhanyagolnák az emlékezetüket. A tanulók a va­lódi bölcsesség helyett csak a bölcsesség látszatát szednék föl. Olvasnák és ismételgetnék a szavakat anélkül, hogy fölfognák az értelmüket. Szerinte az írás nem fejlesztené, hanem kalodába verné a tu­dást. S ahogyan megjövendölte, úgy is lett. Mivel mint már láttuk, a korai egyiptomi temetkezésszöve­gek mutatják e csökevényesedést, mikor is az írástu­dók úgy másolták a szövegeket, hogy nem értették a jelentésüket. Számos történész fölfigyelt a tényre, hogy a múltban az írott szó nem mindig a civilizá­ció fejlődését jelezte, de éppenséggel a hanyatlá­sát.

Azonban Thamus király ellenzése dacára bevezet­ték az írást, ami azután hatott a fejlődő társada­lomra. Volt akinek segített, másrészt azonban ko­moly korlátokat hozott magával. Az emberek nem tá­maszkodtak többé az emlékezetükre. Ettől kezdve a könyvek lettek a tudás elsődleges tényezői. Jólle­het az özönvíz előtt a műszaki tények apáról fiúra, tudósról tudósra szálltak, ezentúl azonban ahelyett, hogy szájról szájra szállt volna a tudás, óriási könyvtárak jöttek létre s ennek következtében csak néhány kiváltságos ember vált a fölhalmozódott tu­dás kizárólagos letéteményesévé. Amikor azután a hó­dító nemzetek féktelen hadseregei elözönlötték vala­mely országot, a világ nagy könyvtárai esztelen pusztításnak estek áldozatul. E szerencsétlen évek kitépték a történelem számos ma hiányzó lapját. Athénben szétdúlták Pisastratus /Pisander/ híres könyvtárát /Kr.e. 6. sz./. Szerencsére Homéros versei valahogyan megmenekültek. A memphisi Ptah temp­lomának tekercsei teljesen megsemmisültek. Ugyaner­re a sorsra jutott a Kisázsióban Pergamos 200.000 kötetes könyvtára. Kartágó városában, melyet a rá­maiak 17 napos tűzvésszel romboltak le, tudomásunk szerint félmillió kötetes könyvtár volt. De a törté­nelemtudományra mért legnagyobb csapás az volt, ami­kor Julius Caesar egyiptomi hadjárata alatt 700.000 fölbecsülhetetlen értékű tekercs pusztult el... A szerzők életéről szóló 200 kötetes hiánytalan ismer­tető is odalett."/34/ Az alexandriai könyvtár azon­ban túlélte a pusztulást s újra a tudás központja, a Földközi-tenger vidékének legfontosabb könyvtára lett, míg csak Omar, Iszlám második kalifája a váro­si fürdő fűtésére nem használta föl a milliókra rú­gó könyvtekercseket /Kr.u. 640-bon/. Hat hónapon át lobogott a tűz, melyet a régvolt emberek tudása táp­lalt. A kalifa kijelentette: "A könyvek vagy egyet­értenek a Koránnal vagy sem. Ha egyetértenek a Ko­rán elégséges nélkülük, ha meg nem értenek egyet, akkor fölöslegesek. Tehát égessük el őket."/35/

Tomas, a Nem mi vagyunk az elsők című mű szer­zője megjegyzi, hogy az ázsiai könyvtáraknak sem ju­tott jobb sors, mert Chlin Shih Huang kínai császár /Kr.e. 212/ elégettette az összes történelemköny­vet. A nyolcadik században Konstantinápolyban Leo Isaurus 300.000 könyvet küldött a szemétégetőkbe." A középkorban az inkvizíció által megsemmisített kéziratok száma alig becsülhető föl. E szerencsét­lenségek miatt kénytelenek vagyunk beérni az össze­függéstelen töredékekkel, az alkalmi megállapítások­kal s a szűkszavú beszámolókkal. Ha az alexandriai könyvgyűjtemény érintetlenül meglenne, a tudás tör­ténelme ma egészen másképp nézne ki."

De nem minden veszett el. A második világháború után a Biblia tudósai kö­rében a holt-tengeri tekercsek megtalálása keltett izgalmat, mert ezek az iratok, melyek a Krisztus előtti második századig mennek vissza, meglepő mó­don egyeznek a Kr.u. 10-ben irt masszoréta szöveg­gel. E szövegek csaknem hiány nélkül maradtak fönn. 197r-rben a szíriai Tel Mardiqh-i eblittáblák okoz­ták a következő izgalomhullámot. Az a tény, hogy a holt-tengeri tekercseket Kr.e. 2. századra tudták keltezni, már magában meglepő volt. De mikor Kr.e. 2300-ból származó agyagtáblákra bukkantak, ez már valóban elképesztette a világot. A kánaáni és más nyelveken irt szövegek 1500 táblája a levelezés gaz­dag raktárának bizonyult, köztük államszerződések, jegyzőkönyvek, törvények, vallásos szövegek és tör­ténelmi ismertetések. "E táblák az özönvíz utáni pátriárkák korának fontos részét ölelik föl, mondta nekem nemrég egyik tudós ismerősöm. - Nagyon kön­nyen megtörténhet, hogy fontos adatokkal fognak szolgálni, melyek teljesen új megvilágításba helye­zik az akkori társadalmakat. S pontosan az özönvíz utáni pátriárkák korszaka érdekel most minket.

Az évek folyamán, minden kétséget kizáróan az ősi tudás hatalmas kincstára veszett el, de nem min­den esetben lett a pusztítás áldozata. Az özönvíz előtti időkből eredő tények túlélték a haragos hul­lámokat, gondosan megőrizve a megmenekült családok emlékezetében.

Az özönvíz előttieknek kétségkívül rendkívüli szellemi képességekkel kellett rendelkezniük, mivel igen sebesen haladtak át a fejlődés jónéhány fokoza­tán. A második nemzedék idejére már földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkoztak, ismerték a tü­zet és az egyszerű szerszámokat; jártasak voltak a számtantudomány, a csillagászat, az építészetben és az első városi társadalomba szervezték magukat. A negyedik nemzedék idejére az egyszerű szerszámok összhatása oly szakmákká fejlődött, mint például a szövés, ácsmesterség és kőműves szakma. Végül a nyolcadik nemzedék idején a fémmunkálás, a hadvise­lés és az első művészetek kifejlődésével a találé­konyság bőségének lehetünk tanúi. A Teremtés könyvé­nek a civilizáció ezen elemeiről szóló beszámolója talán nem kelt mély benyomást ránk, de ne veszítsük szem elől a tényt, hogy az első lépés az, amelyből az összes további műszaki fejlődés eredetét veszi. Azt se feledjük, hogy a Biblia, bár számos történel­mi adatot tartalmaz, alapjában véve mégiscsak vallá­sos könyv s a bibliai szerzők csak azokat a törté­nelmi eseményeket jegyezték föl, melyek kihatottak a vallás fejlődésére vagy hanyatlására. Nem szabad elvárnunk a Teremtés könyvétől /Mózes első könyve/, hogy részletesebben foglalkozzék az érlelődő társa­dalom műszaki oldalaival. Mikor a fejlődés korában találjuk magunkat, mint a mai korban gyakran eszünk­be sem jut, hogy a fejlődés lényegtelenebb ered­mény, mint az első lépések. Azok az első lépések azonban kifejezett eltérések az egyik életformából a másikba - ez a teljesen példa nélkül álló átalaku­lás. Például Tubálkainnak a nemfémes korból a fém­gyártásba való lépése sokkal nagyobb jelentőségű, mint a fémmunkálás bármely későbbi vívmányai. A föl­det benépesítő emberek az özönvíz előtti kor első nyolc nemzedéke alatt a maguk igyekezetével jutot­tak el a műveletlenségből a művelődésbe. Mégpedig az előző példa teljes hiánya ellenére ők voltak a kezdeményezők, fölfedezők, föltalálók, nemcsak a ma­guk, hanem az özönvíz menekültjeinek közvetítésével az összes özönvíz utáni civilizációk számára.

A föntebb említett okok miatt a Teremtés köny­ve sajnos csak kevés támpontot szolgáltat a Tubál­kain ideje utáni özönvíz előtti társadalmak fejlő­dés felől. De ha szemügyre vesszük amit odáig elér­tek akkor rájövünk, hogy minden kétséget kizáróan megvolt a lehetőség a fejlett műszaki társadalom irányába való további előretörésre. Először is ad­digra már rendelkezésükre álltak a tudás szükséges alapjai. Az özönvíz előtti emberek elsajátították a fémkohászatot, a számtantudományt és a művészete­ket s ezzel bebizonyították elemző, föltaláló és képzelőtehetségüket. Az első két terület - a szám­tan és a fémek - föltétlen szükséges a gépek beveze­téséhez, ami a szerszámok fejlődésében a következő ésszerű lépés. Másodszor, munkaerőre volt szüksé­gük. A gépesített társadalom nagyszámú, szervezett és sokoldalú munkaerőre támaszkodik. A Teremtés könyvének hetedik fejezete említi meg, hogy az embe­rek kezdtek elszaporodni a föld színén. Az ötödik fejezetben lejegyzett nemzedéktáblázatból világosan kikövetkeztethetjük, hogy az özönvíz előtt az embe­reknek nagy családjuk és hosszabb nemzőképességük volt. Bár a legtöbb esetben a család első fiát emlí­ti a származás vonalának követése végett, azt is ott olvassuk, hogy az összes pátriárkák további fia­kat és lányokat nemzettek. Ez azt bizonyítja, hogy legalább négy gyermekük volt. Továbbá az életkor, amikor a pátriárkáknak fiuk született 65 /Mahalale­el és Énok/ és 500 év között változik /Noé: 435 év/. Így azután a hosszú élet és a nagy családok együt­tes hatására az özönvíz előttiek gyorsan "betölték az egész földet". Azt is tudjuk, hogy az özönvíz előtti népesség nagy része szervezett társadalomban élt. Már Kain városi társadalomba szervezte leszár­mazottait s megtanította őket arra, hogy polgári és vallásos vezetőknek vessék alá magukat. Kain idejé­től, a negyedik nemzedéktől kezdve az emberek annyi­ra elszaporodtak, hogy el tudták tartani a mesterem­bereket és a különféle szakágakat.

Sőt mi több, elég idő állt rendelkezésükre a fejlett társadalom létrehozásához. Tubálkain fémön­tés-fölfedezésétől /kb. Kr.e. 4000/ az özönvízig /3398/ hatszáz év telt el s ezalatt az idő alatt to­vábbi fejlődést érhettek el. Ez nagyon fontos szem­pont, mert mai társadalmunknak kb. 600 év kellett ahhoz, hogy eljusson mai fokára - a puskaportól és a nyomtatástól az atomhasításhoz és a számitógépek­hez. Ha hatszáz év alatt ennyire előrehaladtunk, képzeljük el milyen messzire juthattak el az özön­víz előttiek ugyanennyi idő alatt - azok az emberek akik legelőször megteremtették a civilizációkat.

Bár özönvíz előtti elődeink sok tekintetben a mienkhez hasonló műszaki társadalmakat hoztak lét­re, némely különbség mégis oly nagy volt, hogy a történészek és a régészek még most sem ismerik föl teljesen a maradványok egy részét.

A legtöbb gépekhez nem szokott tudós nem is gondol arra, hogy valamely műszaki társadalom egyes termékei egyáltalán nem hasonlítanak arra, amit mi gépeknek nevezünk - nincs tengelyük, összekötőrúd­jaik, fogaskerekeik. Például, ha valamely megfelelő papírdarabra fémes tintával hálózatot rajzolnak, az a villanymágneses hullámok fölvevője lehet. Darabka rézcső a magas rezgésszámú hullámok hangverője le­het; valamely gyémánt felülete 100.000 közepes kö­tet lapjainak a fénymásolatát viselheti.

Az is a bökkenő, hogy amikor valamely gyártási módszertan fejlődésnek indul, módszerei és formái gyakran leegyszerűsödnek s fölismerhetetlenné vál­hatnak egy fejletlenebb tudású vagy értelmi színvo­nalon álló más társadalom előtt. Számos megtalált, érthetetlennek tűnő ipari termék oly ipari képzett­ség jeleit viselik magukon, amelyek nemcsak hogy fölérnek a mieinkkel, hanem olykor túl is szárnyal­ják azokat. Némely elhelyezhetetlen termék annyira elképzelhetetlennek tűnik, hogy egyszerűen nem ért­jük miről is van szó. Csak annyiban ismerjük föl és érthetjük meg e korábbi fejleményeket, amennyiben mi is megközelítjük, vagy elérjük a fejlettség ugyanazon fokát. A nyugtalanító kérdés azonban ez: hány elhelyezhetetlen termék kallódik el vagy marad föl nem ismerten múzeumaink pincéiben, mivel senki sem tudja, hogy mi is lennének?

Második fejezet: A BESOROLHATATLAN LELETEK - EL NEM ISMERT TUDÁS

 

A besorolhatatlan termékéknek - legősibb múl­tunk tanúinak - fölfedezései mindig a véletlen művei voltak. Olyan múlt maradványai ezek, amelyet soha teljesen föl nem ismertünk vagy amelyben nem hit­tünk. Mivel nem értjük meg teljesen e titokzatos özönvíz előtti társadalom nagyságát, elképedve ál­lunk meg, ha szembetalálkozunk e társadalom valószí­nű maradványaival.

"De akkor hová illeszthetjük be a barlanglakó ősembert" sokszor találjuk szemben magunkat e kérdés­sel, ha őseink nagyságát emlegetjük. "Még most is a társadalom fejlődésének lépcsőit másszuk"; ez másik gyakran hallott megjegyzés. "A múltunkban egyszerűen nincs hely efféle fejlett műszaki társadalom számá­ra". - S a bírálgatók vállukat vonogatva ekkora gye­rekes ártatlanság előtt, visszahúzódnak önelégültsé­gük csigaházaiba.

Mit tudnak mégis kezdeni az ilyen nem helyükön való leletekkel? Az évek során túl sok efféle tárgy bukkant föl ahhoz, hogy semmibe vehessük őket.

Vegyünk szemügyre néhány följegyzett leletet. 1967. április 10-én érdekes hír látott napvilágot a nagy napilapok hasábjain. Azt jelentették, hogy Kolo­rádóban, a Rocky Point bányában megmunkált tárgyat és emberi csontokat találtak. Az iowa-i Szombati Hír­nök beszámolója szerint az ásógépek 120 méter mély­ségben ezüstérbe ágyazott emberi csontot találtak. A földtan szerint a lelet néhány .millió éves. De a csontok mellett jól megmunkált négy hüvelyknyi /10 cm/ réz nyílhegyet is találtak. Sem a csontok, sem a nyílhegy nem sorolhatók be oda az elképzeléseik szerint, de mégis ott voltak - megmagyarázhatatlanul és kétségkívül váratlanul. A történészek és a föld­tan tudósai nem tudják beilleszteni e leleteket a fejlődéselmélet kereteibe; részben ezért azután szép kényelmesen átengedik azokat a feledés homályának.

De ez az érthetetlen lelet nem csupán elszige­telt, magános jelenség. 1851 júniusában a Tudományos amerikai cimű lap /7. köt. 298. o./ jelenti, hogy Massachusetts államban Dorchesterben az Imaház-he­gyen tömör sziklából fémvázát robbantottak ki. A bos­toni Másolat is közölte e cikket. A következőket ol­vashatjuk benne: "Amikor összeillesztették a tárgy két felét, harang alakú 11 cm magas, 16 cm alapmére­tű, a tetején 7 cm s kb. 3 mm vastag edényt alko­tott. Az edény színe cinkre vagy pedig ezüstötvözet­re emlékeztet, jókora ezüsttartalommal. Az oldalán csokorba szedett 6 virág rajza díszlik, g.önyörü színezüst berakásból, s az edény alján színezüst szőlő vagy koszorú, szintén berakással. Valamely ügyes kezű művész kifinomult ízléssel végezte el a karcolást, a vésést, a berakást. Ezt az érthetetlen és ismeretlen edényt tömör, kavicsos kőből robbantot­ták ki 5 m mélységben a föld alatt."

Honnan került oda?

Sem a földtan, sem a régészet tudósai nem tud­ják. De a sziklát, melyből e művészi vázát kiemel­ték, legalábbis jópár millió évesre becsülik. S mint az számos zavarbaejtő lelettel történik, a váza mú­zeumból régiségtárakba vándorolt s azután nyoma ve­szett. Kétségkívül valamelyik múzeumigazgató nyirkos pincéjében gyűjti a huszadik század porát...

Pontosan negyven évvel később, 1891 júniusában, Illionis államban, Morrisonville-ben Culp asszonybukkant hasonló leletre. Szenet lapátolt a konyha­tűzhelybe. Az egyik széndarab magára vonta a figyel­mét, mert kettéesett és finoman megmunkált aranylánc fordult ki belőle. A Morrisonville Times című lap június 11-én jelentette: "Culp asszony arra gondolt, hogy valaki véletlenül ejtette a szén közé a láncot, de mikor fölemelte rögtön látta, hogy nem ez tör­tént, mert amikor a széndarab kettétört, csaknem kö­zépen hasadt el s a lánc köre közel fogta egymáshoz a két féldarabot. S mikor a szén kettéhasadt, a lánc közepe ugyan kiszabadult, vége azonban beágyazva ma­radt a szénbe... Ez az eset a régészek kivizsgálásá­ra vár, akik előszeretettel gyötrik az agyukat boly­gónk földtani fölépítése felől, melynek ősi mélységé­ből szüntelenül tapintatlan tárgyak tűnnek elő."

A szerkesztő nem tudta mit is kezdjen e különös lelettel. Ugyanígy jártak el a földtan tudósai is, mivel a szén szénképző korból származott s néhány millió évesnek tartották.

A morrisonvillei lánc nem egyedülálló, mert 1844-ben Rutherford Mills közelében /Angliában/ az egyik kőbányában másik ismeretlen eredetű aranytár­gyat fedeztek föl. 1844. június 22-én gránitot rob­bantó munkások váratlanul 2,5 m mélyen a sziklába ágyazott aranyszálra bukkantak. A földtan tudósok 60 millió évesre becsülték a sziklát. A londoni Times tudósítói jelentették, hogy véleményük szerint az aranyszál valóban mesterséges készítmény volt.

A tömör sziklák belsejében nemcsak nemfémes tár­gyakat találtak. Az Illionis állambeli Springfield Republican közölte 1851-ben, hogy Witt de Hiram nevű üzletember kaliforniai utazásából ököl nagyságú arany tartalmú kvarcot hozott vissza magával. Amikor de Witt megmutatta az egyik barátjának a követ, kicsú­szott a kezéből, a padlóra zuhant és kettéhasadt. A kvarc közepén kissé rozsdás, de teljesen egyenes és tökéletes fejű szöget találtak. Kíváncsi vagy talán a kvarc korára? A tudósok véleménye szerint több mil­lió éves!

De ez nem az első szög volt amire rábukkantak. Hat évvel e lelet előtt Sir Brewster Dávid nagy föl­tűnést keltő jelentést adott be a Tudomány fejleszté­sének Brit Társulatába. Emberi gyártmányú szöget ta­láltak félig beágyazva az észak-Britanniai Kidgoodie bányából kivájt gránittömbben. Nagyon rozsdás volt, de mégis fölismerhető. S újra, a, gránit kora: lega­lább 60 millió éves.

Még másik oda nem illő készítményt találtak földpátban is: centis fémcsavart - Nevada államban, a Treasure City-ben levő Abbey bányában. A csavar rég oxidálódott, de könnyen fölismerhető volt az alakja, különösen a menetek vonala a földpátdarabon belül. E fölfedezés itt is feje tetejére állította az ismert tudományos elméleteket, mivel nyilvánvaló­an zavarba ejtette a vizsgálókat a kérdés, hogy ho­gyan lehetséges csavarlenyomatra bukkanni valamiben, amit több millió évesnek tartanak.

 


A salzburgi kocka

 

A különböző sziklarétegekben talált oda nem illő tár­gyak nem csak egyszerű fémgyártásról tanúskodnak, ha­nem azt is jelzik, hogy az özönvíz előtti emberek géppel is megmunkálták a fémeket és bonyolult gépe­ket is tudtak építeni.

1855-ben az osztrák Braun Izidor vocklabrucki kohójánál jókora harmadkori széndarabot törtek szét. Kicsinyfémkockát találtak benne. A váratlan lelet megragadta Braun fiának a képzeletét. Ezért elvitte a kockát a salzburgi múzeumba, ahol Gurle Karl oszt­rák fizikus vette alapos vizsgálat alá.

A vizsgálatból kiderült, hogy a kocka acél és nikkel ötvözete volt. Méret: 7x7x4 cm, súlya 85 dkg, fajsúlya pedig 7,75. E szokatlan kocka élei tökélete­sen egyenesek és élesek voltak. Négy oldala lapos, másik két szembenfekvő oldala pedig domború volt. Kö­rülbelül a fele magasságban mély vágatot vágtak. Sem­mi kétség sem fért ahhoz, hogy a kocka gépi gyártású volt s valamely nagyobb szerkezet része lehetett.

Sajnos 1910-ben a kocka eltűnt a salzburgi múze­umból s a második világháború bombázásai idején a kocka kiállításának idejére vonatkozó /1882-1910/ leltári iratok is teljesen megsemmisültek. Még min­dig elég bizonyíték maradt fönn azonban a lelet való­ságáról, mivel a tudományos folyóiratok kiadták a fölfedezésről szóló beszámolót. /Nature. London, 1866 és L'Astronomie. Párizs, 1887/

 

A Caso hegmunkált tárgy

 

A közelmúltban további ilyen vitát keltő tárgyra buk­kantak. 1961. február 13-án három kőzetgyűjtő - Nike­sell Mike, Lane Wallance és Maxey Virginia - kőzetbe telepedett ércpéldányok után kutattak a kaliforniai Olanchától 10 km-re északkeletre. Miközben a Caso hegységben keresgéltek, az egyik csúcshoz közel, kb. 1300 méterre a tengerszint és 110 méterre az Owen-tó kiszáradt feneke fölött, találtak is egy érdekes kö­vet. A kőzetgyűjtők tévesen ért tartalmazó kőnek néz­ték /melynek belsejét kristályok övezik/, bár megkö­vesedett kagylók nyomait viselte magán. Másnap, ami­I kor Nikesell kettévágta a követ - tönkretéve 25 cen­tis gyémántfűrészét - látta, hogy nem kristály van belül, hanem teljesen ismeretlen valami, mégpedig va­lamely műszaki szerkezet maradványai. A megkeménye­dett anyag, kavicsnak és megkövesedett zárványokon belül hatszögletű ismeretlen anyagréteg rejtőzött, puhább mint az achát vagy a jáspis. Ez a réteg 2 cm széles porcelánhengert vett körül s a henger közepén 2 mm vastag fényes fémtengelyt találtak. Ez a tengely - vették észre a kőzetgyűjtők - mágneses volt s nyo­ma sem látszott rajta a rozsdának. A porcelánhengert rézgyűrűk fogták körül s ezek sem rozsdásodtak.

Nem tudták mit is kezdjenek szokatlan leletük­kel, ezért elküldték a Ford Charles Társulatnak, mely a rendkívüli leletek vizsgálásával foglalkozik. Miu­tán megröntgenezték a megkövesedett maradványokkal körülvett követ kiderült, hogy valóban valamilyen gépi szerkezet része volt. A fényképeken meglátszott, hogy a fémrúd az egyik végén rozsdaette, de a másik i vége fémrugóhoz van rögzítve. A Caso-lelet, mint az ma közismert bonyolultabb, mintha egyszerű gépalkat­rész lenne. A jól formált porcelán, a fémrúd, meg a réz alkatrészek arra mutatnak, hogy villanyműszer ré­sze volt. Gyújtógyertyára hasonlít, de némelyik ré­sze - különösen a rugó, vagyis a csavaros betét ­egyetlen ma ismeretes gyújtógyertyáéval sem azonos.

A furcsa kis műszert körülvevő titokzatosságok csak még bonyolultabbá teszik a tényt, hogy a földtan tu­dósai szerint a kő, amelyben megtalálták, legalább félmillió éves.

Az ezeket a leleteket körülvevő viták a keltezé­sekre összpontosulnak, melyeket azok miatt a rétegek miatt szabtak rájuk, ahol találták őket. Semmi kétség nem fér ahhoz, hogy Culp asszony szénkori rétegben találta az aranyláncot és a Rutherford Mills-nél ta­lált aranyszál is bebizonyított tény, mint ahogy Witt de Hiram szöge, sir Browster Dávid jelentése és az Abbey-bányában talált csavar is az. Nem szabad azon­ban figyelmen kívül hagynunk azt a lényeges tényezőt, hogy nem tekinthetjük pontosnak az eredetükre vonat­kozó keltezéseket. Egyetlen lelkiismeretes földtan­tudós se merészelné azt állítani, hogy nem férhet kétség a földfelület különböző rétegeinek időmeghatá­rozásaihoz, állítólagos életkorához. Ésszerűbb azért, ha az özönvíz földtanának megvilágításában vesszük szemügyre e termékeket. Az özönvíz földtan nézete szerint a rétegekben képződött kőzetek a víz-okozta talajlerakódás termékei. Ez azt jelenti, hogy a szik­lákban talált fémtárgyakat az özönvíz temette el, te­hát az özönvíz előtti időkből származnak. A sehova be nem illő tárgyak szembeállítják a földtan tudósai­nak elméleteit a történészek elméleteivel, mivel az egyik csoport csökönyösen ragaszkodik a millióéves elmélethez s a maradi történészek semmiesetre sem hajlandók elfogadni a harmadkori szénrögbe foglalt, géppel megmunkált kocka hitelességét. Hihetetlennek tartják, hogy százmillió évvel ezelőtt igen fejlett társadalom létezett. Nincs más kiút: el kell vetnünk e túlzó időmeghatározást. Mivel elismerjük, hogy a szén az elpusztult, víz által összenyomott és elteme­tett növények terméke, a salzburgi kockának, melyet az ún. harmadkori szénben találtak, az özönvíz előtti időből kell kelteződnie. Mivel a Caso-leletet is ta­lajlerakódásból képződött sziklában találták, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy ez is az. özönvíz idején rakódott le. E megmunkált tárgyakat az teszi figyelemreméltóvá, hogy vitán felülivé teszik a tényt,hogy az özönvíz előttiek túlhaladtak az egysze­rű fémgyártáson s nyilvánvalóan megtanulták, hogy bi­zonyos erőket igába hajtsanak - ez esetben a villany­erőt - néhány évezreddel azelőtt, amikor a mi társa­dalmunkba bevezették őket.

Hosszú évek óta lassú, de módszeres kutatás fo­lyik Noé délibábos bárkája után, az után a hajó után, mely áthidalta az űrt az özönvíz előtti és utáni tár­sadalmak közt. Mindig mint egyszerű, fából épült ha­jóra gondoltunk rá, melynek csak megközelítőleg is­merjük a méretét. Számos alkalommal vettem részt meg­beszéléseken, ahol a hajó valószínű tartalmát talál­gattuk, de ezekben a hosszú, gondolkodásra késztető órákban mégsem gondolt senki arra, hogy Noé és csa­ládja fejlett társadalom tagjai lettek volna. Leki­csinylő legyintéssel intéztük el a szemét és hulla­dékeltávolítás, a szellőztetés, a fűtés, a karbantar­tás és a világítás kérdéseit.

"Nem volt elég választékos a műszaki tudásuk ­ez volt az általános nézet. "Ne kutassunk lehetetlen­ség után!"

Lehetséges lenre, hogy valamennyien tévedtünk? Vegyük szemügyre a Teremtés könyvének az özönvízről és a bárkáról szólt leírását, s összpontosít­suk figyelmünket két megjegyzésre. E beszámolóban két támpontot találunk arra, hogy a villanyerő talán fon­tos szerepet töltött be a bárka működésében. Az egyik hivatkozás Mózes első könyve 8:6-ban található, ahol a héber challon, vagyis nyílás szót használja, mikor az ablakról beszél, melyen Noé kibocsátotta a madarakat. A másik helyen azonban más szót használ ­a tsohar-t -, melyet szintén ablaknak fordítanak, de egyáltalán nem jelent ablakot! Más helyeken ahol elő­fordul /az Ószövetségben huszonkétszer/ fényességnek, ragyogásnak, a déli verőfény világosságának fordít­ják. Rokon fogalmaik arra vonatkoznak, ami fénylik, csillog vagy ragyog. A hagyományos iskola számos zsi­dó tudósa olyan fénynek tartja a tsohar-t, mely ra­gyogó kristályból ered. A héber hagyomány századokon át óriási ékkőnek vagy gyöngynek tartotta a tsohar-t, amit Noé a bárka mestergerendáira függesztett s amely a magában rejlő erő segítségével bevilágította az egész bárkát az özönvíz időtartama alatt.

A jelek szerint századokon át megőrizték Noé fényforrását, mert utalásokat találunk arra, hogy ta­lán bölcs Salamon, Izrael királya még mindig használ­ta azt Kr.e. ezerben. A Sába királynője és egyetlen fia, Menyelek című ősi héber kéziratban - melyet Sir Budge Wallis E.A. fordított le - ott található e ki­jelentés: Salamon király palotájában nappali világos­ság uralkodott, mivel bölcsességében olyan fénylő gyöngyöket gyártott, mintha a nap, a hold és a csil­lagok ragyognának palotájának mennyezetén."

Ha ezt számításba vesszük, akkor nem fogunk meg­lepődni azon, hogy maga Salamon írta egyszer: Semmi sem új a nap alatt. Ha azt mondják valamire: Lám, ez új, az is régi; megvolt azokban az időkben, amelyek előttünk voltak. /Prédikátor, 1:9, 10./

A századok folyamán a villamosság egyik vagy másik formájában többször is a fölszínre bukkant. Go­riondes Jozephus történész szerint Nagy Sándor írta Perzsia meghódítása közben a tanítójának, hogy az egyik indiai partmenti szigeten görögül beszélő, nyers hallal táplálkozó emberek élnek. ezek hite sze­rint Ádám dédunokája, Cainan az ő szigetükön volt el­temetve. Az özönvíz előtt - a monda szerint - a sír­emlék fölött magas torony állt, mely figyelemreméltó módon védte a síremléket. Ha valaki a sírhoz közelí­tett, a torony tetejéből villámlás vágta agyon. Az özönvíz persze mindent elpusztított, de a torony és a sír történetét továbbadta a nagy szerencsétlenség óta a szigeten élő minden nemzedék.

Még elgondolkodtatóbbá teszi e hagyományt, hogy Kainan volt az a szakember, aki számos szakmát fölta­lált. A Biblia följegyzése szerint Kr.e. 3819 körül halt meg, ami azt jelenti, hogy csaknem száz évig élt azután, hogy Tubálkain fölfedezte a fémgyártást. Szakemberi voltának megfelelően, élete bölcs éveiben összekapcsolta Tubálkainnak a fémekre vonatkozó isme­reteit a maga találékonyságával s talán ő volt az el­ső ember, aki föltalálta és használta a villamosság erejét. Ez semmi esetre sem ésszerűtlen következtetés, ha figyelembe vesszük a bizonyítékot, hogy a szakembe­rek, mégpedig Babilónia és Perzsia arany- és ezüstmű­vesei az özönvíz után is használtak villamosságot.

Az özönvíz előtti villamosság fölhasználásának másik bizonyítéka sumér szövegtöredékből származik, melyet a közismert régész, Kramer N. S. idéz könyvé­ben. A történelem Sumernál kezdődik. /200 oldal/ Az idézett szöveg "Ziusudra királyról és az emberiség magjának megőrzőjéről" szól s arról, hogyan épített "hatalmas csónakot", mely a földet elborító özönvíz­ben a "hullámokon hánykolódott". Ziusudra azonos Be­rosus Xisuthros és az idősebb sumér Utnapishtim-mel. A sumér szöveg azt is említi, hagy mikor Ziusudra "óriási csónakját" készítette, Utu hős elhozta a nap "sugarait a csónakba, hogy bevilágítsa azt". Wold­Blunnel sumér névsorán Utu, Ubarat-utu-nak felel meg. Ő volt az özönvíz előtti tíz uralkodó közül a nyolca­dik "király" - a bibliai Matuzsálem megfelelője. A Biblia időrendi sorrendjének szakértői megállapítot­ták, hogy Kainan, a villamosság fölfedezője, Kr.e. 3819-ben halt meg, Noé pedig, aki a bárkában a vil­lany-tsohart használta, Kr.e. 3998-ban született. Ezek szerint a két férfi nem volt kortárs és nem Kai­nan volt az, aki fölfedezésével hozzájárult a bárka berendezéséhez. Matuzsálem viszont 548 éves volt mi­kor Kainan meghalt s mivel további 421 évet élt, két­ségkívül mindvégig jelen volt a bárka építésének ide­jén. Így, mivel kortársa volt mind Kainannak, mind Noénak, ő lehetett az, aki - amint a sumér hagyomány jelzi - továbbadta Noénak a villamosság titkait.

De a jelek szerint a villamosság az özönvíz előtti emberek nem egyetlen ismert erőforrása volt, mivel jó néhány megmagyarázhatatlan lelet és történel­mi följegyzés is arra mutat, hogy az erőforrások hosszú sora állt a rendelkezésükre.

A Teremtés könyve 6:14 azt parancsolja Noénak, hogy tegye vízhatlanná a bárkát, méghozzá meghatáro­zott módon: "Kívül is, belül is kend be szurokkal."

Az itt használt héber szó kopher - amit rokonnak tar­tanak az asszur kupurral - s ami kátrányt vagy asz­faltot jelent. Az aszfalt ugyebár nyersolaj-termék s mint tudjuk, a nagy nyomásnak és hőnek kitett növé­nyi és állati maradványokból képződött. A teremtésben hivő földtantudósok véleménye szerint ez akkor tör­tént, amikor az özönvíz eltemette az özönvíz előtti életformákat. A Teremtés könyve mégis világosan azt mondja, hogy Noénak aszfalttal kell vízállóvá tennie a bárkát. Ez viszont fölveti a kérdést: létezett-e olyan kőolajtermék az özönvíz előtt, mint például az aszfalt? Igen, léteznie kellett s mivel nem képződött természetes úton föl kell tételeznünk, hogy mestersé­gesen állították elő. Ennek viszont az az előfeltéte­le, hogy nagyon jártasak legyenek a szerves vegytan­ban, különösen a szénhidrátokban. Ha pedig az özön­víz előttiek jártasak voltak a szénhidrátok elméleté­ben és gyártásában, akkor a kőolajtermékek egész lán­colata állt a rendelkezésükre a vízálló szigetelő­anyagoktól /a bárka kátrányától/ a műanyagokig. A legfontosabb azonban az, hogy elő tudták volna állí­tani a kenőolajokat és az üzemanyagokat.

Véletlen talán, hogy a vegytan - kémia - kem-ből eredőnek tartják, ami egyiptom ősi neve, vagyis Kám földje, az pedig Ham-ból származik, a Bibliából, és Noé egyik fia volt?

Nem tudjuk Noé melyik fia továbbította a villa­mosság ismeretét a következő nemzedéknek, de tény, hogy túlélte az özönvízet, kétségbevonhatatlan, amint arra elégséges bizonyítékot szolgáltat az ősi időkbe nyúló mai kutatás.

1938-ban dr. Kőnig Wilhem, a bagdadi Állami Mú­zeum alkalmazásában levő német régész egyik alkalom­mal céltalanul rakosgatott a múzeum alagsorában. Hir­telen olyan leletre bukkant, mely gyökeresen megvál­toztatta a fölfogást az ősi idők tudománya felől. Olyan ládát nyitott ki, amelyben néhány kétezer éves cserépedény volt, melyet Kujut Rabua-ban, az egyik Bagdadtól délkeletre eső faluban ástak ki. A cserép­edények már az első pillanatra szokatlanok voltak.

Minden egyesük 15 cm magas és 12 cm hosszú volt és kb 4 cm átmérőjű rézhengert tartalmazott. A henger szélét mintha 60-40% ólom-cin ötvözettel forrasztot­ták volna le, ami a ma használt forrasztó ötvözetek­kel rokon. E titokzatos hengerek alján forrasztott rézfenék volt s belül bitumennel vagy aszfalttal szi­getelték őket. Másik szigetelő bitumenréteg zárta le az edényeket s rögzítette a rézhengerek közepén le­nyúló vasrudacskákat. E rudak félreérthetetlenül ma­gukon viselték valamely savas oldat marásának a nyo­mait, bár a sav már réges-régen elpárolgott belőlük.

Dr. Kőnig jártas volt a villamosságban, így azonnal fölismerte, hogy a réznek, a vasnak és a savnak ez a csoportosítása nem lehet a véletlen műve. Az edények nem mások, mint ősi szárazelemek. E fölfe­dezést a második világháború után erősítették meg, amikor Pittsfieldben /Massachusetts állam/ a tudo­mánytörténész Ley Willy, Gray Willarddal együttdol­gozva a General Electric magasfeszültségű kutatóinté­zetében másolatot készítettek az ősrégi agyagedény­elemről. Rájöttek; hogy amikor rézgálicot, ecetet vagy citromsavat töltöttek bele - mindhármat jól is­merték kétezer éve - az elemek 1,5-2 Volt feszültsé­get állítottak elő. Korszerű társadalmunkban a vil­lanyfejlesztésnek ez a módja csak 1800-ban vált lehe­tővé. többfelé találtak efféle villanytelepeket. Négy hasonló rézhengert tartalmazó agyagedényt ástak ki egy kuruzsló kunyhójában Tel Omar-ban /Seleucia/, szintén Bagdadhoz közel. Vékony vas- és rézrudakat találtak mellettük, melyeket az elemek soros kapcso­lására használhattak, hogy így erősebb áramot nyerje­nek. A berlini Állami Múzeum régésze, Kuhnel E. egye­temi tanár tíz további elemet ásott ki Ktesphonnál, ugyancsak Bagdad térségében. Ennek alkatrészeit ta­lálták meg, mintha tömegesen gyártották volna az ele­meket, közben azonban valami megzavarta őket, mielőtt kész telepekké állították volna össze az alkatrésze­ket.

A bagdadi múzeumban és más helyeken talált ősi szárazelemek mind a perzsa fennhatóság parbus korá­ból valók /Kr.e. 250 és Kr.u. 650 között/. Találtak azonban ezüstözött tárgyakat - ami valamiféle vil­lanyelem használatát föltételezi - Irakban, a babiló­niai romok között is, s ezek Kr.e. 2000-ig nyúlnak vissza. A jelek szerint a perzsa és később a bagdadi aranyművesek az egyik legkorábbi közel-keleti civili­zációtál örökölték a villanyelemeket.

Egyiptomban is találtak ezüstözött tárgyakat, mégpedig a híres 19. századi régész, a francia Mari­ette Auguszta. A gizehi szfinx közelében ásott s 20 m mélységben megmunkált tárgyakra bukkant.

A Dictionaire Universal du 19th Sciele-ben írja le e tárgyakat: "aranyékszerek, melyek vékonyságából és könnyűségéből arra következtethetünk, hogy galvanizá­lással készültek, olyan ipari módszerrel, melyet ma­napság még csak 2-3 éve alkalmazunk."

Az évek múlásával a világ különböző részeiben számos meghökkentő és látszólag megmagyarázhatatlan fényforrásokról beszámoló történetek jutottak el hoz­zánk, melyek közül - könnyen lehetséges - némelyik villanyerővel működött.

Nyugat-Iránban - azelőtt holland Uj Guinea - a Wilhelmina-hegység közelében van egy falu, ahol a mesterséges világivás olyan rendszere működik, mely fölér a nyugati világban használatos közvilágítással. 1963-ban Guard Harold, az egyik United Press-hez kül­dött jelentésében idézi, hogy mit mondtak neki azok, akik jártak már e falucskában: "megdöbbenve látták, hogy jó néhány hold függ a levegőben s nagy fényesség­gel ragyog. Más látogatók arról számoltak be, hogy amint a nap eltűnt a dzsungel szövevényes növényzete mögött, ezek a "holdak", akár óriási kőlabdák, titok­zatos ragyogással kezdtek fényleni. Magas oszlopokon álltak s bevilágították az egész falucskát. Ez talán ugyanaz a jelenség, mint amelyről Cenenera Barco szá­molt be 1601-ben. Azt írta, hogy amikor a spanyol hó­dítók fölfedezték a Paraguay folyó forrásvidékét, a Plaualto do Mato Grosso területén, a városban 8 m ma­gas oszlopon jókora hold volt, mely beragyogta az egész tavat s eloszlatta a sötétséget."

A történelem feljegyzéseiből tudjuk, hogy néhány héber titkos társaság, mint például a Kabala, egészen a középkorig megőrizte a villamosság ismeretét. Levi Eliphas jegyezte le a Histoire de la Magic-ban /Va­rázslás története/ a Jechielle nevű titokzatos fran­cia rabbi történetét, aki IX. Lajos 13. századi udva­rának volt tanácsadója. Kortársai jelentése szerint gyakran képesztette el a királyt "ragyogó lámpájával, mely magától kigyúlt". A lámpában nem volt se olaj, se kanóc s Jechielle közszemlére helyezte azt a háza elé. De, hogy mi volt a lámpa titkos erőforrása, azt a rabbi sohasem árulta el.

Másik szerkezettel pedig védte magát. Ellenségei erős villamos ütést kaptak, ha ajtajának kopogtatójá­hoz nyúltak. A 13. századi krónikás elmondja, hogyan ért hozzá a dolgozószobájában egy falba vert szöghöz, ahonnét abban a pillanatban sercegő, kékes szikra ug­rott elő. Jaj volt annak, aki ilyenkor nyúlt a vas­kopogtatóhoz: kétrét görnyedt, ordított, mint aki megégette magát. Aztán oly sebesen kereket oldott, amilyen gyorsan csak vitte a lába. Úgy látszik, Je­chielle kapcsológombot nyomott meg s ezzel áramot ve­zetett a kopogtatóvasba.

Lehet, hogy az ősi embereknek több fényforrás állt rendelkezésükre, mint képzeljük és sok minden erre is mutat. Amikor a kora 15. században Róma köze­lében kinyitották Pallos síremlékét, égő lámpást ta­láltak benne, amely több mint kétezer éve bevilágí­totta a sírbolt belsejét. Pausanias írja, aki a Kr. u-i 2. században élt, hogy Minerva templomában olyan lámpa égett, amelyet se a szél, se a víz el nem ol­tott.

A villanyvilágítás föltalálása /1890/ előtt csak gyertyáink, fáklyáink és olajlámpásaink voltak, olyan fényforrások, melyek füstöltek, tehát kormos lerakó­dást képeznek a mennyezeten. Mégsem találtak soha füst nyomára sem az egyiptomi piramisokban, sem a Ki­rályok Völgyének földalatti sírjaiban. Eleinte azt gondolták, hogy az egyiptomiak talán valamiféle bo­nyolult lencse és tükörrendszer segítségével juttat­tak nappali világosságot a kriptákba, de sehol sem bukkantak efféle rendszerek nyomára. Néhány ősi sír­nak az alagutjai és folyosói túl bonyolultak voltak ahhoz, hogy a tükörrendszer elég fényt közvetíthetett volna a belső termekbe. Az egyetlen lehetőség az, hogy az egyiptomiak füstnélküli fényforrással rendel­keztek. Mivel volt villanyuk, "az arany ékszerek gal­vanizálásához - amint Mariette fölfedezte -, fölhasz­nálták azt a sírok világítására is.

Mennyire választékosak lehettek az egyiptomiak a villamosság ismeretében és fölhasználásában. A Ptolemaiosz korszakban épített és Hathor istennőnek szentelt Dendera templom 17-es szobájában különös ké­pet véstek a falba. az egyiptomi tudósok nem tudják vallásos vagy regetörténettel magyarázni meg e kép értelmét. Néhány villanymérnök meggyőződése szerint azonban egészen más értesítést tartalmaz. A kép jobb szélén doboz látszik, melyen Horus egyiptomi isten ül. Fején a jelképe - amely egyúttal az isteni erő jelképe is - a napkorong. Ez mutatja, hogy a doboz az erő forrása.

Fonott vezeték kapcsolódik a dobozhoz, melyet Hamis John egyetemi tanár, a villamos mágnesesség mérnöke, a ma használatban levő villanyvezeté-köte­geket jelképező szakrajzok lényegében pontos másola­tának tart. A dobozból kiinduló vezetékek végighúzód­nak a kép aljának teljes hosszán s két különös tárgy­nál érnek véget. Mindkét tárgy oszlopon nyugszik. Harris professzor magasfeszültségű szigetelőknek tartja az oszlopokat. Mindkét tárgyat egy-egy pap mű­ködteti.

A templomi kép két tárgya nagyon hasonlít a táv­látó /tévé/ képcsövére s ez a benyomás nem járhat messze az igazságtól, mert Zecharius N. villamos-szak­értő Crookes-csöveknek ismerte föl e tárgyakat, a korszerű távlátókészülék előfutárának.

Leegyszerűsítve,a Crookes-cső légritkított üveg­doboz, melyben villamos töltéssel rendelkező világitó részecskék sugarát lehet előállítani. Amikor a cső működik, a sugár onnan indul ki, ahol a katódvezeték belép a csőbe, onnét terjed a cső másik végéig. A templomban levő képen kinyújtózkodott kígyó jelzi a villamossággal töltött részecskék sugarát. A kígyó farka ott végződik, ahol az erőforrástól jövő vezeték belép a csőbe s a feje érinti a szemközti oldalt. Az egyiptomiaknál a kígyó az isteni erő jelképe volt.

Nos, a képen a bal oldalon álló üvegláda rende­sen működik. A kép jobb oldalán levő, az erőforráshoz közelálló második üvegládával azonban érdekes kísér­letet végeznek. Freedman R. Michael - villamosság és villamos mágnesesség mérnöke szerint a Horus fején levő napkorong nem más, mint egy Van de Graaf fej­lesztő, ami viszont a nyugvó villamosság gyűjtője. A képen galléros páviánt láthatunk, amint kést tart a Van de Graaf napkorong és a második cső közé. Ha vég­rehajtjuk a kísérletet, a villamosság gyűjtőjéből a késbe kiáradó feszültség a Crookes-csőben elhajlítja a villamossággal töltött részecskék sugarát, mert a negatív töltésű kés és a negatív töltésű sugár ta­szítják egymást. A képen is a második csőben látható kígyó feje elhajlik a cső szemben levő falától, mint­ha a pávián kezében levő kés taszította volna el.

Ha szemügyre vesszük a kép egészét, minden egyes része e komoly tudományos kísérlet fontos mozzanatát alkotja. Az egyenes kígyót tartalmazó üvegláda az el­lenőrző doboz /az összehasonlítás célját szolgáló, rendes körülmények közt működő/ a másik, az elhajló kígyóval a belsejében a kísérleti cső vagyis az a cső, melyre megváltozott körülményeket kényszerítet­tek/. Még a kést tartó pávián is azt bizonyítja, hogy az egyiptomiak nagyon is tudták, hogy veszélyes erők­kel kísérleteznek, ezért nem vettek részt közvetlenül a kísérletben.

A Crookes-cső nemcsak a távolbalátás /tévé/, ha­nem a belső sérülések vizsgálásához használt röntgen­gép előfutárfa is volt. Még nem rendelkezünk bizonyí­tékokkal arra, hogy az egyiptomiak használtak volna röntgenkészülékeket, de több minden utal arra, hogy a hinduk és a kínaiak rendelkeztek ilyen készülékek­kel.

Kr.e. 500 körül Buddha egyik kortársára, Jivaka nevű orvosra ruházták az orvosok királya címet. A följegyzések szerint Jivakának olyan "ékköve" volt, melyet a betegségek megállapításához használt. Amikor valamelyik betegét az ékkő elé állította, az ékkő be­világította testét, mint ahogyan a lámpa bevilágít a házban minden tárgyat s ezzel felszínre hozta az illető minden baját."

Jivaka csodálatos ékkövének nyoma veszett, de három századdal később Shensiben, Hien-Yang palotájá­ban "becses tükörre bukkantak, mely megvilágította a test csontjait". Ez a tükör téglaalakú volt, 110x130 cm-es és mindkét oldalán különös fényt bocsá­tott ki magából. A test szerveinek képét, melyet a tükör nyújtott, semmivel sem tudták elhomályosítani, ami a röntgensugarak átható erejére jellemző.

Ezek a fényforrások talán olyan erőforrásból táplálkoztak, mint a villamosság. De az sincs kizár­va, hogy ennél is szokatlanabb erők működtették őket. Az ősi emberek talán rájöttek, hogyan fogják be ki­sebb területek bevilágítására az anyaghasításból föl­szabaduló erőt. Ma már világosan látjuk, hogy az atomerő nagy szerepet fog játszani a jövő erőforrásai közt, a jelek szerunt azonban nem újdonság az atomerő használata. Nemrégiben meglepő fölfedezést tettek Nyugat-Afrikában, amely fényt vet arra, hogy az ősi történelem idején mikor használtak első ízben/?/ atomerőt.

1972. szeptember 25-én Perrin Francis, a francia Atomerő Hatóság volt elnöke jelentést nyújtott be a francia Tudományos Akadémiának a történelem előtti anyaghasítás nyomainak fölfedezéséről. Percin akkor kezdte sejteni a dolgot, mikor a francia urániumsűri­tés központjában jelentették neki, hogy a nyugat-af­ri.kai Gabon államból, a Francevilletől 70 km-re északnyugatra fekvő oklói bányából származó uránium­érc föltűnően szegény uránium 235-ben. Ma a világ összes urániumérc készlete 0,715% uránium 235-öt tar­talmaz. Az Oldóban bányászott urániumérc viszont csak 0,62%-ot. Az egyetlen lehetséges magyarázat; erre az, hogy a hiányzó U 235-öt már előzőleg kiégették az ércből. Ezt a magyarázatot csak még inkább alátámasz­totta az, hogy a Cadarache-i Atomközpontban négy rit­ka elemre bukkantak, de olyan alakban, melyek az urá­nium atommaghasításának melléktermékeire jellemzőek: -neodímium, szamarium, európium és cerium. Dr. Perrin azzal zárta jelentését, hogy véleménye szerint az oklói urániumérc olyan atommaghasadáson ment át, mely természetes okokból, magától történt. Mivel az oklói érc korát 1,7 billió évre becsülték, dr. Perrin azt a nézetet fejtette ki, hogy ez a hasadás ennek a kor­nak a kezdetén történt, amikor még az uránium a leg­tisztább volt.

Mikor azonban a francia Tudományos akadémia ki­adta dr. Perrin jelentését, számos szakértő kérdőre vonta a következtetéseit. Seaborg T. Glenn, az ameri­kai Atomerő Bizottság feje, aki a nehéz elemek ki­vonása terén végzett kutatásáért kapott Nobel-díjat, rámutatott arra, hogy az uránium csakis akkor kezd égni, ha a körülmények pontosan megfelelnek a köve­telményeknek.

Amikor az uránium atomok sorra hasadni kezdenek, víz kell ahhoz, hogy lelassítsa a fölszabaduló neut­ronokat, máskülönben a folyamat megállna. Ennek a víznek teljesen vegytisztának kell lennie. Ha csak néhány milliomod szennyeződés van is jelen a vízben, megmérgezi, megállítja a folyamatot. Ennek a nézetnek tehát az a bökkenője, hogy a termé­szetben sehol nincs vegytiszta víz!

A dr. Perrin jelentése ellen fölhozott második kifogás magát az urániumot illeti. Az erőműépítés né­hány szakembere megjegyezte, hogy az oklói érc föld­tanilag fölbecsült életkora alatt sohasem volt elég gazdag ahhoz Uránium 235-ben, hogy magától égni kezd­jen, még akkor sem, amikor az érc állítólag először létrejött, mivel az Uránium 235 radioaktiv bomlása igen lassú. Az égésre hajlamos anyag pedig sohasem volt 3%-nál töményebb - ami túl alacsony színvonal az égéshez. Ennek ellenére mégis végbement, ami arra mutat, hogy az eredeti uránium sokkal gazdagabb volt U 235-ben, mint a természetes érc valaha lehetett.

Tudomásul kell vennünk tehát, hogy olyan láncfo­lyamat ment végbe, melyet lehetetlen megmagyaráznunk természetes okokkal. Ha nem a természet a felelős ér­te, akkor mesterségesen kellett végbemennie. Lehetsé­ges lenne, hogy az özönvíz pusztított s Nyugat-Afri­kában rakott le újra?

Soddy Frederick fizikus A rádium magyarázata ci­mű művének 182. oldalán /New York, 1920/ a következő figyelemreméltó megjegyzést tette az ősi hagyományok­ban és regékben előforduló atomfizikai ismeretekről: "E hagyományoknak és mondásoknak a találékonysága ­miket még a közelmúltban is hallani lehetett - annak a kérdésnek a fölvetésére készteti az embert, hogy vajon véletlenség esetei-e, vagy pedig olyan teljesen ismeretlen és föl nem tételezett ősi műveltség bizo­nyítékai lennének, melynek összes maradványa eltűnt? Érdekes elgondolkodnunk például azon, hogy mennyire figyelemreméltóak a bölcsek kövéről szóló hagyományok - az egyik legősibb és legelterjedtebb hiedelem ­melynek, bármilyen messzire tekintünk is a múltba, sohasem jutunk el az eredeti forráshoz. Nemcsak azt tulajdonították a bölcsek kövének, hogy átváltoztatja a fémeket, hanem hogy az élet varázsitala is volt. Mármost, bármi volt is ezeknek a látszólag értelmet­len gondolatkotyvalékoknak az eredete, ez valójában mégsem más, mint a mai tudásunk pontos, de kissé jel­képes kifejtése. Nem kell nagyon megerőltetnünk a képzeletünket ahhoz, hogy az erőforrásokban lássuk a fizikai világegyetem életét, s hogy a testi világ­egyetem elsődleges forrásainak kulcsa mai ismere­teink szerint a sorozatos változás. Véletlen lenne talán, hogy az átalakulás képességének ez az ősi gon­dolattársulása az élet varázsitalával fonódik össze? A magam részéről készségesebben elhiszem azt, hogy ez talán a világtörténelem föl nem jegyzett fejeze­teinek, számos előző korszakának egy-egy visszhangja. Abból a korból, amikor az emberek azokat az utakat járták, melyeken mi járunk most, a talán annyira tá­voleső múltban, hogy még a művelődésük atomjainak is volt ideje azóta szétesni" - fejezi be.

Annak ellenére, hogy a maradi történészek vona­kodnak ezt elismerni, a jelek szerint őseink igen vá­lasztékos fémkohászatot örököltek a régebbi civilizá­ciótól. Nemrégiben platinából készült készült inka előtti korból származó disz és más tárgyakat fedez­tek föl. Ez komoly nehézségeket jelent, mert a plati­na olvadáspontja 1755 C fok. Nincs kielégítő magyará­zat arra, hogy az ősi peruiak hogyan értek el ilyen magas hőmérsékletet.

Néhány évvel ezelőtt díszes derékszíjcsatot ta­láltak Kínában. A Chin uralkodóház hires hadvezéré­nek, Csou-Csu sírjában, aki Kr.u. 265-től 316-ig élt. A kínai Tudományos Akadémia Természettudományos Inté­zete és a Dunbai Műegyetem is megvizsgálták e csatot. Az elemzésen kiderült, hogy a csat-ötvözet: 5% man­gán, 10% réz és 85% alumínium!

Az alumíniumot tudomásunk szerint csak 1803-bon fedezték föl s csak 1854-ben sikerült vegytisztán előállítani. Ma az alumíniumnak a bauxitból való ki­vonása igen bonyolult folyamat, a Revierbier kohó, a hőálló kamra, a hővisszanyerő berendezés használa­tát, valamint a villannyal való alkatrészekre bontást és 950 C fokot meghaladó hőt igényel.

Az a kérdés, honnan vették a kínaiak a harmadik században a huszadik század műszaki tudását? Lehetsé­ges lenne, hogy olyan alumínium-termelő módszereik voltak, melyeket még ma sem ismerünk?

Az ősi palesztinfaiak a jelek szerint szakosí­tották magukat a fémkeményítő módszerek tökéletesíté­sében. Wilson Clifford egyetemi tanár erre a követ­keztetésre jutott, amikor az ausztráliai Régészeti Intézetben a palesztinai Baál bronzszobron dolgozott. A szobor fél lába elveszett s amikor fémmunkásokat bíztak meg a hiányzó láb öntésével, meglepetten ta­pasztalták, hogy képtelenek előállítani az eredeti bronzot. Megdöbbenten és bosszankodva jöttek rá, hogy az eredeti bronz keményebb volt bárminél, amit ők ön­teni tudtak.

A világ más részein is találtak nagy, ősrégi öntvényeket s a fejlett fémedzőmódszerek bizonyité­kait. Indiában az új delhii Kutb Minar udvarában áll az Ashoka-oszlop, melynek magassága kb. 7 m, súlya kb. 6 tonna, átmérője pedig 40 cm. Az oszlop eredeti­leg Muttra templomban állt, tetején Garudával, Vishu istennő madárváltozatával. De moszlim hódítók elpusz­tították a Garudát, kidöntötték eredeti helyéről az oszlopot, amit azután Delhiben állították föl újra a 11. század folyamán. Nincs pontos adatunk arra, hogy mennyi ideig állt Muttrában. Az oszlopon II. Chandragupta király sírfelirata olvasható, aki Kr.u. 413-ban halt meg, az oszlop tehát ezerötszáz éves vagy még ennél is öregebb.

Ez az oszlop mély rejtélyt állit elénk, nemcsak terjedelmes mérete miatt, ami jókora öntvény-felada­tot jelenthetett, hanem a kora miatt is. Az indiai forró égövi hőség és monszun évszakok felhőszakadásai következtében a 413-ban öntött vasoszlopnak már régen el kellett volna rozsdásodnia és elenyésznie. De az Ashoka vasoszlopon csak szemernyi rozsdásodás talál­ható s másfél évezredes kora bizonyítja, hogy az ősi világban választékos, de előttünk ismeretlen tudás létezett.

Másik említésre méltó vasoszlop maradt fönn Né­metországban Kottenforstban, Bonntól néhány kilomé­terrel nyugatra. A helybeliek vasembernek nevezik. Négyszögletes vasrúd ez, kb. másfél méter magas és két és fél méter mélyen áll a földben. Az egyik 14. századi okirat említi a vasoszlopot, mint a falu ha­tárkövét, de a bizonyítékok arra mutatnak, hogy az oszlop sokkal öregebb. A vasember mellett ősi köve­zett járda látható és vízvezeték, mely nyílegyenesen az oszlophoz vezet. Akár az indiai oszlop, a kotten­forsti oszlooon alig látszik nyoma a rozsdának.

Még a bizonyítékok egyfelől arra mutatnak, hogy az özönvíz előtti emberek a mienkhez mérhető műszaki tudással rendelkeztek, arra is komoly bizonyítékok akadnak, hogy bizonyos területeken oly ismeretterüle­tekre törtek be, melyeket ma még alig érintettünk.

A világ egyik legnagyobb rejtélye a Keopsz pira­mis, mely Kairó közelében Gizehnél, a Nílus nyugati partján áll. A régi királyság idején épült 800 évvel az özönvíz után s állítólag a fáraó sírhelye lenne, erre azonban semmiféle bizonyítékot sem találtak. A piramisoknak ez a síremlék szerepe soha nem elégí­tette ki teljesen sem a kutatókat, sem a történetíró­kat. Gyakran állították már, hogy a kétmillió három­százezer kőből emelt mesterséges hegynek más céljának is kellett lennie, mint valamely ősi uralkodó sírem­lékének. A negyedik században élt Ammianus Marcelli­nus római történetírótól kezdve a kilencedik század­ban élt arab Ibn Abd Hokem-ig arról szólnak az írók, hogy a piramis belsejében titkos termekben van el­rejtve az ősi művelt társadalmak tudásanyaga. Azóta már fölfedezték és teljesen/?/ átkutatták a piramis termeit, de semmi jelentőset nem találtak bennük ­még a múmiát sem, melynek kedvéért a piramist fölépí­tették. Ma már tudjuk, hogy ott az igazság magva az ősi hagyományokban, mert a tudás nem valamely titkos teremben rejlik, hanem az a nézet manapság, hogy maga a piramis a tudás.

Az idők folyamán számos tudós látogatta meg a piramisokat s néhányan szokatlan jelenségeket fedez­tek föl a gizehi nagy piramissal kapcsolatban. Néhány évvel a századforduló után Siemens Sándor brit fölta­láló utazott megtekinteni a piramist. Arab idegenve­zető kíséretében fölmászott a csúcsára. Mikor fölér­tek, a vezető arra a szokatlan jelenségre hívta föl Siemens figyelmét, hogy ha fölemeli karját s kinyújt­ja ujjait, csöng a füle. Siemens követte az arab pél­dáját, de fülcsöngés helyett határozott szúrást-bi­zsergést észlelt. Sejtette, hogy ez valamilyen vil­lanymágneses jelenség, ezért gyorsan elővette az új­ságját, megnedvesítette a nála lévő borospalack tar­talmával, majd a megnedvesített újságot az üres üveg köré csavarta. Ilyenformán Leyden-palackot készített - ami magába gyűjti a villamosságot. Mikor a feje fölé tartotta, érezte, hogy a palack egyre telitet­tebb lesz, annyira, hogy már szikrák pattantak ki be­lőle. Az arab idegenvezető, aki mit sem tudott a vil­lamosságról, boszorkánysággal vádolta Siemenst s meg akarta ragadni a karját. Siemens hirtelen mozdulattal az arab felé tartotta az üveget, s ezzel olyan vil­lanyütést adott neki, hogy az arab elterült a köve­ken. Mikor a megrémült idegenvezető kissé összeszedte magát, vissza se pillantva, nagysebesen leugrált a roppant kőépítményről s azóta se látták.

Siemens azt a következtetést vonta le ebből, hogy a piramis valamely oknál fogva erőteljes vil­lanymágnesességet bocsát ki magából... de hogy miért, arra már nem tudott megfelelni.

Másik, a közelmúltban a nagy piramis testvér­építményén, a chephreni piramison végzett kísérlet terelte a világ figyelmét a mágneses jelenség talá­nyára. 1968-ban a Kairó közelében levő Ein Shams egyetem végzett kísérletet millió dolláros költség­vetéssel, hogy lemérjék a piramison áthatoló kozmikus sugarakat. Azt szerették volna tudni, hogy van-e még benne föl nem fedezett terem, mert mivel a világűrből jövő sugarak mindenfelől egyenletesen érik a pira­mist, az észlelő berendezéseknek egyenletesen kellene szalagra venniük a sugárzást. Ha viszont üregek van­nak a piramisban, azoknak az azokon a területeken szalagra vett eltérő erősségű észlelésekben kell elő­tűnniük.

A mágneses szalagok több mint egy éven át éjjel­nappal hűségesen jegyezték az észlelők által érzékelt kozmikus sugarakat. Végül, a kísérlet végeztével el­vitték a szalagokat az Ein Shams egyetemre s az IBM 1130-as számítógép elemezte az észleléseket. Az ered­mény teljes zűrzavar volt! Ahelyett, hogy az észlelé­sek az összes szalagokon meglehetősen egyenletesek lettek volna, a számítógép nyomtatásai azt jelezték, hogy a kozmikus sugarak napról napra változtak.

Dr. Gohed Amr, a kísérlet vezetője a következő­ket jelentette ki - amint azt az 1969. július 14-i londoni Times idézte: "Tudományos szemszögből ez le­hetetlenség! Oly titkokkal állunk itt szemben, melyre nincs magyarázat... Nevezzük aminek tetszik, okkultizmusnak vagy boszorkányságnak - olyan erő okozza ezt, amely a piramison belül fittyet hány a természet törvényeinek."

A piramis képességére vonatkozó talán legjelen­tőségteljesebb kísérletet néhány évvel ezelőtt Bovis M. nevű francia végezte. Fojtó hőségben érkezett meg a nagy piramishoz s igyekezve elmenekülni a tikkasztó forróságtól, bemerészkedett a piramis király csarno­kának nevezett legbelső termébe_ Miközben a fölhalmo­zódott szemét és törmelék közt kutatott, döglött macskát talált. Bovis meglepetten vette észre, hogy a terem párás levegője ellenére a macska nem indult oszlásnak, hanem múmiává aszalódott. Teljesen kiszá­radt. Erre a szokatlan jelenségre nem talált magyará­zatot. Később, mikor hazaérkezett Franciaországba, még mindig ezen törte a fejét. Ott aztán kisméretű, de részarányos piramist szerkesztett kb. méteres ol­dalakkal. azt sem feledte, hogy a nagy piramis a vi­lág egyik legpontosabban tájolt épülete - az alapja alig 3 másodperccel vagyis 1/720-ad fokkal tér el a mágneses északtál - ezért ő is északra állította be piramisát s néhány döglött állatot helyezett bele egyharmad magasságban. A döglött állatok ahelyett, hogy oszlásnak indultak volna, kiszáradtak. Bármiféle szerves anyagot helyezett is a piramisban, ugyanez a jelenség ismétlődött meg. Agyszövet, amikor négy­szögletes dobozba helyezte, órákon belül romlásnak indult, de a piramisban még két hónap múlva sem in­dult oszlásnak. Egyszerűen múmiává aszalódott, kb. 75%-os vízveszteséggel.

Később, az ötvenes években, Drbal Karelv prágai rádiómérnök figyelme ráterelődött Bovisnak a pirami­sokkal végzett kísérleteire. Megismételte Bovis kí­sérletét s ugyanazt az eredményt kapta, mint Bovis. De Drbal nem állt meg itt, hanem tovább ment a kísér­leteinek eredményei mind a mai napig zavarba ejtik a szakértőket. Drbal kitompult borotvapengét tett ki a piramis titokzatos képességének. Örömmel vette ész­re, hogy a kitompult pengéje, miután 14 napig a pira­misban hagyta, újra éles lett. Ismerte a tudományos kutatás módszereit, ezért többször megismételte kí­sérletét, s mindig ugyanazt az eredményt kapta: a pi­ramisban működő erő helyrehozta a penge élét.

Tudta, hogy ennek kereskedelmi értéke is lehet, ezért szabadalmaztatni akarta fölfedezését s Keopsz piramis pengeélesítőnek nevezte el a szabadalmát. A prágai szabadalmi hivatal azonban nem osztozott a lelkesedésben s kereken megtagadta még azt is, hogy figyelembe vegye a találmány érdemeit. Az egyik fő­tanácsadó azonban maga is épített piramist s abban próbálta ki hatását a pengéjén. Csodálkozva tapasz­talta, hogy a pengék újra élesek lettek. Így azután a piramis élesítő 1959-ben 91304-es számmal szabada­lom lett Csehszlovákiában. Kis üzem épült, hogy 15 cm magas keménypapír piramisokat gyártson. Rövidesen ki­derült, hogy bármilyen anyag megfelel, ezért ma Drbal piramisai sztirolhabból készülnek.

Mióta 1960-ban Drbal élező piramisai forgalomba kerültek, számos kutatást végeznek mind nyugaton, mind a keleti államokban, hogy megfejtsék a piramis erejének a titkát. A legtöbb ilyen kísérlet tudomá­nyos módon történik, az utóbbi időben azonban a ter­mészetfölötti tudomány elébe vágott a természettudo­mányoknak. Az Egyesült Államokban, Kanadában, Európá­ban és Ausztráliában nem pengék élesítésére használ­ják a piramisokat, hanem gyors ütemben válnak az ok­kult tudományok eszközeivé s visszacsatolásos-titok­zatos piramisoknak nevezik őket. Az okkultisták sze­rint az a javasolt módszer, hogy leírják a kívánságu­kat, belehelyezik a pontosan észak-délre beállított piramisba s aztán imádkoznak a piramisban lakó erő­höz, hogy teljesítse a kívánságot. Akik így használ­ják a piramis erejét, azt állítják, hogy valami való­ban felel az imájukra oly mértékben, ami nem lehet puszta véletlen.

De más híreket is hallunk Csehszlovákiából. Pav­lita Robert még további lépéssel haladt túl Drbal piramisán s most mindenféle mértani testek összekap­csolásaival kísérletezik. Kikísérletezte azt, amit az okkult tudományokkal foglalkozó körökben okkult gépnek neveznek. Olyan gépnek, mely állítólag tárolni tudja az ember gondolatainak az erejét s azzal műkö­dik, állítja Pavlita. Amikor a "gép" működtetője a gép valamely pontjára összpontosítja a figyelmét, a gép magához tud vonzani nem mágneses anyagokat, moz­gásba tud hozni légritkított térbe helyezett kis mo­torokat, megtisztítja a szennyezett vizet, serkenti a növények növekedését, gyógyítja a betegségeket. S mindezen kívül az a hír járja róla, hogy végre tud hajtani néhány okkult, érzékfölötti műveletet is. A föltaláló határozottan állítja, hogy gépe olvas a gondolatokban, uralkodik mások gondolatain, megjósol­ja a jövőt és földöntúli, más síkon élő lényekkel érintkezik.

S az teszi a legjobban fejtörést okozóvá az okkult gépeket, hogy Pavlita – bár kissé vonakodva - elis­meri, hogy nem ő találta föl a gépeket! Azt mondja, e hihetetlen gépek elvét néhány, a prágai könyvtárban található hallatlanul régi kéziratokból szedte, ahol százával akadnak még megfejtésre és fordításra váró, ősi nyelveken irt iratok. A Pavlita által kiválasz­tott iratok a fekete mágiáról szóló értekezések vol­tak - pontosabban az egybeolvasztott okkult-műszaki tudásról, melyet az Egyiptom és Sumérfa előtti fej­lett társadalmak tökéletesítettek.

A piramis erejének és az okkult gépeknek kettős a horderejük. Először: ősi eredetük és igen választé­kos műszaki tudásuk arra utal, hogy e tudás az özön­víz előtti időkből származik. Azt bizonyítják, hogy az özönvíz előtti utolsó időkben az emberek tudása annyira előrehaladott, hogy átlépték a tudományt és a színtiszta okkultizmust elválasztó vonalat. Valaho­gyan sikerült nekik összeforrasztani a természetfö­löttit a természetessel s közben elpusztították tár­sadalmukat.

A másik következtetés sokkal vésztjóslóbb. A pi­ramis hatalmára és az okkult gépekre vonatkozó kuta­tás ma gyors lépésekkel közelíti meg azt a színvona­lat, amelyet az özönvíz előtti emberek értek el köz­vetlen az özönvíz előtt.

Ha a tudomány is és az okkult tudás is megköze­líti elméleti határát - céljuk a legvégső, mind a mű­szaki, mind a természetfölötti mesterkedésben. Kön­nyen lehetséges, hogy napjainkban újra megközelítet­tük a veszélyes pontot.

 

Harmadik fejezet - AZ ŐSI FELFEDEZŐK LÁBNYOMÁN

 

Még mindig a legsötétebb homály födi a vízözön­höz vezető, a vízözönt közvetlen megelőző eseménye­ket. Nincs más történelmi beszámolónk, mint a Biblia  leírása és a Gilgames hősköltemény, hogy elég fényt  vessen arra, ami az ősi világ egyik leg homályba bur­koltabb szomorújátéka volt. Talán ezért is kell bár­mely más beszámolónál többre becsülnünk e két hagyo­mányt. Mindkettő tanúskodik a vak rémületről, mely  végigsöpört a sötétbe boruló világon, mikor az árvíz  egyre magasabbra emelkedett.

A Gilgames hősköltemény írja: "S mikor a vihar  elült s a borzalmas örvények kidühöngték magukat, ki­tártam az ablakot s fény játszott az arcomon. Kinéz­tem a tengerre s láttam, hogy az egész emberiség sár­rá változott, a holtak úgy lebegtek a vízen, mint a  hínár.

Leültem, sírva fakadtam s arcomon végigcsurog­tak a könnyek." /128-137,sor/

S a bárka megfeneklett a hetedik hónapban, a hó­nap 17. napján az Ararát hegységben." Mózes első  könyve 8:4.

Míg a bárka körül az özönvíz háborgó vizei ör­vénylettek, odabenn egészen más világ volt. A bárka  150 napig hánykolódott a haragos hullámokon, mielőtt  végül nyugalomra tért az Ararát hegyén. A bárka mind­addig védelem és menedék volt Noé családja és az ál­latvilág képviselői számára. Hét nappal azután, hogy  a hajó oldalán bezárult a nehéz ajtó, lezúdultak az  első felhőszakadások és kezdeti, mindent összezúzó  földrengések törtek föl az özönvíz előtti tengerek  mélységeiből, jelezve az előző világ végét és a kö­vetkező világ kezdetét. A menekültek tizenhárom hos­szú hónapon át éltek a pusztulás zűrzavarának köze­pette. Mégis megmenekültek a végveszedelemtől, biz­tonságban éltek a külön világot képező bárkában,  amint az a barátságtalan környezetben hányódott-vető­dött.

Bár a hajó mérete még mindig vita tárgya - a  bibliai beszámoló-említette kubit /könyök/ bizonyta­lan hossza miatt - a tudósok többsége megegyezik ab­ban, hogy 150x25x15 méteres volt.

Az ősi kéziratok más-más méretet tulajdonítanak  a bárkának. Ezek közül a legrégibb Origen bárka le­írása a Teremtés könyvéről szóló értekezésekben. Ezt  írja: "Az adatok szerint ítélve a bárkának téglaalakú  volt az alja. Az oldalak fölfelé fokozatosan befelé  hajlottak. Szélessége a tetőnél egyetlen kubitra szű­kült..."

Majd így folytatja: "Ha tekintetbe vesszük az  eső és az áradás-teremtette állapotokat rájövünk,  hogy a hajó alakja semmiképpen sem lehetett volna  megfelelőbb, nem tette volna a bárkát meredeken csú­csossá, hogy levezesse az esővizet, akár a házak te­tőzete. A lapos fenék megakadályozta, hogy a hajó  bukdácsoljék a szél, a hullámok s az állatok nyugta­lansága következtében."

De miért kellett Noénak ezek szerint a méretek  szerint építenie a bárkát, kérdezhetnénk. Miért kel­lett előírni neki az arányokat? Miért nem építhetett  volna például 100x70x10 méteres hajót vagy más mére­tűt?

A Teremtés könyvének leírása dobozszerű építés­ről szól, de nem négyzet alakúról, mint a Gilgames  hősköltemény, amelynek a kocka alakú hajóját minden  egyes szélroham megforgatta volna, mintha csak óriási  örvény kapta volna el.

Noé bárkája nem ilyen volt.

A hosszúság-szélesség aránya 1:6 volt /300x50  kubit/, ami óriási fölényben áll a babiloni hőskölte­mény dobozépítményével szemben. Az 1:6-hoz arány a  lehető legtökéletesebb a hullámzás hatásának csök­kentésére, a ringó mozgás elkerüléséhez. A mai óriási  tartályhajók aránya rendszerint 1:7-höz. Brunel I.K.  hajómérnök 1844-ben tervezte meg a Nagybritannia nevű óceánjáró személyszállító hajót. A hajó méretei: 107x26x16 méter, csaknem azonosak voltak Noé bárkájá­val. Noé bárkája a legelső volt az efféle vizijármű­vek közt. Hrunnelnek azonban néhányezer év hajóépítő tudása állt rendelkezésére. De ez a fölgyülemlett tu­dás, melyből meríthetett, nem nyújtott neki a bárkáé­nál jobb arányméretet.

Nincs kizárva, hogy Noé olyan tudomány tanácsára támaszkodott, mely már elérte a csúcspontját.

A rakomány jellege és mennyisége felől való esz­mefuttatáskon kívül sok más szemszögek is vannak, me­lyeket érdemes közelebbről szemügyre vennünk. A leg­több vélekedés szerint a bárka egyetlen fényforrása a tetején hagyott ablak volt. Itt szűrődött be a hajó belsejébe a napvilág, ez azonban nem lett volna kie­légítő. Elsősorban az első 40 nap alatt, bármiféle szabadon hagyott nyílás beengedte volna a bárkába a szakadó esővíz tömegeit. Másodszor pedig a fölöttük gyülemlő viharfelhők hosszú napokon át elsötétítették az eget s igen kevés világosság szüremlett volna be még a fölső fedélzetre is. A többi fedélzet pedig vaksötétben maradt volna. Ha volt fényforrásuk, annak a bárkán belül kellett lennie. A nyílt láng használa­ta teljesen kizárt volt. A tsohar, amit talán vil­lany táplált, lehetett az egyetlen fényforrásuk. Ez legalább egyenletes fénnyel láthatta el őket az özön­víz egész időtartamára. Az összes fedélzeteken egyen­letesen lehetett elosztani a fényét.

De honnét vették a levegőt és az ivóvizet? Nincs kizárva, hogy úgy építettek önálló oxigénkört a hajó­ba, hogy növényeket vittek magukkal a levegő frissí­tésére. Az sem lehetetlen, hogy Noé oxigént tárolt a bárkában, hogy maga is meg az állatállománya is életben maradhasson az utazás elején, amikor a dühön­gő elemek ellen légmentesen zárták le a hajót. Ha az özönvíz előtti emberek jártasak voltak a szénhidrá­tok, mint például a kátrány előállításában, amint az ősi iratok jelzik, akkor kétségkívül elő tudtak állí­tani cseppfolyós oxigént és bánni is tudtak vele. Ezért egyáltalán nem meglepő ha azt halljuk, hogy a közvetlenül az özönvíz utáni időkben ismert volt az oxigéngyártás. Indiában, Ujjamban, a Prince könyv­tárban jó állapotban megőrzött iratok vannak, a Krisztus előtt ezer évvel irt Agastya Samahita. Ez az irat részletesen följegyzi nemcsak a villanyelem elkészítésének módját, hanem azt is, hogy hogyan le­het két különböző gázra bontani föl a vizet - vagyis a víz villamossággal való két részre hasítását. Az ivóvíznek a bárkában való tárolása számos nehézséget okozhatott. Mert bár a különféle hagyományok arról számolnak be, hogy Noé kb. egy évet töltött a bárká­ban, sehol sem említik meg az élelem s az ivóvíz kér­dését. Pedig ezekre föltétlen szükség volt családja és az állatállomány életben tartásához. Lehetséges, hogy víztartályok voltak a bárkában, ahol a létfönn­tartó készleteket tárolták. De az sincs kizárva, hogy Noé a tengerből pumpálta a vizet s aztán szűrte ki a szennyeződést s így tette ihatóvá.

Bár a találgatás az úr, amikor megkíséreljük ma­gyarázni a nehézségek sokaságát, melyekkel Noénak szembe kellett néznie az ismeretlenbe tett egyéves utazása alatt, az állatállomány kérdése - amit a kü­lönböző beszámolók említenek - így is zavarba ejti még a legelfogulatlanabb kutatókat is.

Tételezzük föl, hogy az állatok ezrei mentek be a bárkába - máskülönben honnan eredne az állatvilág? Ezek táplálása és gondozása hihetetlen feladatot je­lentett. Ezen fölül arra is módot kellett találni, hogy az állatok, különösebben a termékenyebbek ne szaporodjanak, vagyis elkerüljék a túlzsúfoltságot. A szakértők vélekedése szerint talán az állatok anyagcsere-ütemét lassították le. Ha ezt meg tudták valósítani, akkor csökkent volna az etetések és az ellések gyakorisága. Lehet, hogy mesterségesen csök­kentették az anyagcsere-ütemet Noé és családjának tu­dományos felkészültsége alapján. Az anyagcsere lassí­tása mégsem küszöbölte ki az etetést és a gondozást. Lehetséges, hogy gépesítéssel, a csúsztatók és vájok rendszerével juttatták el az élelmet és a vizet a tá­rolóhelyiségekből az állatokhoz. Hasonló berendezés­sel távolíthatták el a trágyát is, amit az utazás idejére vagy tároltak, vagy pedig kiszórtak a bárká­ból. A magam részéről az utóbbi megoldást tartom valószínűnek: az állatok etetéséhez, tisztításához stb. ismerniük kellett a nap szakát. Az utazás első negyven napján azonban a bárka teljesen le volt zár­va, tehát a nap járásából nem tudták számon tartani az idő múlását. ennek ellenére Noé mégis pontos és részletes naplót vezetett az eseményekről, amint azt a Teremtés könyvének 7. és 8. fejezetében olvashat­juk. Ebből arra következtethetünk, hogy mestersége­sen mérte az időt, mégpedig valamilyen gépi szerke­zet segítségével. Nincs ebben semmi valószínűtlen, mert legalább egy, az özönvíz utáni időkből származó időmérő szerkezetet találtak, méghozzá Görögország közelében. 1900 nagyszombatján történt, amikor Anti­kytheros szigete mellett a szivacsbúvárok elsüllyedt teherhajóra bukkantak, mely tele volt bronzszobrok­kal és más ősi készítményekkel. A különböző föliratok alapján Kr.e. 80 és 50 közti időben süllyedt el a hajó.

A felszínre hozott leletek között összerozsdált bronz és fatömeg is volt, melyet a többi tárgyakkal együtt az athéni Nemzeti Múzeumba szállítottak. Néhá­nyan ugyan megpróbálták megfejteni a bronz és fatömeg titkát, de mindannyian sikertelenül. Csak 1958-ban keltette föl dr. Prince de Solla Derek, a cambridgei egyetem kutatójának figyelmét ez a fölismerhetetlen rozsdáit, korhadt tömeg. Dr. Prince az oxidált tár­gyak helyreállítása új módszerének segítségével meg tudta menteni a tömeg egyes darabjait s így próbálta újjáépíteni a szerkezetet.

Meglepetten jött rá, hogy a szerkezet különleges bronzöntvényből készült, bonyolult, kisméretű bólygó-­számitógépezet részeiből állt. A helyreállított gé­pecske kis dobozba foglalt, több mint húsz fogaske­rékből álló bonyolult kiegyenlítőmű volt. Forgattyús orsó hajtotta a fogaskerekeket a kívánt sebességgel s három jelzőtáblán mutatta a hold keltét, nyugvását és a holdváltozásokat; a Merkur, Vénusz Mars, Jupi­ter és Szaturnusz állását és mindezt megdöbbentő pon­tossággal. Sőt mi több, a szerkezet mutatta a nap szakait is.

Az Antikytheros szigete mellett lelt óraszerke­zet messze meghaladta a görög és bármely ismert ősi társadalom műszaki képességeit - mégis ott volt, nem lehetett letagadni. A mögötte húzódó elgondolásnak még előbbi, még fejlettebb műveltségből kellett szár­maznia - valószínűleg az özönvíz előttiből. Figye­lemreméltó, hogy az antikytherosi gépezet főfeladata az volt, hogy az égitestek mozgásának utánzásából számítsa ki az idő múlását. Lehet, hogy a gépezet­nek köze van ahhoz a módszerhez, melynek segítségé­vel Noé számította és lejegyezte az idő múlását ­amint azt a Teremtés könyvének 7. és 8. fejezetében olvashatjuk. Ő is a holdon alapuló naptárrendszer se­gítségével számított napévben tartotta számon az időt.

Azt persze nem tudjuk, miféle erőforrás hajtot­ta a szerkezet tengelyét, de valószínűleg ugyanaz, mint ami a tsohart izzásba hozta.

Sohasem fogjuk pontosan tudni, hogy milyen lépé­seket tett Noé a létfönntartás érdekében a bárkában töltött év előtt, időnként mégis felszínre tör az az­zal a ténnyel kapcsolatos hír, hogy valahol létezik följegyzés, mely világot vet az emberiség történelmé­nek e homályba burkolt szakaszára. 1950-ben a keleti Régészeti Kutatóút kísérletet tett, hogy megtalálják az Ararát hegyén a csalóka bárkát. A kutatóút előtti hónapokban nyilvánosságra jött a csoport vezetője, dr. Smith J. Aaron és dr. Gooch Fülöp közt lefolyt levelezés tartalma. S ha valaha volt szükségünk arra, hogy gyorsítsuk a Törökországba induló kutatóút vég­ső előkészületének az ütemét, ez a levelezés kétség­kívül meggyorsította. Dr. Grooch - aki szabadkőműves volt, rendjének birtokában levő, állítólag ősrégi följegyzésekből idézve, a következő fölvilágosítást adta a mit sem sejtő dr. Smithnek: "Az özönvíz alatt és után olyan tanú élt a földön, aki részletesen le­jegyezte az eseményeket, egészen az 547. életévében bekövetkezett haláláig - írta dr. Smithnek. Isten élő tanúja volt ő, Noé menye, Jáfet felesége, Matu­zsálem tanítványa - akinek a keze alatt tanult s aki megtanította mindarra, ami az özönvíz előtt történt. Igen jártas volt az emberi faj történelmében le egé­szen az alapjáig. A könyve, melyet naplónak nevezett - tele vannak az Ádám /?/ idejétől a maga haláláig lefolyt eseményekkel s véleményem szerint a korai történelem legteljesebb följegyzése ez.

Ha valaki elolvassa Amoela naplóját, a földtan­tudósokat zavarbeejtő kérdések könnyen érthetővé vál­nak előtte. Miután legfiatalabb fia, Javan karjaiban meghalt, kiaszott kezébe helyezték a naplót - kvarc­kristály dobozba, melynek megmunkált csuklópántja és kapcsa volt, s melyet magasrangú szabadkőműves fede­zett föl a múlt század vége felé. Az eredeti és a fordítása is a rend birtokában van."

Dr. Gooch-al folytatott. későbbi levelezés sem derített fényt arra, hogy hol lehet Amoela naplója. S rövidesen bekövetkezett halála csak még növelte a kételyt, mivel nem közölte sem a rend nevét, sem a páholy számát.

Valóság lenne-e vagy csak kitalálás Amoela nap­lója? Nyilvánvaló, hogy sohasem fogjuk megtudni, mi volt dr. Gooch hírforrása. Egyet azonban tudunk. Ami­kor a bárka oldalán levő hatalmas ajtó megnyílt, meg­változott világra tárult ki, melyről eltűnt az előző életforma s amely készen állt a megmaradt élet befo­gadására. Az özönvíz örvénylő vizei elsöpörték az előbbi társadalom nagy műszaki tudását. Millió rész­re zúzta, s a föld mélyébe rakta le a berendezéseit, távol a föld megmenekült lakosainak szeme elől.

A keresztények hosszú századokon át a kelet-tö­rökországi Ararát hegyét tartották a bárka nyugvóhe­lyének, az özönvíz utáni társadalom kiindulópontjá­nak. Csak a Teremtés könyve nevezi meg az Ararát he­gyét, az összes többi hagyomány hallgat e kérdésről. Talán azért nem értenek egyet a régészek azzal a né­zettel, hogy Noé beszámolója a ma Ararát néven is­mert hegyet említi, annak ellenére sem, hogy e hegy török neve a bárka, perzsa neve pedig Noé hegyét je­lenti. A babilóniai hagyomány Nisir hegyét említi, a mohamedán világ pedig Djudi hegyét tartja a bárka nyugvóhelyének. Az utóbbi nézet azonban nem érdemel figyelmet, mert egyre több iszlám tudós véleménye szerint Djudi hegye azonos Araráttal.

Ez a vita azonban egyáltalán nem akadályozza meg az örményeket abban, hogy nekik is meglegyenek a maguk bárkahagyományai és szemtanú-beszámolóik.

A szerencsétlen 1970-es törökországi kutatóút után új fejlemény történt, olyan fejlemény, mely ala­posan megváltoztatta volna a bárkakutató tevékenysé­gek irányát.

Az 1970-es Ararát hegyén való kísérlet előkészü­letében Pak ezredes, a koreai szabadság és művelődé­si alap vezetője, a kutatócsoport egyik tagjának a barátja, millióleveles gyűjtést szervezett a kutató­alap számára. Első érintkezésünk után heteken belül 600.000 levelet küldtek ki a fontolva haladó köztár­saságpárt névsorán szereplő amerikaiakhoz. Röviddel az első levélkötegek szétküldése után különös távbe­szélőhívás érkezett az alap központjába. A beszélge­tés következtében örmény öregemberrel kerültem kap­csolatba, aki talán utolsö volt azok közül, akik lát­ták a bárkát.

Board Mary eastoni ingatlanközvetítő hozott össze minket. "Van nekem egy régi ismerősöm Easton­ban - magyarázta kapkodva a távbeszélőn -, öreg ör­mény, Hagopian George, aki azt állítja, hogy gyermek­korában látta a bárkát. A kutatóút támogatására föl­hívó levél juttatta eszembe. Hosszú évek óta ismerem. Gyakran emlegeti a bárkához tett kirándulásait. Azt mondta, hogy fönn, közvetlen a hegy lábánál laktak. szeretnétek beszélni vele?"

Hogy szeretnénk-e?!

A bárka utáni kutatásban hallatlanul nehéz meg­bízható szemtanúkat találni, mert túl sok az olyan féktelen képzelőerővel megáldott ember, aki állító­lag látta a bárkát. Mindaddig nem akadtunk hiteles szemtanúra. S most itt ez a férfi, aki a hír szerint ott lakott közvetlen a hegy lábánál. Minden várakozá­sunkat fölülmúlta az, hogy közvetlen közelünkben buk­kanunk rá.

Miután a kutatócsoportunk néhány tagja találko­zót beszélt meg vele, a bárkakutatók rangidős tagja: Cummings Eryl s én végül is rangos étkezdében jöt­tünk össze vele Eastonban /Ldaryland/. Elbűvölten hallgattuk az öreg Hagopian György visszaemlékezése­it azokra az időkre, amint szegény pásztorfiúként te­relgette nyugtalan nyáját Ararát hegyének gyepes lejtőin.

Szalagra vettem az egész beszélgetést.

"Azokban az időkben" - mondta György csöndesen, félreismerhetetlenül örmény kiejtésével, "a juhok őr­zése közben föl szoktunk kapaszkodni nagybátyámmal a hegy oldalán. Aki csak tudta, fölhajtotta a nyáját a hegy zöldövezetébe s ott legeltetett. Nappal nem is volt semmi, de semmi baj. Már a tény, hogy elkí­sérhettük a fölnőtt férfiakat a szent hegy lejtőire, már ez nagyon kedvünkre volt - de az éjszakák!"

Lehányta szemét, újraélve gyermekkori benyomá­sait.

"Jöttek a farkasok, támadtak a medvék. Mi meg lobogó lánggal égettük a pásztortüzeket, hogy távol ­tartsuk őket. A kutyák egész éjjel szaladgáltak és ugattak, terelték a nyájat s elijesztették a farkaso­kat, melyek lemerészkedtek a hegyoldalon, hogy ha többet nem, legalább kicsinyke bárányt ragadhassanak el..." György szünetet tartott s én gyorsan kérdést tettem föl, igyekezve a bárkára terelni a szót.

"A nagybátyjával volt, mikor először látta a bárkát?" kérdeztem.

"Igen, tíz éves lehettem, amikor először odamen­tünk. 1902 körül lehetett. Nagyapám a Van-i nagy ör­mény ortodox gyülekezet lelkésze volt s gyakran emle­gette nekem a szent hajóról és a szent hegyről szóló történeteket."

"Aztán egy szép napon így szólt a nagybátyám: György, följössz velem a szent bárkához." Fölrakta az útravalót a szamarára, s elindultunk Ararát he­gye felé.

"De bátyám, ez itt a szent hegy", mutattam az előttünk tornyosuló hegyre."

"Igazad van Gyuri" felelte. "Massis a szent hegy."

"Fájt a lábam, a szamár állandóan rossz irányba fordult, de mi csak folytattuk a hegymászást, míg a hegy oldalának fele magasságáig nem értünk. Ott a bá­tyám a hátára vette az útravalót is, meg engem is, s csak másztunk, meg másztunk..."

"Csaknem nyolc napig tartott az utunk a Van-tól, mire arra a helyre értünk a szent hegyen, ahol a nagyapám meg nagybátyám szerint a bárka megfenek­lett."

"A bátyám azért is tudott magával vinni, mert kevés hó hullt abban az évben", folytatta Hagopian. "Sima évnek hívtuk az ilyet. Nagyjából minden husza­dik évben alig hullt hó.

"Azután megérkeztünk a bárkához" - György el­hallgatott, kereste a szavakat, hogy a lehető legpon­tosabban fejezze ki emlékeit.

"Így szóltam: Bátyám, nagyon sötét ez a hely. Csak pára, meg pára. Ez lenne a világ teteje? Ilyen magasan kötött volna ki a bárka?"

"Igen, felelte, ez itt a szent bárka. Ez a nagy hajó közvetlen előttünk. Fölsegítelek rá."

"Roppant kőtömeg meredt fenyegetően a magasba előttünk. Mintha csak fal lenne, épület fala. Lehe­tetlen, hogy ez lenne, hiszen még csak nem is hason­lított hajóra."

"Igazán ez lenne a hajó, bátyám? kérdeztem s megérintettem a magasba szökő sziklát. Nem fa ez, ha­nem kő!"

"Pedig ez az - felelte -, gyere segíts! Bebizo­nyítom neked."

"Letette a hátizsákot, aztán köveket hordtunk a hajó oldalához. Öles, erős ember volt s rövid idő alatt jókora rakást halmozott a hajó oldalához. Egy­re magasabbra raktuk a köveket, míg végül rám szólt, hogy elég lesz.”

"György, gyere csak ide, s játékosan elkapta a karomat. Fölteszlek a szent bárkára. Vállára emelt s így mászott föl a kőrakásra. Mikor a tetejére ér­tünk, megragadta a bokámat s emelni kezdett.

"Nyúlj föl - kiáltotta - ragadd meg a szélét és kapaszkodj föl a tetejére."

A vén örmény szemét elöntötték a könnyek. Újra­élte azokat a honvágytól fűtött perceket, s nem törő­dött vele, hogy észrevesszük a könnyeit. Fiatalságát idézte föl s ha nem lettünk volna ott visszhangverő­nek, hangtalan emlék maradt volna csupán.

Jelenlétünk azonban életet lehelt emlékeibe. Majd folytatta:

"Fölálltam s alaposan körülnéztem a hajón. Jó hosszú volt. tudom, hogy gyermekszemmel minden na­gyobbnak látszik, de most visszatekintve bizonyos va­gyok benne, hogy legalább 300 méter hosszú s 180 mé­ter széles volt, 15 méter vagy még magasabb lehetett.

"Nézz be a bárkába - szólt föl a nagybátyám. Ke­resd meg a nyílásolcat. Keresd meg a legnagyobbat. Nézz be s mondd meg, mit látsz."

"Reszkettem a hidegtől és a félelemtől, de azért körültekintettem. Megpillantottam a nagy, ásító nyí­lást. Erre gondolt a bátyám? Igen titokzatosnak lát­szott."

"Bácsi, félek, kiáltottam le neki. Nagy fekete nyílást látok a tetején. Ne küldj be a bárkába."

"Ne félj, Gyuri, nyugtatott meg. Nincs senki oda­benn. Réges-régóta üres már. Ne nyugtalankodj." "Belemeresztettem a szemem a nyílás sötétségébe,

de nem láttam semmit. Azután letérdeltem s megcsókol­tam a szent bárkát."

"Láttál mást is, míg fönn álltál? - szakítottam félbe. Más föltűnő vonást, minek hasznát vehetjük, ha és amikor megtaláljuk azt, amiről beszélsz?"

Igenlően biccentett a fejével. Izgalom ragyo­gott a szeméből.

"Igen, sok mindent! A mohára emlékszem - zöld moha födte az egész bárkát. S mikor mi ott jártunk, frissen hullt vékony hóréteg borította a tetejét. De mikor félresöpörtem a kezemmel a havat láttam, hogy fönn is moha nő rajta. Darabka mohát lehámoztam s láttam, hogy a szikla fásan erezett. Láttam a rosto­kat. Ez a zöld moha - puhának és penészesnek éreztem tőle a bárkát. Bátyám belelőtt fegyverével a bárka oldalába, de nem hatolt bele a lövedék, csak vissza­hullt róla. Az egész bárka megkövesedett."

"A nagy nyílásokon kívül láttál még valamit a bárka fedélzetén?"

"Igen, emlékszem, hogy kisebb nyílások húzódtak végesvégig a hajón - feleltem. - Nem tudom pontosan hány, de legalább ötven sorakozott végig, sűrűn egy­más mellett a közepén."

Amikor közöltem bátyámmal, hogy láttam a luka­kat, megkérdeztem tőle, hogy mire valók.

"Szellőztető nyílások, Gyuri. Réges-régen álla­tok és emberek éltek a bárkában, ezért kellettek a lukak. Külön ablak is van rajta, ahol Noé kibocsátot­ta a galambot."

"Hová lettek, bácsi? - kérdeztem tőle." "Elmentek, itt hagyták a bárkát. A szent hajó most teljesen elhagyott és üres."

"Le akarok ereszkedni - kiáltottam - félek. Ve­gyél le!"

"Leveszlek, de ne ugorj hirtelen. Így azután ad­dig ereszkedtem a hajó oldalán, míg éreztem, hogy megragadja a bokámat. Gyöngéden letett. Aztán együtt indultunk le a hegy oldalán."

"Páikor Vanba érkeztünk, legelőször is nagyapámat látogattam meg. Láttam a szent bárkát, nagyapa, me­séltem neki büszkén és lelkendezve. Elvitt a bátyám. Föl is másztam rá. Benéztem a nyílásba."

"Nagyapám ködös szemmel ölelt át. "Gyurka, szent ember leszel, susogta, mert láttad Isten szent bárká­ját."

"Sohasem tudta meg, hogy beteljesedett-e az ál­ma, mert néhány év múlva Vanban meghalt."

Bár nagyon elgondolkoztató volt beszámolója, a részletek mégis kissé homályosak voltak. Cummingssal további három órán át faggattuk még barátságosan az öreget, tényeket húzva ki belőle, különösen azokat, melyeknek hasznát vehetjük a hajó megtalálásához.

Összevetettük és átszitáltuk az emlékezéseit s határozott kérdéseket szögeztünk neki. Készségesen meg is felelt rájuk, lassan halványuló emlékezetéből.

"Még egyszer láttam a bárkát - mondta, azt hi­szem 1904-ben. Szent virágot szedtünk a hegyen s el­mentem a bárkához. Ugyanúgy állt ott, mint előzőleg. Ez alkalommal nem másztam föl rá, hanem csak alapo­san szemügyre vettem. Kb. 1000 méter széles meredek, kékeszöld sziklapadon nyugodott. Föltűnt nekem, hogy nem látszottak benne szögek. Mintha az egész hajót egyetlen, azóta megkövesedett rönkből faragták volna. Bár már megkövesedett, még mindig jól látszott rajta a fa rostja.

Látott-e ajtót, ablakot? - kérdeztem.

"Dehogy láttam. Nem volt azon ablak, ebben bizo­nyos vagyok" felelte határozottan, emlékezetében vé­gigjártatva szemét a hajó oldalán. S ajtó sem volt azon a felén amelyet beláttam. Semmiféle nyílás. Ta­lán a másik oldalán volt, azt azonban nem néztük meg. Nem lehetett hozzáférni. Csak az egyik felét láttam s a hajó elejének egy részét."

Milyen volt az alakja? Egyenes, négyszögletes vagy milyenféle?

Hiagopian nem válaszolt mindjárt, mert a pincér lépett hozzánk, hogy összeszedje a leveses csupro­kat. György várt, míg végez a dolgával.

"Teteje lapos volt, csak a közepén futott végig keskeny, magasabb rész a hajó orrától a tatjáig, tele az említett nyílásokkal. Az oldala följebb ki­felé hajlott - folytatta - s az eleje is lapos volt. Nem láttam én azon igazi görbületet sehol. Nem hason­lított azokra a hajókra, melyeket később láttam. In­kább csak lapos fenekű bárkákra."

De a hely, a hely, György. Emlékszik merre volt a bárka a hegyen? Emlékszik-e valamely föltűnő tájé­kozódási pontra?

Lassan, de habozás nélkül felelt.

"Emlékszem, hogy a hegy egyik oldala megmászha­tatlan volt. Bayaziton át mentünk a nagybátyámmal, közel a határhoz s Azerbajdzsán felől másztuk meg a helyet. Erdőkre és gyümölcsösökre emlékszem, négy és hatezer méter magasságban. Amikor csak lehetett, gyü­mölccsel táplálkoztunk. Nem hinném, hogy sokat válto­zott volna a vidék. föl tudnálak vezetni egyenesen a~ bárkához, de az én koromban nem lenne könnyű meg­mászni a Massist."

Az az állítása, hogy a bárka fája megkövesedett, ahhoz a jelentéshez vezetett minket, mely szerint az egyik korábbi kutató fát hozott vissza magával a hegyről - azt állítva, hogy Noé bárkájából hasítot­ták.

Haltopian azt felelte, amit felelnie kellett. "Idehallgasson fiam, nem hiszem, hogy Noé bárká­jából való az a fa - vágta rá, csaknem félbeszakítva a kérdésemet. A bárka, amit én láttam fából készült, de megkövesedett már, nem lehet azt vágni. És nem is bukkanhattak rá 4000 méter magasan. Ez is azt bizo­nyítja, hogy nem a bárkából vették, mert amit én lát­tam, sokkal magasabban volt!"

"De ne higgyetek a szavamnak. Várjatok, míg meg­találjátok az igazi bárkát. Akkor majd meglátjátok, hogy a kettő között semmi összefüggés sincs."

Öt hosszú órával később, hogy az eastoni étte­remben Hagopiannal találkoztunk, elváltunk t81e. "Találjátok meg a bárkát" mondta. Én már nem jö­

hetek, de ti csak menjetek. Találjátok meg. Ott jár­tam hetven évvel azelőtt, tudom, hogy ott van." Visszacammogott a házához.

Azóta csaknem az összes úgynevezett szemtanú-be­számolók hamisnak bizonyultak - vagy kimondott hazug­ságnak, vagy túlfűtött képzelet szülötteinek, ide­számítva azt a fiatalembert is, aki azt állította, hogy látta Noé holttestét, melyet a washingtoni Smith intézet rejteget valahol - Haltopian beszámolója az idő múlásával azonban csak erősödik. Ekkor már biztos voltam abban, hogy a bárka nem 4000 méter magasság­ban kötött ki, s ezért megvizsgáltattam a szalagot a belső feszültség mérőjével, a hazugságvizsgáló berendezéssel, mely azzal leplezi le a félrevezetés kísérleteit, hogy leméri az emberi hang különböző rezgéseit. Bár György hangja itt-ott feszültségről árulkodik, ez a jelentéktelen feszültség azonban abból ered, hogy gyermekkori emlékeinek fölidézése érzelmileg viselte meg. Hagopian elbeszélése alapjá­ban véve szavahihető s talán ez az első hitelesnek ismert szemtanú-beszámoló. Azonkívül megegyezik az örmény nemzet hagyományaival.

A legendák és hagyományok sűrű hálót fontak a hegy lejtői és a környező vidék köré. Nakhichevant, az Araráttól délre eső várost még Flavius Josephus idején is Apobáterionnak, a beszállás helyének hív­ták. Nevének mai jelentése: ahol Noé partra szállt. az öreg emberek büszkén kalauzolnak el a pátriárka hagyományos sírhelyéhez. Ősidők óta Aghurit, a hegy­oldalon meghúzódó városkát tartják annak a helynek, ahol Noé a partraszállás után az első szőlőt telepí­tette. Ugyanilyen jelentőségteljes az, hogy szovjet Örményország fővárosának, Jerevánnak a neve az első megjelenés helyét jelenti.

A történelem különböző korszakaiban Örményor­szággal és Araráttal fölváltva jelölték meg ugyanazt a területet s még ma is Ararátnak nevezik a tarto­mányt, ahol a híres hegy áll. Az örmények talán az Araráthoz fűződő sok-sok hagyomány miatt tartják a világ bölcsőjének a helyet.

Van-e ennek valami alapja? Vannak talán vélet­len tényezők, melyek alátámasztják a hagyományos né­zetet, hogy az Ararát volt az özönvíz utáni művelődés kiindulópontja? A Teremtés könyvének tizedik fejeze­tében a törzsek és nemzeteknek a Közel-Keleten a tör­ténelem hajnalán történt szétágazásáról szóló beszá­moló megőrzi ezt a világ bölcsőjéről vallott fölfogá­sát. A Közel-Kelet régészetének nemzetközi tekinté­lye, Albright W.F. egyetemi tanár írja erről: "Telje­sen egyedülálló ez az ősi följegyzésekben. Még a gö­rögöknek sincs megközelítő párhuzamos történetük... A nemzetek táblázata elképesztően pontos irat ma­rad... Rendkívül korszerűen írja le a mai világ faji és nyelvi helyzetét, a bonyolultságok ellenére is, olyannyira, hogy a tudósokra mindig is mély benyomást tesz szerzőjének e tárgyban való jártassága."

A névsor, melyre hivatkozik, fölsorolja Noé le­származottait, három fiának gyermekeit. Tovább megy mindhárom fiú gyermekeire s ami még fontosabb, közli a' nevüket is. Ez pedig gyakran dióhéjba foglalja a történetüket és lakóhelyüket. Az első és a második nemzedék nyomot hagyott maga után Egyiptomban, Pa­lesztinában, Kisázsióban, Asszíriában, Föníciában, Örményországan, a Perzsa-öböl mellékén és a közbeeső területeken. A harmadik nemzedék /Kr.e. kb. 3230­2780-ig/ benyomult Európába, Spanyolországba, Dél­A-rábiába, Alsó- és Felső-Egyiptomba, a Fekete-tenger mellékére és Babilóniába. A negyedik nemzedék /kb. 3096-2647/ gyors ütemben elözönlötte Jement, mely ké­sőbb mint Séba királynő földje vált közismertté. Ami­kor az ötödik nemzedék színpadra lépett /3001-2597­ig/ a följegyzés megemlíti a zarándokot, kivándorolt jelentő Ebert, a távoli területekre szétágazó habiru nép ősét. Alig tudunk valamit róluk egészen az ötödik nemzedékig. Ekkor említi Mózes első könyve 10:25-ben Peleget /2867-2528/, akinek a neve földosztást je­lent: "...Az egyik neve Peleg, mivel az ő idejében osztották meg a földet."

Noé fiainak nemzedéktáblázatából világosan kitű­nik, hogy az özönvíz előtti népek gyorsan terjedtek el a földön. Noé unokái már a második nemzedék idejé­re Perzsiától Spanyolországig, Észak-Európától Etió­piáig széledtek szét. A következő nemzedék és az ő leszármazottaik természetesen még messzebb terjesz­kedtek. Az is nyilvánvaló, hogy a Teremtés könyve 10. fejezetében foglalt tények följegyzéseihez föl­tétlen fejlett hírközlésre volt szükség. E távoli te­rületek gyarmatosítása idején lennie kellett valaki­nek - aki meglehetősen hosszú időn át - kapcsolatot tartott fönn a leszármazottakkal, máskülönben lehe­tetlen lett volna összeállítani a Teremtés könyve 10. fejezetének nemzetségtáblázatát. A távoli terüle­tek közti érintkezés föltételezi, hogy eddigre már ismerték a területek földrajzát. S valóban, elég bi­zonyíték áll rendelkezésünkre annak megállapításához, hogy Noé leszármazottai röviddel az özönvíz után föl­mérték az egész bolygót, föltérképezték az összes szárazföldeket és tengereket!

Az özönvíz utáni, az egész bolygónkra kiterjedő fölmérésnek fönnmaradt a bizonyítéka néhány közég­és reneszánsz kori térképben, melyek igen pontosak - annyira pontosak, hogy a szélesség és hosszúság mértékei, valamint a föld felületének e térképekből kiderülő ismerete messze túlhaladta a korai ismert történelem térképészeinek képességeit. E térképészek maguk elismerik - s ennek belső bizonyítékai vannak a térképeken -, hogy térképeik régebbi térképek máso­latai, melyek eredete belevész az elmúlt idők homá­lyába.

Különösen az egyik térkép, a Reis Piri 1513-as tengeri térképe terelte magára a figyelmet. Reis Piri, akinek az igazi neve Ahmet Muhiddin volt, nem­csak mint Nagy Szulimán tengerészkapitánya tüntette ki magát, hanem mint kóbor térképkészítő és gyűjtő is. Leghíresebb világtérképén, a Kitabi Bahriyen és az 1513-as tengeri térképén is följegyezte, hogy 20 régebbi térképről állította őket össze. E húsz közül nyolc állítólag a "Kétszarvú úr, Sándor" vagyis Nagy Sándor idejéből származik. Más térképeket 1501-ben attól a foglyul ejtett spanyol tengerésztől szerzett meg, aki közölte vele, hogy részt vett Kolombusz há­rom újvilági utazásán. A szabadsága fejében e spa­nyol tengerész átadta a török kapitánynak a térképe­ket, melyeket előzőleg Kolombusz használt, hogy meg­találja a nyugati félteke szigeteit. Kolombusz való­jában csak azokat a területeket fedezte föl újra, me­lyeket századokkal előbb más valaki már föltérképe­zett. A Bahriye-térkép használatban maradt Reis Piri 1554-ben bekövetkezett halála után is, de a tengeri térképe elveszett, egészen 1929. november 9-ig, ami­kor Malil Edhem, a török Nemzeti Múzeum igazgatója térképeket tisztogatott az isztambuli Topkapi palotá­ban, s megtalálta a régi térkép darabjait.

A térkép megtalálása, bár másolatokat küldtek a legfontosabb múzeumoknak, akkoriban nem vert föl nagy port. Csak 1956-ban történt, hogy látogató török tengerésztiszt másolatot ajándékozott az amerikai haditengerészet washingtoni Térképészeti Hivatalának.

Először az terelte magára Mallery figyelmét, hogy a térképen Dél-Amerika és Afrika a helyes föld­rajzi hosszúságban voltak ábrázolva. A 16. század­ban, amikor a térkép készült, becslések szerint je­lölték a földrajzi hosszúságot. Csak kétszáz évvel később állapították meg pontosan a két földrész kö­zötti földrajzi hosszúságot!

Még jobban meglepte Malleryt, hogy a térkép pon­tosan ábrázolta Maud királynő földjét Antarktikában - annak ellenére, hogy 1513-ban szerkesztették s a délsarki földrészt csak 1819-ben fedezték föl! De ez még nem minden. Mallery rájött, hogy a déli sarki szigetek és a partvidék azonos a sarki jégmezők alatt fekvő földdel, mit csak a közelmúltban tapogattak ki a jég alatt rezgés-visszhang segítségével.

1957-ben megmutatták a térképet Lineham Dániel tisz­teletesnek, a bostoni egyetem nyugati csillagvizs­gálója igazgatójának, aki részt vett a déli sarki földrészen járt kutatóúton. Gondos vizsgálat után ugyanarra a következtetésre jutott, mint Mallery, vagyis: a Reis Piri térkép igen részletesen ábrázol olyan területeket, melyelvet ma még alig-alig ismer­nek, köztük az egyik antarktikai hegyláncot, melyet a korszerű kutatás csak 1952-ben fedezett föl. Az volt az elkerülhetetlen következtetés, hogy Reis Pi­rinek olyan térképekkel kellett rendelkeznie, melye­ket olyan emberek készítettek, akik még akkor jártak a déli sarki földrészen, mielőtt a jég elborította volna. A Reis Piri térkép nem lehetett beugratás, mert 1929-ben, hogy 1513-at ne is említsük, senki sem vethette papírra azt a földrajzi tudást, amit ez a térkép tartalmaz.

Rádióelőadás hangzott el a térképről, melyet az amerikai haditengerészet washingtoni Térképészeti Hi­vatalának térképésze, walters és Mallery meg Lineham készített.

Ez az előadás magára vonta Hapgood Charles egye­temi tanár figyelmét, aki Stachan Richard számtantu­dós, Keene Állami Egyetem hallgatóinak közreműködésé­vel a legaprólékosabb térképészeti elemzés tárgyává tette. De nemcsak azt, hanem a reneszánsz kor többi térképeit is. Hapgood tanár vizsgálata néhány elké­pesztő megállapítást eredményezett, melyek mindenike még csak növeli a térkép eredetének titokzatosságát.

1. A Reis Piri térképnek középpontja az alexand­riai délkör - a mai keleti hosszúság 30. foka - és a Ráktérítő kereszteződése. Mivel az összes ősi görög térképészek az alexandriai délkörre alapozták térké­peiket, e központnak a Reis Piri térképén való alkal­mazása alátámasztja Reis állítását, hogy forrástérké­peinek némelyike Nagy Sándor korába nyúlik vissza.

2. A görög hatás másik nyoma az, hogy a térké­pen a gömbsíkon való ábrázolás a föld felületének 4,5 %-os túlbecslésén alapszik. Az ősi időkben csak egyetlen térképszerkesztő becsülte így túl a föld fe­lületét - a görög Eratosthenes.

Amikor Reis Piri térképén újrarajzolták a háló­zatos beosztást, hogy kiküszöböljék Eratosthenes té­vedését, az összes hosszúságban elkövetett tévedés csaknem teljesen eltűnt. Amint azt Hapgood megjegyez­te, ez csak azt jelentheti, hogy a görög térképkészí­tők, amikor Eratosthenes körméretét használták, olyan térképről másoltak, melyeket Eratosthenes tévedése nélkül szerkesztették - valójában: egyáltalán nem voltak rajtuk tévedések!

3. Az egész térképen igen pontosak a szélesség és a hosszúság méretei. Reis Piri napjaiban egyszerű­en nem léteztek olyan műszerek, melyekkel a hajósok bemérhették volna a földrajzi hosszúságot. Csak 1765-­től kezdve tudták pontosan mérni a földrajzi hosszú­ságot, miután föltalálták a pontos időmérést. A föld­rajzi hosszúság meghatározása még akkor is pontos csillagászati megfigyelést követel. Ahol a szakkép­zett emberek helyett kalandos kutatók végezték a mé­rést, ott jókora eltérések voltak. Például, amikor Kolombusz először hajózott az Újvilágba, egyszer sem mérte be a földrajzi hosszúságot s a szélességet is csak háromszor kísérelte meg s mindannyiszor tévedett is. A híres hajóút után csaknem száz éven át az euró­pai térképkészítők - a fölfedezők becslései alapján - a Ráktérítő fölé helyeztek akkora szigeteket, mint például Kuba és Hispaniola, ahelyett, hogy alá raj­zolták volna.

Ezzel ellentétben a Reis Piri-féle térképen nem­csak a Karribean, a spanyol, az afrikai és dél-ameri­kai partok helyezkednek el pontosan egymáshoz viszo­nyítva, hanem még olyan elszigetelt szárazföldek is, mint például a Verde-fok szigetei, az Azori-szigetek s a Kanári-szigetek is a helyes hosszúságon feksze­nek - az előző kettő egészen pontosan, az utóbbi pe­dig egyetlen foknál kisebb eltéréssel. tiapgood megje­gyezte, hogy ha tekintetbe vesszük a 16. századi tér­képészek viszonylagos tudatlanságát, akkor lehetet­lenség magyarázatot találni a Reis Piri térképére. A térkép megdönthetetlenül bizonyítja, hogy olyan tu­domány gyümölcse, amely messze fölülmúlja a rene­szánsz, a középkor, az arab világ vagy bármely más ősi térképszerkesztő, vagy hajós képességeit. Ez a térkép olyan ismeretlen rép terméke, mely az ismert történelem előtt élt.

4. A Reis Piri térkép a szokásos Mercator-féle hengervetület délköréhez viszonyítva merőlegesen áb­rázolja a Karibbean térségét, Dél-Amerika pedig hos­szúra nyúlik rajta. Hapgood szerint az eredeti for­rástérképet, melyről Reis Piri térképe készült, gömb­háromszögön alapuló körös hálózattal szerkesztették, melynek középpontja Egyiptomban volt. Amikor próbára tették e föltételezését s az amerikai haditengeré­szet térképosztálya ugyanilyen hálózatot használva és ugyanazzal a középponttal készített korszerű tér­képet, akkor a Karibbean térség valóban derékszögben tért el, Dél-Amerika pedig megnyúlt. A körös ábrázo­lásnak ez a fajtája Európában csak századokkal a tér­kép megrajzolása után fejlődött ki. Reis Piri elárul­ta az effajta ábrázolásban való járatlanságát, mivel az eredetiről másolt szárazföldeket a síkos Merkater­-féle vetület délkörei alapján ábrázolja, ezért kár­pótlásul eltolta és illesztgette az eredeti hálóza­tát. Azonkívül a Reis Piri térkép Közép- és Dél-Ame­rika partjain olyan szigeteket és helyeket tüntet fel, melyeket 1513 előtt csak felületesen ismertek és pontatlanul jegyeztek térképbe, sőt olyanokat is, amelyeket akkor még föl sem fedeztek! A Fenyves és Andros szigetet, San Salvadort, Jamaikát és másokat. Lejjebb a dél-amerikai parton a térkép föltünteti az Amazon torkolatát és Marajo-szigetet, pontosan ábrá­zolva és tökéletesen a földrajzi hosszúságuk és szé­lességük szerint.

A Reis Piri térkép legelgondolkoztatóbb vonása kétségtelenül Antarktika partvonala, rajta Maud ki­rálynő földjének vidéke. A mai rezgés-visszhanggal készített térképek szerint a partvidék nagyon szagga­tott, számos hegyláncolattal és egyes, még a jég mai szintjén is áttörő csúcsokkal. A Reis Piri térkép is ugyanilyen partvonalat jelez, de a jég nélkül. Megem­líthetjük például, hogy Mallery a Reis Piri térképen két öblöt fedezett föl ott, ahol a visszhanggal készült térkép földet mutatott. Mikor azonban megkér­ték a szakértőket, hogy ellenőrizzék a méréseiket, rájöttek, hogy a tizenhatodik század térképének volt igaza.

Mi tehát a térképészek végső következtetése? Hapgood egyetemi tanár és mások sehogy sem tudják ös­szeegyeztetni az 1513-as térképészeti tudást a vitát keltő Reis Piri-féle térkép Antarktika földrajzára vonatkozó adataival. Arra a következtetésre jutottak, hogy a térképek bizonyítéka szerint olyan emberek mérték föl Antarktikát - még mielőtt a jégpáncél el­borította volna - akik a térképkészítés olyan szakér­telmével rendelkeztek, amit Európában csak a 19. szá­zadban értek el. Antarktika partvidékén az 1949-es Byrd kutatóúton iszapmintákat gyűjtöttek a Ross-ten­gerből. A mintákból kiderült, hogy valamikor régen valóban jégmentes partok és folyók voltak a földré­szen, mivel finom hordalék volt bennük.

Meglepve vehetjük tudomásul, hogy a sokat elem­zett Reis Piri térkép nem az egyetlen olyan térkép, mely arról győz meg minket, hogy az ősi időkben jól ismerték az egész földet. Az 1531-es Orontius Fineus térkép, mely Antartikában folyókat ábrázol ott, ahol ma másfél km vastag jégrétegek vannak; az 1559-es Hadji Ahmed térkép, melyen ott szerepel az a föld­nyelv, mely a jégkorszakban Alaszkával kötötte össze Szibériát. Az 1380-as Zénó testvérek térképe, melyen a két testvér pontosan föltérképezte az északi-sarki jégmező alatt fekvő Grönlandot; az 1508-as Benincasa Andrea-féle térkép, mely azt a kort ábrázolja, amikor Észak-Európában a jégkor a legdélebbre terjedt ki.

E középkori térképek fölhalmozódott bizonyítékai alapján az az egyetlen ésszerű következtetés, hogy olyan forrástérképről szerkesztették valamennyit, me­lyek minden ősi műveltséget megelőző művelt társadal­makból maradtak rájuk. Jóval az egyiptomi, babilo­niai, görög és római művelt társadalmak előtt, abban az időben, amikor Antarktika és az északi sarkvidék éppen csak érezni kezdte a jégfolyamok hajthatatlan jégmezőinek a terjeszkedését, ez az ismeretlen művelt társadalom már olyan térképészeti tudással rendelke­zett, mint amilyennel ma rendelkezünk. Ezek az embe­rek ismerték a föld pontos méretét, gömbháromszögtant használtak a mérésekhez, és a legkorszerűbb térképé­szeti ábrázolásmódokat alkalmazták.

A szakértelmükön kívül e földmérőknek rendelkez­niük kellett a fejlett műszaki tudás tényezőivel: mé­rőműszerekkel meg képzett szakemberekkel a földrajzi szélesség és hosszúság beméréséhez. Az ősieket meg­előző fejlett társadalmaknak - vonja le következteté­sét Hapgood tanár - világméretű szervezettel és kor­mányzattal kellett rendelkezniük.

Ahhoz, hogy be tudjuk illeszteni a történelem keretébe ezeket az ősi, világméretű föltérképezése­ket, mit Albright egyetemi tanár is támogat a vélemé­nyével, kissé tovább kell vinnünk a föltételezésein­ket. Mégpedig annyiban, hogy kijelentjük: ezeknek a földméréseknek röviddel az özönvíz után kellett tör­ ténniük /amikor a szárazföldek fölvették jelenlegi alakjukat/, de még mielőtt a jég kezdett volna fölhalmozódni a sarkokon.

A Teremtés könyvének 10:25-ben Noé leszármazott­jával Peleggel ismerkedünk meg, akinek azért adták e nevet, mert "az ő idejében osztották föl a földet". E szöveg szokásos magyarázata az, hogy a nemzetek fölosztására hivatkozik; ezenkívül azonban fölosztást jelenthet más értelemben is: részekre osztás, terüle­tek fölmérése stb. Pontosabb lenne talán, ha így fordítanánk e szöveget: "Peleg idejében mérték, vagyis térképezték föl a földet." Még zavarbaejtőbb az, hogy a följegyzésekből ítélve mások is kivették a részü­ket a föltérképezésből. Noé unokája, Mizreim ötlik emlékezetembe, aki valószínűleg osztozott a föld föl­térképezésének a felelősségében. a neve azt jelenti, hogy fölvázolni, tervrajzot készíteni, ábrázolni, kü­lönösen a távolságok fölmérésével kapcsolatban. Miz­raim alapította meg ősi Egyiptomot. Figyelemreméltó, hogy a fejlett tudásról árulkodó reneszánsz kori tér­képek közül legalább kettő, a Reis Piri és a Reinal /1510/ tengeri térképek körön alapuló ábrázolással készültek s mindkettőnek Egyiptom a középpontja.

Almodad volt Noé leszármazottai közül a hetedik, aki föltehetően részt vett a földteke föltérképezésé­ben, mert a neve héberül fölmérőt jelent. "Jonathan káldeus értekezésében" megőrizték az ősi hagyományt, mely elmondja, hogy ő volt a földmérés föltalálója "qui mesurbat terran finibus" aki a végekig lemérte a földet. Őt tekintik a dél-arábiaiak ősének. Össze­függés lenne közte s a közt a tény közt, hogy a rene­szánsz kori térképek többségén a föld olyan földrajzi jellegzetességei szerepelnek, melyekre először az arabok figyeltek föl, amikor a soha meg nem nevezett ősi forrásokból átvették?

Nincs kizárva, hogy szorosabb a kapcsolat Peleg, Mizraim és Almodad közt, mint amekkora első tekintet­re a szemünkbe ötlik. A följegyzések szerint életük ideje részben fedi egymást. Tehát a föltérképezés teljes időtartama Kr.e. 2800-2500-ig, vagyis 300 év elég hosszú volt ahhoz, hogy teljes és alapos le­gyen. E következtetést az is alátámasztja, amit a re­neszánsz kori térképeken látunk. Nem hagy helyet az okoskodásnak, mert Antarktika térképei közt, például az 1737-es Bauche-térkép /melyet régebbi török tér­képről másoltak/ teljesen jégmentesnek ábrázolja a földrészt. Az 1531-es Orontius Fineus térképből kide­rült: a forrástérkép készítésének idején, a földrész központi része már jegesedni kezdett. Az 1513-as Reis Piri és az 1569-es Mercator-térkép szerint azonban Antarktikának már csak a partvidéke volt jégmentes. Az derül ki ebből hogy nemcsak egyszer, de több alka­lommal is térképezték Antarktikát, mielőtt és mialatt a délsarki jégmező elborította azt. A Zeno fivérek 1339-es térképén Grönland még jégmentes, mint a jég­korszak előtt volt, ugyanakkor Ptolemy északi térké­pén már látni lehet, hogy a jégmező Délközép-Grön­landon hatol előre, ugyanakkor a jégfolyók visszahú­zódóban vannak Észak-Németországból és Dél-Svédor­szágból. Ez csak úgy lehetséges, ha a földtérképező csoportok járták a területeket a jégkor előtt, alatt ess után.

Az egész világ magán viseli a térképkészítők, földmérők és szakképzett kutatók tevékenységét az özönvíz, utáni fejlődés szürkülő hajnalának idején.

 

Az özönvíz utáni földmérések bizonyítékai

 

Nem szabad lebecsülnünk az ősi emberek földmérő tudásának horderejét. A Puransnak nevezett hindu szentkönyvek említik, hogy közvetlen érintkezés állt fönn India és a föld távoli helyei közt. Az indusok jól ismerték Nyugat-Európát, amit Varaha-Dwipa-nak hívtak. Sweta Sailának, vagyis a fehér sziklák szige­tének nevezték Angliát. Híranyát, vagyis Irországot, amint azt az ir regék említik, dravidánok látogatták meg Indiából. Az írek szerint csak rövid ideig marad­tak és nem hódítók, hanem földmérők voltak. Az indus könyvek följegyzései azonban messze túlhaladnak Nyu­gat-Európán. Leírják Észak-Amerikát, a Jeges-tengert, Dél- és Közép-Amerikát s más területeket. Az ősi su­mérok hátterében végzett aprólékos kutatás is érdek­feszítő értesüléseket szolgáltat. A sumérok összefüg­gésbe hozták a 12 csillagképet és az irányukban fekvő területeket. Sumérfától észak-északnyugatra látszik a Bak csillagkép s ez a Kaukázus vidékének felel meg, mely az ősi időkben vad hegyi kecskéiről, különösen pedig Sumérfába szállított házikecskéiről volt neve­zetes. Északnyugatra látszik a Vízöntő. Erre fekszik Kis-Ázsia, a Tigris és az Eufrátesz forrásvidéke. A regékben a folyó külön istenét mindig is úgy ábrázol­ják, hogy vizet önt a folyóba. A Hal csillagkép nyu­gat-északnyugatra látszik, a kánaáni és föníciai par­tok irányában, mely a halászairól és bőséges halásza­táról volt híres - és így tovább a többi csillagké­pek. Mindig is összefüggésbe hozták a csillagképeket és az azok irányában fekvő területeket. S ha meggon­doljuk, hogy a csillagképekkel összekapcsolt vidékek mekkora területeket ölelnek föl, akkor arra a követ­keztetésre jutunk, hogy a sumérok már korai történel­mük folyamán is jól ismertek olyan messze fekvő terü­leteket, mint Észak-Afrikát, Indiát, Etiópiát, a dél-orosz síkságokat, sőt a Földközi-tenger keleti part­vidékén fekvő országokat és Nyugat-Ázsiát is. Kétség­kívül nagy területeket ismertek ahhoz képest, hogy a közhiedelem kezdetleges népnek tartja őket.

 

A világ fölmérésének bizonyítékai Egyiptomban

 

Komolyan kell vennünk azt, hogy az özönvíz után Mizraim részt vett a világ föltérképezésében. Az egyiptomi történelemből tudjuk, hogy őt tartják az egyiptomiak ősapjának s figyelemreméltó, hogy Egyip­tomban a nem vallásos följegyzéseik tanúsága szerint az egyiptomiak már történelmük hajnalán is jártasak voltak a földmérésben és fejlett volt a térképkészítésük is.

Livio Catullo Stechini, az ősi mértékek egyik legnagyobb világtekintélye, a negyedik uralkodóház­tól kezdve furcsa jeleket fedezett föl az összes,fá­raók trónjain. E jelek csomózott kötélből állnak, ami Alsó- és Felső-Egyiptom egységét jelképezi a 30. szélességi foknál, ahol a Nílus delta legdélibb csücske átszeli a Greenwichtől keletre eső 31 fok 30 perc délkörét, ahol a jelek szerint a történelem előtti Egyiptom nulla fok délköre volt. A jeleken 3 pár más-más méretű vonal látható, melyek azt a három különböző értéket jelképezik, amelyeket az egyiptomi­ak a Ráktérítőnek adtak. A középső jelzi a szokásos Ráktérítő-értéket 24 foknál, az alsó vonal a valósá­gos földrajzi szélességet: a 23 fok 51 percet s a fölső vonal pedig 24 fok 6 percet. Ez utóbbi földraj­zi szélesség, mely 15 percre fekszik a valódi érték­től, igen fontos, mert 15 perc a nap átmérőjének a fele, ami azt jelzi, hogy az egyiptomiak tudták, hogy a földméréstan méréseihez nem a nap közepét, hanem a külső peremét kell figyelembe venni. Pontosan ott, ahol a 24 fok 6 perc átszeli a Nílust, Aswannal szem­ben az Elefantine-szigeten az egyiptomiaknak fontos csillagvizsgálójuk volt.

A jelek szerint Egyiptomban számos fontos város az egyiptomi nulla fokhon és a Ráktérítőhöz viszo­nyítva épült. az uralkodóházak előtti alsó-egyiptomi főváros - Buttó - pontosan a nulla délkörön épült /31 fok 30 perc/ a Nílus torkolatához közel. Memphis, az egyesült Egyiptom első fővárosa szintén a nulla fokon feküdt, a 29 fok 51 perc szélességen, pontosan 6 fokkal a Ráktérítőtől északra. A tizenkettedik uralkodóház idején újra áthelyezték a fővárost, ezút­tal Thebesbe. Itt alapították meg az új központi dél­kört, 32 fok 38 percre Greenwichtől keletre, mely a Nílus delta keleti pontjával párhuzamos. Thebes ott épült, ahol a délkör 25 fok 42 perc 5 másodperc észa­ki szélességi fokon érinti a Nílus keletre ívelő kanyarát. Ebben az a megdöbbentő, hogy az a szélesség csaknem pontosan az egyenlítő és az Északi-sark kö­zötti távolság 2/7 része.

Az egyiptomiak földmérő tevékenysége nem csak a Nílus mellékén hagyott nyomot maga után, hanem az ősi világ többi részén is. Stecchini megállapította, hogy más ősi fővárosok, mint például Nimrud Mezopotá­miában, Szárdísz Kisázsióban, Susa Perzsiában, de még Anyang Kínában is a legelső egyiptomi központi déli körhöz mérten épült. A fölrajzi szélesség sze­rint alapították Delhit és Dodonát, az ősi Görögor­szág legfontosabb szenthelyét, mégpedig az előbbit 7, az utóbbit 8 foknyira Buttótól északra, az egyip­tomi mérésmódszerből kiindulva.

Stecchini véleménye szerint, amikor Nagy Sándor elpusztította Heliopoliszt, az egyiptomi tudomány központját s a maga központjával Alexandriával he­lyettesítette, akkor talán az egyiptomi földmérő szaktudás utolsó maradványait pusztította el. Az alexandriai görög térképészek távolról Bern voltak olyan nagy tudósok, mint amilyenek régóta tartják őket. Nem tettek mást, mint föiújitották, azt is csak részben, az előző ősi térképészeti tudást.

A világ fölmérésének nyomai Kínában

Az őskinaiaknál annak nyomaira bukkanunk, hogy ők is fejlett földrajzi ismeretekkel rendelkeztek, amit a közvetlen az özönvíz után végzett világtérké­pezésből merítettek. Az egyik legrégibb megmaradt kí­nai írásművet. Shan Hai Kingnek, A hegyek és tengerek remekművének nevezik, ez pedig földrajzi értekezés. Szerzőségét a "nagy Yu"-nak tulajdonítják, aki 2208­ban lett császár, s az értekezés írásának a kelte Kr.e. 2250 körülre esik - körülbelül száz évvel Almo­dadnak, Noé hetedik ivadékának halála után, aki "a végekig lemérte a földet". Néhány századon át ugyan tudományos műnek tartották, de Kr.e. a harmadik szá­zadban, amikor számos kínai följegyzést értékeltek újra és sűrítettek össze, rájöttek, hogy ez a föld­rajzi ismeret nem vonatkozik egyetlen akkor ismert országra sem. Így azután regének nyilvánították San Hai Kinget s a kínai irodalom jelentéktelen művei közé sorolták be.

Az elmúlt néhány év folyamán azonban újra meg­vizsgálták a San Hai King egyes részeit, s tartalmuk miatt sarkalatosan megváltozott a műről alkotott elő­ző véleményük. A negyedik, a keleti hegyekről szóló remekműben négy rész azokat a hegyeket írja le, me­lyek a "keleti tengeren túl terülnek el" - vagyis a Csendes-óceán túlsó partján. Minden rész egy-egy hegység földrajzi jellegzetességeinek a leírásával kezdődik - magassága, alakja, ásványkincsei, folyói és növényzete -, majd közli a következő hegység irá­nyát és távolságát stb., ez a rész zárószava. A kuta­tók, amikor követték ezeket az útbaigazításokat rá­jöttek, hogy e könyvek részletesen leírják Észak-Ame­rika nyugati és középső területeinek hegy- és vízraj­zát.

Az első rész a Sweetwater folyótól indul ki s délkeletre Wyomingba vezeti az utazót, a Medicine Bow csúcshoz, majd tovább Longs csúcsra, Grays csúcsra, Princeton-hegyre és a kolorádói Blanca csúcshoz; on­nan az északi Truchas csúcshoz, h9anzano csúcshoz és a Sierra Blancahoz Uj-Mexikóban; majd a Guadalupe csúcshoz, Ba1dy csúcshoz s végül Chinati csúcshoz, a Grande folyamhoz Texasban.

A második rész még szélesebb területen vezet át. A Winnipeg tó közelében emelkedő Hart hegységbeli Manitobától indul el s halad a Moose-hegyhez Sas­katchewanba. Innét a Sioux hágóhoz vezet el, a wyomingi Wolf-hegyhez és a Medicine Bow csúcshoz. Aztán a Longs csúcshoz, Harvard-hegyhez és Sumit csúcshoz Kolorádóba; majd Chicoma csúcshoz Uj-Mexikó­ba; majd onnét át Mexikóba, ahol leírja a Madero, Pamathit, Culiacan és Riangulo hegységeket a Mazat­lan közelében ér ki a Csendes-óceán partvidékének he­gyein vezet át: az alaszkai Fairwether és Brukett­hegységen, a brit-columbiai Prince Rupert és a Wad­dington-hegyen, a washingtoni Olympusz hegyen, az oregoni Hood-hegyen és a kaliforniai Shasta, Los Ga­tos és Santa Barbara hegyeken.

A negyedik és utolsó rész néhány aránylag kis területen fekvő csúcsot ir le: Rainer-hegyet Waching­tonban; Hood, Bachelor és Gearhart hegyeket, a Maho­gany csúcsot és a Crane hegyet Oregonban; majd végül Trident és Capitol csúcsokat Nevadában.

A keleti hegyek remekműve nemcsak földrajzi le­írás, de beszámol a földmérők megfigyeléséről és ka­landjairól is, arról, hogy Nevadában fekete opált és aranyrögöket szedtek, s hogy a San Francisco-öböl szikláin a fókák játékában gyönyörködtek. Megnevet­tette őket az a furcsa állat, mely azzal igyekszik menekülni ellenségeitől, hogy halottnak tetteti ma­gát: az oposszum.

A Shan Hai King más részeiben is akadnak észak­amerikai területek leírásai, közelebbről a kilence­dik és a tizennegyedik könyvben. A 14. könyv egyik figyelemreméltó leírása a "fényes vagy nagy szurdok", "a feneketlen szakadékban hömpölygő folyók"-ról szól, arról a helyről, ahol a nap születik." Aki valaha lá­tott napkeltét a Grand Canyon-ban az tudni fogja, mi­ről beszéltek ezek az utazók. A Shan Hai King más ré­szei, melyeket most elemeznek, állítólag még kele­tebbre fekvő területek leírásait tartalmazzák: a Nagy Tavak környékét és a Missisipi völgyét.

A Shan Hai King földrajzi részleteiből és a sze­mélyes megfigyelések pontosságából minden kétséget kizáróan bebizonyosodik, hogy a kínaiak közel 4500 évvel ezelőtt messzemenő fölfedezőutakat tettek az észak-amerikai földrészen.

 

Világtérképezés - világnyelv

 

Amikor végignyomozták a Shan Hai King-ben leirt fölfedezőutakat észrevették, hogy azokon az útvonala­kon, amerre az ősi kutatók jártak, néhány helyen sziklába vésett jelek vannak. A legszembeszökőbbek a Writing-szikla Észak-Dakotában Grenora közelében, a másik Writing-on-Stone Alberta tartományában, Kana­dában. /Mindkét név sziklába írást jelent./ További sziklaírást találtak Brit-Kolumbiában s a kőképek kö­zött legelőször Thornburg Fülöp, a sziklaírás szakér­tője vette észre a sisutl, a kínai sárkány képét. Thornburg megjegyezte: "Valóban úgy fest a dolog, mintha keleti háttere lenne. Mivel homokkőbe vésték, csaknem lehetetlen fölbecsülni a korukat. Olyanokat is találtam, melyeket 30 cm-es termőtalaj födött. De nem olyan helyen, ahol az esővíz odahordhatta volna. Ez a talaj ott képződött, ami azt jelzi, hogy az írá­sok kora 5 és 7 ezer év között lehet - ami igazán ősi ebben az országban /vagy az efféle kőzetben/." Thorn­burg olyan kőírást talált Vancouver szigeten, melyen már lukat fúrt a csöpögő víz, ami az írás nagy korát bizonyítja.

Coxon William és Mae Mária műkedvelő régészek azzal töltötték az elmúlt tíz évet, hogy a kanadai és a világ más részein található sziklaírást tanulmá­nyozták. Arra a következtetésre jutottak, hogy az em­beriség történelmének egyik régi szakaszán embercso­portok - akiket ők sziklaíróknak neveztek el - hagy­ták ott nyomukat az összes világrészeken. Coxtonék gondos összehasonlítással a mértani ábrák és jelképek 241 különféle csoportját fedezték föl. E sorozatok földrajzi megoszlása a következő: 201 a Közel-Kele­ten, 171 a Távol-Keleten, 131 az amerikai földrésze­ken. A Nílus völgyében összevetéssel határozták meg e sziklaírások korát: 1500 évvel Egyiptom alapítása előtt vésték őket.

Magukból a sziklaírásokból a két kutató Coxton meg tudta állapítani, hegy a sziklaíróknak átlagos és átlagon fölüli volt a magasságuk. Az ősi egyiptomi munkásokéhoz hasonló térdig érő szoknyát hordtak. Erőseknek és szívósaknak kellett lenniük ahhoz, hogy be tudjanak hatolni sivár területekre, ahol jónéhány írásra találtak. Coxtonék szilárd meggyőződése, hogy a sziklaírók nem vadász és nomád, hanem művelt embe­rek voltak, mert módszeresen dolgoztak. Jelképeik is­métlődése és elhelyezése mögött szándék és jelentő­ség rejtőzik. Coxtonék mondják: "Bejárták a tengere­ket, legalább is a partvidékeket s a folyók völgyén messze behatoltak a szárazföldekre... A folyók, ta­vak és tengerek partján irányító jeleket hagytak azoknak, akik követték őket..." A sziklaírók tehát fölfedezők és térképészek voltak, valószínűleg ugyan­azok a kutatók és térképészek, akik az özönvíz után térképezték föl a világot.

Más kutatók is alátámasztják Coxtonéknak a jel­képekből levont következtetéseit. Hoos S.F. angol ré­gész, miután Romániában tanulmányozta a tartárfai történelem előtti településeken talált táblákat, ro­konságot fedezett föl a táblák jelei és a Krétán, Irakban, Egyiptomban és a Balkánon talált jelek közt. Ebből arra következtetett, hogy 6000 évvel azelőtt óriási területeken ugyanazt a jelrendszert használ­ták. A kolozsvári múzeum egyik szakértője: N. Vlassa a maga fölfedezéseivel is támogatja e következtetése­ket. Ugyanebből az időből származó, csaknem azonos jelzéseket talál Vincán és Tordám Troynál és az egyik Égei-tengeri szigeten, Meloson. A maga és szak­társai kutatása alapján Hoodnak az a véleménye, hogy a jelek egységes rendszere a Közel-Keletről szárma­zik s onnét terjedt szét nagy területre igen rövid időn belül. Tobisch 0. Osvald a Kult, Symbol, Schrift c. müvóben további lépéssel vitte előbbre e kutatást s akár Coxtonék, szembeszökő párhuzamot lát az afri­kai, európai, ázsiai és amerikai jelképek közt.

A sziklákon és táblákon hátrahagyott jelképek föltételezik azt, hogy azok az emberek szóbeli érint­kezést tartottak fönn egymással.

Cohane Hohn ír szófejtő végzett komoly kutatást a múlt nyelvhasználata terén. Pontosabban: az elmúlt néhány évtizeden Cohane arra összpontosította igyeke­zetét, hogy részletesen tanulmányozza a föld csaknem összes nyelvében a szavak eredetét. Rájött, hogy sok­kal több szó foglal magában hasonló szótöveket és szótő-összetételeket, mint a vak véletlen megengedné. Ezek a mindenfelé fölbukkanó szótövek, amint azt ku­tatásának már az elején fölfedezte, a Közel-Keletről származnak s vagy a sémita szövegekben foglalnak el fontos helyet, vagy ott találhatók az Ószövetségben, különösen a Teremtés könyvében /Mózes I. könyve/. Co­hane a következőket írja ezekről a messzire szétágazó szótövekről: "Nem szándékozom ezzel azt állítani, hogy lehetetlenségnek tartom a sémitánál még éssze­rübb, még korábbi eredetet, de ha így van, nem talál­tam rá. A bizonyíték alapján úgy látszik a föld mai lakosainak magas százaléka sokkal közelebbi rokona egymásnak, mint általában föltételezik s legalább egy olyan ősi vérkötelék fűzi össze őket, amely semi­ta eredetű." /2/

Cohane későbbi kutatásai folyamán meg tudta állapítani a tényt, hogy a távoli múltban a kivándor­lás két főhulláma indult ki a Közel-Keletről. Mind­két hullám előzőleg kialakult szótöveket vitt magá­val. A második hullám a világ kis részére korlátozó­dott: a Földközi-tenger medencéjére, Európára, Afri­kára, Ázsia egyes részeire, a nyugat-indiai szigetek­re és Brazilfára. Az első hullám azonban, bár nyomai ma már kevésbé látszanak, mint a másodiké, fölölelte az egész földet, mégpedig ez Cohane véleménye szerint igen rövid idő alatt történt. Ezt mondja: "Ha olyan lapot helyezünk a világtérképre, melyre ráírtuk a ne­vek első csoportját s erre másik lapot, melyen csak a nevek másik csoportja áll, akkor a legésszerűbb kö­vetkeztetés az lesz, hogy a történelem előtti idők­ben, egy helyett két szétszóródás történt a Földközi­tenger vidékéről kiindulva. Az első igazán világmére­tű volt, a második azonban lendületét veszi tette Ame­rika keleti partján, az egyik, Japánban, a Fülöp szi­geteken, Ausztráliában és Új-Zélandban a másik irány­ban. Ismét lehetséges, hogy ésszerűbb következtetést vonhatunk le az adatokból, de ha így van, nem jöttem rá. S ismét... Mindkét csoportban a kulcsszavaknak feltűnő eredeti pontja van a semita hagyományokban és közismert semita helységnevekben." /

E ténymegállapítások több mindent tudtunkra ad­nak. A jeleknek és szavaknak az eredete közös pont­ból, valahonnan a Közel-Keletről való szétáradása teljesen alátámasztja a Teremtés könyvének történelmi följegyzéseit s azt az állítását, hogy a nemzetek egyetlen pontról terjedtek el. A nyelveknek az egész világra való szétágazásában szerepet játszott a világ ősidőkben történt föltérképezése is, amint azt a re­neszánsz korban megtalált térképek is bizonyítják. Cohane nagyon sok helységnévgyökeret talált. Azok számára, akik ebben a Biblia történelmének bizonyítá­sát keresik, azokat érdekelni fogja Mózes I. könyve 11:1-ben az özönvizet követő állapot leírása: "Az egész földnek ugyanaz volt a nyelve és ugyanazok vol­tak a szavai." Cohane második nyelvszétszóródása min­den valószínűség szerint azonos lesz a Bábel tornyát követő nyelvzavarodással, amit Mózes I. könyve 11:7 említ.

 

A világtérképezés oka - A föld mágneses vonalai

 

Kétségbevonhatatlan, hogy nem sokkal az özönvíz után s a nyelvzavarodás előtt meg után, az özönvíz utáni második és hetedik nemzedék között /Kr.e. 3000­-2500/ Noé leszármazottai kutatóutakat tettek és föl­térképezték az egész világot, térképekben, jelekben és helységnevekben hagyva nyomokat maguk után. Ezt kétségtelenül az özönvíz előtti korból megőrzött tu­dás segítségével végezték, mégis fölmerül a kérdés, mi lehetett acélja? Miért vállaltak magukra ily rop­pant feladatot? Mi célból vállalkoztak efféle kaland­ra, amikor a világpusztulás még frissen élt az emlé­kezetükben?

Néhány magától értetődő magyarázat kínálkozik erre. Amikor Noé és családja kiszállt a menekülésüket szolgáló bárkából, teljesen ismeretlen világba lép­tek ki. Az összes ismerős földrajzi vonások eltűntek s a mélyebb területeken még ott álló vízből a rotha­dás orrfacsaró bűze szállt föl. A földről, melyet va­lamikor jól ismertek, az árvíz teljesen elsöpörte az előző társadalmak nyomait. Mintha csak más bolygón kötöttek volna ki.

Amikor az Ararát lankáin új nemzedékek születtek és nőttek föl, a velük született kíváncsiság sarkall­ta őket, hogy távolabb fekvő területekre merészkedje­nek, fölkutassák a termékeny völgyeket, síkokat és erdőségeket. A följegyzésekből kiviláglik, hogy ezek az első nemzedékek nagyon is tudatában voltak annak, hogy ők lesznek a jövő nemzedékek ősei, mert ez sok esetben kiderül a nevükből, sokszor megnevezi a fog­lalkozásukat vagy a területeket, melyeket elfoglal­tak. Csökönyös következetességgel költöztek szét, s kezdték meg a történelem első honfoglalásait: kije­lölték területi igényeiket. Mikor olyan vidékeket ta­láltak, melyek megfelelőek voltak ahhoz, hogy nemze­tek otthonai legyenek, oda telepedtek s jogot formál­tak az újonnan szerzett területekre. Tartalékolták azokat gyermekeik s a gyermekeik gyermekei számára. Az özönvíz kavargó vizei elmosták és máshova rakták le a föld értékes nyerskészleteit. Természetes hajla­maik arra sarkallták az özönvíz utáni nemzedékeket, hogy fölkutassák e kincsesbányákat. Hapgood tanár to­vábbi okot is szolgáltat. Véleménye szerint olyan óriási földrész, mint például az Antarktika feltérké­pezéséhez - mert nagy szervezetet, számos kutatóutat s az adatgyűjtés jónéhány fokozatát követeli meg ­nagyon erős indítóok kellett. Szerinte az anyagi nye­reség is okul szolgált, a kutatóutak azonban többet tettek annál, hogy csupán fölfedezték és művelés alá vették az új területeket. Mégpedig azt, hogy fölosz­tották a földet s határokat jelöltek ki mindegyik óriásteleknek azzal, amit ma ugarvonalnak hívunk.

A húszas évek elejéig, addig a bizonyos meleg nyári délutánig nem volt más bizonyítéka annak, hogy ez valaha megtörtént, mint a Teremtés könyvének fel­jegyzései. Ezen a délutánon Watkins Alfréd kereskedő, akinek a történelem előtti kor kutatása volt a ked­venc időtöltése, a Bredwardine dombok közt lovagolt, az angliai Hereford közelében. Mikor fölért az egyik buckára, pihenőt tartott s megpihentette szemét a bé­kés angol tájon. Hirtelen fölfigyelt valamire, amit eddig még sohasem vett észre. Néhány templomtorony egyvonalba épült. tudta, hogy ezek a templomok törté­nelem előtti szenthelyeken épültek, s az a gondolat ötlött eszébe, hogy valamikor talán a vonalak látha­tatlan hálózata kapcsolta össze e helyeket. Amíg még mindig ezen töprengett észrevette, hogy nem csak az ősi templomok, hanem sírhantok, régi álló kövek, ke­resztek, tatkereszteződések, szent fák, sáncok, és szent kutak ugyanazon az, egyenesen helyezkednek el!

Hazasietett s a környék térképébe gondosan be­rajzolta az ősi építkezések helyeit, emlékműveket, melyeket tanulmányaiból ismert. Tudta, hogy még öt-­hat egy vonalba helyezett épület sem lehet a vak vélet­len műve. Ezért megdöbbenve látta, hogy kilenc, sőt még több pont fekszik nyílegyenes vonalban! Tovább vitte kutatását a többi helyi térképre, ahol már elő­zőleg jelölt be helyeket s rájött, hogy ezzel jókora távolságokra tudja nyújtani a vonalakat, melyek végül is rendszerint hegycsúcson vagy magas sziklán érnek véget. Egyik barátja segítségével hozzáfogott egész Anglia és Skócia részletes átfésüléséhez s mindenhol további nyomait találták e történelem előtti nyíl­egyenes vonalhálózatnak, mely valamikor teljesen be­szőtte az egész szigetet.

Watkins, eredményeiből kiindulva Taylor H. őr­naggyal és hivatásos földmérővel látott neki, hogy még alaposabb tanulmányozás alá vegye ez érthetetlen egyenes vonalakat. Taylor további, azideig ismeretlen vagy legalább a mai térképekről kihagyott tájékozódá­si pontokat talált. Majd végül könyvben adta ki föl­fedezéseit: Az ősi építkezések mértani elrendezése címen. De ha azt képzelte, hogy elsőnek adott ki ilyen tárgyú könyvet, akkor tévedett. Mert az amszterdami nemzetközi értekezleten dr. Heinish német térképész már az első évben felolvasta ugyanezeket a tárgyakat érintő fölfedezéséről szóló értekezését: A történelem előtti vallás földrajzának elvei címen. Kifejtette feszülten figyelő hallgatói előtt, hogy a régmúltban varázsvonalak elve létezett s ezek alap­ján jelölték ki a szenthelyeket. Olyan vonalakon épí­tették ezeket, melyek összefüggtek a nap, a hold és a bolygók állásával. Azonkívül azt állította, hogy olyan bizonyítékokra talált, hogy ezeknek a vonalak­nak a kijelölésénél, akárcsak a korai egyiptomi föld­rajzi felméréseknél, a föld méreteinek egyszerű há­nyadait vették alapul. Erre nemcsak Britanniában, ha­nem Európa és a Közel-Kelet széltében-hosszában is talált példákat. E vonalak pontossága és hallatlan kiterjedése nagyon mély benyomást tett rá. Azt a kö­vetkeztetést vonta le belőlük, hogy ezek a régi idők­ben volt olyan széles körű művelt társadalom létezé­sét bizonyítják, melyek fejlett műszaki tudással és a varázslás fejlett módszereivel rendelkeztek.

Britannián kívül is találtak ilyen vonalakat, a föld csaknem minden sarkában: Azonkívül furcsa mó­dón mindenfelé a varázserő áramlásának számos törté­nete áll kapcsolatban velük! Írországban jó néhány tündérösvényekről szóló rege él, mely ösvényeken az év bizonyos szakain tündérek és más szellemi lények utaznak. Ezek a régi varázsutak ma már forgalmas utakká és jól kitaposott ösvényekké váltak. Dr. Evans-Wentz A kelta országok tündérregéi című könyvé­ben megemlíti, hogy ez ösvényeken titokzatos áramla­tok folynak, az áramlatok minéműsége azonban feledés­be merült. Guichard Xavier folytatott hasonló kuta­tást s az ő felfedezései is hatalmasan támogatják a brit és német kutatók következtetéseit. Szülőföldjé­nek, Franciaországnak néhány ősi városáról írja: "Ezeket a városokat ősi időkben alapították, elmoz­díthatatlan csillagászati vonalak mentén, melyeket először az égen jelöltek ki, majd szabályos közönként átvetítettek a földre, a föld 360-ad részén."

Ott találjuk e vonalak létezésének bizonyítékait az ősrégi irodalomban is. Például az etruszkok meghó­dításakor a rómaiak fölfigyeltek rá, hogy Toszkáná­ban egyenes vonalakban fölállított kövek hálózzák be az egész országot. Később Görögország meghódításakor is észrevették, hogy véges-végig a dombos hellén tá­jakon nyílegyenes sorokban kőoszlopok álltak az utak mellett. Ez nem lepte meg különösebben a rómaiakat, mivel már előzőleg ott találták az egyenes vonalakat csaknem minden leigázott országban: Európa széltében­hosszában, Észak-Afrikában, Kréta szigetén s keleten egészen az ősi Babilon és Ninive térségéig. Ma már tudjuk, hogy a rómaiak részben azért is tettek szert az egyyenes útvonalak építőinek hírnevére, mert egy­szerűen fölhasználták ezeket a jóval a hódításuk előtt fölállított egyenes vonalakat, melyeket azután katonai és kereskedelmi utakká alakítottak át. Az észak-afrikai beduinok a sivatag puszta vidékein való utazásaikban mind a mai napig használják e fölállí­tott kövekkel és kőrakásokkal jelölt vonalakat. Ha megkérded tőlük, hogy mikor állították föl e köveket, a nomádok a fejüket rázzák, mert bár nélkülözhetetle­nek nekik, mit sem tudnak az eredetükről.

Bár a legtöbb országban feledésbe merültek e vo­nalak, a világ más részein e történelem előtti vonal­rendszer még mindig használatban van. Ezek egyikét az Ausztrália belsejében élő őslakók használják, akik az elmúlt korra hivatkoznak, az álomidőkre, amikor a teremtő istenek járták az országot s újjáformálták a földet, hogy a toringákhoz, a fontos ösvényekhez igazodjék. Azt mondják, hogy az év bizonyos szaka­szaiban, a bennük áramló erők életre keltik a torin­gákat, azok pedig új életet lehelnek a körülöttük fekvő területekbe. Az őslakók, hogy az év bizonyos szakaszaiban biztosítsák maguknak az ősi termékenyí­tés bekövetkezését, meghatározott helyeken gyűlnek össze, szertartásos táncokat lejtenek, melyeket a régmúlt szabott ki rájuk. Majd imádkoznak a vonalban rejlő erőhöz. S még ma is óriási távolságokról közve­títenek üzeneteket s figyelmeztetéseket rajtuk, ha idegenek közelítenek hozzájuk - mindezt a varázsvona­lak segítségévei. A földgolyó másik oldalán az inkák még a 16. században is használtak hasonló szellemvo­nalakat, melynek a cursoi naptemplom volt a közép­pontja. De egyik nemzet sem becsülte olyan sokra a vonalak létezését, mint a kínaiak. Ők még a 19. sz. második felében is gyakorolták e tudást, melyet feng-shui-nak, szél és víznek neveztek, ami láthatat­lant és megfoghatatlant jelent. a feng-shui művelői­nek az volt a kötelessége, hogy meghatározzák a leng-mei vagyis a sárkány-áramlatok folyását s meg­fejtsék azokra a környékekre gyakorolt hatásukat, ahol átáramlottak. A kínai tájon így helyeztek el minden egyes épületet, követ, ültetett fát, hogy meg­feleljenek e vonalakon végigömlött titokzatos sár­kány-áramlatoknak. A kínaiak hite szerint ezeknek az erőknek a főútvonalait a nap, a hold és az öt főbb bolygónak az eget átszelő pályái határozták meg. A sárkányvonalaknak nagy beleszólása volt a kínaiak életébe. Kína feudális napjaiban a császár azzal hangsúlyozta országának e titokzatos erőtől való füg­gését, hogy minden évben többször fölmászott a Peking közelében fekvő mesterséges dombra, a Kolra, hogy le­mérje az ég és a föld erőit s egyesítse azokat az or­szág javára. Néhány kutató azt állítja, hogy így kí­sérelték meg összeházasítani a varázslást a valóság­gal.

Azok az ősi hagyományok, hogy a bolygók mozgása kihat a föld áramlataira és az áramlatok kihatnak a termékenysége, nem üres képzelgések, sem vallásos ba­bonák. Nagyon is valóságos tudományos elveken alapul­nak. Mi még csak most kezdjük érteni, hogy a föld egész felülete a föld mágneses erejében fürdik, s hogy a mágneses tér bizonyos felülről és alulról jövő hatások alatt áll. A mágneses áramlat erőssége és iránya a nap, a hold és a közelebb keringő bolygók állása szerint változik, hasonlóan ahhoz, ahogyan az ár és az apály változik. Ugyanakkor a mágneses áram­lat jellegzetességeire kihat a terep is, amely fölött folynak. Lapos vidékeken egyenletes és rendszeres a mágnesesség, míg a sziklás vagy egyenetlen területe­ken rendszertelenül viselkedik. A mágnesesség áram­lása különösen örvénylő a földtörések fölött, s eze­ken találták meg a történelem előtti ugarvonalakat is.

Míg a kutatók egyik csoportja a föld felületi áramlatainak a változásait tanulmányozza, mások azt igyekeznek fölfedezni, hogy milyen hatással vannak bizonyos élettelen és élő alkotóelemekre. Tíz éves kimerítő kutatás, több mint 200.000 kísérlet után Piccardi Giorgio megállapította, hogy a víz nagyon érzékeny a mágneses terekre. S hogyha megváltoztatjuk a tereket, megváltozik a víz vegyi összetétele is. Azt is megállapította, hogy mivel a föld mágneses te­re a nap és a hold változásaitól függ, a vízen ala­puló vegyi változások is ennek megfelelően módosul­nalc. Fisher W. H. a kolorádói Boulderben levő Légköri Kutatás Nemzeti Központjának a tagja is megerősítette a firenzei vegyész következtetéseit. Azt is hozzáfűz­te, hogy mivel a víz az élet folyadéka, a mágneses áramlatok változásai kihatnak a növekedésre. Az uthai boe a. és dr. Salunke D.K. figyelemreméltó eredménye­ket értek el. Amikor például zöld paradicsomot he­lyeztek mágneses térbe, 4-6-szor olyan gyorsan értek meg mint közönségesen. A kutatók azt is észrevették, hogy a jó néhány fajta mag sokkal gyorsabban fejlődik, ha mágneses áramlatnak teszik ki őket. A későbbi ku­tatások nemcsak azt fedezték föl, hogy az áramlatok az élő növényekre hatnak serkentőleg, hanem azt is, hogy kihatnak a termőtalajra is. Az égitestek mozgása úgy látszik a mágneses erősség bizonyos változásait idézik elő, ami növeli a növények termékenységét, mert megváltoztatják a talaj ásványtartalmának vegyi összetételét.

Persze még csak most kezdenek derengeni előttünk az égi és a földi mágneses hatások mögött meghúzódó elvek, úgy látszik azonban, hogy a régmúlt századok­ban nemcsak hogy ismerték ezeket az elveket, hanem javukra is fordították, ki is használták azokat. Az őskori embereknek ehhez először is tudományos fel­készültséggel kellett rendelkezniük, hogy ismerjék az áramlatokat, tehát műszereket szerkesztettek az áramlatok érzékelésére. Másodszor, birtokukban kel­lett lennie a kutatás és kísérletezés talán százado­kon át folyó, szívós igyekezettel fölhalmozott ered­ményeinek, melyek alapján irányítani tudták az áram­latokat, előrelátott eredményekkel. Csak abból tudunk találgatni, ami a korábbi művelődésből fönnmaradt, mivel mi még nem értük el a tudás ily magas színvona­lát. A jelek szerint az áramlatok a földben képződ­nek, bizonyos erőforrásoknál. Ezek a helyek később a vallásos szertartások helyei lettek. Innét irányí­tották őket kijelölt központokba - tornyokba vagy mesterséges halmokba, ahol összegyűjtötték, majd vé­gül szétárasztották azokat a környező vidékre. A csillagászati megfigyelések hallatlan fontosak vol­tak, mivel csak az égitestek mozgásának szüntelen szemmel tartásával tudták mérni s megjósolni az áram­latok erősödését és csökkenését.

A jelek szerint a mágneses áramlatok irányítása az ugarvonalakon fölállított kövek segítségével tör­tént. Az írott történelem összes időszakában a helyi hagyományok különleges erőket tulajdonítottak jó né­hány állókőnek. A Finistre francia város közelében álló kőcsoport például állítólag gyógyítja a reumát; más szomszédos kövek pedig a lázat és a bénulást. A mai kutatók is észrevették, hogy némely kőből ti­tokzatos erők áramlanak, mert a fényképfelvételeiken olykor fényköd veszi körül a kövek alsó felét. Underwood Gey, A múlt rendje című mű szerzője szerint az állókövek ugyanazt a célt szolgálták, mint a kínai tűszúrásos gyógymód tűi. Amint állítólag a tűk más irányba terelik a testben az élet erőinek áramlását, hogy helyreállítsák az egészséget, pontosan ilyen el­gondolás szerint helyezték el az állóköveket, hogy a föld mágnesességét természetes ösvényeikről a mes­terséges ösvényekre tereljék át. Underwood különleges forráskutató műszereket használva bebizonyította, hogy a szülőföldjén, Britanniában a mágneses áramla­tok valóban párhuzamos vonalakon haladnak az álló kö­vek egyyeneseivel, mégpedig akkora pontossággal, mely inkább vall emberi építésre, mint a természetre.

Az ősrégi regék azt bizonygatják, hogy az ugar­vonalrendszer főcélja a talaj termelőkészségének nö­velése és a növények fejlődésének serkentése volt. A jelek szerint azonban más célokra is fölhasználták őket. A mai druidák azt állítják, hogy az ősatyáik építette ugarvonalak erőit repülésre is föl tudták használni. Amikor valamely vonal életre kelt, mivel a napkeltekor a nap egyenesen végigsütött rajta, akkor úgy irányították az áramlatokat, hogy annyira föltöltsenek velük valamely testet, hogy az szabadon lebegjen a levegőben. S akkor végig tudták azt irá­nyítani a meghatározott mágneses erősségű vonalon. A druida hagyományok arról beszélnek, hogy Ruith Meg, Blaudud Abris varázsló és mások, akiknek olyan re­pülőgépeik voltak, melyeket a vonalakon áramló erők olyannyira életre keltettek, hogy még Görögországig is el tudtak repülni bennük. A repülés történetei rendszerint szerencsétlenséggel végződnek - hold vagy napfogyatkozás következik be, ami hirtelen elvágja az erő forrását a vonalak hosszában s a hős is, gépe is lezuhannak a földre, a pusztulásba. E történetek mögött tudományos tény húzódik meg, mert a nap vagy a holdfogyatkozás valóban hirtelen csökkenést idéz elő a föld felületén a mágneses erő áramlásában. Tud­juk, hogy szerte a világon az ősi művelt társadalmak­nak rögeszméjük volt a nap és holdfogyatkozások előre meghatározása. Talán nem a babonás félelem volt ennek az oka, mint föltételezik, hanem azok a változások, melyeket a holdfogyatkozások a földfelület mágneses áramlásában okoztak.

Figyelembe véve azt, amit az ugarvonalakról tu­dunk, levonhatunk néhány következtetést. A világon mindenfelé megtalálhatók e vonalrendszerek nyomai ­Európában, Afrikában, Ázsiában, Ausztráliában és Ame­rikában. A velük kapcsolatos legendák és hagyományok tanúsítják, hogy ugyanazon az elven, a mágnesesség kihasználásán alapultak, s ugyanarra a célra használ­ták őket. Az elgondolás semmi setre se származott va­lamely elszigetelt népcsoporttól, sokkal valószínűbb, hogy e rendszer egyazon időben keletkezett az egész világon, olyan szervezet terve szerint, mely fölmérte a földet és föltérképezte a földrajzi vonásokat, s ezek azután elárulták a mágneses tevékenység főbb központjait. Magának a vonalak működtetésének a jel­lege megkövetelte, hogy a rendszer hathatóssá tételé­hez össze kellett fogni az összes létező földfelületi áramlatot. Az ugarvonalrendszernek tehát valóban vi­lágrendszernek kellett lennie. Michell John írja a vonalakról az Atlantiszon át c. művében: "Hatalmas tudományos műszer borítja a föld egész felületét. A régmúlt korban - talán négyezer évvel ezelőtt - em­bercsoportok járták be a világ csaknem valamennyi tá­ját, mégpedig határozott célkitűzéssel. Valamely ha­talmas erő segítségével óriási köveket vágtak és ál­lítottak föl s roppant csillagvizsgálókat szerkesztettek belőlük. Álló oszlopok köveit, piramisokat, alagutakat, a láthatártól a láthatárig. Nagy, fara­gatlan kövekkel, mesterséges dombokkal és sáncokkal jelzett vonalakat." /4/

Az ilyen világraszóló vállalkozás a föld vala­mennyi lakójának tevékenységét irányító, egyetlen központi hatóság létezését követeli meg. S ahogyan az ugarvonalak helyi szakaszainak megvolt a kijelölt gyújtópontjuk, sőt néhány csomópontjuk ahova össze­gyűjtötték az erővonalakat, úgy az is valószínű, hogy a központi hatalomnak világközpontja is volt, ahova az egész világról összevonták a vonalak erejét. A je­lek szerint ez a rendszer bizonyos időszakon át műkö­dött, de akkor valami történt - nagy horderejű ese­mény, mely törést jelentett a világ állapotán s vé­get vetett az erővonalak rendszerének. Azelőtt a vo­nalrendszer föltétlenül szükségessé tette a világegy­séget. A történelem bizonyos időpontján valami meg­döntötte ezt az egységet. A központi irányító hatóság hatalmát vesztette s a világközpont beszüntette műkö­dését. Ez után az esemény után új állapotok jöttek létre, s a világ népei csoportokra szakadtak, lehe­tetlenné téve az ugarvonalak közös és egybehangolt működését.

Michell ipy írja le: "Csak annyit tételezhetünk föl, hogy valamely - akár természetes, akár embercsi­nálta - elsöprő szerencsétlenség elpusztította a rendszert, melynek fönntartása attól függött, hogy igába képesek-e hajtani valamely természetes erőt, mégpedig az egész föld felületén. E rendszer helyre­állítására tett összes kísérletet - bármi volt is az, ami a nagy világégésben összeomlott - azontúl mindig megzavarta a pártoskodás és az elzüllés. A szeren­csétlenséget túlélők elszigetelt csoportjai egyre mé­lyebben bukva a tudatlanságba, egyre inkább kiszol­gáltatva az ellentétes álmodozóknak, elfeledték előb­bi egységüket. S miközben igyekeztek újraéleszteni a régi egyetemes rendszer helyi változatait, megron­tották a hagyományokat és elveszítették a régi jelen­tőségét is." /5/

Végül részben összezavarták vagy elfeledték még az elferdített változatokat is. Nem használták többé még a helyi rendszereket sem. Ma már csak a régi vi­lágrendszer árnyékai és maradványai találhatók meg.

Hála a régészek fölfedezéseinek, nagyon nagy rész abból, amit a Teremtés könyvében a nemzetek ke­letkezésének leírásából regének tartottak csupán, igaznak bizonyult. A régi világegység, mely a kezdet kezdetén részekre szakadt, ma már a valóság köntösét veszi magára. A még régebbi történelmi beszámolókra alapított, a Teremtés könyvében olvasható Bábel tor­nyáról szóló beszámoló elmondja, hogy az új nemzedé­kek kétségbeejtő erőfeszítést tettek az együtt mara­dásra "nehogy szétszóródjunk a földön". Ezért kezdtek világközpont s égig érő torony építésébe.

Úgy látszik, hogy amikor a lakott területeken az özönvíz utáni népesség elég nagy volt ahhoz, hogy tevékeny műveltség alapjául szolgálhassanak, a világ lakossága aggódni kezdett, hogy fönnálló egységük idővel fölbomlik." Aggodalmuk alaposnak bizonyult, mivel olyan egységes világtársadalmat igyekeztek újra létrehozni, mint amilyen az özönvíz előtt volt. Bá­belt választották a világ fővárosának, az özönvíz utáni emberek központi hatalom alatt való megszerve­zése jelképének, mint ahogyan Kain Énoch város föl­építésével szervezte egyeduralom alá a leszármazotta­it. Bábel egyesült nemzeteket jelentett, vagyis a vi­lágkormány hatalmának központját. Másrészt Bábel tor­nya, az egekbe nyúlónak tervezett torony talán még jelentőségteljesebb volt. Mint már korábban említet­tük nagyon valószínű, hogy olyan világközpont műkö­dött, ahol összegyűjtötték a föld felületének erőit. Tudjuk, hogy az ilyen gyűjtőközpontok mesterséges dombok vagy tornyok voltak. Bábel tornya talán a vi­lágot behálózó ugarvonalak gyűjtőállomása lehetett. A központi kormányzat a világ erőközpontjának birto­kában, a szó szoros értelmében uralta a világot, mi­vel aki hasznát akarta látni a vonalrendszernek, an­nak Bábel urait kellett szolgálnia.

Az összes beszámolókból tudjuk, hogy természet­fölötti célokra is használták a vonalakat, ezért nem csak anyagi, hanem lelki erőkről is szó volt. Az özönvíz utáni ugarvonalrendszer valószínűleg az özön­víz előtt használt rendszer újjáépítése volt. Az özönvíz előttiek olyan választékos műszaki tudást hoztak lépre, mely fölölelte mind az anyagi, mind a szellemi erők hatalmuk alapjául való hasznosítását. S az ugarvonalrendszer egyszerűen e természetfölötti műszaki tudás kiterjesztése volt.

 

Negyedik fejezet FEJLETT REPÜLÉS A TÖRTÉNELEM ELŐTTI IDŐKBEN

 

Nem sokkal a bábeli világközpont lerombolása után néhány másodlagos művelődési központ keletkezett a világ különböző részein. A kezdeti szerencsétlenség mely a zűrzavar korszakába taszította a világot, ta­lán száz évig is eltarthatott. S ez idő alatt számos Bábel-előtti nemzet elszakadt egymástól. Másokat meg azok a gyökerüket vesztett törzsek rohanhattak le, akik a zavaros időkben rótták a földet.

Néhány nemzet műszaki tudása azonban túlélte a viszontagságokat. Így továbbra is fönn tudták tartani a választékosság és a tudomány magas színvonalát. A reneszánsz térképek bizonyítják, hogy az egyik ilyen magas műveltséggel rendelkező társadalomból az ősi térképkészítők legalább öt nemzedéke végezte a föld­golyón a földmérés zavartalan sorozatát a jégkorszak előtt, alatt és végén. Az addig fönnálló körülmények, melyek alatt működtek, nagyon megváltozhattak, mert míg a Bábel előtti korban egyetlen központi világkor­mány igazgatása alatt tevékenykedtek, a Bábel utáni világ nagyon is megváltozott helyzetet teremtett. A világ most már más-más birodalmakra szakadt, minden részük igényt tartva a többi fölötti uralomra és a többiektől való függetlenségre. Megszűnt az előbbi világméretű együttműködés s különböző politikai és nemzeti egységek vetélkedni kezdtek a világuralomért. A Bábel utáni zűrzavaros század első felében a vetél­kedés nem borította föl a hatalom egyensúlyát, de a század vége felé természetes szerencsétlenségek - va­lószínűleg a jégkor beállásának következtében - meg­ingatták ezt a nyugtalan egyensúlyt. A bekövetkező erőszak korában e csoportok kölcsönösen elpusztítot­ták egymást. A fejlett műszaki tudás, amit nemzeteik nagyságának érdekében oly igen meg szerettek volna őrizni, most a fegyverek olyan választékát fialta, amely végül is pusztulásukat okozta.

A Bábel utáni világban a fejlett társadalom nyolc olyan központja maradt fönn, ahol becsben tar­tották és igába fogták az özönvíz előtti műszaki tu­dást: a Közel-Keleten, Észak-Európában, az északi Sarkvidéken, Dél-Amerika nyugati és központi részén, Észak-Amerika délnyugati területein, a Nyugat-Indiai szigeteken, Indiában, a mai Góbi sivatag helyén és az Antarktikán. A zűrzavar kezdeti szakaszán e köz­pontok ideiglenesen elszakadtak egymástól, rövidesen azonban újra fölvették egymással az érintkezést. Az érintkezés egyik módja a jelek szerint a légi közle­kedés volt, bármilyen szokatlannak is hangzik ez ma nekünk, mert a Wright fivérek találmányát még mindig a találékonyság huszadik századához illő önkénytelen kitörésének tartjuk. S későbbi népek számos regéje emlegeti azt a kort, amikor a légi közlekedés jól ismert tudományág, a repülés pedig mindennapos ese­mény volt. A repülés egyik legrégebbi említését a ba­biloni Halkatha nevű törvénykönyvben találjuk, mely­ben ez a néhány sor olvasható: "A repülőgép működte­tése nagy kiváltság. A repülés ismerete a legősibb időkből származik. A régi istenek ajándéka ez, az életmentés céljaira."

A babiloni Etena hősköltemény történelem előtti repülést ir le, de csak töredékekben maradt ránk a Kr.e. 3000-2400-ig terjedő korból. A hősköltemény el­mondja, hogy Etena, a szegény pásztorfiú sérült szár­nyú sast talált. Gyógyulásig ápolja a sast, ami hálá­ból megígéri, hogy fölviszi őt a hátán az egekbe. Etena felül a sas hátára, azután együtt szárnyalnak föl a magasba. Időről időre pedig visszatekintenek a földre.

Az első visszatekintéskor a sas fölkiált: "Nézd, barátom, milyen innen a föld. Nézd meg a tengert is. Zme olyan lett a föld mint valamely domb, a tenger pedig akár a folyó!" Ezt a megjegyzést kétórás mene­telésnek megfelelő emelkedés után teszi - a mai idők­ben 10-12 km. Egyre magasabbra emelkedve Mezopotámia fölött Etena megpillantja északon Örményország hegye­it, délkeleten a Perzsa-öblöt, mely folyóként nyúlik a láthatárig.

A történet szerint háromszor kettős menetelés­nyit emelkednek tovább, mielőtt a sas újra a földre irányítaná Etena figyelmét. Innét, mondja, olyan a világ akár az ültetvény, a föld akár a kunyhó a ten­ger udvara mellett. Etena olyan magasra ért, ahonnét már látja az Indiai-óceán, a Vörös-, a Fekete- és a Földközi-tengernek a Közel-Keletet körülölelő vizeit.

Amikor még magasabbról tekintenek alá a föld kö­szörűkőnek, a tenger öntözőcsatornának látszik. A he­gyek már nem vehetők ki. A föld felülete simának és íveltnek látszik akár a köszörűkő. A széleken Etena észreveszi az Ázsiát, Európát és Afrikát körülvevő óceánokat. Még magasabbra szárnyalnak s a sas meg­jegyzi, hogy a föld kertre hasonlít, a tenger pedig fonott kosárra. Kivehető a szárazföldek jellegzetes alakja, a narancsszínű sivatagok, a sötétzöld erdősé­gek, a szürke völgyek és a barnássárga hegyek, melyek akár valamely kert más-más színű ágyai. Ezúttal Etena látja a világ óceánjait is, nemcsak mint a kép szegé­lyét, hanem mint külön medencéket, vízzel telt kosa­rakat.

Végül olyan magasra érnek, ahonnét már nem tudja megkülönböztetni a földet a tengertől, ahol a felhők és a levegő páratartalma kékesfehér fátyolba rejti a föld részleteit. Innét már nem szállnak magasabbra, hanem visszatérnek a földre.

A hősköltemény egyetlen regeszerű eleme a sas, ami valamilyen repülőgépet jelképezhet, melyet az idő múltával madárrá alakítottak át olyan emberek, akik nem ismerték a repülés titkait. Bármi is volt a re­pülő jármű, az Etena-hősköltemény kétségkívül nagyon pontosan írja le a föld különböző magasságokból meg­figyelhető távlati képét - leírások, melyeket a mi korunkban csak az 1950-es évek magasrepülései és a hatvanas évek űrrepülései igazoltak.

Az a kérdés, ki végezte el és ki jegyezte le ezt a megfigyelést az ősi keleten 2400 évvel Krisztus előtt?

Másik káldeus mű: a Sifr'ala, több mint ötezer éves. S bár töredékes, fordítása csaknem száz oldalt tesz ki. A'haaron Iban régész és az összehasonlító néprajz tudósa, aki a szöveg megfejtésén dolgozott, csodálkozva jött rá, hogy Sifr'ala részletesen leír­ja, hogyan kell repülőgépet építeni és működtetni. Rezgő gömböket, grafitrudakat, réztekercset emleget az alkatrészek közt, a repülésről szólva pedig szél­ellenállásról, siklórepülésről és vezérsíkról beszél. Sajnos a szöveg számos kulcs-sora hiányzik, lehetet­lenné téve a jármű újraépítését.

A régi kínai évkönyvek is többször hivatkoznak a repülés művészetére. Shun császár, aki Kr.e. 2258 és 2208 közt uralkodott, a jelentések szerint nemcsak repülőgépet épített, hanem ejtőernyőt is próbált ki - több mint 36 századdal Leonardo da Vinci előtt.

Kr.e. 1766-ban másik kínai császár, Cseng Tang parancsolta meg udvari mesteremberének, Ki-Kung-Si­nek, hogy építsen repülőgépet. A mesterember meg is építette a gépet a próbarepülésre Honan tartományba repült rajta. A császár azonban elrendelte a gép meg­semmisítését, nehogy illetéktelen kezekbe kerüljön a titka.

A repülés titka úgy látszik a Kr.e. hatodik szá­zadig fönnmaradt, mivel Csu Yun kínai költő zsád-zöld repülőgépen, a Góbi sivatag fölött írta le élményeit. Látta délnyugaton a Kunlun hegységeket. Megfigyelte a vidéket a levegőből s a tényeknek megfelelően föl­jegyezte, hogy a magasban szárnyaló repülőgép mentes volt az alattuk elterülő puszta szelének és porának hatásától.

S mégoly későn is, mint a Kr.u. negyedik század, Ko-Hung nevű másik kínai író beszél fából készült re­pülő kocsiról, melyen forgó légcsavar volt, mely az égbe röpítette a kocsit. Ugyanebben a században Cey­lon fölött is jelent meg repülőgép, ahol Gunarvarman buddhista szerzetes szokott a 3600 km távolságban fekvő Jávába repülni.

Szó van még repülésről a nepáli Budhasvamin Bri­hát Katha Shlokasamgraha-ban, az ismeretlen korból eredő szájhagyomány a 12. században megörökített vál­tozatában. E mű 1908-ban jelent meg először Európában Lacote Félix francia fordításában. Bírhat Katha Ru­manvit történetét mondja el, annak a királynak a szolgájáét, aki repülőgépen kívánta bejárni a földet. Rumanvit, hogy eleget tegyen ura óhajának, megparan­csolta a négy udvari tervezőnek, hogy építsék meg az óhajtott gépet, ők azonban azt válaszolták, hogy nem tudják. Sok gép működését ismerik ugyan, de csak a yavanok ismerik a repülés titkát.

Yavana a Földközi-tenger keleti medencéjében la­kó világosabb bőrű népek szanszkrit neve volt. Köze­lebbről Javanból származik, Noé egyik unokájától, akinek leszármazottai az özönvizet követő első né­hányszáz évben Görögországot és a Földközi-tenger szigeteit népesítették be.

Rumanvit története azzal végződik, hogy egy ya­vana jelenik meg urának udvarában, aki teljesíti az uralkodó kívánságát, hogy a levegőből lássa a világot anélkül azonban, hogy fölfedte volna előtte a repülés műszaki titkait. Úgy látszik a magas műveltséggel rendelkező központok tudatosan törekedtek megakadá­lyozni a fejlett műszaki tudás terjedését azok között az emberek között, akik a Bábel utáni időkben elvesz­tették a tudást. Inkább csak a maguk hasznára és ha­talmának fönntartására tartogatták azt.

 

Ősrégi repülés a Csendes-óceánon

 

A nepálihoz hasonló hagyományokat találtak a po­linéziaiak közt. A Csendes-óceán déli felén, Ponape szigetén a bennszülöttek világos bőrű tanult emberek­ről beszélnek, akik a nyugatról jöttek hozzájuk, de sokkal hamarabb, mint az európai fölfedezők. E rég­múlt világos bőrü emberek "fényes csónakokban" jöttek, melyek "a tenger fölött repültek". Nagyon rövid ideig maradtak csak, de a bennszülöttek még mindig emlege­tik az ősi nyugati emberek "csodás dolgait".

A Gambier szigetcsoport legnagyobb szigetének, Mangareva bennszülötteinek is vannak a régmúltból fönnmaradt repülőhagyományai.

Elmondják, hogy "repülő hajó, nagy, oldalához szorított szárnnyal" jelent meg előttük, s a repülő "papok" nagy távolságokra tudtak szállni bennük ­egészen a Hawai szigetekig, 4000 km távolságra. Eskridge Lee Robert, a polinéziai népmesék gyűjtője, találkozott olyan bennszülöttel, aki részletesen le tudta írni, sőt meg is mutatott neki az ősi repülő­hajóról készült kis másolatot. Exkridge szerint ez valóban repülőgép lehetett s különösen a szárnya, mely az egyiptomi művészetben gyakran szereplő Honis isten szárnyas napkorongjaira emlékeztette őt.

A Saqqara-madár

 

1898-ban kis repülőgépmintát találtak Egyiptom­ban az egyik sírban Saqqara közelében. A sir körülbe­lül Kr.e. 200-ból származik. A lelet idején a mai re­pülés föltalálása még néhány évvel a jövőben szun­nyadt, így azután mikor elküldték a tárgyat a kairói ősi leletek múzeumába, 6347-es számmal könyvelték a leltárba a 22. számú szobában s attól kezdve a polcon porosodott a többi vegyes leletekkel - senki sem is­merte föl, hogy mi is lehet az.

1969-ben dr. Messiha Kail, az egyiptomi ősrégi­ségek tudósa és régész a múzeum pincéjében tisztogat­ta a raktári helyiségeket, amikor észrevette a minta­repülőt. A dobozban elraktározott többi tárgyak nyil­vánvalóan madarak voltak, de az egyik megmunkált tárgy sehogy sem illett közéjük. Olyan jellegzetessé­gei voltak, melyek nem lelhetők föl a madarakban, ha­nem a korszerű repülőgépre jellemzőek. Dr. Messiha, aki fiatalkorában repülőgép-modellező volt, rögtön fölismerte a repülőgép vonásait. Rábeszélte az egyip­tomi művelődési miniszter helyettesét, dr. Moukhtart, hogy alakítson bizottságot a modell megvizsgálására, 1791. december 23-án meg is alakult a történészekből és a légiszakértőkből összeállított bizottság. Az előzetes kivizsgálás oly mély hatást tett rájuk, hogy a 'mintának a kairói múzeum nagytermének a főhelyére való kiállítását javasolták.

A modell szárnya egyenes és a légmozgástan sza­bályai szerint képzett. A szárny hossza kb. 18 cm. Az orra hegyes, 3 cm hosszú, hajója pedig 13 cm hos­szú, keskenyedő és függőleges vezérsíkban végződik. A külön darabból faragott beillesztett farokfelület pontosan olyan, mint a mai repülőgépek vezérszárnya. A kis gép nagyon könnyű jávorfából készült s körülbe­lül 30 grammot nyom.

Amikor megkérdeztek néhány repülőszakértőt és pilótát, mindegyik talált rajta néhány figyelemremél­tó vonást. S minden vonás azt bizonyította, hogy a kis repülő építői jártasak voltak a repülés elveiben, ami az európai és amerikai tervezőknek száz évig tar­tó, a repülőfelület felfedezésére és tökéletesítésére végzett kísérletek eredménye volt. A hajó légerőtan­nak megfelelő alakján s a szárnyszelvény bogárhátú tervezésén kívül a szárny maga alul vályús, ami óriá­si felhajtóerőt fejtett ki. A jelek szerint az ősi repülőgép föladata inkább az volt, hogy nagy rakomá­nyokat szállítson, minthogy sebesen közlekedjék. A géptervezők megegyeztek abban, hogy nagy terheket tu­dott szállítani, de igen lassan, 100 km-es sebességen alul. az egyik szakértő megjegyezte, hogy feltűnő a hasonlóság az egyiptomi repülőgép lehajló orra, he­gyes szárnya és a között az új ferdeszárnyú gép kö­zött, melyet az amerikaiak most terveznek. Ez utóbbit is nagy rakományok kis motorokkal való szállítására szántak. azt azonban, hogy mi hajtotta az ősrégi gé­pet, nem tudjuk. A farok alsó része egyenetlen, nyil­vánvaló, hogy letörtek róla valamit s az a valami a motor lehetett. A repülőmérnökök észrevették, hogy a kis gép, még így is ahogy van, tökéletes vitorlázó­ gép. Tény, hogy csak kicsiny hajítógép kellett volna ahhoz, hogy az életnagyságú vitorlázót levegőbe lő­jék. Még most is, pedig már több mint 2000 éves, a kicsiny repülő jókora távolságot repül be igen kis lökéssel!

A repüléstan egyik szakértője, amikor tervrajzot készítettek a gépről észrevette, hogy az egész kis vitorlázógépben igen-igen pontos az arányok elosztá­sa, mégpedig 2:1 és 3:1. Nyilvánvaló, hogy az ősi kis gép nem véletlen műve és nem játéknak készült, hanem a számítások és kísérletek tömkelegének a végső ered­ménye. Dr. Messiha megjegyezte, hogy az ősi egyipto­miak arányos kis mintát készítettek mindenről amit építettek, mert a sírboltok tele vannak kis, részle­teiben tökéletes templomokkal, obeliszkekkel, házak­kal, harciszekerekkel, hajókkal stb. Most, miután megtalálták e kis mintarepülőt, dr. Messiha azon töp­reng, vajon ott hevernek-e valahol a sivatag, a Nílus partjának homokja alatt az életnagyságú vitorlázók maradványai.

Azóta több más kis mintarepülőt találtak és is­mertek föl más sírboltokban, összesen tizennégyet. Sanderson T. Iván, az élet és állattan tudósa. A Meg­magyarázhatatlan dolgok kutatása Társulatának feje jegyezte meg: "Alig néhány éve, hogy a leletek annak kétségbevonhatatlan tényét kényszerítették ránk, hogy az ősi emberek ismerték a repülést. Most valahogyan ezt meg kell magyaráznunk. S amikor megmagyarázzuk, akkor át kell majd rendeznünk számos, az őstörténe­lemről alakított fölfogásunkat."

Arany repülőgép az Újvilágból

 

1954-ben Kolumbia kormánya az Egyesült Államokba küldte kiállítás-körútra a birtokában levő ősi meg­munkált tárgyak gyűjteményének egy részét. A kiállí­tások idején megbízták Sauba Emanuelt, Amerika egyik 1egnevesebb ékszerészét, hogy készítsen öntvénymintát hat aranytárgyról. Tizenöt évvel. később elemzésre át­adták Sanderson Ivánnak az egyik öntvényt. Miután alaposan megvizsgálta a tárgyat és kikérte a repülés néhány szakértőjének a véleményét, észbontó következ­tetésre jutott. Véleménye: az aranytárgy több mint ezeréves lökhajtásos repülőgép modellje.

A tárgy kb. 5 cm hosszú és láncon hordták nyak­éknek. Észak-Kolumbiában találták és a szinu korszak­ból valónak nyilvánították, ami inka előtti társada­lom volt Kr.u. 500 és 800 közt. A kolumbiai kormány jobb név híján zoomorfica-nak vagyis állatalakú tárgynak nevezte el. Az állattan szempontjából azon­ban mind az élettantudós Sanderson, mind dr. Poyslee Artur, a new york-i Repüléstan Intézet tagja arra a következtetésre jutottak, hogy a tárgy nem ábrázol semmilyen szárnyas állatot, se madarat, se denevért, se rovart, se repülőhalat. A kis kolumbiai megmunkált tárgy jellegzetes vonásai inkább gép, mint állatjellegűek.

A fontos vonások között találjuk az első szár­nyat, mely delta alakú tökéletesen egyenes szélekkel - egyáltalán nem állatra vallók. Young Artur repülő­tervező jegyezte meg, hogy ha a tárgy repülő állatot ábrázolna, a szárnyaik rossz helyen vannak. Túl mes­sze, hátul fekszenek ahhoz, hogy egybeessenek az ál­lat súlyközéppontjával. A szárnyak azonban a megfele­lő helyen vannak, ha farkmotoros lökhajtásos gépről van szó.

Berepülő pilóta és a repüléstan szakértője: Ull­rich A. Jack mutatott rá továbbá arra, hogy az első szárnyak delta alakja és a törzs repüléstanilag töké­letes keskenyedése azt jelzik, hogy az eredeti repü­lőgép lökhajtásos volt és a hangsebességnél gyorsab­ban közlekedett.

Másik repülőmérnök Heuer Adolph, miután megvizs­gálta az arany modellről felvett képeket, fölfigyelt a harmadik pontra, mely jelzi a repülő lehetséges se­bességét. Bár a legtöbb korunkbeli gép szárnya kissé fölfelé hajlik, csak az aránylag nagy motorokkal el­látott gépek szárnya hajlik lefelé. Ott látjuk ezt a jellegzetességet a hangsebességnél gyorsabban re­pülő Concorde utasszállító gépen, s ott a kolumbiai aranytárgyon is.

Talán a farka a legkevésbé állati, de a legin­kább repülőgép jellegű. Egyenlőszárú háromszög alakú sima a felülete és pontos derékszöget képez a törz­zsel és a deltaszárnnyal. Nincs olyan madár vagy ro­var, amelynek ilyen szárnya lenne. Csak a halaknak van álló farkuszonyuk, de a egyiknek sincs álló uszo­nya ellensúlyozó alsó uszony nélkül. Az arany modell háromszög-elrendezése azonban szabvány alakzat a kor­szerű gépeken.

A farok másik érdekes vonása a jelzése, mely a kormányfelület bal síkján látható, pontosan ott, ahol sok repülőn a jelzés ma látható. A jelzés talán ugyanannyira oda nem illő, mint maga a kisgép, mivel az arám vagy kora héber bet vagy B betű áll rajta. Ez talán azt jelzi, hogy az eredeti repülőgép nem Ko­lumbiából, hanem Közel-Keletről érkezett.

Ez az arany repülőgép egyáltalán nem az egyedüli Újvilágban fölfedezett modell repülő. Hat nagyon ha­sonló aranytárgy van kiállítva a csikágói Fie1d Ter­mészettörténeti Múzeumban, másik kettő a Smith Termé­szettörténeti Múzeumban Washingtonban és a primitív művészetek múzeumában New Yorkban. Mindegyik a repü­léstan törvényei szerint készült törzzsel, szárnyak­kal és egyenlőszárú háromszögű kormányfarokkal tel­jes. A kolumbiaival együtt összesen tizennégy van be­lőlük. Ezek is jóval öregebbek ezer évnél, de a lelé­sük helye nagy ki terjedésű. E többi repülőkre Costa Ricában, Venezuelában és Peruban találtak rá. Ha a Közel-Keletről átrepülték az Atlanti óceánt, akkor találkozniuk kellett Közép- és Dél-Amerika félprimi­tív lakosaival. Ha együtt vesszük a modelleket azt látjuk, hogy egyetlen repülőgép változatai. Vagy az ékszerkészítő benyomásai arról amit látott, vagy pe­dig a távolabbi múltból származó repülőgépregékben hallott leírásból merített rá ihletet. A kolumbiai kisgépen látható korai héber bet erősen támogatja ezt a következtetést, s a Krisztus előtti második évez­rednél régebbinek keltezi az eredeti repülőgépet és annak az amerikai földrészekre tett utazásait.

A hindu vimanák

 

A történelem előtti repülőgép legérdekesebb le­írásai Indiából származnak. Az ősi hindu szentkönyvek közt találhatók a Samaranga Sutradhara, a tizenegye­dik században összegyűjtött, de meghatározatlan ősi­ségű szövegek. A Samarangában 230 bekezdést találunk, melyek részletesen leírják a repülés minden elképzel­hető oldalát. Attól kezdve, hogy mivel hajtották, egészen a repülők ruházatáig és étrendjéig. Nemrégi­ben a Szanszkrit Kutatás Nemzetközi Akadémiája Myso­re-ban Indiában különleges kutatást végzett ez ősi művek szövegében, aminek az eredményét könyvben adta ki Repülés kézirata a történelem előtti időkből cí­men. A szöveg olyan tudást árul el a repülőgép terve­zés, üzemeltetés és teljesítmény területén, mely fö­lötte áll annak, amit a valószínűség törvényei megen­gednek, ha a mű csak valaki képzeletének a szülötte lenne. Itt közlünk néhány kivonatot a szövegéből: "Vimanának hívják azt a repülőgépet, mely a maga ere­jéből közlekedik, akár a madár - a földön, vízen vagy a levegőben. Ami az égen tud utazni helyről helyre, azt a régi mondák vimanának nevezik."

"A törzset könnyű fából erősnek és tartósnak kell építeni, olyan alakúra, mint repülés közben a kinyújtott szárnyú madár. Ebbe kell helyezni a hi­ganymotort, alá pedig a vasból készült fűtőberende­zést.

"A nagyobb gépekbe, mivel nehezebbek, négy erős higanytartályt kell beépíteni. mikor ezeket a fűtőbe­rendezés segítségével szabályozott hővel fűtjük, a higanytól a vimanának mennydörgés ereje lesz. Jól he­gesztett varrásainak kell lennie, amit aztán higany­nyal töltenek meg s mikor átvezetik a tüzet a fölső­részbe, az erőt fejleszt olyan zúgással, mint az oroszlánordítás. A higanyban rejlő erő által a ható forgószél mozgásba jön s a vimana belsejében az utas olyan messzire utazhat a levegőben, hogy csak gyöngy­szemnyinek látszik."

Feltűnő módon hiányzik a szövegből, hogyan is kell fölépíteni a repülőgépet. Az ősi hősköltemények szerint "bajt okozhat bárki, aki nincs beavatva a re­pülőgépek építésébe". Más szóval a repülőgép és a re­pülés bonyolult tudását a kiváltságos néhány tartotta ellenőrzés alatt.

A Szamarangában leirt hindu vimanák főrejtélye azonban a hatóerő, melyet mint a szöveg megmondja, "valamiképpen a higanyban rejlő erő szolgáltatott". Figyelemreméltó tény, hogy a higany különleges helyet foglalt el az ősi emberek vegytanában a középkori Európa alkimistáiéban is. Da Costa Andrade Edward Ne­ville brit atomfizikus, az 1946 júliusban Cambridge­ben elmondott beszédében említette, hogy a tömegvon­zás törvényének híres felfedezője, Newton Izsák tu­dott valamit a higany titkáról. Andrade idézte New­ton egyik kortársát, Lord Atterburyt: "A szerénység megtanít minket arra, hogy tisztelettel szólunk az ősi emberekről különösen azért, mert nem nagyon is­merjük a vívmányaikat. Newton, aki jóformán kívülről ismerte őket, a legnagyobb tisztelettel viseltetett irántuk. Lángeszű és fensőséges gondolkodású emberek­nek tartotta őket, akik ha az írásaikból ítéljük meg őket, sokkal messzebb jutottak el felfedezéseikkel, mint ma meggondoljuk. Több ősi irat veszett el, mint amennyi megmaradt s lehetséges, hogy a mi új felfede­zéseink kevésbé értékesek mint azok, melyeket elve­szítettünk."

Majd folytatta Newtont idézve: "Mivelhogy a hi­ganyt így lehet beitatni, helyénvalónak tartották, hogy akik ismerték azok elrejtsék. azért lehet, hogy ez csak az előszoba volt valami nemesebbhez, amit nem közölhettek anélkül, hogy hallatlan veszedelemnek ne tegyék ki a világot."

Nem tudjuk mi rejlik a higanyban, ami hallat­lanul veszélyes lenne a világra. Mégis nyilvánvalónak látszik, hogy az ősrégi emberek jól ismerték a higany gyakorlati fölhasználását. Nemrégiben a szovjet üzbég köztársaság fővárosa; Taskent közelében ásatásokat végző szovjet kutatók néhány kúp alakú cserépedényt találtak. Mindegyik gondosan le volt pecsételve s mindegyikben egyetlen csöpp higany volt. A korszerű műszaki ember című folyóiratban közölték a titokzatos edények leírását és fényképeit. Fogalmunk sincs, mire használták a higanytartókat, de bizonyára nagy becs­ben tartották, ami fölülmúlja jelenlegi elméleti és műszaki tudásunkat. Megtalált titok volt ez, melyet néhány kiváltságos ember használt és őrzött - csak hogy azután újra elveszítsék, talán örökre.

Ötödik fejezet: ATOMHÁBORÚ A KEZDETLEGES EMBEREK KÖZÖTT

 

Miután a világközpont egysége megbomlott, nagy zavarodottság uralkodott a világon. A reneszánsz kori térképészek térképei jelzik, hogy a világot járó földmérő csoportok fenyegető változásokat jelentettek az északi és déli jégmezőkről. Az összes szent törté­nelmi iratok azt sejtetik, hogy Jób ebben az időben élt, mivel történetének bizonyos részei hirtelen le­hűlésről, zúzmarás állapotokról, északról előretörő jégmezőkről, az óceán szintjének csökkenéséről, gyors párolgásról, széles körű áradásról és hóolvadásról szólnak.

Jób akkor tapasztalta e jelenségeket, amikor az észak-arábiai Uz városában élt. Ma e vidéken az ég­hajlat nagyon száraz és forró, mégis áradó folyókat, esőt, sőt havat emleget.

Érthetetlen? Egyáltalán nem, legalábbis az ég­hajlattanban jártasak előtt nem, mert ők tudják, hogy a Közel-Keleten valamikor mindennapinak tekintették az ilyen éghajlatot, mégpedig a jégkorszakban!

Az éghajlati viszonyok romlása és az eljegesedés kétségkívül gyökeres változásokat idéztek elő a művelt központok életmódjában és fejlődésében. S talán emiatt pusztult el legalább három ilyen központ. An­tarktika volt az egyik, melyet az előretörő jégfalak elpusztítottak Valószínűleg sohasem tudjuk meg a dél­ sarki földrészen volt művelt központot és az emberek életét sújtó veszedelem részleteit. A történelem döb­benten hallgat a föld leghidegebb területeinek dol­gairól, mégis akad jó néhány kezdetleges forrás, mely arra mutat, hogy a délsarki földrész régen-régen la­kott terület volt.

Maziere Francis, aki széles körű kutatást vég­zett a közép-csendes-óceáni bennszülöttek regéiben és népköltészetében fölfedezte, hogy a polinéziaiaknak a hajózás és a földrajz terén nagyon választékos a tudásuk. Tudomásuk volt oly távolfekvő területekről, mint például Uj-Zéland,Hawai, Húsvét-szigetek, de még Dél-Amerika délnyugati partvidékéről is: a Drake ten­gerszoros rettenetes viharairól is, Dél-Amerika leg­szélén a Szarv fok alatt. A polinéziaiak nagyon is jól tudták, hogy a Déli-sarkon földrész létezik. Ha­gyományaik szerint volt idő, amikor nem borította jégpáncél a szárazföldet, hanem több nemzet is élt ott. Az ausztráliai bennszülöttek az istenek földjé­nek tartják Antarktikát, melyet a múlt ismeretlen időpontján "hideg víz és kvarckristályok" borították el. E szavak találóan ecsetelik a havat és jeget, ha meggondoljuk, hogy e bennszülöttek soha ilyesmit nem láttak sivatag-otthonukban.

Maziere találkozott egy Veriveri nevű Húsvét­szigeteken lakó polinéziai vénnel, aki elmondta neki, hogy a déli-sarki földrész közepén nagy vörös kőszik­la áll. Érdekes megjegyeznünk, hogy ugyanilyen fel­tűnő tájékozódási pontot fedezett föl nemrégiben az Antarktika legbelső területére bemerészkedett ameri­kai kutatócsoport. A vörös szikla azonban jó néhány száz kilométerre benn a szárazföldön van, tehát nem figyelhették meg a partról. A polinéziaiak számára lehetetlen lett volna átkelni a déli földrészen je­lenlegi fagyott állapotában, hogy tudjanak a vörös szikláról - s hogy élve maradjanak elmondani, amit láttak. Ha a polinéziaiak valamelyik őse látta az ég­be nyúló vörös sziklát amint a rege jelzi, hogy vala­ki igenis látta, az csak akkor történhetett, amikor a déli földrészen még egészen más volt az éghajlat.

Másik terület, melyet a jégkor jegesedése maga alá gyűrt, az Északi-sarkkör övezete, közelebbről Grönland szigete. A reneszánsz kori térképek közül a Zénó fivérek 1380-ban szerkesztett térképe jégmen­tesen ábrázolja Grönlandot.

Ez a térkép annak az utazásnak a gyümölcse volt, melyet a két Zénó fivér tett Velencéből a 14, század elején. Kutatóútjuk állítólag kiterjed Izlandra, Grönlandra a talán még Nova Scotiára is. Térképet szerkesztettek, mely később két századra eltűnt, mi­előtt a Zénó fivérek leszármazottai újra rájuk talál­tak.

Ha tanulmányozzuk a térképet rájövünk, hogy a Zénó fivérek nem lehettek az eredeti térkép szerkesz­tői. A két fivér állítólag partra szállt Izlandon és Grönlandon, térképük mégis igen pontosan jelzi a földrajzi szélességet és hosszúságot. De nemcsak eze­két a helyekét, hanem Norvégiáét, Svédországét, Dá­niáét, a német Balti partvidéket, Skóciáét s még olyan félreeső kikötőhelyekét is, mint Shetland és a Fáraó-szigetekét. A térkép annak is magán viseli a jeleit, hogy sarki vetületen alapszik, ami megha­ladta a 14. századi térképkészítők tudását. A térkép eredeti szerkesztői ismerték az egész Észak-Atlanti­óceán földjei hosszúsági fokainak pontos távolságát; így tehát igen valószínű, hogy a térkép nem az ész­lelt tények alapján készült, hanem a Zénó fivérek utazásuk előtt rajzolták s tájékoztatónak használták az északi földekre tett kutatóútjukon.

Hogy milyen ősrégiek lehettek a fölhasznált for­rástérképek, azt abból a tényből mérhetjük le, hogy a Zénó-térkép teljesen jégmentesen tünteti föl Grön­landot. Ott találjuk rajta a sziget belsejének hegy­vonulatait, a tengerbe ömlő folyókat, ahol ma leg­többnyire jégfolyamok áramlanak. Mallery A.H. kapi­tány, akinek a Reis Piri-féle térképen végzett munká­ja /lásd 3. fejezet/ arra vezetett, hogy tanulmány alá vegye a többi reneszánsz kori térképeket is ­mint például a Zénó fivérekét - különösen fölfigyelt a Grönland belsején végighúzódó síkságra, melyet hegyvonulat oszt ketté. Az 1947-49-es Victor Paul­-Emile-féle francia sarki kutatóút pontosan ilyen vi­déket észlelt visszhangmérő berendezésekkel.

Azzal kapcsolatban, hogy az északi-sarki földek valamikor talán lakottak voltak és jégmentesek, mes­sze mutató hagyományokat találunk - vagyis, hogy régen művelt emberek éltek az északi földeken, melyek most kilométernyi jégréteg alatt szunnyadnak. A regék Thuleről, Numinorról s a föld északi határán túl élő hyperboreaiakról beszélnek, az Északi-sarkvidék föld­jeinek századokkal ezelőtt élt lakosairól. Sykes a nem klasszikus regék szótárában, a 20. oldalon azt mondja, hogy véleménye szerint Fimbelvetről, vagyis a borzalmas télről szóló északi rege, mely szerint ez a tél okozta Ragnarok óriási szerencsétlenségeit s Valhalla isteneinek pusztulását, valószínűleg tör­ténelmi tényt tükröz: azt, hogy a jégkorszak vésze semmisítette meg az északi területek fejlett, törté­nelem előtti társadalmát.

Az északi népek fejlett műszaki társadalmának nyomai természetesen szétmorzsolódtak a millió tonná­nyi mozgó jég alatt, mégis csodálatos módon maradt valamelyes nyoma a történelmi leszármazottaiknak, mert nagy kiterjedésű romokat találtak, melyek vá­lasztékos történelem előtti művelődés létezését bizo­nyítják. Észak-Alaszkában Ipiutaknál /Point Hope vi­dékén/ 800 épületes nagy település romjai találhatók. Jól rendezett helység volt ez - s elég nagy ahhoz, hogy többe zer ember itt lakhasson. Sajnos nagyon ke­vés megmunkált tárgyat találtak itt, melyek elárul­hatnák nekünk az ipiutaki település titkait. Annyit azonban tudunk, hogy semmie setre sem volt egyszerű vadászfalu. A jelek szerint az itt élt emberek ugyan­olyan jártasak voltak a számtantudományban és a csil­lagászatban, akár az ősi mayák. A régészek alig hisz­nek a szemüknek, hogy ekkora közösség tudott megélni Ipiutakban, mert az altalaj soha ki nem enged, az Északi-sarkkörtől messze északra fekszik, ott ahol ma csak kisded eszkimó csoportok tengődnek szűkösen vadászatból. Ipiutak csak akkor tarthatott el akkora lakosságot, ha Alaszka éghajlata lényegesen eltért a maitól, s az egyetlen időszak, mikor ez a vidék jó­val melegebb volt, az a jégkorszak előtt és kezdete­kor volt.

Nagyon valószínű, hogy Ipiutakban azok az észa­ki-sarki magas műveltségű központokból jött emberek éltek, akik elmenekültek ugyan a sarki jegesedés első betörése elől, később azonban maga alá gyűrte őket a délre tovább húzódó sarki jegesedés. Az ipiutaki temetőből megtudjuk, hogy a lakosság olyan magas, szőke emberekből állt, akik hasonlítottak az európai cro-magnoniakhoz.

Nemrégiben orosz régészek Szibéria északkeleti fagyott tajgáin bukkantak néhány, az ipiutakihoz ha­sonló történelem előtti település maradványaira. Az éghajlat itt is nagyon kedvezőtlen az összes életfor­mák számára, a régészek mégis csiszolatlan kőkorszak­beli, sőt bronzkori nagy településeket fedeztek föl, amelyek a jelek szerint egyidőben léteztek ugyanazon a környéken. Jakutiában csiszolatlan kőkori szikla­rajzokat találtak, melyek igen hasonlítanak a francia és spanyolországi magdalén /cro-magnoni/ barlangfest­ményekre. Jakutia és Nyugat-Európa között fekvő óriá­si területen és a történelem előtti művelt társadal­makban semmiféle nyoma nincs ehhez fogható művészi fejlettségnek. Szibéria és az európai késő kőkorszak­beli művelődés közt az egyetlen kapocs csak az Észa­ki-sarkon át volt lehetséges, az északi-sarkvidéki közös haza és eredet irányából. Durant Will történész A művelt társadalom történelme című könyvében olyan kijelentést tesz, mely több igazságot tartalmazhat, mint előzőleg gondoltuk: "Vaskos köteteket írtak, hogy megmagyaráznák a kezdetleges emberről szóló tu­dásunkat és elkendőzzék a tudatlanságunkat... A kez­detleges művelt társadalmak nem szükségszerűen a mieink elődei, mivel tudtunkon kívül létezhetnek va­lahol magasabb műveltségek tönkrement maradványai, mely művelt társadalmak akkor hanyatlottak el, amikor emberi vezetés lépett be a jég nyomán." /1/

A Bábel utáni művelt társadalom harmadik, a jég­korszak által elpusztított központja a Karibean tér­ségében volt. 1968 óta megmagyarázhatatlan leletekre bukkantak a Karibean part menti tengereiben, pontosab­ban a Bahama zátonyok vidékén. Két és harminc méteres mélység közt számos hatalmas építmény áll - falak, óriási termek, keresztek és más mértani alakzatok, meg ívek és piramisok is -, persze mindenen megköve­sedett kagylók és mangrove-gyökerek rétege, ami régi­ségüket bizonyítja. Az első leletek között volt egy fal, amelyben még 5x6x3 métere, kb. 25 tonnás kőkoc­kák is voltak. Úgy látszik az építkezés az Észak- és Dél-Bimini szigeteket vette körül védőfallal. A védő­fal hosszában 1-1,5 méteres vájatos oszlopdarabokat is találtak az eredeti helyén beépítve, némelyiket pedig ledőlve, homokkal takarva a tenger fenekén. Mi­vel az oszlopok szabályos közönként állnak az elsül­lyedt fal hosszában, azt tartják róluk, hogy talán folyamatos oszlopcsarnokot képeztek. Mind a fal, mind az oszlopok nagy mérnöki tudásról árulkodnak.

A bimini védőgáthoz közel, négyméteres vízben a búvárok kőből épült boltozatot, 30x50 méteres alap­zatú, csapott tetejű piramist, azonkívül hatalmas köralakú kőépítményt találtak, mely hat és fél méter hosszú kőkockából készült, s mely a jelek szerint jól tervezett víztároló lehetett, amikor még a tenger­szint fölött volt.

A Pine Key közelében levő Andros-szigetnek is megvannak a maga víz alatti építményei. 1969-ben re­pülőgépről cca 20x30 méteres négyszögletet fényképez­tek le, melyet tisztán ki lehetett venni a sima víz­tükrön át. E négyszög keleti részét és nyugati sarka­it lekerekítették. Az a megdöbbentő a víz alatti négyszögben, hogy csaknem pontosan akkora és olyan, mint a Teknősök temploma, a yukatáni Uxmálnál talált ősrégi Maya szenthely, jelezve, hogy a karibeani mű­velt társadalom menekültjei hatottak a korai közép­-amerikai és a mesterséges dombok építőinek műveltsé­gére.

A karibeani vidék más elsüllyedt építményei kö­zött 10 m magas védőgátat találtak, mely kilométereken át egyenes vonalban halad a venezuelai partokon, az Orinoko-folyó torkolata közelében; fellegvárszerű építménytömeget is találtak, utcákkal, két és fél holdnyi területen két méter mély vízben Kuba part men­ti vizében; elsüllyedt épületek maradványait Hispa­niola mellett, melyek közül az egyik 80x27 méter; több kövezett utat 10-30 méter mélységben, melyek Mexikóban Quintana Roo mellett és Brit-Hondurasban Belize közelében hagyják el a partot s kilométereken át haladnak a víz alatt ismeretlen céljuk felé; víz alatti szikla peremén épült védőgátat Cay Lobos köze­lében; és óriási kőnégyzeteket, derékszögeket és ke­reszteket, melyeket nyilvánvalóan emberek emeltek vé­ges-végig az összes korallzátonyokon egészen Orange korallzátonyig.

Ezek a Karibean-vidéki romok zavart keltettek a régészek és maradi történészek között, mivel ez az építészet messze felülmúlja mind az amerikai indián, mind a spanyol hódítók építészeti tudását. Még meg­döbbentőbb a tény, hogy a legkésőbbi időszak, amikor a jelen karibeáni tengerfenék szárazföld volt, tehát a titokzatos falak, piramisok és templomok fölépül­hettek, az a jégkorszakban volt. Úgy látszik, a kari­beáni művelődés akkor fejlődött ki, amikor a tengerek szintvonala a legalacsonyabb volt s akkor került a víz alá, amikor a Bahama homokzátonyát elöntötte a tengerszint-emelkedés, amit az északi jégmezők olva­dása okozott. Az áradás valószínűleg igen lassú volt, mivel a hallatlanul nagy védőgátak fórésze a jelek szerint azzal a céllal épült, hogy bizonyos területe­ket megóvjon az áradó tengertől. A védőgátak azonban elégtelennek bizonyultak. Az óceán vize végül is el­árasztotta a földet s a karibeáni művelt társadalom megsemmisült.

A Bábel utáni művelt társadalmak három központja tehát természetes szerencsétlenségeknek esett áldo­zatul, a másik öt központ romjai pedig embercsinálta végveszedelem jeleit viseli magán - olyan hallatlan pusztításét, melyet a második világháború vége előtt elképzelni sem tudtunk.

A tűzzel-vassal való pusztítás bizonyítékaira találunk a hindu irodalmi művek legjelentősebbjében, a Mahabharatában, a 200.000 soros hőskölteményben, mely jelen alakjában Kr.e. 500-ig nyúlik vissza. A szövegben található megjegyezések azonban arra mutat­nak, hogy a Mahabharatában leirt események egy-két­ezer évvel előbb történtek. Ismételt hivatkozás tör­ténik benne a nagy istenkirályokra, akik vimanákban, vagyis "égi kocsikban jártak, melyek légi harckocsik voltak, vasoldalakkal és szárnyakkal." A vimanákat békében szállításra használták, de háború esetén is bevethették őket. A Mahabharata 18 napos háborút ír le, melyben a kauravák és apandavák vettek részt, akik a Gangesz felső vidékét lakták. Röviddel e hábo­rú után másik csatát is vívtak az ugyanazon a terüle­ten lakó vriahnisok és andakák ellen. Mindkét háború­ban bevetették a vimanákat is, azokról lőtték ki a rettentő, pusztító erejű fegyverüket. A Mahabharata írja: "A hősi Advattán hűségesen vimanájában maradt, leszállt a vízre s onnét eresztette útjára agneya fegyverét, melynek még maguk az istenek sem tudtak ellenállni. Gondosan célba véve elleneit, a tanító fia hallatlan erővel engedte útjára a füstmentes tüzű lángoló, írónyitott lövedékét.

Felhőszakadáshoz hasonló sűrű lángnyilak zúdul­tak a természetre. Hullócsillagok villantak alá az égből. Sötétség nyelte el az összes égtájakat. Sűrű árnyék telepedett sebesen a pandava seregekre. Dühön­gő szélvész kerekedett. Felhők ropogtak föl a magas­ba, port és kavicsot záporozva.

A madarak eszeveszetten krákogtak, a vadállatok reszkettek a pusztítástól. Mintha maguk az elemek is megzavarodtak volna. A nap inogni látszott az égen. A föld rázkódott, mert fölégette a fegyver borzalmas támadó hősége. Az elefántok tüzet fogtak s zavarodot­tan szaladgáltak föl-alá, védelmet keresve a rémület elől. Más állatok - nagy-nagy területen - összeestek és megdöglöttek. A vizek fölforrtak s a bennük élő állatok kimúltak. A lángnyilak továbbra is vadul tü­zeltek a szélrózsa minden irányából. Adwattan fegy­vere a mennydörgés erejével robbant s az ellenséges harcosok összeestek, akár a tomboló erdőtűzben a fák. A hadijárművek ezrei borultak föl mindenfelé."

A második csata leírása ugyanilyen ijesztő, mint az elsőé: "Gurkha gyors és erős vimanájában szállt az égen s kilőtte a virshnik és adhakák három városa ellen az egész világegyetem összes erejével megtöl­tött röppentyűjét. Füst és tűz izzó oszlopa - olyan ragyogó, akár tízezer nap - emelkedett az égre teljes pompájában. Ez volt a titkos fegyver, a vas villám­csapás, a halál roppant hírnöke, mely hamuvá égette a vrishnik és andhakák egész faját."

"A holttestek fölismerhetetlenségig összeégtek. Kihullt a hajuk és a körmük. Cserépedények törtek ös­sze minden ok nélkül. Fölriasztott madarak köröztek az égen s váltak fehérré. Az élelmiszer mérgezett lett. A harcosok, hogy elmenekülhessenek, bevetették magukat a patakokba, hogy megmosakodjanak és lemossák a fölszerelésüket is. Mikor a pusztulás véget ért ér­tesítették a kuni királyt Yudistthirát, hogy mekkora a vasvillámcsapás pusztító hatalma s arról, hogy ki­pusztították a vrishniket." /2/

Tulajdoníthatnánk ugyan e leírást valamely ré­genvolt hindu regös túlfűtött képzeletének, de túl sok olyan részlet akad bennük, mely ijesztően hason­lít az atombomba szemtanúinak beszámolóihoz; a robba­nás ragyogása, a magasba lövellő füst és tűzoszlop; a radioaktív hamueső, a nagy hő- és légnyomáshullá­mok; az áldozatok kinézése; s a sugárzás mérgező ha­tásai.

A hindu tudósok szerint az ősrégi atomrobbanás vagy Kr.e. 3102-ben, vagy 2449-ben történt. A későbbi keltezés valószínűbb, mivel a Mahabharata részletesen leírja a csillagképek állását. Ha az utóbbi keltezés a helyes, akkor a Biblia időrendi sorrendje szerint az anyaghasításos fegyvereket ezer évvel az özönvíz után használták. A hagyományos hindu történetírás szerint a Bharata-háborút néhány nemzedékkel annak a Manu nevű férfinak az uralkodása után vívták, aki hajón menekült meg családjával a világpusztító ára­dásból - ami Noé és bárkája hindu megfelelője.

Amikor a brit uralom idején európai tudósok kezdték vizsgálat tárgyává tenni a Mahabharatát, köl­tői túlzásnak tartották a repülőgépek és a félelmetes tűzfegyverek leírását. Az egyik múlt század végi szö­vegmagyarázó szavaival: "Ebben az irodalomban minden a képzelet szülötte, ezért teljesen valótlannak kell tekintenünk." A századfordulón azonban, mikor úttörő kutatás folyt a sugárzásban és az anyaghasítás termé­szettanában már akadtak olyanok, akik fölismerték a Mahabharatában és más ősi regékben azokat az erőket, amelyeket a mai ember akkor éppen csak érteni kez­dett. Soddy Frederick, A rádium magyarázata című mű­vében jegyezte meg az ősi beszámolókról: "Azt olvas­hatjuk ki belőlük - joggal -, hogy valamely feledésbe merült faj nemcsak arra a tudásra tett szert, melyet most érünk el, hanem olyan erőket is igájába fogott, mellyel még nem rendelkezünk... Véleményem szerint éltek a múltban olyan társadalmak, melyek jártasak voltak az atomerőben és rosszra fordítva azt, telje­sen elpusztultak." 1945 óta persze már megtanultuk, hogy mik az atombonba pusztító erejének a következmé­nyei - s a Mahabharata leírása egycsapósra nagyon is valóságos lett.

Az atomfegyvereknek a 4000 évvel ezelőtti Indiá­ban való használata föltételezi, hogy a mienkkel ve­télkedő anyaghasításos természettannal rendelkeztek. az ősi hindu följegyzésekben valóban akadunk is ilyen tudásra. Néhány szanszkrit könyv például az idő igen széles körű osztalékaira utal. Az egyik végleten a csillagászattal foglalkozó hindu szövegek megemlítik a kalpát, vagyis a Brahma napját, a 4,32 billió éves időszakot. A másik végleten hivatkozást találunk a kashtára, ami a másodperc három egyszázmilliomod ré­sze /0,00000003/. A mai szanszkrit tudósoknak fogal­muk sincs mire kellett az ősrégi időkben ily hosszú és ily rövid időegység. Csak annyit tudunk, hogy ré­gen használatban voltak s kötelességüknek tartják, hogy fönntartsák e hagyományt.

Bármiféle időbeosztás azonban arra utal, hogy időtartamot mértek vele. A természetben az egyetlen olyan jelenség, amelyet évmilliókkal és milliomod­-másodpercekben lehet mérni; a rádióizotópok fölbomlá­sának az üteme. Ezek az ütemek az uránium-elemtől kezdődnek, melynek felezési élettartama 4,51 billió év, le az atomnál kisebb részecskékig, melyek felezé­si élettartama százmilliomod, billiomod, trilliomod, sőt még kisebb időegységekkel mérhető. Az ősi hindu időegységek sora tehát részben egybeesik a rádióizo­tópok felbomlásának idejével s talán ezek mérésére használták.

Ha az ősi hinduk - vagy bármely korábbi műszaki társadalom, akiktől a hinduk az időegységeket örököl­ték - olyan műszaki tudással rendelkeztek, mely ta­nulmányozni és mérni tudta a magfizikát és a magnál kisebb részecskéket, akkor föl tudták használni az atomerőt is.

Olyan maradványok léteznek, melyek erőteljesen arra mutatnak, hogy a régmúltban valóban vívtak is atomháborút. A Mahabharata szerint a Bharata háború­ban, melyben a vimanákat és atomfegyvereket is hasz­náltak, történelem előtti népek vettek részt, akik Észak-Indiában, a Gangesz felső folyása mellett él­tek. Pontosan ezen a területen, a Gangesz és a Raja­mahal hegységek közt számos összeégett rom áll, me­lyek még kutatásra és ásatásra várnak. Amit ez ideig megfigyeltek, az arra mutat, hogy nem közönséges tűz égette össze e romokat. Sok esetben mintha óriási kő­tömegek olvadtak volna egybe, mélyen lukacsos a fel­színűk. A leírások szerint úgy néznek ki, mintha cin­re zúdítottak volna olvasztott acélt. Délebbre, a Deccan sűrű erdői mentén több ilyen rom található, melyek mintha korábbi eredetűek lennének, ami a Ma­habharatánál sokkal nagyobb területet felölelő előze­tes háborúra mutat. Óriási hő olvasztott fényes bevo­natot rájuk, rombolta össze és hasította szét őket. A néhány állva maradt épületben még a kőbútorok felü­lete is üvegessé vált: megolvadt, majd kristályoso­dott. Semmiféle természetesen égő tűz, de még tűz­hányókitörés sem fejleszthetett elég hőt e jelenség előidézéséhez. Csak az anyaghasadásból felszabaduló hő képes az ilyen pusztításra.

Gorbovszkij A. orosz kutató jelentette a Régmúlt rejtélyei című művében ugyanorrál a vidékről, ahol a romok második csoportja található, hogy a rendes színvonal ötvenszeresénél rádióaktívabb emberi cson­tot vizsgált meg.

Indián kívül is rátaláltak az atomháború szeren­csétlenségének hasonló nyomaira. Erich von Fange ku­tató írja le az ősi Babilon közelében levő asszír lépcsős piramis-építmény összeolvadt romjait. "Mintha tűz csapott volna a toronyra s hasította volna őket ketté, le egészen az alapokig... A romok különböző részein a téglafalak óriási barna és fekete hasábjai váltak üvegessé...valamilyen roppant hőnek voltak ki­téve s teljesen megolvadtak. Az egész rom úgy néz ki, mint valamely kiégett hegy." /3/

1952-ben Izraelben ásatást végző régészek 5 mé­ter mélyen 2,5 cm vastag több száz négyzetláb kiterje­désű egybeolvadt zöld üvegréteget találtak. Az üveg összeolvadt kvarcból és zöld elszínesedésből áll és hasonlít azokra a megüvegesedett homokrétegekre, me­lyek az ötvenes években a nevadai atomrobbantások után maradtak hátra. Öt évvel korábban másik ilyen üveglapot találtak Dél-Irakban Babilon közelében, a babiloni, a sumér és a faragott kőkorszak rétegei alatt. Délre a nyugat-arábiai sivatag olyan fekete sziklákkal van tele, melyek magukon viselik annak nyomait, hogy erős sugárzásnak voltak kitéve. Az ös­szeégett kövek 28 különböző területét számolták meg - harsasnak hívják őket - 18.000 négyzetkilométernyi területen. A Szahara déli vidékén Hart W. Albion mér­nök bukkant másik, jókora zöld üvegrétegre s fölfi­gyelt arra a tényre, hogy az összeolvadt kvarc hason­lított a White Sands kísérleti atomrobbantások okozta jelenségre. A megüvegesedett talaj további példányát találták Mongóliában, a Góbi sivatag legelhagyatot­tabb vidékén a romok közt. A legmeglepőbbek azok a rétegek, melyek Sinkiangban találhatók Lop Nor-nál, a jelenlegi kínai atomrobbantások közelében. Innét jelentették, hogy vajmi kevés a különbség a mai atom­robbantásoktól hátrahagyott megolvasztott kvarc és azok közt, melyek sokkal de sokkal régebben ott vol­tak, mint amióta Kína atomfegyverrel rendelkező nagy­hatalom lett.

Másfelé történelem előtti időkben épült európai erődök és tornyok - fönn északon, a brit szigetekig és a norvég tengerparton fekvő Lofoten szigetekig ­falai üvegesedtek meg és olvadtak egybe a köveik, va­lamilyen ismeretlen erő hatására, rendszerint a nyu­gati oldalukon. Skóciában számos tornyon s az ír ten­gerpart mentén a gránit erődökön a kövek 30 cm mély­ségig olvadtak meg.

A tibeti Dzyan verseiben bukkanunk az ősi fej­lett társadalmak közt végbement ember okozta pusztítás legmegdöbbentőbb irodalmi tanúságra. Az elmúlt szá­zadban fordították le, de az eredetije többe zer éves. Akár a Mahabharata, Dzyan versei két háborút viselő nemzet végveszedelmét írják le, akik repülőgépeket és tüzes fegyvereket vetettek be a harcba.

"A fényesarcú király, a sárgaarcúak törzsfőnöke szomorú volt, mert látta a sötétarcúak gonosz szándé­kait. Elküldte repülő kocsiját az üzenettel, jámbor emberek vitték azt összes főnöktárshoz: Készüljetek, keljetek föl, ti jó törvény fiai s meneküljetek, mie­lőtt a vizek maguk alá temetnék a földet."

A vihar urai is közelegnek. Hadi jármiiveik köze­lednek a földhöz. Egyetlen éjszaka és két nap múlva a sötétarcú urak megérkeznek a türelem e földjére. Pusztulás vár a földünkre. A feketeszeműek urai elké­szítették varázsfegyverüket, Agneyastrát /hindu ag­neya fegyver, atomlövedék/. Az ashtarban is jártasak /legmagasabb varázstudomány/. Gyertek szegezzétek szembe velük a tieteket.

A fényesarcúak minden ura ejtse csapdába a sö­tétarcúak összes légi járművét, nehogy akár egyetlen is elmeneküljön. A nagy király fényes arcára borult és sírt. Mikor a királyok egybegyűltek, a föld vizei már fölkavarodtak. A nemzetek átkeltek a szárazfölde­ken. Túlmentek a víz határán. A királyok akkor megér­keztek a biztonságos földre s eljutottak a tűz és fém tüzes földjére...

Csillagok /atomlövedékek?/ záporoztak a sötétar­cúak földjére, míg aludtak. A beszélő apatok /rádi­ók?/csöndben maradtak. Az urak parancsnokra vártak, de a parancsnokok nem érkeztek meg, mert mestereik aludtak. A víz szintje emelkedett, elöntötte a völ­gyeket. A dombokon a menekültek laktak, a sárgaarcúak meg az egyenes szeműek."

Bár csaknem száz éve fordították e szöveget, a pusztítás olyan módját írja le, mely csak az elmúlt 32 év alatt vált közismertté. Az is fontos vonás, hogy a szövegben az ember okozta pusztulás összekap­csolódik az óceán vizének árvizet okozó szintemelke­désével. E nagy áradás oka lehetett az atomháború is, de valószínűbb, hogy a jégkorszak jégmezőinek olvadá­sa okozta.

Ha a sárgaarcú urak az ősi góbi magas műveltségű központ lakosai voltak, akkor az áradás oka az a ha­talmas szökőár volt, mely a jégkorszak végén söpört végig Kelet-Ázsián és Szibérián. A versek szerint egy másik magas műszaki tudással rendelkező központ - me­lyet csak a sötétarcú nagyuraknak ír le - előre érte­sült a küszöbön álló áradásról, mely majd meggyöngíti a Góbi központot. Ezért ki akarta aknázni a helyzetet mind atomlövedékkel, mind hagyományos repülőtámadás­sal. A sárgaarcúak úgy látszik atomfegyveres támadás­sal vágtak vissza s bár a jelek szerint néhány sárga­arcú elmenekült az atomháború elől, a sötétarcúak és civilizációjuk teljesen megsemmisült. A szöveg utolsó sora megemlíti, hogy a menekültek közt ott voltak az egyenes szeműek, Európa és a Közel-Kelet népe. Ez azt jelenti, hogy ők is részt vettek az atomháborúban.

A régmúlt atomháború egyik legérdekesebb bizo­nyítéktöredéke a Csendes-óceán Húsvét-szigetén talál­ható. Hatalmas, egyetlen kőből faragott szobraikon és furcsa írásmódjukon kívül a sziget egyedülálló moaikavakavának nevezett fafaragványairól is híres. A faragvány sohasem ábrázol mást, mint összeaszott férfit, akinek egyes torz testrészeit szembeszökő részletességgel munkálták meg. Az első itt járt euró­paiak jelentették, hogy a bennszülöttek gyakran szí­vesen megváltak kicsiny szobraiktól, mintha ezek az alakok nem is tartoznának hozzájuk. A sziget lakói még ma is félelmetesnek és idegennek tartják a kisded alakokat - oly valami emlékeztetőjének, ami nem az ő élményük, de ami ennek ellenére is rémítő számukra.

A bennszülött rege Tu'ukoiho királynak tulajdo­nítja e szobrokat. A király egyik éjjel két torz tör­pe lényt pillantott meg, akiket a szigeten a mai bennszülött lakosság előtt ott élt faj utolsó tagjai szellemeinek vélt. Bár e futó pillantás után senki sem látta őket, a szerencsétlen emberek olyan mély hatást tettek a királyra, hogy azonnal fába faragta a képmásukat. A mai kavakava szobrokat a király ere­detije hűséges másolatának tartják.

E faragványok stílusa egyáltalán nem polinéziai s a kivájt arcvonások - kampós orr, nagy szem, kis szögletes szakáll - szemitának tűnik. A legérdekesebb jellegzetességük azonban a faragványok teste, mely elsorvadt, golyvás, kelevényes. A szájuk összeaszott, nyakcsigolyájuk összeesett s az ágyék és a hátcsigo­lyák közt pedig kifejezett törés látszik. Az orvosok szerint mindez azt jelenti, hogy ezek az emberek sú­lyos sugárzásnak voltak kitéve. A kavakava faragvá­nyokkal s a szerencsétlen áldozatokkal összefügg ta­lán az, hogy tüzes pusztítás nyomait találták a szi­geten. A Rano Kao hegy lábánál hatalmas, másfél kilo­méter hosszú és kétszáz méter széles barázda látható. A barázda élesen kivehető a tájon, mert vulkánikus üveg /obszidián/ borítja, mely sehol máshol nem ta­lálható a szigeten. A megolvadt szikla e vájatával pontosan egyenes vonalban másfél kilométerrel odább e~•ik dombon kis kráter látszik. A mélyedés szabályos köralak s növényzete pedig teljesen elüt a környező domboldal növényzetétől. A vágás és a kráter arra utalnak, hogy a föl nem jegyzett múltban hallatlan erővel ért itt földet valami. Vélemény dolga, hogy az a valami természetes volt-e vagy ember műve. A ka­vakava szobrok s a belőlük levont következtetés ­hogy valamikor, a történelem előtti Bőkben erős su­gárzás érte a szigetet - talán a későbbi véleménynek kedvez.

Az Újvilág földrészein is találunk néhány pél­dát arra, hogy a történelem előtti időkben nagy vég­veszedelem pusztította el a művelt társadalmakat. Peruban Cuzco közelében a Sacsahuman inkák előtti erődhöz közel 15.000 négyzetkilométer hegyi szikla olvadt és üvegesedett meg. Nemcsak a hegyoldal, hanem az erőd néhány faragott kőtömbje is magán viseli an­nak a jelét, hogy nagy, sugárzó hőség üvegesítette meg őket is.

Brazíliában romsorozat található - Sete Cidades­nek nevezik őket - Teresinától délre a Piripiri és a Rio Longe közt. E romok köveit képzeletet meghaladó erők olvasztották meg s a kövek rétegei közt összela­pított, rozsdásodó fémdarabok láthatók, melyek vörös könnyekhez hasonlító sávokat okoztak a megüvegesedett falfelületeken.

A legtöbb megüvegesedett rom az Egyesült Államok nyugati részén található. 1850-ben Walker William ka­pitány pillantotta meg először e romokat Death Val­leyben, a Halál völgyében. Másfél kilométer hosszú várost talált, ahol az utcák és az épületek elhelye­zése még mindig tisztán kivehető. A város közepén roppant, 8-10 méteres sziklát talált, a sziklán meg óriási épület romjait. Mind a szikla, mind az épület déli oldala megolvadt és megüvegesedett. Walker azt gondolta, hogy tűzhányó okozta a jelenséget, de a környéken nincs tűzhányó. Azonkívül a föld belső hője nem tudná ennyire cseppfolyósítani a sziklák felüle­tét. Walker kapitány egyik társa közelebbről megvizs­gálta a fölfedezést s megjegyezte: "A Gila és a San Juan közt elterülő egész vidék tele van e romokkal. Nagy kiterjedésű városok romjai hevernek kiégetten és részben megüvegesedetten, tele összeolvadt kövek­kel és kráterekkel, melyeket olyan tűz okozott, amely cseppfolyósítani tudta a sziklát és a fémet. Szörnyű repedések szakították ketté az utcaköveket és az épü­leteket.../mintha/ óriási tüzek támadtak volna rá­.

További megüvegesedett romokat találtak Kalifor­niában, Arizonában és Kolorádóban. A Mohave sivatag­ból több kör alakú összeolvadt üvegfoltot jelentettek.

Ha valamely ismeretlen özönvíz utáni művelt tár­sadalom valóban tűz által pusztult el nyugat Észak-­Amerikában, akkor elvárhatjuk, hogy ekkora szeren­csétlenség nyomot hagyott azok emlékezetén, akik meg­menekültek és továbbadták az esemény hírét az egymást követő nemzedékeknek. Baker R.-nak, az összehasonlító néprajz tudósának, mikor a kanadai indián népkölté­szetet tanulmányozta, a következő regét mondta el az egyik kihalófélben levő totem vallás bölcs embere Észak-Kanadában, a tundra övezet közelében. A rege arról az időről szól "mielőtt a hideg alászállt volna északról", amikor még gazdag növényzet borította a mai sivár tundrát.

"Amikor itt nagy erdőségek és virágzó völgyek voltak, démonok jöttek s döntötték rabszolgaságba né­pünket. Elküldték ifjainkat a sziklák közé s a föld alá /bányászat?/ meghalni. De azután megjött a vihar­madár s fölszabadította népünket. Hallottunk a vihar­madár csodálatos városairól, melyek délre, a nagy ta­vakon és folyókon túl feküdtek.

Népünk közül sokan elmentek s meg is nézték eze­ket a fényes városokat, a nagyszerű otthonokat meg a titokzatos embereket, akik repülni tudnak az égen. A démonok azonban visszatértek és ekkor borzasztó pusztítás következett. Népünk délre kivándorolt fiai visszatértek s elmondták, hogy a nagyvárosokban meg­szűnt az élet - nem maradt más hátra, csak a nagy csöndesség."

A totemes indiánok csak ennyire emlékeznek az eseményekből s nem tudtak több részletet szolgáltat­ni. Atyáik és a nagyatyák ezt a történetet ismétel­ték el előttük.

A délnyugati hopi indiánok közt is hasonló ha­gyomány él, mely további bepillantást enged a máskü­lönben föl nem jegyzett eseményekbe. A történet címe: Koskurza, a Harmadik világ hőskölteménye és Water Frank A hopi könyve című művében mentette meg a tör­ténetet a feledéstől.

"A harmadik világban néhányan patuwvotát készí­tettek és varázserejükkel átröpítették az égen. Sokan elrepültek rajtuk az óriási városba, megtámadták azt s oly sebesen tértek vissza, hogy a lakosság azt sem tudta, honnan jöttek a támadók. Rövidesen sok más nemzet fiai is készítettek patuwvotákat s elrepültek, hogy megtámadják egymást. Így jött romlás és pusztu­lás a harmadik világ népére, ahogyan azokra jött, akik előttük voltak."

Az Egyesült Államok nyugati részén a romok annak jeleit viselik magukon, hogy sugárzó hőség pusztítot­ta el őket, néma tanuiul a hagyományok mögött meghú­zódó tényeknek. Azonkívül a történelem előtti városok pusztulásának a levegőben szálló emberekkel való ös­szekapcsolása nyugtalanítóan hasonlít a hindu és ti­beti atomfegyverekkel fölszerelt légi járművekről szóló feljegyzésekre.

A Bábel utáni idők társadalmának Krisztus előtt 2900 és 2800 között bekövetkezett összeomlása után a világ újra rövid zűrzavaron és átalakuláson ment át. Két lehetőség állt nyitva a magas műveltséggel rendelkező központok életben maradt lakói előtt. Vagy elölről kezdték s visszaállították a maguk műveltsé­gét, vagy kivándoroltak és beolvadtak az alantasabb műveltségekbe, a jégkorszak civilizációiba, vagy a Földközi-tenger és a Közel-Kelet kialakulófélben levő társadalmaiba, amelyeket a legkevésbé sújtottak a természetes és ember okozta szerencsétlenségek. Akik az első lehetőséget választották, csak mint egyszerű földművesek tudtak megélni. Mooney Richard jegyzi meg A Föld települései című művében: "A fejlett műszaki társadalom összeomlása csakis a legfontosabb dolgok megmentésére hagyott időt. A menekültek kimentettek néhány fontos dolgot, köztük néhány repülőgépet, ami­re a többi menekültekkel való érintkezéshez volt szükségük. Az idő múlásával azonban egyre nehezebbé válhatott a gépek üzemben tartása. Az alkatrészek el­koptak, az üzemanyag és forrásai bedugultak. Ha mű­szaki társadalom pusztul el, megszűnik a gépalkatré­szek, de még a megfelelő fémek gyártásának a lehető­sége is... Végül csak emléke maradt meg azoknak az égen cikázó gépeknek, melyekben valamikor emberek utaztak. S jóval később ki adna hitelt az ilyen mesé­be illő történeteknek?" /4/

Noé és családja amikor az özönvíz előtti társa­dalom pusztulásából menekültek,120 éves előkészületen mentek át, amely korszak alatt volt idejük összegyűj­teni az élethez és az özönvíz utáni kor új társadal­mának megkezdéséhez szükséges tudást. A Bábel utáni központok pusztulása azonban hirtelen és váratlanul következett be, nem hagyott időt az ismeretek megőr­zésére. A műszaki környezet pusztulásával - a műszaki források, a munka megosztása és szakosítása mind a gépek, mind az emberek közt - a szerencsétlenséget túlélők műszaki felkészültségének a foka valóban igen korlátozott lehetett. Az ipar hiányában a menekültek­nek a nélkülözhetetlen dolgok előteremtésére kellett összpontosítaniuk a figyelmüket s a mezőgazdasági ön­ellátás megalapozása vált a legfontosabb szemponttá. Az a szomorú ebben, hogy ha már a művelt társadalom birtokában levő tudás lecsökkent, a menekültek föld­művelők lettek, semmi több.

Ma már le sem lehet tagadni, hogy a menekültek gyermekei valóban létre ne hoztak volna néhány fontos mezőgazdasági központot. A régészek még húsz évvel ezelőtt is bizonyosak voltak abban, hogy legelőször a közel-keleti termékeny félholdon gyakorolták a földművelést, ami aztán onnan terjedt el az egész vi­lágra. Ma azonban, miután a föld különböző pontjain ásatásokat végeztek, alaposan megváltozott a téves nézet. Az új bizonyíték arra mutat, hogy az északke­let-kínai, délkelet-ázsiai, mexikói és perui főbb me­zőgazdasági központok ugyanolyan régiek, mint a kö­zel-keleti. Ezek a leletek jókora döbbenetet keltet­tek a maradi történészek soraiban, mivel több kérdést vetnek föl, mint ahányra felelni tudnak. A legnyugta­lanítóbb kérdés az, hogy miért jelentek meg hirtelen és egyidőben a világ különböző részein ezek a mező­gazdasági központok. Földrajzi fekvésükben találunk erre valószínűnek látszó választ. A közel-keleti me­zőgazdaság az atomfegyverek tüze által fölégett mai Izrael, Irak és az Arábiához közeleső területeken vi­rágzott föl. A kínai és ázsiai két mezőgazdasági köz­pont nem esik messze a góbi és az indiai művelt köz­pontoktól. A mexikói mezőgazdasági területek közvet­len délre esnek a Halál völgyének romjaitól. A perui mezőgazdasági központ ugyanazon a vidéken volt, ahol Sacsahuaman összeolvadt falai állnak. Nemrégiben Ve­nezuelában találtak újabb mezőgazdasági központot, a brazíliai őserdő megüvegesedett romjai közelében. Mivel ezek a központok csaknem egyidőben és teljesen pusztultak el, ésszerű föltételeznünk, hogy akik élve maradtak, egyidőben alakították meg a maguk földmű­velő közösségeit. Ugyanezt a fejleményt találjuk a cserépgyártás történelmében. A történészek emberemlé­kezet óta úgy vélekedtek, hogy a Közel-Keleten készí­tették az első cserépedényeket ugyanúgy, ahogy első­nek tartották a Közel-Kelet földművelését is. Azóta azonban ugyanannyi idős régi cserépedényeket találtak Japánban, mint amilyen a közel-keleti. Edmonson J. embertantudós elméleti keretet állított össze, mely­ben megkísérelte közös eredetre visszavezetni a kö­zel-keleti, japán s a később talált ázsiai, afrikai cserépedényeket. Az elméleti központ, melyre elju­tott, Ulan-Botorban volt, Mongóliában, a góbii magas műveltségű központ kellős közepén!

A megmaradtak másik lehetősége az volt, hogy költözzenek át s osszák meg a még mindig birtokukban levő tudást Európa és a Közel-Kelet kevésbé művelt társadalmaival,melyeket az atomháború és a jégkorszak veszedelmei érintetlenül hagytak. A magasabb művelt­ségek az alacsonyabbra tett hatás természetesen mélyreható következményekkel jár. Az ismert művelt társadalmak történelmében pontosan ez is történt. Az európai őskorszakbeli civilizációk nem Európából vet­ték az eredetüket, hanem egymást követő hullámokban jöttek északról és nyugatról. Az ősi műveltségek rege-történelmeiben ennek megfelelően mindig is az események következő sorrendjét találjuk:

1. Nagy tudású isten-királyok uralmának kezdeti korszaka /a Bábel előtti kor megfelelője/.

2. A zűrzavar és hanyatlás időszaka, mely alatt kezdetleges társadalmak virágzottak /Bábel utáni kor/ 3. A műveltséget magukkal hozó idegenek beáram­lása. az építészet, társadalmi szervezet és vallás hirtelen, robbanásszerű fejlődése, ami azután nagyjá­ból változatlan maradt a következő évezredeken át.

Sajnos a maradi történészek nem ismerik el a ti­tokzatos műveltség hordozóinak a létezését. Ehelyett inkább ahhoz ragaszkodnak, hogy az ősi társadalmak a kőkorszakból kiinduló lassú, de folyamatos fejlődés gyümölcsei. Azt azonban sehogy sem tudják megmagyaráz­ni, hogy a régészet bizonyítékai miért mutatnak arra, hogy az ősi művelt társadalmak és kezdetleges elődeik közt semmiféle átmenet sem volt. Van der Veer a le­hető legjobban kihasználja ezt a Rejtett világok című könyvében, ahol azt írja: "Vegyük például az egyipto­miakat. A piramisok építéséhez jártasnak kellett len­niük legalább is a számtanban, az építészet gyakorla­ti oldalaiban s az anyagszállítás tudományában ­mindez azonban hosszú-hosszú előzetes korszakot köve­tel meg. E kor létezését azonban a régészet egyálta­lán nem támasztja alá. A régészek elismerik, hogy ne­hézségekkel állnak szemben itten, de nem hajlandók kinyomozni annak okait. Egyszerűen elfogadják a többi műveltségek gondolatát. léig hallunk valamit e művelt társadalmak történelem előtti hátteréről. Ezért je­lentéktelenné próbálják összeszorítani a kőkorszak és az uralkodóházak korszakai közt eltelt kort, mely­nek pedig évezredeket kellett volna felölelnie."

"Lehetetlen elfogadnunk ez indoklásokat. Néze­tünk szerint - s idővel talán a tudomány is eljut erre a következtetésre - valamikor, a történelem előtti kor legkorábbi szakaszain, az ősi népek két­ségkívül érintkezésbe léptek olyan még régebbi faj­jal, mely fejlett műveltséggel s valóban a messzi múltba nyúló történelemmel rendelkezett. Az igazság magva valószínűleg ott rejlik az összes regékben és legendákban: volt valamikor a bolygónkon olyan faj, mely igen választékos műveltséggel rendelkezett, mely aztán egy vagy több természetes szerencsétlenség kö­vetkeztében elpusztult. Az egyetlen valóban kielégítő elmélet az, hogy e művelt társadalom menekültjei hozták magukkal mind a régi civilizációk szakértel­mét, mind az írás művészetét, ők hoztak tudást az akkor kőkorszakukat él~ népeknek.

Véleményünk szerint a következő történt. Valahol a földön művelt társadalom jött létre, talán több mű­velt társadalom is, mely a kedvező körülmények követ­keztében az összes többinél előbb virágzott föl... Azt gondoljuk, hogy később egy vagy több természetes szerencsétlenség elpusztította ezt az eredeti művelt társadalmat s hogy a menekültjei a még mindig kedvező körülmények között élő területeken találtak menedé­ket. Később ez azoknak az ősi társadalmaknak adott fellendülést, amelyekről már mi is tudunk. Ez az egyetlen elmélet, amely lefegyverez minden tiltako­zást s betölti még azokat a hézagokat is, melyekre a régi regék és legendák emlékeztetnek." /5/

 

Hatodik fejezet A BARLANGLAKÓ ŐSEMBER TALÁNYÁNAK MEGFEJTÉSE

 

Amikor a világ nyolc fejlett társadalmának köz­pontja kölcsönösen elpusztította egymást, fájdalom és rémület lüktetett végig szenvedő bolygónkon. Min­denfelé halál esőzött az egekből - az agneya fegy­verből kirobbanó lángok sűrű nyilai és a tűz gomba alakú felhői okádták a halál sugárzó hullámait a csatamezőkre, elporlasztva mind az embereket, mind a gépeket. A tudás, amely fölött oly gondosan őrköd­tek s amelyet vigyázva mentettek át az özönvízen, most a pusztítás eszközévé vált. A halál lett az úr, s a halál émelyítő bűze uralkodott ott, ahol valami­kor büszke városok álltak. Véget ért az egységes vi­lág - zűrzavar tombolt a helyén.

Mivel megcsappant a tudás, megszűnt a hírközlés s a bizonytalanság meg a gyűlölet lett a közös nevező a harcoló nemzetek közt. Nem cserélték ki többé egy­mással a gondolatokat meg a fogalmakat, így a találé­konyság meg a műszaki fejlődés hirtelen véget ért. Olyan volt ez, mintha valamely óriási kéz egyetlen csapással megdöntötte volna a nemzeteket, megragadta és visszarántotta volna a tudomány gyeplőit.

A világnak másodszor is meg kellett változnia. Akik túlélték a harcot, maguk mögött hagyták az ol­vasztott városok lidérces álmát, hátrahagyva azokat a rádiumsugárzás karmainak. Kis rémült csoportokban indultak el, hogy újrakezdjék az életet azokban a he­gyekben és őserdőkben, amelyeket nem érintett a vi­lágfölfordulás.

A barlangokba és üregekbe menekülés új élet kez­detét jelentette, igen különbözőt azoktól a vitatható áldásoktól, melyeket a művelt társadalom juttatott nekik. S míg az összeomlott társadalmak kutattak az újjáépítés módjai után - az emberek próbálták az em­lékezetükbe idézni azt, amit valamikor tekercsekre és fényképekre bíztak - a barlanglakók elszigetelőd­tek az események főáramlatától. maradványaik még min­dig fel-felbukkannak s ezzel hozzájárulnak a fejlő­déselméletnek nevezett vitához.

A történelem új kerete, mely fölfedezéseken és kéziratfordításokon alapul és felöleli az emberi faj özönvíz óta lezajlott történelmét arra mutat, hogy valóban nem volt egyenes, fokozatos öröklés. Ehelyett a kőkorszak fejleményei és Egyiptom, meg h9ezopotámia művelődései csak összefüggéstelen oldalágai voltak a világnak a bábeli világközpont építése utáni ré­szekre szakadásának. Kezdetleges és fejlett társadal­mak éltek egyazon időben s kölcsönösen tudtak egymás létezéséről.

A "majomember" halála

 

A tudósok - elméletük bizonyítására - egészen néhány évvel ezelőttig, a származás feltételezett vonalának más-más helyére osztályozták szét a külön­böző történelem előtti csontváztöredékeket, kezdve az úgynevezett majomemberrel, egészen a mai emberig. Az újabb leletek azonban felszínre hozták azt a nyug­talanító tényt, hogy mindig is éltek emberek a föl­dön, nem mint emberszabású majmok vagy kezdetleges lények leszármazottai, hanem mint ember, egész az idő kezdete óta. Azok, akiket majomembereknek nevezünk egyszerűen olyan emberek voltak, akik az alapvető em­beri családból züllöttek le. Kurten Hjorn a Nem em­berszabású majmokról c. mű szerzője írja: "Az utolsó évtized folyamán lehetővé vált bebizonyítani azt, hogy a sokkal távolabbi múltba lehet visszakövetni az ember származását, ahol még mindig megtartja egyedülálló jellegét. Lényegében véve ma már kétségbe vonhatjuk azt, hogy ősünk valaha is olyan lény lett volna, akit emberszabású majomnak nevezhetnénk. Az állattan szemszögéből nézve ez nagyon is ésszerű. Az emberszabású majmok és az emberek között bonctani­lag...túl nagy a különbség ahhoz, hogy az aránylag nem régi közös őssel legyen összeegyeztethető és ugyanez vonatkozik a viselkedésükre is." /1/

Ez valóban a fölfedés kora, még ha nem is min­denki ért egyet a felfedezésekből levont következte­tésekkel. Az ember "fejlődése", ha ezen a műszaki visszafejlődésén át nézzük azt bizonyítja, hogy az ember nemcsak hogy nem fejlődött, hanem inkább ha­nyatlott. A fejlődéselmélet hívei közel száz éven át a mai ember közvetlen ősének a neandervölgyi embert tartották, akinek Európában bukkantak részleges csontvázmaradványaira. De a nemrégiben a Közel-Kele­ten talált neandervölgyi emberek csontvázai fejlet­tebbek, csaknem azonosak a homo sapienssel, mégis, ennek ellenére régebbi időkből származnak, mint a Nyugat-Európában talált csontváztöredékek. Ez annak elismerésére kényszerítette az őslénytan szakembe­reit, hogy a nyugat-európai neandervölgyi emberek hanyatlást jelentettek. Az európai neandervölgyiek elfajulásának legkielégítőbb magyarázata a követke­ző: Ezek az emberek szabad akaratukból megszakítot­ták a kapcsolatot a művelt központokkal. Rövid idő múlva pedig a jégkorszak elkülönítette őket az embe­riség többi részeitől, azoknak a jégmezőknek követ­keztében, melyek Észak- és Közép-Európát takarták. Elszigeteltségük és csekély számuk miatt mindennapos jelenség volt köztük a vérrokonok összeházasodása. A korlátozott vérállomány következtében jelentősen megnövekedtek az egészségtelen örökölt vonások elő­fordulásai, ami születési hibákhoz, nyomoréksághoz vezetett. Ebből alakultak ki azután a nyugat-európai neandervölgyi maradványok csontvázalkatának jelleg­zetességei.

Az őslénytan néhány tudósa ma már hinni kezd abban, hogy ez a magyarázat érvényes, nemcsak a neandervölgyi, hanem a többi kezdetleges majomemberre is. Coffin Herold, a michigani Berrien Springs Föld­tani Kutatóintézetének kutatótanára jegyezte meg: "A neandervölgyi és felső kőkorszakbeli emberek nem­igen használhatók a fejlődéselmélet támogatására, mi­vel nagyon hasonlítottak a mai emberre. Különösen ér­vényes ez a közelmúlt leleteire. A neandervölgyi ember szokásos leírása nagyrészt azon a neandervöl­gyi férfi csontváz maradványain alapul, aki súlyos csont- és izületgyulladásban szenvedett."

Két kutatónak, ifj. Straus William és Cove A.­nak A kórbonctan és a neandervölgyi férfi testtar­tása című cikke erőteljesen alátámasztja ezt a követ­keztetést: "Semmi okunk sincs feltételezni, hogy a negyedik jegesedés korából származó neandervölgyi férfi testtartása észrevehetően különbözött volna a mai ember testtartásától" - mutatnak rá. "Ezzel nem akarjuk azt állítani, hogy testrészein és koponyáján nincsenek különös vonások, melyek együttesen megkü­lönböztetik őt a mai ember valamennyi csoportjától... Lehet, hogy a gyulladásos öreg ember La Chapelle aux Saints-ből - a neandervölgyi ember testtartásának általános példája, valóban valamiféle bonctani sántí­tással járt. De ha ez így van, a mai emberek között is vannak megfelelői, akik hasonlóképpen gerinccsont­én izületi gyulladásban szenvednek. Torz alakja mi­att nem használhatjuk az egészséges, rendes neander­völgyi ember megbízható képének megalkotásához. Ennek ellenére, ha föl lehetne támasztani s a new yorki földalattira ültetni - föltéve ha megfürdött, megbo­rotválkozott és mai ruhát visel - kétséges, hogy na­gyobb feltűnést keltene, mint a földalatti némely más utasa." /2/

Ma már akadnak olyan őslénytantudósok, akik ezt a magyarázatot kezdik elfogadni s azt is, hogy a visszafejlődést jelentő örökölt vonások nemcsak a neandervölgyi emberre vonatkoznak, hanem az összes többi úgynevezett majomemberre is. A hanyatlást je­lentő örökölt vonásokkal rendszerint két testi fogya­tékosság jár: a belső elválasztású endokrin és pajzs­mirigy rendellenességek, melyek kihatnak a csontok és más szövetek fejlődésére, aminek a fej és a vég­tagok beteges megnagyobbodása és hülyülés a következ­ménye. E két rendellenesség orvosi leírása hasonlít az ún. majomember maradványainak mai őslénytani le­írásához. Ilyen állapotok ritkán fordulnak elő a nagy nemzési választékkal rendelkező népességek között, de mint már említettük, uralkodóvá válhatnak olyan népben, mely elszigeteltsége következtében gyakori a közeli rokonok házassága. Ezzel a gondolattal a fe­jünkben érdekes felfigyelnünk arra, hogy milyen terü­leteken találták az ún. majomemberek legfontosabb példányait: Jávai majomember; kínai majomember; a déli majomember Dél-Afrikából s a legkezdetlegesebb neandervölgyiek Európa nyugati részeiből.

Amikor abból a szemszögből gondolkodunk el e he­lyeken, hogy az özönvíz után az emberek az Araráttól terjedtek el azt látjuk, hogy az Ararát a középpont s a kezdetleges emberek maradványai a külső széleken találhatók.

Bár a kőkorszak kifejezés nyilván nem használ­ható a zűrzavaros műveltség e maradékaira, akik a művelt társadalmaktól távol kapartak ki maguknak szű­kös megélhetést, jobb kifejezés hiányában meg kell elégednünk ezzel. E menekültek csoportjai rendszerint az olyan legtartósabb anyagok lelőhelyeinek közelé­ben találhatók, mint például a kő meg a csont, és a nevük is ebből ered. Ez mégsem jelenti azt, hogy ki­zárólag ezeket az anyagokat használták föl. S való­ban bizonyítékok vannak arra, hogy ezek az emberek, akár fejlettebb társadalmakban élő embertársaik, nem­csak tudtak a fémekről, hanem föl is használták azo­kat. Igaz ugyan, hogy a kőkorszakbeli maradványok közt nem találtak fémszerszámokat, mivel a fémszer­számok, ha az időjárás viszontagságainak tesszük ki őket, párszáz év alatt elrozsdásodnak. az, hogy az életben maradtak valóban ismerték a fémeket nyilván­valóvá válik, ha meggondoljuk, hogy a világ szélté­ben-hosszában jónéhány történelem előtti bányára ta­láltak. Elba szigetén olyan vasércbányák vannak, me­lyek eredete belevész a történelem homályába. Már a régi görögök ősréginek tartották e bányákat s a pe­lasgicusoknak tudták be az eredetüket, akik a törté­nelem előtti időkben a Földközi-tenger keleti vidé­keit lakták.

Európán kívül néhány, a közelmúlt ásatásainál napfényre került lelőhely igen megnövelte a történe­lem előtti bányászatról fölhalmozódott tudásunkat. A dél-afrikai Swazi-föld Plgwenya nevű helysége köze­lében 1967-ben és 1969-ben végzett kutatás kimutatta, hogy a jelenlegi bantu néger bozótlakó és hottentotta lakosság előtt valaki már bányászta itt a vasércet. Még abban az időben, amikor a különféle helyi neandervölgyi emberek - mint például a rodéziai, a bos­kopi és florisbadiak - kihaltak. Ezt a vasércet /he­matit/ ott találták a Chapelle-aux-Saints mellett, a neandervölgyi maradványokkal is Franciaországban s ugyanabba az időszakba tartoznak, mint a ngwenyai bányák. Ma már az a vélemény, hogy a vérkövet /vas­érc/ arcfestésre és temetkezéseknél, emberi vér he­lyett, szertartás céljaira használták. A vérkő ha­sonló fölhasználását fedezték föl még oly messze eső földrészen is, mint az ausztráliai partmenta szigete­ken, Tasmánián és Dél-Amerika déli csücskén, a Tierra del Fuegonál - s mindig a partmenta vidékeken. Nincs kizárva, hogy a történelem előtti időkben messzi vidékre szállították a vérkövet vagy magát a vasat is. Ez a széles körű kereskedelem természetesen egyálta­lán nem illik bele a korai ember kezdetlegességéről tartott mai elméletekbe.

1972-ben Ngwenyához közel, a dél-afrikai Határ­barlangban Boshier Adrian és Beaumont P Péter végez­tek ásatásokat és 10 betemetett történelem előtti bányát találtak, néhányat 15 méter mélyen. Itt is vérkövet bányásztak valamikor. A Határbarlang /Border Cave/ mellett ott találták mind a neandervölgyi, mind a maihoz hasonló kezdetleges emberek maradvá­nyait. Találtak mellettük achátból készült, még min­dig annyira éles késeket, hogy még a papírt is elvág­ták. S annak nyomait is, hogy a bányászok számításo­kat végeztek és csontra vésett följegyzéseket is ve­zettek. Úgy látszik, a vasérc annyira értékes volt, hogy termelésük számontartására serkentette a kezdet­leges bányászokat. Elgondolkodtató tény, hogy Észak-­Amerikában találunk a történelem előtti bányászat leglenyűgözőbb bizonyítékaira. A Superior-tó rézben gazdag vidékén, a michigani Isle Royale-on és a Keweenaw félszigeten ősi bányák vannak, melyek erede­téről az indiánoknak semmi fogalmuk sincs. A jelek szerint a legrégebbi időkben több ezer tonná rezet szállítottak el innét. Mégsem találtak egyetlen műve­lődésre mutató megmunkált tárgy maradványaira sem, ami tudtunkra adná, hogy kik bányásztak itten. Az American antiquarian /25. kötet 258. oldal/ megjegy­zi: "E bárnyák közelében semmi nyoma az állandó tele­pülésnek. Semmi nyoma háznak, csontváznak, de még egyetlen csontot sem találtak." Azt azonban tudjuk, hogy a történelem előtti bárgyászok nemcsak kitermelni tudták az ércet, hanem messzire szállítani is, mivel sohasem bukkantak az érc egyetlen grammjára sem, me­lyet 1600 km-en belül használtak volna föl.

Első ízben Knapp 5.0. bukkant történelem előtti bányaaknára 1848-ban, aki a Minnesota Bányatársulat ügynöke volt. A társulat földjén átutazva hosszú egyenes süppedést vett észre a talajon, melyet elő­ször az egyik ér szétmállásának vélt. A süppedés üregben végződött, ahol mesterséges ásatások nyomait találta. Amikor kiszórta az összegyűlt hulladékot, jó néhány kőkalapácsra bukkant. A gödör mélyén pedig ércérre, melynek kiaknázását az ősrégi bányászok nyilván nem fejeztek be.

Knapp másik bányát is talált az Ontonagon folyó­tól 4 kilométerre - a michigani rézövezet mai köz­pontjánál. Ez az akna sziklabarlangban volt. Az akna, mely valamikor 8 méter mélyre nyúlt, agyaggal és a növényzet kusza hálózatával volt tele, ami igen-igen régi bányára mutat. Hat méter mélyen Knapp hat tonnás kitermelt réztömböt talált. Ezt a tömböt fákkal és ékekkel körülbelül másfél méter magasra emelték attól a helytől, ahonnét levágták. Az emeléshez 15-20 cen­timéter átmérőjű fákat használtak. A tömb végén pedig vágószerszámok nyomai látszottak. A réztömeget magát simára kalapálták, a kiálló részeket pedig letörték róla, hogy könnyebben lehessen elszállítani. Az akná­ban ott hevert még néhány réztömb is, azonkívül fa­szén, a tűz más nyomai és egy 16 kilogrammos kala­pács.

Az Isle Royale-orv a Superior-tó északi partjá­hoz közel is számos bányát találtak. Némelyik akna közel 20 méter mély. Amikor megnyitották a sziget egyik bányáját, a kutatók látták, hogy először 3 mé­ter vastag sziklába vésték az aknát mielőtt elérték az alatta levő kb. 40 cm vastag rézeret. Nyilvánvaló, hogy a bányászok nagyon is értelmes emberek voltak. Tudták, hogy hol kell keresni az ereket s jártasak voltak abban is, hogy a föld alá kövessék azokat. A föld alatt folyosókkal kötötték össze az aknákat s vályúkat vágtak a sziklába, hogy elvezessék a vi­zet. Az egyik helyen az Isle Royal-on az ősi ásatások több mint három kilométer hosszúak; mégpedig csaknem egyenes vonalban.

Még a michigani leírásoknál is érdekesebb az a lelet, melyet a Szénkor 1954 februári számában je­lentettek. 1953-ban az utahi Wattis Lion kőszénbánya bányászai kész alagútrendszerbe törtek be, amelyről nem voltak följegyzések. Az alagutak oly régiek vol­tak, hogy a bennük levő szén csaknem teljesen oxidá­lódott s így értéktelenné vált. 1953. augusztus 13-án a műszaki minisztériumból Wilson E. John s az utahi egyetem őslénytani osztályáról Jennings D. Jesse lát­tak a történelem előtti szénbányák megvizsgálásához. Nemcsak alagutakat, hanem központi széntároló csarno­kokat is találtak, ahová a felszínre szállítás előtt gyűjtötték a szenet. Az alagutak 150-180 cm magasak s párszáz méter hosszúak voltak, a korszerű bányák elrendezéséhez hasonlóan követve a szénereket. A tu­dósok nem találták meg a régi bányarendszer bejára­tát, de kb. 2700 méter mélységig követték az egyik 2,5 méter magas alagutat. a későbbi kivizsgálás meg­állapította, hogy egyetlen környékbeli indián törzs sem használt soha szenet s nem is tudtak senkiről, aki valaha is használt volna. Akár a michigani bá­nyák esetében, valamely vállalkozó szellemű történelem előtti nép nemcsak a bányamérnökségben volt jártas, hanem el is tudta szállítani azt valamely ismeretlen helyre.

A kőkorszakbeli emberek építészete

 

A megmunkált fémtárgyak hiánya egyáltalán nem bizonyítja azt, hogy a kőkorszakbeli emberek nem használtak fémeket s a tény, hogy barlangokban talál­ták a legtöbb kőkorszakbeli maradványt, nem bizonyí­ték arra, hogy a kőkor emberei kizárólag barlangokban laktak. A franciaországi Le Grand Pressigny-nél ta­lálták meg a világon a legnagyobb kőszerszámgyűjte­ményt - a beillesztett darabok és kaparók fargott kő­korszakból hátramaradt millióit találták meg 1-2 mé­ter mélységben és ötezer holdnyi területen - s a kör­nyéken sincs egyetlen barlang sem. Charrouxnál másik jókora szerszámközpontra bukkantak, ahol a 12 holdnyi telep felszínén az ember még ma is talál történelem előtti kőbaltákat. A Charente folyó partjának domb­oldalaiban 5 km-en belüli körzetben 49 barlang van, az ásatások során azonban eretlen egyben sem talál­tak annak nyomaira, hogy valaha is emberek laktak volna bennük. Lassacskán felszínre jönnek annak bizo­nyítékai, hogy a kőkorszak emberei jól épített házak­ban laktak s ez az életmódjuk meg kényelmes életkö­rülményeik fölborítottak jó néhány eleve megalkotott nézetet. A Magdalén-festményekről világhíres Lascaux barlangokban még mindig jól látszanak a sziklában a lukak, melyek az állványok keresztgerendáit tartot­ták. Valószínűleg nagyon hasonlítottak arra, amit több ezer évvel később Michelangelo használt. Ezek az állványok tették lehetővé a felső kőkor művészeinek, hogy fölrajzolják műveiket a barlangok falára, három­négy méter magasan a barlang padlója fölött. A bar­langokban talált állványoknak messze ható jelentősé­gük van, mivel Todericu Doru, a bukaresti egyetem tanára szerint az építészet története azt bizonyítja, hogy az állványozás ismerete sohasem előzte meg a falépítést. Ha a lascauxi festők állványokat állítot­tak föl, akkor valószínűleg azt is tudták, hogy ho­gyan kell falat rakni. Podericu tanár kijelenti: "Ha megcáfolnánk e következtetést ugyanazt tennénk, mint­ha azt állítanánk, hogy már a tűz felfedezése előtt gyártottak gyertyákat."

A történelem előtti egyszerű kőépítmények több olyan példányára bukkantak, melyek nagyon is válasz­tékos tudásról tanúskodnak. Breuil abbé és Lantírt egyetemi tanár Les Homes de 1'age de la pierre anci­enne című művükben fejtegetik a Noaillesnél talált történelem előtti kemence esetét. "Négyszögletes kö­vekből rakták és meszes agyaggal kevert homokkal töl­tötték ki a kövek közeit." Más szavakkal: a kőkor­szakbeli kemence téglaalakú kövekből épült és cement­habarcsot használtak hozzá.

Még Kelet-Európában is, ahol az őslakosság nem élvezte a Franciaországban élő Magdalén-kori emberek magasabb műveltségét, még itt is fejlett építőművé­szetre találunk. Nemrégiben három kunyhó maradványait ásták ki Vestonicénél a Pavlov dombvonulat alacso­nyabb lejtőin Csehszlovákiában. A kunyhók közt a leg­nagyobb 9x12 méteres és szemcsés mészkő - a cement kezdetlegesebb formája - borítja a padlóját. Ugyanígy építették a két kisebb kunyhót is, mészkővel és agyaggal borított körkörös falakból. Ezeket tartják az egyik legrégibb ránk maradt igazán falnak mondható falaknak. Az is figyelemreméltó a vestonicei ásatá­soknál, hogy jól épített kaptár alakú égetőkemencét találtak az egyik kunyhóban s a kemencében még ott voltak az égetett cserép maradványai. Kiástak itt még rókafej és két medvefej agyagból mintázott marad­ványait is. Tehát az égetett cserép használata nem haladta meg a faragott kőkorszak művelődésének a tu­dását, mint ahogyan előzőleg gondolták.

Talán a legmegdöbbentőbb történelem előtti épít­kezés és a művelt társadalom leletei azok, amelyeket Srejovic Dragoslav régész ásott ki 1965-ben a jugosz­láv-román határon Starveconál a Danaparton. Amikor a jugoszláv folyóparton ásott, Srejovic először római utat talált. Ez alatt régi görög cserépedény-töredékre bukkant. Ezek alatt pedig csiszolt kőkorszakbeli ma­radványokra és közép kőkorszakbeli művelődés készít­ményeire. Amikor még mélyebbre ásott olyasmit talált, ami egyáltalán nem illett oda: cementpadló maradvá­nyait. Pontosabban a padló anyaga helyi mészkő, homok és víz egybeoltása volt, amit nyugodtan nevezhetünk a vegytan és az építőművészet ragyogó eredményének, ha meggondoljuk, hogy néhány évezreddel időnap előtt épült. A cementezett felületek nem voltak rendszer­telenek, hanem gondosan lefektetett nagy lapok, me­lyek házak alapjait alkották. Több alap is épült egy­más fölé, ami arra mutat, hogy meg nem határozott időszakon át emeltek itt épületeket, majd építették újra. Ennek ellenére nagyon is egyformák az épületek. A házak szerkezete a későbbi időszakokban is csak olyan, mint a korábbiakban volt - nincs jele annak, hogy a házépítés fokozatosan fejlődött volna az egy­szerűbből az összetettebb szerkezet felé. Hanem in­kább az történt, hogy a starvecói falu hirtelen és teljesen kiforrtan fölépült, virágzott, majd hanyat­lásnak indult s az emberek elköltöztek onnan, ugyan­olyan kifejlett állapotban hagyva ott a házakat, mint ahogyan a helység alapításakor építették őket.

Az alapokon kívül az épületek maguk is az építő­művészet magas fokáról tanúskodnak. Valamennyinek hosszabb az egyik oldala mint a másik három, 3:1-hez vagy 4:1-hez arányban. A hosszabb 60 fokos körszele­tet képez s mindig a Dunára néz, ami a lehető legjobb kilátást nyújtotta lakóinak a folyóra és a környező hegyes vidékre. Minden egyes házban a házzal azonos alakú kemence állt, melyet gondosan faragott kőlapok határoltak s mindig a ház keleti vagyis a napos olda­lán. Srejovic fölfigyelt arra, hogy a tűzhely /kemen­ce/ elhelyezése figyelemre méltó, mivel ha meghosz­szabbitjuk a ház oldalait, akkor a kemence az egyen­lőszárú háromszög kellős közepén áll. Nem tudjuk mi volt ezzel az építészek célja, de nem hagyhatjuk fi­gyelmen kívül azt a következtetést, hogy ismerték a számtant és a mértant.

A házak elhelyezkedésében Starveco falunál is ugyanaz a pontosság és rend nyilvánul meg. Az épüle­tek a folyópart felé kiszélesedő, legyezőszerű ív­ben álltak. A nagyobb épületek - valószínűleg maga­sabb osztály vagy a vezetőréteg házai - helyezkednek el a legyező közepén, a kövezett tér körül, mely Srejovic szerint piac vagy sétány volt.

A Starveco melletti település a művelődés más jellegzetességét is mutatja, olyan jellegzetességet, melyről előzőleg azt tartották, hogy csak évezredek­kel később fejlődött ki a Közel-Keleten: minden ház kemencéje mögött oltármaradványt ástak ki, ami vallá­sos hitre és istentiszteletekre vall. Minden egyes oltár lapos kőből készült, melyen csészeszerű mélye­dés van az égőáldozatnak. Ezzel szemben pedig két vagy több vörhenyes homokkőlap áll. E köveket a né­hány kilométerre fekvő kiugró sziklából termelték ki. Jónéhány kőre hullámvonalakat véstek, amit az épület­díszítés legrégibb példányainak tartanak. Még megle­pőbb volt, hogy húsz életnagyságú faragott emberfejet is találtak. Az arcokon a szem dülledt, szájuk nyi­tott és orruk kicsiny. Némelyik szobron látható a váll, a kar vagy a mell kezdete. A starvecoi szobro­kat tartják a legrégebbi életnagyságú, kézzel fara­gott szobroknak azok közül, amelyekről ma tudunk.

A falu egyik érdekes jellegzetessége, hogy lako­sai igen jó egészségnek örvendtek. A csontok közül feltűnő módon hiányzik az eltorzult vagy beteges és a nők annyira jóltermettek voltak, hogy alig tudták megkülönböztetni a csontjaikat a férfiakétól. Mindkét nem hosszú életet élt, némelyik nyolcvanon fölül, ami valóban hosszú élet volt, ha meggondoljuk, hogy a késő kőkorszakbeli, görög vagy római korban az öt­ven éves ember már öregnek számított.

Közösségi élet és kereskedelem

 

A kőkorszak alatt használt üregek és épületek közt annak nyomait látjuk, hogy a lakosság magával hozta azt a fölfogást, hogy a közösségeknek együtt kell működnie és fönn kell tartania egymással a kap­csolatot.

Franciaország dordognei körzetében Les Eyziesnél számos barlang és sziklába vésett hajlék áll egy cso­portban, amelyeket egyazon időben laktak. A barlang­lakók együttműködésének bizonyítékai korán kezdődnek az aurignaciai korszakban, mikor még alig néhányan éltek itt. A nagyobb tűzhelyek nemcsak megnövekedett népességet, hanem bonyolultabb társadalmi egységet is jelentenek. Egy helyben találtak meg sok azonos szerszámot, ami arra mutat, hogy az ősi emberek mind a munkát, mind a munkahelyet szakosították. Némely helységeket csak alkalomadtán használtak s az itt ta­lált csontok arra mutatnak, hogy e helyek tavaszi és nyári vadászattal függtek össze. A szomszédos telepü­lések kicserélték egymással ötleteiket is. Némelyik barlangban lefolyócsatornák vannak a padlón át s min­den csatornát ugyanazon elgondolás és szerkezet sze­rint építettek. Megosztották ötleteiket nagy terüle­tek közt is. Les Eyzies üregekben tengerikagyló-dara­bokat találtak, ami azt jelzi, hogy a partmenti vidé­kekkel is tartottak fönn érintkezést - 160 km távol­ságra.

Más jelek szerint a barlanglakók jól ismerték a tengereket és a hajózást is. Mint már említettük, a barlanglakó civilizáció először Francia- és Spa­nyolország nyugati partvidékén jelent meg, mégpedig a tenger felől. Az egyik Montgaudierben talált csont­gombra vizet lövelő ámbrás cetet és két fókát véstek, de olyan aprólékosan, hogy a vésésen föl lehet ismer­ni a hímet és a nőstényt. Montgaudier több mint 160 km-re fekszik a tengertől. A jelek szerint valaki csontba véste a tengeri életről tett megfigyeléseit s ez a följegyzés eljutott az eredeti forrásától messze, a szárazföldre. Hasonlóképpen Malaga vidékén, Dél-Spanyolország földközi-tengeri partjához közel, Nerja barlangjának mélyen fekvő és csaknem megköze­líthetetlen pontján valaki három delfint festett a barlang falára. Két hímet és egy nőstényt, amint ös­szetalálkoznak. A művésznek - akár az ámbrás cet vé­sőjének - messze kellett hajóznia a nyílt tengerre, hogy efféle jelenetnek lehessen tanúja.

Ha tudtak hajózni, milyen messze vitorlázhattak el? Utazásaik nyomára találunk a Földközi-tenger nyugati medencéjében mindenfelé - Tuniszban, Szicí­liában, Olaszországban, Marokkóban és Dél-Spanyolor­szágban. S még ennél is messzebb aurignaciai szerszá­mokat és csontvázmaradványokat találtak még az Újvi­lágban is. Nyers J.L. egyetemi tanár, a Cambridge Ős­történelemben /I. kötet, 48. oldal/ említi, hogy fel­tűnő a hasonlóság az aurignaciai kor európai és a Braziliában Logoa Santában és Dél-Amerika keleti vi­dékeinek más helyein talált kőkorszakbeli koponyák közt. Van der Veer jelenti, hogy az Andok hegységben Quito közelében el Ingornál /Ecuador/ talált vulkán­üveg szerszámok kétségkívül nagy hasonlóságot mutat­nak a Francia- és Spanyolországban talált felső csi­szolatlan kőkorszakbeli szerszámokkal. A kőkorszak­beli embereknek alaposan ismerniük kellett tehát a földrajzot és a hajózást, hogy elérjék e távoli par­tokat és kereskedést űzzenek az ott élő emberekkel.

Választékos ruházkodás

 

Mikor az átlagember maga elé képzeli a kőkor­szakban élt embert, rendszerint torzonborz alakot lát, aki csak állatbőrruhát visel a derekán és a fél vállán. Az embertan tudósai évtizedeken át így fes­tették le a történelem előtti népeket. 1937-ben azon­ban Pericard Leon és Lwoff Stephane az egyik Lussac­les Chateaux melletti barlangban néhány, a Magdalén­-korból származó vésett követ talált, melyek gyökere­sen megváltoztatták az általánosan elfogadott képet. A lapos köveken keresetlen tartású férfiak és nők rajza látható köpönyegben, cipőben, övvel, kabátban és kalappal a fejükön. Az egyik karc fiatal nőt ábrá­zol oldalnézetben, aki ülve figyel valamit. Nadrág­öltönyt visel, rövid ujjú kabátkával, apró cipellő a lábán, díszes kalap a fején. A kalap a jobb fülénél egészen a válláig lenyúlik. Ölében négyszög alakú la­pos tárgy, melynek eleje visszahajlik a tárgyra, na­gyon hasonlóan a mai erszényekhez. Más köveken férfi­ak látszanak jól szabott nadrágban és kabátban, szé­les és csatos övvel, nyírt szakállal és bajusszal.

A Lussac-féle karcok ellentmondanak mindennek, amit a történelem előtti idők tudománya addig taní­tott. Az embertan tudósai azonnal hamisítványnak is kiáltották ki a rajzokat. Azonban elsietett vélemény­nyilvánításuk ellenére 1938-ban hivatalosan is való­dinak nyilvánították a rajzokat. Breuil abbé is azok között volt, akik kimutatták, hogy ezek a jólöltözött emberek valóban a felső csiszolatlan kőkor Magdalén korszakának idején éltek. Ma a kőkarcok javarésze Lussac-lea-Chateaux-ban van, a történelem előtti idők könyvtárában. Néhányat pedig a párizsi Musée de 1' Homme állit ki. De azokat a rajzokat válogatták ki a közszemlére, amelyek nem túl sokat árulnak el s nem ütköznek túl élesen a hagyományos elméletekkel. A többi a raktárakban van és csak különleges engedély­lyel tekinthetők meg s akkor is csak azok, akiknek "megfelelő megbízóleveleik" vannak. Azt tartják, hogy a rajzok túlságosan "nyugtalanítóak" ahhoz, hogy köz­szemlére állítsák ki őket.

A Lussac-féle karcok azonban egyáltalán nem az egyedüli bizonyítékok arra, hogy a kőkorszakban vá­lasztékosan ruházkodtak. A délnyugat-afrikai Kalahári sivatag történelem előtti barlangfestményei, melyek­nek keletkezését a kőkorszak idejére rögzítették, világosbőrü embereket ábrázolnak, szőke szakállal és divatosan nyírt hajjal. Lábukon magalszárú cipő, ru­házatuk többi része pedig feszes nadrág, többszínű ing és kabát, sőt kesztyű. Az északi területeken Moszva közelében, Vladimír városa mellett találtak faragatlan kőkorszakból származó sírt, mégpedig Bader Ottó egyetemi tanár, a szovjet Tudományos Akadémia Néprajzi Intézetének kutatója. Vlagyimir embernek ne­vezték el a leletet s ez a történelem előtti időkben élt férfi rénszarvasokra és mamutokra vadászott. Ru­háinak maradványaiból kiderült, hogy jólöltözött fér­fi volt. Jókora szőrmenadrágot, hímzett inget és na­gyon célszerű kabátot viselt. Magukból a ruhadarabok­ból alig maradt meg valami, de az épségben maradt elefántcsont csatok és gombok segítségével meg tud­ták állapítani, hogy mit viselt.

Kezdetleges művészet messze meghaladja az idejét

 

A kőkorszak művelődésének legáltalánosabban el­ismert oldala a művészete, mely különféle alakban ju­tott el hozzánk. Ezek közt a leglenyűgözőbbek a dél­francia Lascaux, Altamira és más üregekben, valamint Észak-Spanyolországban található színes festmények. A faragatlan kőkorszakbeli művészet először a Cro­magnon hajnalán tűnt föl, az aurignaci szakasz idején s a gravetti alatt válik hangsúlyozottabbá és széles­körűbbé. A gravetti maradványok közt a legtöbb lelő­helyen faragott női szobrocskát találunk - melyeket jelenleg Vénusz-alakocskáknak neveznek - Európa és Ázsia széltében-hosszában, keleten egészen Szibériá­ig. De csak a Magdalén- korban beszélhetünk igazán e művészet tetőpontjáról, amikor sokféle modorban és különböző megjelenési formában virágzott.

A Magdalén-kori barlangművészetből, a képek lét­rehozásának módjából sok mindent tanulhatunk fejlett művelődésük felől. A barlangfestés első lépése az volt, hogy felvázolták az állat vagy más tárgyak kör­vonalait, mégpedig vagy faszénnel, vagy palával. Ezt követte a színek fölkenése, amit többféle úton végez­tek: ujjal, szőrme ecsettel, tollakkal vagy vessző­seprőcskével, mohacsomóval, üreges csonton vag3r nádon át ráfújással, vagy állati zsírokban kevert festék­porból készült színezőkrétákkal. Altamirában találtak is néhány ilyen krétát.

A barlanglakók rendelkezésére álló színek száma kissé korlátozott volt. Nem használtak kéket vagy zöldet, hanem mangánoxidból kevertek viola-feketét. Vegyelemzésükből kitűnik, hogy a legelterjedtebb szín az okkersárga volt, vagyis vasoxidok, a piros és a narancs /vasoxidból és bölényvérből/, azonkívül a barna és a fekete /fölmelegített állatzsírból és fa­szénből/.

A festők szembeszökő, háromdimenziós hatást értek el azzal, hogy kihasználták a barlang oldalá­nak és mennyezetének egyenetlenségeit. Az apró lukak­ból bölényszem lett, a repedésekből az elejtett szarvas sebesülése, a kitüremkedésekből pedig fej vagy gyapjas orrszarvú és a mamut púpos háta. Még ma is, ha elnézzük e barlangfestményeket, a szikla ter­mészetes domborulatain játszó fény és árnyék azt a ha­tást kelti, hogy az állatok élnek és lélegzenek, ami egyedülálló a művészettörténelemben.

Ha közelebbről vizsgáljuk a festményeket kide­rül, hogy mind a rajzolás, mind a festés lendületes, biztos vonalakkal készült. Kevés rajtuk a hiba és a kiigazítás. Ez azt bizonyítja, hogy a festők igazi mesterek voltak, akik hosszú évek gyakorlatával és tapasztalatával tettek szert önbizalmukra és pontos­ságukra. Dél-Franciaországban Limeuilnál 137 kőlapot találtak, melyeken a faragatlan kőkorszakból vissza­maradt gyöngécske rajzok vannak. Azonban minden egyes rajzon látszik, hogy valaki, aki nyilvánvalóan éret­tebb művész volt, gyakorlott kézzel húzta át és javí­totta ki őket. Ezek a rajzok magukon viselik annak jeleit, hagy a tanító keze rajzolt bele a tanulók gyöngécske igyekezeteibe - a mester szoktatta a kez­dők szemét a művészi szemléletre.

Úgy látszik Limeuil képzQmüvészeti iskola volt nem csak a rajzolóknak, de a festőknek is. Az egyik mellékbarlangban fújásra kész festékkel telt csont­csöveket ástak ki s kőpalettát, melyen vastagon állt az okkersárga, készen arra, hogy ecsettel a falra fessék.

De nemcsak tanították a rajzolást, hanem kicse­rélték az ötleteiket a távolabbi helyekkel, olykor nagy távolságokon át. 1903-ban méltóságteljes öreg bölény rajzára bukkantak, melyet egyéni modorban fes­tett valaki az egyik barlang falára a franciaországi Dorgogne megye Font-de-Gaume nevű helysége mellett. 23 évvel később 300 kilométernyi távolságra fekvő má­sik barlangban kiásták azt a kőlapot, amelyikről a vén bölényt festették. Valakinek kétségkívül megtet­szett a Font-de-Gaume-i kép, megszerezte a festőtől a vázlatát s hazavitte emlékbe, vagy pedig azért, hogy ő is lefesse.

Silvelberg Robert, a történelem előtti idők szakértője írja a faragatlan kőkorszak festményeiről: "A barlangfestmények kihozzák a sodrukból azokat, akik úgy szeretnek a negyedkori emberre gondolni, mint aki alig volt több az emberszabású majmoknál. Pedig ezek az ősi emberek nemcsak nagy hozzáértésről tanúskodnak, hanem a következtetések ezernyi ágazatá­ra késztetnek: arra, hogy a kezdetleges emberek fo­lyamatos és kialakult szervezett társadalomban éltek és ugyanez érvényes a vallásukra és a művészetükre is. Bosszantó volt nekik tudomásul venni azt is, hogy Nyugat-Európa legrégebbi lakossága... a művészi alko­tások oly magas fokára hágott föl, melyre nem értek föl újra, csak a keresztény kor késő szakaszán. Ezek a festmények szétzúzták azt az elméletet, hogy az em­bernek a barbarizmusból való kimenekedése fokozatos és mindig fölfelé ívelő volt." /3/

Albright F. William A kőkorszaktól a keresztény­ségig című művében következőképpen összegezi a mai, a faragatlan kőkorszak művészetében végzett kutatás eredményeit. "Bár természetesen ma mérhetetlenül több eszme, műszaki tudás és eszköz áll rendelkezésünkre, mégis nagyon kétséges, vajon az ember művészi képes­ségei bármivel is magasabbak lennének ma, mint a tör­ténelem előtti idők vége felé voltak.

Példák a történelem előtti számtantudományra és csillagászatra

 

Mind a barlangfestmények, mind a kő és csont­vésések közt nemcsak a természet és a mindennapi élet élethű másolatát látjuk, hanem igen számos elvont je­let is, melynek neve: fedőszerű, buzogány alakú és címerszerű. A jelképek olykor fölismerhetők, máskor nem. Kétségtelen, hogy ezek a jelek gondolatok közlé­sére szolgáltak, azért a kőkorszak képírásának te­kintjük őket. Sok esetben az elvont jelek egyszerűen vonalak, karcolások és pontok sorai, de gondosan ter­vezett elrendezésben. a történelem előtti idők leg­több szakembere eleinte csak kezdetleges díszítésnek tekintette e sorozatokat. Ma már azonban jegyzetek­nek tartják őket - némelyek kizárólag számadatok, mások időrendi sorrendek följegyzései, melyek afféle jelenségeket rögzítenek, mint például a holdváltozá­sok.

A legérdekesebb ilyen történelem előtti jegyze­tet az ukrajnai Kievtől nyugatra eső Gonc mellett ta­lálták mamutagyarra róva. A rovátkák a sima felület szélén láthatók, s a mérőrudak beosztásaihoz hasonlí­tanak. A jelzések vízszintes vonalon állnak s megha­tározott közönként hosszabb vonalak osztják őket cso­portokba. A sorozaton néhány jelkép vagy alak látha­tó, melyek valamilyen megfelelő időközökben történő eseményre utalnak. Marshack Alexander amerikai kutató elemezte a Bonci jegyzetet s kiderítette, hogy az nem más, mint a holdváltozások részletes följegyzése. Sőt mit több, lehetséges, hogy számításra használták e rovásokat; vagyis arra, hogy előre kiszámítsák a hold változásait. A Bonci csont tehát magas fokú tudo­mányos műszer, ami azt bizonyítja, hogy a faragatlan kőkorszak embere nemcsak számolni tudott és csillagá­szati megfigyelő volt, hanem tudós is, aki alkalmaz­ni tudta megfigyeléseit, hogy megbízható képletet ál­lítson föl, amely tükrözi az ismétlődést, melyet az égen látott és mért le.

 

A műveltebb társadalmakkal való érintkezés bizonyítékai. Egyetemes holdnaptár

 

A kőkorszakban használt holdnaptár létezése nem­csak tudományos szempontból figyelemreméltó, hanem azt is bizonyítja, hogy kapcsolat állt fönn a kőkor­szak népei és az ismert ősi művelt társadalmak kö­zött. A régészet legújabb kutatásai felfedezték, hogy a Közép-Kelet és az Újvilág csaknem minden ősi művelt társadalma már fejlődésük legkorábbi szakaszain is elsősorban holdváltozáson alapuló naptárrendszerrel rendelkeztek. Parker A. Richard egyetemi tanár az egyiptomi udvarban használt naptár eredetéről szóló tanulmányában megállapítja, hogy a korai uralkodóhá­zak idején a napon és a csillagokon alapuló naptár­rendszert használtak mely abból indul ki, hogy egy­szer egy évben a nap és a Sziriusz egy időben kelnek föl. Azt is kifejti, hogy a korai uralkodóházak ide­jén használatban levő jelképek és szertartások utalá­sa szerint már korábbi hagyományos naptárrendszer is létezett, mely a holdváltozások alapján számította az időt, s amely az uralkodóházak előtti időkből, Egyiptom történelmének legkezdetibb szakaszából szár urazott.

Mezopotámiában a sumér városállamok is holdnap­tárt használtak. A sumér hónap a hold első sarlójá­val kezdődött s a hónapok hossza a holdjárással vál­tozott - 29 vagy 30 hónapos volt. Ugyanezt találjuk a kőkorszak feljegyzéseiben is. A holdnaptár volt az első naptárrendszer a hindu és a kínai civilizációknál is. Tudjuk, hogy az amerikai földrészeken az első amerind telepesek mind északon, mind délen holdnap­tárt használtak. Az inkáknak például a napon alapuló hivatalos naptárrendszerük volt. Az év tizenkét rész­re osztása azonban arra enged következtetni, hogy ko­rábban holdnaptáruk volt.

A történészek azt állítják, hogy a holdnaptárnak a kőkorszakban és az első művelt társadalmakban való létezése bizonyítja, hogy a kettő egymásután követke­zett. Vagyis szerintük először a kőkorszakban fejlő­dött ki a hold változásainak számontartása s azután került át fokozatosan évek tízezrei alatt az első mű­velt társadalmakba. A szent történelem kéziratai vi­szont az ellenkezőjét bizonyítják vagyis azt, hogy mind a kőkorszak népei, mind az ősi művelt társadal­mak közvetlenül örökölték a holdnaptár-rendszert a mindkettőjükénél régebbi civilizációtól.

A Teremtés könyvének 7. és 8. fejezete Noé özön­víz naplóját tartalmazza. A hónapok napjai és az idő­tartamok, amelyeket Noé az események hasznára alkal­maz, magukban igen keveset jelentenek, de ha beil­lesztjük őket a jelenlegi zsidó naptárba, akkor né­hány igen érdekes tényt szűrhetünk ki belőlük. Elő­ször is tíz, Noé által följegyzett esemény szombatra esik. Ez se lehet véletlen, mivel azt bizonyítja, hogy ezek az események valóban a zsidó naptárhoz ha­sonló időszámításon alapultak. Oly rendszeren, mely tudjuk, alapszerkezetében viszonylag változatlanul maradt meg évezredeken át. Noénak jártasnak kellett lennie a nap látszólagos bonyolult járásában is, mert naplójában följegyezte a 365 napos naprendszeren alapuló év múlását. A legjelentőségteljesebb tény mégis az, hogy a zsidó naptár, akárcsak az amit Noé használt, a hold-számította 354 napon alapul. Ez arra utal, hogy közvetlen az özönvíz után ezt a rendszert használták. Noé kétségkívül továbbadta azt a leszár­mazottainak. A bábeli kudarc után leszármazottainak egy része, tudjuk, civilizált maradt, mások pedig el­veszítették művelődésüket. A holdnaptár azonban úgy látszik, használatban maradt mind a történelem előtti kezdetleges emberek közt, mind a Bábel utáni művelt társadalmakban.

Beilleszthetetlen ábécék és ősrégi emlékek

 

Talán az a legfigyelemreméltóbb bizonyíték arra, hogy a kőkorszak művelt társadalma kapcsolatot tar­tott fönn a Földközi-tenger melléki civilizációkkal, hogy a faragatlan kőkorszakból eredő maradványok közt oda nem illő írást találtak. A francia Rochebertier város mellett levő barlangban talált rénszarvascson­ton látható jelek nem díszítések csupán. Minden szem­pontból úgy néz ki, mintha valamilyen írásforma betűi lennének. Első pillantásra azt gondolná az ember, hogy ez kétségbevonhatatlanul bebizonyítja, hogy a faragatlan kőkorszakban írott nyelv létezett, a rén­szarvascsontból levont következtetések azonban ennél továbbmennek. E betűk hasonlítanak, némely esetben pedig azonosak Tartessos, a Spanyolország déli részén volt városállam titokzatos írásával. Vannak akik Tar­tessost a bibliai Tarsusnak tartják. Az teszi ez írá­sokat igazán figyelemreméltóvá, hogy a maradi törté­nészek a Magdalén-korba sorolják be a rénszarvascson­tot, időbeosztásuk szerint kb. 12.000 éves - a tar­tessosi művelt társadalmat pedig nemrégiben Kr.e. 2500 és 2000 között létezettnek állapították meg. Ebben az időrendben nyilvánvaló az ellentmondás, mert a lehető legvalószínűtlenebb az, hogy valamely kiala­kult írás aránylag változatlanul maradjon fönn csak­nem tízezer éven át. Ellenkezőleg: a két írás hason­lósága azt bizonyítja, hogy annak a két művelődésnek, ahol megtalálták őket, egyidőben kellett létezniük és nem választotta el őket az említett hallatlanul hosszú idő. A tartesossi művelődés időpontja egyre pontosabban bebizonyul és ha kapcsolat áll fenn a faragatlan kőkorszak népe és Tartessos városa közt, akkor egyazon időben kellett létezniük. Más leletek is ezt bizonyítják. Le Mas d'Azi1 és a Madelaine-nél talált faragatlan kőkorszakbeli agancsokon olyan írásjeleket találtak, melyek azonosak a Kr.e. 2000 körüli főniciai írással. Le Mas d'Azil az a hely, ahol számos, a középkor azili szakaszából származó festett kavicsot is találtak. A kavicsok közül néhány olyan jelekkel és jelképekkel ékes, amelyek valamikor­ a legelterjedtebbek voltak a Földközi-tenger medencé­jének összes vidékein - újra: Kr.e. 3000 és 2000 kö­zött.

Az ősi művelődések följegyzéseiben és irodalmá­ban számos beszámolót találunk arról, hogy az ő ko­rukban kezdetleges emberek is éltek és tartottak fönn kapcsolatot a művelt emberekkel. Az egyik legrégibb, a történészek előtt ismeretes hagyomány a Gilgames hősköltemény Mezopotámiából, mely hősének, Gilgames­nek a történetét mondja el és számos kalandjáról szá­mol be a közvetlen Bábel utáni világban. Gilgames kalandjainak társa az Enkidu nevű különös egyén volt, akinek igen érdekes az eredete. A hősköltemény leír­ja, hogy Endiku fiatal korában állatként élt az álla­tok között. Hosszú volt a haja, körme és foga átala­kultak, hogy növényeket gyűjtsön és egyék. Nem ismer­te az értelmes beszédet, pontosan úgy, ahogy a kez­detlegesebb történelem előtti elkorcsosult fajok sem ismerték. Szép napon művelt kortársai rátaláltak, foglyul ejtették s megtanították a városlakó élet ké­nyelmeire. Figyelemreméltó tény, hogy Enkidu háttere egyáltalán nem volt szokatlan. Kezdetleges életformá­ját mindennapos esetnek tartották, amiből az követke­zik, hogy akkoriban más emberekről is tudtak, akik hasonló körülmények között éltek. Enkidu szerepe azért egyedülálló a történelemben, mert a leírás sze­rint egyike volt a ritka vadembereknek, akik telje­sen beilleszkedtek a sumér civilizációba.

Indiában másik hősköltemény - a Ramayana - olyan emberfajt ír le, akiket majomembereknek nevez és akik a nemes Rámát segítették, amikor a ceyloni Ravana ki­rályság ellen vívott háborút. Leghíresebb volt a had­vezérük, üanuman. Emberszabású majom a külseje, amint azt a Ramayana és a Mahabharata leírja, de jó humor­érzéke volt, értelmesen beszélt és igen hősiesen har­colt. Arról volt nevezetes, hogy jól ismerte a hegye­ket meg az erdőket /földrajz/ és jól tudott gyógyíta­ni ritka növényeivel /gyógyfüvek/. Ma mint olyan köl­tő ismert Indiában, aki kőbe véste verseit. A rege háttere az az emlékezet, hogy valamikor olyan elkor­csosult emberek éltek, akik kőből készítettek maguk­nak sok mindent. Az sem kevésbé fontos, hogy Délke­let-Indiában ma milliók istenként tisztelik Hanumant, pontosan azon a vidéken, ahol a legnagyobb a faragat­lan kőkorszakbeli leletek száma. Érdekes furcsaság­ként itt említjük azt is, hogy sok hindu vélekedése szerint a yeti - a titokzatos himalájai óriás majom­emberek - talán Hanuman és majomhoz hasonló, de ér­telmes népének a leszármazottai.

Az ősi kínaiak is emlegetnek kezdetleges ember­fajtát, akik az ő művelt társadalmuk kortársai vol­tak. A kínaiak azonban barátságtalan népségnek írják le őket. Az elkorcsosult emberek Mao-co néven ismere­tesek a Shu King iratokban. /4. rész, 27. fejezet, 291. oldal/. Ez az irat úgy írja le őket, mint az "ősi és elkorcsosult faj, akik a régi időkben vissza­húzódtak, hogy sziklabarlangokban lakjanak s akiknek a leszármazottai még ma is megtalálhatók Kanton vidé­kén." Érdekes emlékezetbe idézni, hogy Hon Kong volt az a hely - alig néhány mérföldre Kantontól -, ahol a Giganthropus óriási fogát megtalálták. A Shu King elmondja, hogy a Mao-co faj régen "nyugtalanította az országot, mely megtelt rablásokkal". Huang-ti nagyúr, az isteni uralkodóház egyik császára fölis­merte, hogy ezekben az emberekben nincsen semmi erény, ezért parancsot adott ki tábornokainak Csang­nak és Lt~ynek, hogy irtsák ki őket. Lehet, hogy ez a népirtás felelős azért, hogy a Sinanthropus és a Giganthropus hirtelen eltűnt a kínai őslénytan föl­jegyzéseiből .

Feltűnően hasonló leírást találunk a Bibliában Jób könyvében a kezdetleges emberek fajtájáról. Az özönvíz utáni pátriárka vad népet emleget, akikkel nem kíván érintkezni. Úgy írja le őket, mint akik ma­gányban élnek a vadonban, füvet és falevelet esznek s gyakran lopással szerzik meg élelmüket - akár a Mao-co - és tolvaj meg rabló a nevük. Ezek a vadembe­rek a sziklák és szirtek közt laknak, ordítanak akár az állatok s nem tudnak értelmesen beszélni. Jób mint a föld átkait és a bolondok gyermekeit ítéli el őket. Számos hittudós véleménye szerint Jób azonos Jabob­bal, Joktan tizenharmadik fiával, akiket a Teremtés könyvének 10. fejezete említ. Ha ez az azonosítás helytálló, az azt jelenti, hogy Jób Noé hatodik le­származottja - kb. Kr.e. 2698-2348-ig élt. Ez az idő­rend közvetlenül a Bábel utáni korokba rögzíti őt is meg a vadembereket is.

A választékos műszaki tudás elemei a kőkorszak művelődésében

 

Nemcsak annak akadunk nyomaira, hogy a kőkorszak művelődései és az ismert ősi civilizációk közt kap­csolat állt fönn, hanem arra is találunk példát, hogy a kezdetleges történelem előtti népek időnként érint­keztek és hasznát látták annak, hogy más, ismeretlen és igen fejlett művelt társadalommal is kapcsolatot tartottak fönn. Több leletből arra következtethetünk, hogy a történelem előtti időkben igen fejlett sebész­műtéteket hajtottak végre. Jogharian Andronik egyete­mi tanár, szovjet Örményország jereváni orvosi egye­temének embertantudósa és műtétes sebészetének igaz­gatója a Szevan-tó közelében levő Ishtikunuy ősi te­lepéről hozott koponyákat vizsgált meg. E települést a kuric nevű történelem előtti nép lakta a Kr.e. 2000 előtti időkben.

A Jagharian tanár megvizsgálta koponyák közül kettőn rendkívüli hozzáértéssel végzett fejsebész mű­tétet hajtottak végre. Az első hajdani asszony kopo­nyája volt, aki 35 éves korában halt meg. Az asszony fiatal korában fejsérülést szenvedett, ami körülbelül négyzetcentiméternyi lukat ütött a koponyáján. E bal­eset kétségkívül födetlen agyszövetet hagyhatott hát­ra és nagy vérveszteséggel járhatott. A történelem előtti sebész nagy szakértelemmel állatcsont dugót helyezett a lukba s az asszony túlélte a kényes mű­tétet. Ez abból látszik,hogy a koponya csontja körül­nőtte az állati csontot, mielőtt az asszony - évekkel később - végül is meghalt.

A második kuric koponyán még bonyolultabb műtét nyomai látszanak. A koponya másik asszonyé volt, aki kb. 40 éves korában halt meg. Tompa tárggyal vágták fejen, ami kb. 7-8 négyzetcentiméteres léket ütött a koponyáján, szilánkokra hasítva a koponya belső csontrétegeit. A négyezer évvel ezelőtt élt sebész gondosan nagyobb léket vágott á lék körül, hogy ki­emelje a szilánkokat, melyek behatoltak az agyvelőbe. Még mai szemmel nézve is igen-igen súlyos műtétről volt szó. A történelem előtti sebészet mégis jól si­került. A jelek szerint az asszony 15 évvel élte túl a műtétet. Jagharian tanár, miután megvizsgálta az örmény ásatások során talált mindkét koponyát, mind a sebészkéseket, a következőket mondta: "A Szevan-tó­nál olyan vulkáni üvegből készült 4000 éves pengéket találtunk, melyek még most is annyira élesek, hogy használni lehetne őket. Ha meggondolom, hogy arány­lag kezdetleges eszközökkel kellett műtéteket végre­hajtaniuk, meg kell állapítanom, hogy fejlettebb módszereik voltak, mint a mai sebészeknek." /4/

1969-ben ismét olyan választékos történelem előtti sebészet bizonyítékára bukkantak, melyet még az örményországi kuric leleteknél is régebbinek tar­tanak. Marmajarjan Leonid egyetemi tanár vezetett a leningrádi és ashabadi egyetemek kutatóiból összeál­lított csoportot Közép-Ázsiába. Harminc koponyát ta­láltak. Az időmeghatározó módszerek a kora faragatlan kőkorba helyezik a leleteket. A koponyákat elszállí­tották Ashabadba az egyetemre, ahol tudományos vizs­gálatoknak vetették alá őket.

A Szovjet Tudományos Akadémiának még 1969-ben adott jelentésükben megállapították, hogy a közép­ázsiai csontvázak sebészműtétek jeleit viselik magu­kon. Akár a Szevan-tó melletti fölfedezéseken, eze­ken is megállapítható volt, hogy sikeres koponyaműté­teken mentek át. De mikor a szovjet tudósok megvizs­g$lták a csontvázakat, megdöbbenve állapították meg, hogy egyik-másik csontvázon a szív táján vég­zett műtét nyomai látszanak. Az őskori orvosok szak­értelemmel vágták el a bordákat, s annak is nyoma volt, hogy a bordák elvágása után tovább feszítették szét az el nem vágott bordákat. Minden jel egybevá­gott azzal, amit ma szívműtét-ablaknak neveznek, s ami ma lehetővé teszi a sebésznek, hogy a szívhez férjen. Az elvágott bordák csonka végén csontképződé­sek jelezték, hogy a betegek 3-5 évvel élték túl a rendkívül kényes műtétet.

E történelem előtti fej- és szívműtétek sikere olyan tudományos fejlettséget bizonyít, amely nemcsak a faragatlan és faragott kőkorszakbeli művelődések képességeit haladta meg - amint azokat ma fölfogjuk -, hanem messze túlszárnyalták a legtöbb ősi, sőt a közelmúlt művelt társadalmainak lehetőségeit is. A történelem előtti műtétek hallatlanul fejlett bonc­tani tudást tételeznek föl - különösen a vérkeringés és a vérkeringés ellenőrzésének az ismeretét -, vala­mint a fertőtlenítés és altatás-érzéstelenítés fej­lettségét. Ez utóbbi pontok elengedhetetlenek, mert ezek nélkül lehetetlenség akár a legelemibb műtét is. Az ezeken a területeken használt módszerek annyira kezdetlegesek voltak egészen a múlt századig, hogy még egy-egy végtag eltávolítását is sokk vagy fertő­zés követte. Arra kell itt a legjobban fölfigyelnünk, hogy eddig még semmi nyomára sem bukkantunk annak, hogy a kőkorszakban, ahonnét ezek a csontvázak szár­maznak, ilyen fejlett orvosi tudás létezett volna. Tehát vagy kölcsön vették a sebészi tudást, vagy pe­dig a kőkorszak társadalmaival együttélő, de sokkal fejlettebb műszaki ismeretekkel rendelkező társada­lomból jött emberek hajtották végre a műtéteket. Ez a fölfedezés nem is annyira hihetetlen, mint amilyen­nek első pillantásra látszik ha meggondoljuk, hogy a mai számítógépes művelődésünk is együtt él olyan kezdetleges, kőkorszakát élő társadalmakkal, mint az újguineai vagy az ausztráliai bennszülötteké. S ugyanígy, Dél-Amerikában és a Csendes-óceán szigetein a mi nyugati társadalmunkból jött orvosi hittérítők mentik meg ezrek életét; Afrikában, évezredekkel ez­előtt ismeretlen, a mienkhez hasonló, fejlett orvosi tudással rendelkező társadalmak mentették meg a kő­korban a kezdetleges emberek életét.

Mik voltak a betegségek, amelyekkel a maguk népe és a kezdetleges emberek közt szembetalálkoztak? Bizonyára sohasem tudjuk meg pontosan, miféle

betegségek gyötörték az ősi embereket, de a Weisman Átmer new yorki nőgyógyász egyetemi tanár tulajdoná­ban levő ritka szoborgyűjtemény fellebbenti, legalább részben az e kor felőli tudatlanságunk függönyét.

Dr. Weisman néhány évvel azelőtt, amikor először jártunk nála kérdezősködni, a következőket közölte velünk: "Mikor 1944-ben gyűjteni kezdtem, a legtöbb tudós azt a nézetet vallotta, hogy a Kolombusz előtti művészet és tudomány nem nagyon régi eredetű. Az öt­venes és a hatvanas években tett felfedezések való­ban nagyot változtattak ez elgondoláson. Ma már tud­juk, hogy többezer évvel az aztékok, inkák és maják előtt más, magas műveltséggel bíró társadalom élt Amerika e részén. Hagyatékuk nem írott nyelven át ju­tott el hozzánk, hanem számos kis szobor alakjában szivárgott be a huszadik századunkba. E szobrok tud­tunkra adják, miféle betegségekben szenvedtek e rég­volt emberek.

Amit e szobrok tudtunkra adnak, egyszerűen ész­bontó."

Nézegettük a szobrocska-gyűjteményét s hirtelen részvét fogott el az iránt a nemzet iránt, amelyet ezek a szobrok ábrázolnak. E gyakran élethű szobro­kon félreérthetetlenül felismerhetők a rák, a fekete himlő, a csont és izületi gyulladás ismertetőjelei. Egyoldalú étkezés - visszataszító torzulások -, a vi­selősség különböző szakaszai, végtagok eltávolítása, még császármetszéssel való szülés is aprólékosan ki­vehetők e szobrokon. "Számos szakértő véleménye sze­rint nem tanításra használták e szobrokat, hanem a halottakkal temették el, hogy jelezzék a halál okát. Ha ez így van, akkor nem is változott oly nagyot a világ." - fejezte be Weisman. "De ez hirtelen sokkal közelebb hozza hozzánk az egészségügyi állapotaik történetét."

E gyűjtemény egyik legérdekesebb vonása, hogy nemcsak megmutatja az ősrégi emberek betegségeit, ha­nem arra is utal, hogy hogyan kezelték őket. Némelyek a szabad ég alatt feküdtek, mivel számos beteg ár­nyékvetőkkel fölszerelt kezdetleges kórházi ágyhoz van kötve. Mások meg olyan ágyakon fekszenek, amelyekről eltávolították a matracok egr részét, hogy enyhítsék a nyomást az ágysebeken.

A perui Limában dr. Cabrena Jose a perui egyetem embertan és történelemtanára az Andok távoli vidékein több száz inkák előtti szobrot talált. Ezek a szobrok oly választékos és kifinomult orvosi tudásról tanús­kodnak, hogy orvostudósainkat megdöbbentik a belőlük levont következtetések.

Az ősrégi sziklába vésett jelenetek - amelyeket állítólag tudatlan indiánok véstek - többek között szívátültetést ábrázolnak, amelyek mai mértékkel kor­szerűeknek látszanak. Ábrázolnak továbbá császármet­széses szülést, agyátültetést és a sebészet más vív­mányait, melyek a mi korunkban csak a legutóbbi nem­zedékek alatt fejlődtek ki, További kőbe vésések szívműtéteket ábrázolnak annyira részletesen, hogy még az erek is látszanak; orvosokat, amint műszereik­kel dolgoznak; s betegeket, akiket bonyolult csőrend­szer köt az életfönntartó berendezésekhez.

A tudósok, akik megvizsgálták a véseteket vagy azok fényképeit, szemlátomást zavarban vannak a fel­fedezések miatt.

Az amerikai sebésztársulat egyik tagja dr. Maxey E. Stanton mondja: "...a kőbe vésett képek szívműté­tet ábrázoló fényképein világosan kivehetők a részle­tek - pontosan lemásolták a szívből kiinduló 7 vér­edényt.

Az egész kép szívműtétnek tűnik. Az orvosok olyan módszereket alkalmaznak rajtuk, amilyenek mai tudásunkkal érnek föl.

Másik vésett képen a sebészek olyan asszonyon végeznek műtétet, akinek telt hasa, duzzadt melle és az ami magzatnak látszik, erősen arra utalnak, hogy császármetszéses szülést látunk.

Nagyon zavarba ejtő, hogy ez ősrégi kövek hogyan viselhetik ennyire korszerű sebészmódszerek följegyzéseit. Úgy látszik, ezek az ősi népek olyan művelt társadalommal kerültek kapcsolatba, mely sokkal fej­lettebb volt, mint amilyennek álmunkban sem képzeltük őket."


Ki lőtte le a rodéziai férfit?

 

Időnként a kapcsolat a történelem előtti nagyon fejlett társadalmak és a kezdetleges emberek közt ke­vésbé volt békés. Amíg az orvostudomány a halál tor­kából ragadott ki néhány történelem előtti embert, más, kevésbé szerencséseket fejlett fegyverek öltek meg.

A londoni Természettörténelmi Múzeumban olyan neandervölgyi koponya látható, melyet 1921-ben ta­láltak Rodéziában a Borken Hill mellett. A koponya bal felén tökéletesen köralakú luk látható. A luk kö­rül nem látszanak különös repedések, ami föltétlenül lenne, ha nyíl vagy dárda ütötte volna a lukat. Csak afféle nagysebességű lövedék, mint pl. a puskagolyó üthet ilyen lukat. A lukkal szemben a koponyacsont zúzott a belülről kifelé repülő lövedéktől. Ugyanez a jelenség figyelhető meg a mai áldozatokon, akiket nagy erejű lőfegyverrel lőnek fejen. Lassúbb fegyver semmi esetre sem ütött volna ilyen pontosan kör alakú lukat és nem zúzta volna szét a csontot a koponya át­ellenes oldalán. Nagy tekintélyű berlini német tör­vényszéki orvosszakértő jelentette ki a leghatározot­tabban, hogy a rodéziai férfi fejlövését nem okozhat­ta más, csakis puskagolyó. Ha valóban rálőtt valaki a rodéziai férfire, akkor két lehetőség fényében kell megvizsgálnunk az ügyet: a rodéziai koponya sokkal későbbi mint állítják, semmi esetre sem több 2-300 évesnél s valamely európai gyarmatosító vagy felfede­ző lőtte át, vagy pedig a csontok olyan régiek ami­lyennek tartják őket s akkor olyan vadász vagy harcos lőtte le, aki ősrégi, de igen fejlett művelt társa­dalomhoz tartozott.

A kettő közül az utóbbi föltevés látszik való­színűbbnek, mivel 20 méter mélyről ásták ki a kopo­nyát. Csak néhány ezer év leforgása lehet felelős ily vastag lerakódás létrehozásáért. Nevetséges lenne feltételeznünk, hogy a természet alig 2-300 év alatt ennyi törmeléket és talajt hordana össze.

Nagy sebességű lövedék ölte meg a rodéziai fér­fit, de a golyót, mely megölte, az emberi történelem igen korai szakaszán lőtték ki. A rodéziai koponya vizsgálatából levont következtetések nem egyedülálló bizonyítékai annak, hogy a távoli múltban valaki /sőt esetleg néhány nemzet/ lőfegyverekkel vagy hasonló harceszközökkel rendelkezett. A moszkvai Őslénytani Múzeumban olyan kiállítási tárgy látható, amely erő­sen támogatja e föltevést. Ez a tárgy a ma már kihalt ősbölény koponyája. E koponyát a Léna folyótól nyu­gatra találták s néhányezer évesnek becsülik a korát.

Ez vonta magára a moszkvai múzeum igazgatóinak, Flerov Konstantin egyetemi tanárnak és tudósainak a figyelmét, hogy a bölénykoponya homlokán kör alakú kis luk van. A luk csaknem csiszoltnak látszik. Nin­csenek körülötte különös repedések, jelezve, hogy a lövedék ez esetben is nagy sebességgel hatolt be a bölény koponyájába és csaknem vízszintes pályán. Semmi kétség sem fér ahhoz, hogy a bölény élt mikor meglőtték: a luk körül levő csontosodás bizonyítja ezt. A lövész és a bölény közötti távolság azonban túl nagy volt ahhoz, hogy a lövés halálos legyen. Az állat túlélte a sebet s évekkel később múlt ki más okok miatt. Csontjai azonban megmaradtak a hosszú korokon át s velük együtt a valamikor élt nép pusz­tító hatalmának a bizonyítékai is.

 

Hetedik fejezet: AZ ÉPÍTŐK TITOKZATOS EMLÉKMŰVEI

 

Az elmúlt 25 év folyamán, de különösen az elmúlt évtizedben szüntelenül komoly kérdések merülnek föl a fejlődéselmélet érvényességét illetően. Nemcsak a kutatás oly ágairól vetődnek föl a kérdések, mint az élettan, őslénytan, örökléstan és ásványtan, hanem a régészetből is. Abból a tudományból, amely az ősi emberek termékeivel foglalkozik. Az egész világon, csaknem minden földrészen ott állnak a hallatlanul nagy kőépületek, s bár évezredek óta csodálják őket, a tudomány emberei csak a közelmúltban vették őket vizsgálat alá, hogy meg kíséreljék fejteni az építke­zések céljának és építésének titkait.

Amit e tudósok találtak, az az ellentmondások óriási tömege.

A történelem népszerű nézete ma az, hogy állat­ként kezdtünk a meghatározatlan korokon át bukdácsol­va végül is emberi lényekké lettünk, csak hogy újra át kelljen vergődnünk a durva szerszámkészítés egy­mást követő fokozatain. Ez utóbbi időszakot hívják kőkorszaknak. Azt mondják, hogy mindezek után végül is elérkeztünk Egyiptom és Mezopotámia művelődéséig miután a próbálkozásokkal és melléfogásokkal vegyes művelődés - föltalálások és azok magunkévá tételének további hosszú folyamatán estünk át.

Valószínűtlennek hangzik? Igen, annak; mégis ez a történelem szokásos, maradi nézete. Ma azonban már egyre jobban kérdéssé tesszük e fölfogást.

Az ősi elődeink által hátrahagyott emlékművek ahelyett, hogy igazolnák a művészet és tudomány las­sú, fokozatos fejlődéséről alkotott fölfogást - ami megfelelne a fejlődéselméletnek - inkább azt bizo­nyítják, hogy az ember a nagyon távoli múltban fej­lett műszaki tudással rendelkezett, mely vagy fölér a mi képességünkkel, vagy meg is haladja azt.

A közelmúlt éveiben persze jónéhány elméletet dolgoztak ki, hogy megkíséreljék megmagyarázni az ősi építkezések eredetét, addig azonban lehetetlenség ki­elégítő magyarázatot találni, míg ezeket az elmélete­ket össze nem kapcsoljuk az özönvíz előtti műszaki tudás vívmányaival, melyeket valahogyan sikerült át­menteni az özönvíz utáni korba. Az ősember semmi eset­re sem volt emberszabású majom. Vitán felül jól is­merte a számtant és az építészetet. Azonkívül olyan társadalmi rend tagja volt, mely városépítésre és mű­velt társadalmak szervezésére fogta össze az embere­ket. Ha meggondoljuk, hogy az özönvizet követő első nemzedékek milyen hihetetlen vívmányokat hoztak létre /Bábel tornya, a világ föltérképezése. atomerő, repü­lés stb./, akkor mélyen elgondolkozhatunk azon, hogy az özönvíz előtti emberek az építkezés és műszaki tu­dás milyen fejlett vívmányait valósították meg, mie­lőtt elnyelte volna őket a világméretű áradás vize.

A Stonehenge-titok megfejtése

 

Az ősrégi leletek nem könnyen vallják meg tit­kaikat, ezért szüntelen kutatás szükséges ahhoz, hogy akár a legapróbb részleteket is ki tudjuk csikarni a fönnmaradt tudásból, amelyek segítségünkre lehet­nek, hogy megértsük elődeink vívmányait. De az eddig tett felfedezések csak növelik mohó vágyunkat, hogy még mélyebbre ássunk.

Amikor le próbáljuk fejteni a homályt a világon szerteszét levő kőépítmények százairól, a titok még csak rejtélyesebbé válik, mivel a történelem előtti, az ugarvonalak keresztező pontjain fekvő emlékműveket nagytudósú faj emelte, mégpedig kifejezett szándék­kal. Ezek közül a legrejtélyesebb Stonehenge, a dél-­angliai Salisbury síkságon magányosan álló titokzatos kőkör.

A 17. század óta írók és tudósok törték a fejü­ket, hogy mi célból épülhetett. Sok-sok elméletet főztek ki, hogy megmagyarázzák az eredetét. Talán Hawkins Gerald az, aki legtöbbet tett, hogy megfejtse a kőkör titkát. Hawkins csillagász és történész véle­kedése szerint ez az épület nem más, mint óriási csillagvizsgáló. Hawkins, a megfigyelések és kutatás hosszú évei után számítógép segítségével bebizonyí­totta, hogy a Stonehenge állókövei vagy még inkább a köztük levő hézagok, megfigyelőhelyek, amelyek a nap, a hold és a csillagok kelésének és nyugvásának megha­tározott pontjaira tekintenek az év különböző szaka­szaiban. Számításai kimutatták, hogy a stonehenge-i csillagvizsgáló segítségével pontosan előre meg le­het mondani a menny jelenségeit. Stonehenge valójában a lehető legpontosabb tudományos műszer.

Szorgos kutatás kiderítette, hogy e központ az építés három szakaszán ment át, s e szakaszok közt több száz év telt el - hogy kielégítsék valamely fej­lődő társadalom igényeit. Az egyik mészkő-feltöltötte bányából /Aubrey-lukak/ vett faszéndarabkák karbon 14-es módszerrel való mérése Kr.e. 2000-re rögzítette az időpontjukat /plusz-mínusz 275 év/. Más lukakból vett mintákat Kr.e. 2200 és 2100 közt rögzítették, ami arra mutat, hogy valószínűleg az özönvíz utáni első évezredben épült. Az építkezés második szakasza /Stonehenge II./ csak néhány száz évvel később követ­kezett be. Míg az első szakasz középre állította be az alapvető tudományos elgondolást, az építkezés új­rakezdése gyűjtötte itt össze az első óriási kövekből álló csoportot. Nem kevesebb, mint nyolcvankét óriás 5 tonnás azúrkövet állítottak a régi árok és a föld­hányásrendszer köré; 180 cm-re helyezve őket egymás­tól s kb. 10 méterre a középponttól. A kövek kettős kört képeztek, küllőszerűen páronként helyezkedve el. Mivel a körök északkeletre nyitva állnak, a nyári leghosszabb nap napfelkeltjének irányában, a páros kövek valószínűleg megfigyelőpontokul szolgáltak az ősi csillagászok számára.

Azonban nemcsak az a titokzatosság itt, hogy mi volt a céljuk, hanem az, hogy ezek az óriási kövek hogyan kerültek ide, a Salisbury síkra. Minden egyes régész, aki megvizsgálta Stonehenget, más-más elmé­lettel állt elő, azt azonban egyikük sem tudta megma­gyarázni, hogy hogyan szállították ide a walesi Pres­celly-hegységből a nyolcvan öttonnás követ 400 km tá­volságról, szárazföldön és vízen. Más történelem előtti nép semmi ehhez foghatót nem tett.

Az építkezés harmadik szakasza csak még elmélyí­ti a titkot, mivel kb. 100 évvel a második szakasz után, Kr.e. 1800 és 1700 közt további 81 vagy még több követ építettek a szerkezethez, melyek súlya 40 és 50 tonna közt váltakozik. A kövek 36 km-nyi tá­volságból kerültek ide. Azt az elméletet főzte ki va­laki, hogy fatörzseken gurított faszánkón húzták ide e hatalmas köveket. Ha valóban ez történt, akkor 800­1000 ember kellett minden egyes kő húzásához, további 200 pedig arra, hogy megtisztítsák, elegyengessék előttük az utat, a megfelelő irányban tereljék a szánkókat s a szánkó mögül a szánkó elé hordják a fatörzseket. Még a munkaerő gazdaságos felhasználásá­val is hét évig tartott volna az összes kövek elszál­lítása.

Hol volt a nehézségi erő törvénye?

 

Vagy talán másképp hozták ide? Lehetséges lenne, hogy az özönvizet túlélt özönvíz előtti tudás közt ott volt a nehézségi erő legyőzésének a nyitja?

Bár kézzelfogható bizonyíték még nem bukkant felszínre, akad olyan középkori forrás, mely más ma­gyarázat nyitját nyújthatja.

A 12. századi angol történetíró, a monmouthi Geoffrey jegyzi föl a Historia de Gestis Regum Bri­tanniae-ben a regét, hogy hogyan kerültek ide Stone­henge hatalmas sziklái. Elmondja, hogy Artur király apjának, Uther Pendragonnak a vezetése alatt 15.000 brit foglalta el a területet, ahol az óriási kőépít­ményt tervezték. Miután biztosították maguknak a föl­det, hozzáláttak a kövek elszállításához - de siker­telenül. Még amikor "vastag hajóláncokat...köteleket ...ostromlétrákat" stb. használtak is, a 15.000 férfi akkor sem tudta megmozdítani a köveket "tapodtat sem".

Egyszerre hangos kacagás ütötte meg fülüket. Merlin, a varázsló lépett elő, aki sereggel jött. Rá­szólt az emberekre, hogy álljanak félre s "össze kezdte szerelni a maga gépeit", melyek "oly könnyedén fektették le a köveket, ahogyan senki sem képzelte lehetségesnek". "E különleges gépek" segítségével el­szállították és fölállították Stonehenge-ben a köve­ket, ami "újra csak azt bizonyítja, hogy többet és­szel, mint erővel."

Geoffrey elbeszélése persze csak rege, de lehet, hogy a valóság elemeit rejti magában. A nyers erő rettentően sok munkát kívánt volna ahhoz, hogy elmoz­dítsák a köveket - ha egyáltalán lehetséges lett vol­na. Azonban mégis odaszállították a köveket, mégpedig előttünk ismeretlen módon. Merlin "gépeinek" említése talán valamely történelem előtti gépezetre vonatkoz­nak, melyek a kövek emeléséhez voltak szükségesek. Tény az, hogy a mai korszerű daruk és emelő berendezé­sek alig bírják megmoccantam e köveket, hogy a fel­emelésről ne is beszéljünk, ez a tény az előbbi föl­tevést támasztja alá. A kövek Stonehenge-hez szállítá­sa csak az egyik nehézség volt. Talán még bonyolul­tabb feladat volt a kijelölt helyükre állítani őket, mivel az egész csillagvizsgáló nem lapos helyen, ha­nem lejtőn épült. A mérések kimutatják, hogy az épí­tők hihetetlen pontossággal kárpótolták ezt a talaj­egyenetlenséget.

Hawkins Gerald írja a Stonehenge-n túl című köny­vében: "Megdöbbentő a fölállítás pontossága. Az, hogy a kövek egyenlő magasságra álljanak...már magában ne­héz feladat volt. De úgy csúsztatni a nagy tömböt a talajba, pontosan olyan mélyen és nem tovább, hogy centiméternyi pontossággal egy szinten álljanak, ez a szakértelem egész tárházát követelte meg.

Hogyan állították hát föl a köveket? Ha valame­lyik kő a fölállítás során túl mélyre ülepedett, nem lett volna egyszintes a többivel, akkor hogyan emel­ték följebb? Természetesen, ha nem süppedt elég mélyre, leverhették volna a tetejét - de nem verték le... Valahogyan, valamely ismeretlen műszaki tudás segítségével a stonehenge-iek előre ki tudták számíta­ni, hogy milyen mély luk kell ahhoz, hogy a kövek az alapszintek különbözősége ellenére pontosan egy ­szinten legyenek, amint azt a felmérés mutatja." /1/

Ha mai építészre bíznák e feladatot, mérőszalag­ra, függőzsinórra, vízszintmérőre, vízszintmérő táv­csövekre, térképekre lenne szüksége, melyek pontosan mutatják a lejtő szögeit, tervrajzokra, melyek félre­érthetetlenül meghatározzák minden egyes kő alakját és megfelelő gödrét.

Már első pillantásra nyilvánvaló, hogy Stone­henge éles eszű építőinek olyan pontos szerszámok és műszerek álltak rendelkezésükre, mint amilyeneket ma használunk.

A kövek és az ég

 

Mióta a tudomány emberei több száz éve vizsgálni kezdték Stonehenge kőóriásait, azóta számos elmélet született arról, hogy mi volt az épület célja. Mikor Hawkins Gerald kutatáshoz látott, az építészet szem­szögéből közelítette meg a dolgot. Körbejárta az emlékművet s felfigyelt rá, hogy számos íve igen kes­keny, 30-60 cm-es nyílás. Amikor a megfigyelő két egy vonalba eső nyíláson át tekintett ki, akkor a ki­látása igen keskeny ívszeletre korlátozódott. Úgy tűnt előtte, mintha az építők le akarták volna szű­kíteni a kilátást, hogy csak egyetlen jelenség legyen megfigyelhető. A kövek és ívek elhelyezése talán az­zal a szándékkal történt, hogy hangsúlyozzák a megfi­gyelt rész fontosságát.

Hirtelen az ötlött Hawkins eszébe, hogy hátha az eget akarták vizsgálni e keskeny kilátásokon. Hogy kipróbálja elgondolását, gondosan papírra vetette az összes lehetséges egy vonalba eső ívek alatti kilátó­pontokat.

Mikor ezzel készen volt, a számítógéphez for­dult, hogy megtudja, hogyan nézett ki az égbolt Kr.e. 2000 és 1500 közt, különös tekintettel a nap és a hold rendkívüli állásaira. Ez után már csak a számítások műveletterveit kellett összeállítania, hogy megtudja, vajon a stonehengei kilátónyílások egybe­esnek-e az égen lefolyt jelenségekkel.

Az eredmény megdöbbentette! A tizenkét legfontosabb kilátópont egybeesett – másfél fokon belül – a hold legfontosabb állásaival; tizenkét további kilá­tás pedig egyetlen foknál kisebb eltéréssel - a nap legfontosabb állásaival esett egybe. A valószínűség-­számításból kiderült, hogy ha több mint 10,000.000 Stonehenget építettek volna, csak egyetlen egy esne egybe az égbolt változásaival.

Semmi kétség sem férhetett a dologhoz. Stonehen­ge kőkori csillagvizsgálónak épült. Ez a különös sziklaépítmény tulajdonképpen óriási csillagászati számítógép maradványa, melynek segítségével a stone­henge-iek meg tudták jósolni és hallatlan pontosság­gal megállapítani az ég ismétlődő jelenségeit, s a nap és holdfogyatkozásokat, de azt is, hogy milyen évszakban járnak, mikor kell vetniük és aratniuk.

Az ötventonnás sziklák felállítása után kb. 500 évig használták Stonehenge-t, mielőtt elhagyták volna. A többi csillagvizsgálók azonban, bár kisebbek vol­tak, továbbra is használatban maradtak. Britannia te­rületén többfelé találunk hasonló kőköröket, amelyek mérete ugyan szerényebb, de ugyanolyan fontosak vol­tak az építők társadalmára nézve. Stonehenge sohasem volt egyedülálló - csak a mérete rendkívüli.

A közelmúlt években Thoms Alexander, az oxfordi egyetem tanára, részletesen feltérképezte a több mint 600 brit óriás kőkört s időmeghatározó módsze­rekkel megállapította, hogy Kr.e. 2100 és 1500 közt állították föl őket. Itt is - akár Stonehenge eseté­ben - a keltezés egybeesett a csillagok akkori állá­sával.

De további felfedezéseket is tett: sok kör annyira pontosan épült, hogy ma is csak a legképzettebb térképezőcsoport tudja lemérni őket. Például a Stone­hengehez közel fekvő Avebury kőkör tudományosan ez­redrésznyi pontosságarányban épült. Ugyanakkor a Penmaenmawr-iban csak 1:1500-hoz a méretek eltérése.

Ugyanezt a pontosságot találjuk a sokkal kisebb kő­köröknél, mivel számos kövön csésze és kör alakú jel­zések vannak, s ha gondosan megvizsgáljuk őket rájö­vünk, hogy ezredcentiméternyi pontosságú az átmérő­je!

Kezdetleges faragás? Aligha! Ezek az emberek ko­moly szakértők voltak, mivel 600 kőkör vizsgálatából kiderült, hogy az óriáskövek építői pontosan méret szerint fektették le a különböző mértani alakzatokat. Ez a méret az óriáskő-méter :2720 láb /kb. 830 mé­ter/. Az ősi hosszmérték egységessége azt látszik bi­zonyítani, hogy az összes kőkörök építését egyetlen központi hatóság tervezte és irányította.

"Ez az egység volt használatban Britannia egyik végétől a másikig" vonja le a következtetést Thoms tanár. "A vizsgálat nem talált különbséget a skóciai és az angol kőkörök közt. Tehát központokból kellett kiküldeniük a szabvány mérőrudakat, de hogy ez a köz­pont Európában lett volna vagy itt a szigeten, ezt a jelen kutatás nem tudja megállapítani. A skóciai mérték nem különbözött az angliaitól, legföljebb há­rom század hüvelykkel /tizedmilliméternél keveseb­bel/. Ha minden egyes helység a déli szomszédjáról másolta volna a mérőrudak hosszát, a fölhalmozódott különbség sokkal nagyobb lett volna." /2/

Lehetetlen elkerülnünk az ebből levonható követ­keztetéseket. Thoms tanár írja: "A szükséges részek tervezése, akár elvont gondolkodás, akár valamely bonyolult, tapasztalatból levont módszerrel jutottak is el hozzájuk, igen szakképzett gondolkodást kívánt meg. A szükséges fegyelem nem támadhatott volna sem­miből. Számításban jártas érvelésnek kellett meghú­zódnia a háttérben, amit a bonyolult kőkörök igen értelmes tervezése bizonyít." /3/

Zavarba ejtette a fölfedezése s ezt még súlyos­bította a rádöbbenés, hogy sok oválist, ellipszist és kört a Pitagorasz-féle háromszögekkel szerkesztet­tek. A számítás e módját a görögöktől származónak tartják, mégis ott volt előtte, 1500 évvel Pitago­rásznak a történelem színpadára való lépése előtt.

4000 ével ezelőtt tudtak a hold bicegéséről

 

Az óriáskövekből épített kőkörök közül talán Callernish a legérdekesebb. E kőkör Lewis-orv a kül­ső Hebridák legészakibb szigetén áll. Kövekkel hatá­rolt sétány is tartozik hozzá, a legtöbb történelem előtti tájékozódási ponton kívül. A legutóbbi időben ez a kősétány lett az új kutatás legfőbb pontja. Cal­lernishről nézve a szentivánéji holdnyugta Clisham­hegy fölött látszik s ez a sétány pontosan a hegy irányában halad.

Mivel a callernishi kőkör és tartozékai csak 1,3 fokkal fekszenek délre a hold északi emelkedésé­nek vonalától, ezért az óriáskövekből figyelő embe­rek különös jelenségnek lehettek tanúi: minden 18-19. évben a hold mintha megállna foknyival a látóhatár fölött. Ez a 18-19. éves ismétlődés persze ugyanaz, mint amit Stonehengeben figyeltek meg. Olyan irány­ban állították föl a sétány köveit, hogy a történelem előtti csillagvizsgálók meg tudták figyelni a hold kilengését - kicsiny hullámkilengést, amikor a hold szélsőséges állásba hajlik. Mielőtt Callernisht meg­vizsgálták volna, abban a tévhitben leledzettünk, hogy Brahe Tycho csak a 16. században fedezte föl e jelenséget. A kilengés időtartama 143 nap s közvetlen a holdfogyatkozások idénye előtt éri el a tetőfokát! Callernish építői a jelek szerint egyedülálló számí­tógéppel rendelkeztek a holdfogyatkozások megjóslá­sára.

Másik figyelemreméltó szempont az, hogy a Cal­lernishen szemben fekvő nyílások elrendezése ugyanaz, mint Stonehengen, s a legfontosabb megfigyelő-kövek hasonló mértani elrendezésben állnak. Callernish ott helyezkedik el a földrajzi szélességen, ahol a hold érinteni látszik a látóhatárt; Stonehenge is azon a ponton fekszik, ahol a hold legszélső állásai a napra merőlegesnek látszanak.

Ha Callernish és Stonehenge összefüggő csillag­vizsgálók - s a tény, hogy mindkettő ugyanazt az alapvető mértékegységet használta, megerősíti ezt a föltevést -, akkor az építők tudatában voltak a két helyről megfigyelhető égi jelenségek közötti különb­ségnek. Ezek a különbségek könnyen rávezethették őket a föld görbületének és méretének ismeretére.

Más őskori nagy építkezések Britanniában

 

Bár az építészeket lekötötte az égitestek pályá­jának meghatározására emelt nagy kőszerkezetek felál­lítása, aligha ez volt az egyedüli vállalkozásuk. A stonehengei és a callernishi építkezésekkel egy idő­ben más figyelemreméltó vállalkozások is folytak. Az egyik legközismertebb hosszú, mesterséges domb vagy temetkezési hely volt. Bár a legnagyobb csoport /350/ az angliai Salisbury térségében található, a legfeltűnőbb mégis West Kennet-ben, Stonehengetől mintegy 30 km-re északra áll. Ez a mesterséges domb jóval Kr.e. 2000-nél előbb épült. Több mint 100 méter hosszú, szélessége 25 és 20 méter közt váltakozik keletről nyugatra, ahol 12 méter széles, 15 méter hosszú és 2,5 méter magas síremlékben ér véget. A be­járatot hatalmas kövek zárták el, melyek közül az egyik kb. 20 tonnás. Az a legérdekesebb e West Ken­net-i dombbal kapcsolatban, hogy amikor időmeghatáro­zó módszereket alkalmaztak rá, rájöttek, hogy ez az egyik, sőt talán a legöregebb sírhalom Britanniában. Mégis a legfejlettebb építészeti szakértelemről ta­núskodik.

A sírdomb ásatása számos meglepetést nyújtott. Megsemmisítette azt a hiedelmet, hogy a régi britonok a világtól elszakadva éltek, mivel valójában sokkal többet érintkeztek Európával és a Földközi-tenger mellékének népaj5tvel, mint a későbbi századok brit lakossága. A sírboltban bajor eredetű réztűket, egyiptomi fajanszgyöngyöket s a Balti-tenger mellé­kéről származó borostyánt találtak.

Az építők itt túltettek a kőkörökön és a sírem­lékeken is, mivel West Kenhet mögött kilométernyire a legnagyobb európai mesterséges domb áll, a Silbury domb. Még mindig nem tudjuk, mi célból emelték, bár állítólag a tudósok már kezdik megközelíteni az igaz­ságot. A domb kúpalakú, kb. 40 méter magas, 65 méter átmérőjű kör alakú alappal. Az alapja több mint két holdnyi s 13.000 köbméterre becsülik az űrtartalmát. Építése talán több mint 2,000.000 órányi munkába ke­rült - talán még többe, mint Stonehenge-é.

Számos magyarázattal álltak már elő arra, hogy mi célból emelték e hatalmas dombot, melyek közül az első az, hogy ez is sírhalom. A tetején és az olda­laiban végzett ásatások azonban nem akadtak temetke­zések vagy csontvázak maradványaira. A legelfogadot­tabb elmélet ma az, hogy a jókora domb, akárcsak Stonehenge, az égitestek megfigyelését szolgálta, mivel a tető közepén nagy májusfa maradványait ta­lálták meg, s az árboc-vetette árnyék hosszából szá­mították ki az év szakát. Az ebben a korban épült hatalmas emlékművek mindig is összefüggtek az égbolt megfigyelésével, mégis akad kivétel. Ez a kőépítkezés nem a magasságáról híres, hanem a hosszáról, s az egyik legnagyobb mérnöki vívmány, melyet az ősrégi brit építészek létrehoztak. A Salisbury síkságból, az avebury-i kőkörből kiindulva 360 km távolságra föl északkeletre, Norfolkig rendkívüli történelem előtti országút halad, az Icknield út. A sík helyeken nyílegyenesen épült, a dombos vidékeken pedig ponto­san követi a föld íveléseit. Ez az út vízszintes és némely helyen a mai négysávos gépkocsiutak szélessé­gére bővül ki. Különb út ez bárminél, amit a rómaiak építettek, mégis 2000 évvel régebbi, mint a római utak. Minek kellett az ősrégi embereknek az országút, mikor a régészek szerint még föl sem találták a kere­keket?

Európában, Afrikában és a Közel-Keleten is építkeztek

 

Anglia és Európa között szoros kapcsolatnak kel­lett fönnállnia. Forgalmasak lehettek a szárazföldi és a tengeri utak, mert az ősrégi kőépítkezések nem korlátozódtak a brit szigetekre. Megtalálhatók azok mindenfelé a világon. Tevékenységük középpontja talán Stonehenge volt, de az építők, a csillagászok szét­terjedtek az egész világra, emlékműveket hagyva maguk mögött, amerre jártak. Az angol csatorna átellenes partján a francia breton vidéken jónéhány ősi kőépít­mény áll. Ott találjuk őket Kerlescanban és Kermarió­ban is; az egyik helyen 3 km-en belül 3.000 menhir /állókő/ található, mutatva a régi elfeledett temet­kezési helyek és a szentivánnapi napfelkelte pontját. A törzsfőnökök tetemei régen elporladtak, de a sír­helyük fönnmaradt, nagyságuk bizonyítékaként.

Bretagne más vidékein további hatalmas őskori építkezések találhatók, némelyikük Nyugat-Európában levő legnagyobb állókövekből épült. Az Ile-Melonnál állt óriáskő - mely a második világháború idején saj­nos elpusztult, 90 tonnás volt. A legnagyobb a Tün­dérkő volt Locmariaquernél. A 18. században villám hasította szét, valamikor azonban több mint 20 méter magas volt és 380 tonnánál nehezebb!

De ismét Britannia és Franciaország nem az egye­düli országok, ahol az építők nyomokat hagytak hát­ra. Messze túl Bretagne-on, a német tengerpartokon, Hollandiában, Skandináviában, Portugáliában, Spanyol­országban, a Baleari szigeteken, Korzikán, Szardíni­án, Szicílián és Máltán, Tirinsznél és más görög előtti időkből maradt helyeken gyakran találkozunk az ősi emberek tevékenységének bizonyítékaival. A sírhelyek és az állókörök az építészek szakértel­mének mindmegannyi bizonyítékai. Ott találjuk nyomai­kat még Észak-Afrikában és a Közel-Keleten is, messzi tájakra tett kiszállásukról és műveltségük terjedésé­ről regélve nekünk. Marokkóban, Kabylia környékén kőasztalokat találunk /körben álló kövek, rajtuk la­pos kővel/. Tangier közelében állókört láthatunk. To­vábbi kőasztalokat /dolmen/találtak Algériában is, ugyanakkor Líbiában, Szíriában, Jordánban és Libanon­ban százával találunk kőköröket és állóköveket, ezek mind az építők valamikor volt jelenlétét tanúsítják.

Ott van azután Egyiptom. Végig a Nílus mellékén Amen-Ra földjének homokos vidéke tele van szórva a kőasztalok maradványaival, melyek azokat a helyeket jelölik, ahová az ősi emberek halottaikat temették, s amelyekhez később a fáraók sírboltjai csatlakoztak.

A Közel-Keleten három hely érdekel minket köze­lebbről, mivel az építésükhöz fejlett tudományos és mérnöki felkészültség kellett. Baalbeknél, a mai Li­banonban, a rómaiak építették nagyszerű, napnak szen­telt templomukat, a templomot, melyet azonban eltör­pít a hallatlan méretű történelem előtti faragottkő padló, amelyre épült. Ismeretlen korú és eredetű alapzat, s az építészet olyan vívmánya ez, amihez fogható nincs a történelemben. Hossza 25 méter és 4,5 méter vastag kövekből áll, melyek egyenként 1200­1500 tonnát nyomnak. A padlóalapzathoz kibányászott és faragott legnagyobb kő azonban ott maradt a kőbá­nyában, kb. kilométernyi távolságban. A Dél köve a neve s több mint 2000 tonnás. Nincs ma a világon olyan daru, mely meg tudná mozdítani, nemhogy föl­emelni a Baalbek óriásköveit - mégis ott vannak, annyira pontosan faragva és illesztve, hogy késpenge nem fér be a tömbök közé.

A második hely ugyanilyen figyelemreméltó. A Golán dombvidéken van, az Izrael által megszállt szí­riai határvidéken. Itzhaki A. izraeli régész nemrégi­ben öt hatalmas kőgyűrűt ásott ki, melyeket ezer év­vel régebbinek tartanak, mint Stonehenget. Ha vonalat húzunk a területen, ahol a gyűrűk fedik egymást, pon­tosan északi irányt kapunk. Mivel a bazaltsziklák kö­zelében nem lehet megbízni az iránytűben, az igazi észak meghatározása olyan szakértelmet kíván, aminőt nem tulajdonítanak az ősi időben élt embereknek.

A harmadik hely messze északon van szovjet Ör­ményországban, Medzamor közelében, ahol dr. Megurt­chian szovjet tudós fedezte föl a legrégibbnek tar­tott nagyüzemi fémgyárat. A gyár közelében vulkánikus sziklába vésett mértani alakzatokat találtak, melyek különféle égi jelenségekre mutatnak. Az egyik jól ki­vehető vonal arra a pontra mutat, ahol Sziriusz kelt föl Kr.e. 2600 és 2500 közt.

A medzamori lelőhellyel kapcsolatban az a legel­gondolkoztatóbb, hogy alig 25 km-re fekszik Ararát hegyétől, attól a történelmi és regebeli helytől, ahol az özönvíz előtti művelődés menekültjei szálltak partra.

Eljutottak-e az amerikai földrészekre az ősi óriáskövek építői?

 

Az idő múltával az Amerika felfedezéséről szóló vita egyre parázsabbá válik, mintha lényeges lenne, hogy ki fedezte fel. Évek óta zajos szócsata dúl a neves történészek között, hosszadalmas szellemi vi­ták és számtalan folyóiratcikk, mind azt remélve, hogy megoldják e rejtélyt. Kolumbusz fedezte volna föl Amerikát? Vagy Erikson? További neveket is ve­tettek föl és el is ejtettek ugyanolyan gyorsan. A válasz talán máshol rejlik - a történelmi nevezetes­ségű - Titokzatos Dombon Észak-Szalemben, Uj-Hampshi­re-ben, ahol 22 jókora kő áll fenségesen a 70 méter magas dombon. A domb eredete és célja homályba bur­kolózik, kora azonban nem. az 1969-ben végzett karbon 14-es időmeghatározás Kr.e. 1225 és 800 közé rögzíti az időpontját. Sokkal régebbre, mint amikor az indián törzsek, akik azelőtt lakták e vidéket - ide érkez­tek volna. De ugyanabba a korba, amikor az észak­-európaihoz hasonló őskori kőépítményeket emelték. Mystery Domb részlegesen elpusztult, amikor a 18. és 19. században a kövek egy részét elhordták, hogy a közelben épülő szennyvízcsatorna építéséhez használ­ják föl.

Mystery /Titokzatos/ Domb kövei az alagutak, ál­lókövek és kőasztalok bonyolult rendszerében építve állnak. A közelmúltban kiszámították, hogy az égi je­lenségekre állították be őket. Például minden évben a tél első napján a nap, ha a domb közepéről nézik, pontosan a téli kőnek nevezett ősi kő fölött nyug­szik le.

Az építők lettek volna az első emberek, akik otthagyták lábuk nyomát Amerika homokos partvidékén? A történelem hallgat efelől. Az viszont kétségtelen, hogy valaki felépítette e dombot, s a véletlennél is több az, hogy hasonlít az európai ősi kőépítményekre. Mystery domb azonban nem egyedülálló. Hasonló törté­nelem előtti zavarba ejtő helyek vannak az amerikai földrészek különböző részein. A közép-amerikai Bonac­ca-szigeten Mitchel-Hedges régész 750 méter hosszú ősi falat fedezett föl, mely két Stonehengere emlé­keztető nagy állókövet vesz körül. A két kő két méter magas és nyolcvan centi átmérőjű. Azonkívül néhány furcsa alakú követ is találtak, melyek régebbinek látszanak mint a maya, tolték és azték civilizációk. Még ennél is megdöbbentőbb leletre bukkantak Mexikó­ban Villahermosa mellett levő La Ventán, ahol távolba nyúló sorokban állókövek és vályúk állnak, feltűnően hasonlítva a bretagnei állókövek soraihoz. Peruban, Sacsahuaman történelem előtti erődjéhez közel, a Klemkonak nevezett hegynyúlványnál őskori álló kőem­lékeket és más faragatlan köveket találtak. Ezek is feltűnően hasonlítanak az európai kőemlékművekre!

A vaskalapos történelemtudósok azonban fülük botját sem mozgatják. Nem veszik tudomásul az Újvi­lágban fölfedezett fontos történelem előtti emlékmű­veket. Mert ha tudomásul vennék őket, fejük tetejére állítanák régóta melengetett elméleteiket. Egyszerűen nem tudnak mit kezdeni a ténnyel, hogy valamely tör­ténelem előtti faj, mint e kövek építői, át tudott hajózni az Atlanti-óceánon és ott tudta hagyni a nyo­mát Amerikában, mikor a szerintük műveltebb későbbi népek képtelenek voltak erre.

A történészek ugyanezzel a szemellenzős módszer­rel tekintenek az Ázsiában és a Csendes-óceán szige­tein tett felfedezésekre, ahol a legváratlanabb he­lyeken ütköznek az építők tevékenységébe. Indiában kőasztalszerű síremlékkel van behintve a Nerbuddha és a Comorin-folyó közt elterülő vidék. Az utolsó számítások alapján a közép-indiai Neermul őserdő leg­alább 2000 évszázadok óta rejtett emlékművet tárt föl. További 2200-at találtak Daccában.

Hasonló emlékművekre bukkantak Kínában, Kóreá­ban, de még Japánban is. A földrajz határainak hát­rább húzódásával csak növekszik az építők tevékenysé­gének titokzatossága. A mikronéziai Szenyavin-szige­tek egyikén, Ponape délkeleti partján Metalaminnak nevezett óriási templom és melléképület sora áll arc­cal a szentivánnapi napfölkeltének. Minden jel arra mutat, hogy az építők idejében sokkal nagyobb volt Ponape lakossága mint ma, mivel Metalamin elég nagy ahhoz, hogy kétmillió embert lásson el ülőhelyekkel! A romok, akár az európai és az amerikaiak, hatalmas kövekből állnak, s jórészük 15 tonnát is nyom. Körül­belül 36 km távolságról szállították ide őket - és semmi magyarázat arra, hogy hogyan.

Ezek az emberek hajósok is lettek volna, nem csak építők? A történelem némán áll e kérdés előtt. Tény azonban az, hogy Ponapétól 5000 km-re délkelet­re, a Line-szigetek egyikén, a Maldenon a Metalamin­hoz építészetileg hasonló romok állnak. Van azonban köztük fontos különbség. Maldenen a romoktól néhány történelem előtti, bazaltkövekből épített út vezet le a tengerpartra, ami nagyon zavarba ejti a tudóso­kat. "De nem lehetnek ott országutak" kiáltanak föl kétségbeesetten a régészek. "Azok az emberek még föl sem találták a kerekeket...!"

Nem lett volna kerekük? Még sok más rom is akad, amelyeket az építők hagytak a szigeteken, de legtöbb­jüket csak most ássák ki. Mégis habozás nélkül ál­líthatjuk, hogy a Csendes-óceánon azok a furcsa szob­rok a leghíresebbek és a legtitokzatosabbak, amelyek békés csöndben ácsorognak a Húsvét-szigetnek nevezett sziklán.

A kőarcok megfejthetetlen titka

 

Kevés bűnügyi nyomozótörténet van, mely annyira összekuszált lenne, mint amelyik 1722 húsvét regge­lén jutott a nyugati világ tudomására, amikor Jan Roggeveen holland fölfedező először pillantotta meg e piciny pontot a Csendes-óceán végtelenjében. Nem talált nyomára a hajótérképeken, ezért Húsvét-sziget­nek nevezte el a fölfedezését. Kincsekre vágyott. Ki­kötötte hát hajóját s kievezett a sziklás partra, azonban hamar rájött, hogy a vulkánikus sziget nem sok jót rejt. Nem volt a szigeten fa, nem volt oda­való állat s alig néhányszáz félmeztelen kunyhólakó bennszülöttet talált az őserdő szegélyezte partokon. Kopár volt a sziget és barátságtalan, mégis nyújtott valamit a világnak: olyan talányt, melynek nincs pár­ja a széles Csendes-óceánon. Szerteszét a sziklás talajon, szétszórva a szórványos füvel foltos völ­gyekben és a sziget tűzhányóinak lejtőin százával álltak a kőarcok, mind ugyanazzal a néma és semmit­mondó arckifejezéssel, hosszú egyenes orral, keskeny szorosan zárt ajakkal, besüppedt szemmel és alacsony homlokkal.

Ki faragta a szobrokat? Honnét kerültek ide? Mi a jelentőségük? Roggeveen és legénysége kétségkívül szájtátva bámulta őket, teljesen értetlenül, mert so­ha ilyesmi ember szeme elég még nem került. A szob­rok egyáltalán nem feleltek meg arra, hogy hazavigye őket Amszterdamba, mint a fölfedező utazás diadaljel­vényeit. Valami hátborzongató volt a szobrokban, kí­sérteties. Komor arckifejezésük örökké visszatérő beszédtéma maradt a hosszú úton hazafelé.

Több mint 250 év telt el azóta s Roggeveen Jan ma már csak név a történelem lapjain, de a hallgatag szobrok titka még mindig kisiklik a kezünkből.

A Húsvét-sziget szobrait körülvevő talányos kér­dés nem az, hogy mit ábrázolnak e faragványok, hanem hogy hogyan szállították el őket jelenlegi helyükre a Rano-Raraku tűzhányó szélén levő bányából még 8 km távolságra is. 1956-ban Heyerdahl Thor, a Kon Tiki kutatóútjáról híres norvég kutató hajózott el a Hús­vét-szigetre, hogy alaposan megvizsgálja a szobrokat s világot derítsen a hátterükre. Hamar rájött, hogy eredetük fölfedezése fele annyira sem fejtörő kérdés mint az, hogy hogy a csodába szállították el s állí­tották föl a szörnyű szobrokat. Mivel véleménye sze­rint az építőknek csak nyers erő állt rendelkezésére, tizenkét szigeti bennszülöttet fogadott föl, hogy izomerővel mozdítsák el az egyik fejet. Egyre növekvő kiábrándulással küszködtek 18 napon át a húzd meg­ ereszd meg módszerrel, míg végre föl tudták állítani az egyik szobrot. Heyerdahl szemében ez megoldotta a rejtélyt; azt gondolta, hogy rájött a nyitjára és hazahajózott. Számos tudományos folyóirat emlegeti a munkáját, de kérdéses, hogy valóban megtalálta-e a szobrok készítésének és szállításának a titkát.

Heyerdahl kísérlete ellen több kifogást emelhe­tünk, amelyeket nem lehet semmibe venni. Amiről álta­lában nem tud a nagyközönség, hogy a Heyerdahl vá­lasztotta szobor nem átlag nagyságú volt, mivel a fejek nagyjából 35 és 50 tonna közt váltakoznak. Az a fej azonban, amelyet tizenkét izzadó bennszülött oly vesződséggel odébbvonszolt, csak 10-15 tonnás volt. Megengedjük, hogy így is jelentős eredményt ér­tek el, mégsem tekinthető átlagosnak. Másodszor, He­yerdahl kövét csak néhányszáz lábnyira vonszolták, sima homokos talajon, ami csak Anakenánál található, ahonnét a szobrot elmozdították. Túl nagy az ellen­tét az Anakena körüli terep és a sziget többi része között, mivel a többi fejeket kemény és egyenetlen vulkánikus sziklákon kellett elszállítani. Ha való­ban Heyerdahl módszerével szállították a szobrokat ezen a sziklás terepen, akkor mély karcolásoknak kel­lett volna maradni a kőszobrokon. Egyetlen egyen sem látszik horzsolás nyoma.

A nehéz szobrok szállításához használt fölszere­lés is kérdéseket támaszt. Heyerdahl bennszülöttei a szobor szállításánál és fölállításánál köteleket és farudakat használtak, de eredetileg nem volt fa a szigeten. Jelenleg nő ugyan száraz fügefa a szige­ten, de csak mert az első európai telepesek hoztak magukkal. Roggeveen naplója nem említ fákat, Cook ka­pitány is, mikor itt kötött ki, fölfigyelt arra, hogy fátlan a sziget. Ha az építők valóban használtak fát, akkor magukkal kellett hozniuk. A legközelebbi erdő pedig 4000 km-re fekszik a szigettől. Heyerdahl kí­sérleti csoportja Európából hozott erős, jólsodort köteleket használt. Szerencséjük volt, hogy azt hasz­nálták, mert a Húsvét-szigeten otthonos sásból font kötél sem erős, sem tartós és semmiesetre sem felel meg a feladatnak. Az, hogy Heyerdahl odébbmozdított egyetlen követ a sík és aránylag sima terepen, nem sokat bizonyít abból, hogy hogyan szállították le és föl a sziklafalakon a többi szobrot, mivel sok olyan hely van a szigeten, ahol az építőknek ezt kellett tenni. A Rano-Raraku-i kőbányánál 20 tonnás szobrokat faragtak fönn a kráter szélén s onnan eresztették le őket 100 méter mélységbe a többi szobrok feje fölött. S úgy tudták ezt elvégezni, hogy egyetlen nyomot sem hagytak maguk után. Az Ahu Ririki-nél a sziklapadokon álló fejek a legjobb személtető ábrái ennek a műveletnek. Itt a sima sziklafal 300 métert zuhan függő­legesen, egyenesen a tengerbe. Fönn a szélrohamok elég erősek ahhoz, hogy feldöntsenek egy férfit, lenn pedig a tenger áramlása oly veszedelmes, hogy csónak­kal lehetetlen megközelíteni. Ennek ellenére 200 mé­ter magasan a sziklafal egyik párkányán ott a nyoma annak, hogy néhány 25 tonnás szobor állt fönn, bár a maradványaik már az óceán fenekén hevernek. Heyer­dahl elmozdíthatott egyetlen kis fejet, de mindeddig nem állt elő olyan megoldással, mely kibírná a tudo­mányos vizsgálatot.

Nem ő volt az első ember, akinek nem sikerült magyarázatot találni e kérdésre. A 19. század végén a francia La Flore nevű hajó érkezett Húsvét-sziget­re, azzal a szándékkal, hogy Párizsba szállítja az egyik szobrot. Ötszáz férfi kellett ahhoz, hogy a 2,5 méteres szobrot fölvigyék a hajóra /az egyik legki­sebbet a szigeten/. Ma - igen összehorzsoltan és tö­redezve - áll a Musée de 1'Homme-ban áll.

Bár e két fejet elmozdították, a kérdés még min­dig válaszra vár: a Húsvét-szigeti építők hogyan fa­ragták, szállították és állították föl az óriási fejeket, köztük azokat is, melyek mérete csaknem hat­emeletes házéval ér föl?

Sok elmélet született már arra, hogy ki alkotta és állította föl a Húsvét-szigeten e komorarcú feje­ket, de nagyon nehéz megfelelni e kérdésre. Oda tu­lajdonították az eredetüket csaknem mindenkinek, a Mu és Lemuria elveszett földrészek menekültjeitől kezdve vándorló polinéziai törzsekig, akik állítólag unalmukban faragták ezeket az őskori kőszörnyetege­ket.

Mi tehát a megoldás? Valóságosabbnak ígérkező lehetőségeket találunk a kőépületek csoportjában, me­lyet alig pár felfedező és kutató nyomozott ki alapo­san. Ez a harminckilenc épület Húsvét-szigeten áll, Orongóban. Mindegyik tojásdad alakú kb. 7 méter hosz­szú, 2 méter széles és alacsony köralakú tető van rajtuk. Az alapköveket a föld alá fektették, azokra kőtömböket raktak körbe, mindegyik kört keskenyebbre az előzőnél, míg a falak gömbölyded tetőt nem alkot­tak. Naziere Francisra, a kevés nyugati szakértők egyikére, akik meglátogatták és megvizsgálták a romo­kat, egyetlen pont tett benyomást: az, hogy e kőépü­leteknek csaknem azonos az alakja és szerkezete azok­kal, amelyeket az építők a Földközi-tenger mellékén emeltek! Azok számára, akik még mindig kételkednek a kettő közötti kapcsolatban, további vonás is akad, mely összefüggésbe hozza e romokat az európai épüle­tekkel. az orongói romoknál kis csillagvizsgáló ma­radványai hevernek, ezek egy vagy több állókőből áll­t , mely vagy melyek segítségével az ősrégi megfi­gyelők ki tudták számítani a nap járását. Lehet, hogy ez másik Stonehenge kezdete volt, mit később elhagy­tak?

Nincs döntő bizonyíték arra, hogy Stonehenge történelem előtti építői lennének felelősek a Húsvét­sziget fejeinek alkotásáért, de a romokból ítélve nyilvánvaló, hogy a két szerkezet azonos, nemcsak, mert mindkettőt kőtömbökből emelték, hanem mert mind­kettő építésművészete hasonló módon fejlett.

Mi történt Tiahuanaconál?

 

Húsvét-szigettől 3600 km-re északkeletre, maga­san a perui Andok hegységében, a Titicaca-tó látvá­nyos partján hallatlan méretű város maradványai áll­nak, amelynek senki sem ismeri az eredetét. Amikor 1549-ben a spanyol hódítók véres támadásokat intéz­tek az indiánok ellen, a környező vidékeken még a legöregebbik sem emlékezett a történetére. Bárki épí­tette is, egyáltalán nem állt rokonságban az indiá­nokkal, mert az építkezés modora teljesen elüt az in­dáánokétól. Azonkívül a tiahuancoi szobroknak pedig rendszerint nem nő szakálluk.

A társadalom, mely fölépítette az egész Tiahuan­co környékét, olyan műszaki képességekkel rendelke­zett, ami megdöbbentette a spanyolokat. A régészek, akik a spanyol hódítás óta tanulmányozták a terüle­tet, olyan vonásokat fedeztek föl, amelyeket az ős­régi emberek előtt ismeretlennek tartanak. Az Akapana vagyis az áldozatok dombja, a három fontosabb templom közül az egyik: csapott tetejű piramis, 120 méter ma­gas, alapja pedig 170x220 méter. A tekintélyes épít­mény ma már porladó oldalai tökéletesen egybeesnek az iránytű fő pontjaival, amely jellegzetesség azo­nos a világ többi részén levő többi hatalmas emlék­művekkel, ideértve a gizehi nagy piramist is. A spa­nyol hódítók pusztító rombolása olyan jeleket semmi­sített meg, melyek talán megnyitották volna az ősi lakosság titkait, az idő rombolása pedig elvégezte a többit. Akapana oldalai ma durvák és töredezettek. Elhordták és építkezésre használták föl a mesterséges dombok védelméül szolgáló köveket. Az óriási lépcső is, mely valamikor a domb oldalán volt, féktelen pusztításnak esett áldozatul. Ma már csak néhány fok áll a helyén. A víztároló-rendszer tanunitja, mely valamikor az Akapana tetején volt, hogy az építők nagy szaktudással rendelkeztek. A dombon még ott van­nak a pontosan tervezett, bonyolultfaragott kővezeté­kek és túlfolyócsövek maradványai, melyeket pontos méretekre faragtak, hogy szabályozzák a víz folyását. Hasonló csövek láthatók a Tiahuanco épületrengeteg más részein is, jelezve, hogy a városnak teljes csa­torna, vízvezeték és szennyvízlevezető rendszere volt.

De más kutatások ennél is többet találtak az An­dokban. 300 méterre Akapanától északra fekszik Curi­cana, vagyis a nap temploma. A templom kőalapzaton nyugszik, melynek magassága 3 méter, oldalai 132 és 117 méteresek, és 100tó1 200 tonnás kövekből állnak! A templom és melléképületei 60 tonnás kőtömbökből épültek, a kőlépcső fokai pedig ötventonnások. Más 200 tonnás épületkockák hevernek itt össze-vissza, ahova éppen leestek. Tiahuanco az a hely, ahol az el­lentmondások és lehetetlenségek uralkodnak. Ami nem történhetett meg, az történt meg itt. Az a legmegle­pőbb, hogy a város egyáltalán létezik. Egész nagyvá­ros épült 3900 méterrel a tenger színe fölött, pedig a légnyomás csak 54%-a a tengerszinten levő légnyo­másnak. A ritka, oxigénszegény levegő sérti az orrot és a torkot s a legkisebb 'testmozgás rosszullétet, fejfájást, sőt szívrohamot is okozhat. Ezenfelül a tengerszint feletti magasságon nem csirázik ki és nem nő meg az elültetett mag. Ami azt jelenti, hogy nem volt élelem nagyobb munkássereg ellátására. E rettentő nehéz körülmények dacára, melyek magát az életet_veszélyeztetik, az építőknek valahogyan mégis­csak sikerült eljuttatniuk a kőtömbök százait - néme­lyikük 200 tonnás - mindegyiket a maga előre meghatá­rozott helyére. A Titicaca-tó egyik szigetén talál­ták meg a kövek lelőhelyét, de a Curicanhával átel­lenben fekvő part mellett. Így azután 50 és 150 km közti távolságokra kellett szállítaniuk a követ. A ritka levegőben lehetetlen ekkora távolságra kézi erő­vel szállítani e nehéz kőkockákat. Mégis elszállítot­ták őket a kijelölt helyükre Tiahuanacoba.

Ha nem volt elég a kézi erő, akkor mit használ­tak?

 

Az Andok titokzatos erődjei

 

Tiahuanco egyáltalán nem egyedülálló, mivel az Andok hosszában több hasonló erőd áll, melyek mind­egyike ismeretlen korral előzi meg az ősi inkákat.

Chilében E1 Enladriallado fennsíkján kétszázhar­minchárom kőtömb áll amfiteátrumszerű elrendezésben. A tömbök durván négyszögletesek, némelyik 4-5,5 m magas, 7-10 m hosszú és többszáz tonna a súlyuk.

Ugyanúgy, mint Tiahuanconál a romok közt óriási kő­székek hevernek össze-vissza, mindegyikük 10 tonnás. E1 Enladrialladonál a legfontosabb lelet talán az a három állókő volt, mely a síkság kellős közepén van. 90-100 cm az átmérőjük. Kettő pontosan a mágneses északra mutat, a harmadik pedig a szentivánnapi nap­fölkeltére. Itt is az építők jártak volna?

Északra, Peruban, Ollantaitambonál másik inka kor előtt épült erőd magaslik, melynek fala 150.250 tonnás kőtömbökből épült. A tömbök nagy része andezit, aminek a bányája a 10 km-re levő hegytetőn van. O1­lantaitambo építői 3000 m magasan a tenger színe fö­lött valahogyan kibányászták és kifaragták /olyan szerszámokat használva, melyek felől csak találgatni tudunk/ e 200 tonnás kőtömböket, majd leeresztették a hegy oldalán, átemelték a folyószurdokon, melynek 300 méter magas merőleges fala van, majd fölvitték őket a másik hegyoldalon és beépítették az erődrend­szerbe. Verryll Hayalt dél-amerikai régész megálla­pítja, hogy akárhány férfit - indiánt vagy nem indi­ánt - fognának is be, akkor sem tudnánk megismételni e teljesítményt, ha csak egyyszerű kőszerszámok, kö­telek, görgők és emberi erő állna rendelkezésünkre. "Ez nem hozzáértés, türelem és idő kérdése - magya­rázza -, hanem egyszerűen lehetetlenség."

Az viszont lehetséges, hogy olyan történelem előtti műszaki tudást használtak, amelyről mit sem tudunk.

Az Andok egyik legtekintélyesebb titokzatos erődje a Szacsahuaman, Cuzó külvárosában, az ősi inka főváros. az erőd mesterségesen lemetszett hegytetőn áll; 4000 méterre a tengerszint fölött s három iszo­nyú külső falból épült /500 m hosszú és 16 m vastag/, mely kövezett teret vesz körül. A téren körkörös kő­építmény áll, melyet naptárnak tartanak. A romokhoz tartozik még: 200.000 literes víztároló, süllyesztett raktárak, rakodók, fellegvárak és földalatti helyi­ségek.

Szacsahuamanban a legelismerésre méltóbb vívmá­nyok maguk a kövek. Itt igen-igen képzett kőművesek bonyolult mintákba illesztették össze az 50-300 ton­nás tömböket. A külső fal egyik köve például 12 pon­tos felületével csatlakozik a többi más kőhöz. Más kőtömböket is vágtak 10, 7.2 sőt 36 oldallal. Az ös­szes tömbök mégis oly pontosan illenek össze, hogy a műszerész hézagmércéje sem fér közéjük. S még meg­lepőbb a tény, hogy az egész erődrendszer habarcs nélkül épült.

Akár a többi erődök esetében, itt sem tud senki megfelelni a kérdésre, hogy hogyan kerültek ide ezek a kövek? A bánya, melyből kiemelték 36 km távolságra, hegygerinc és mély folyómeder túlsó oldalán fekszik. Hogy hogyan szállították át a tömböket e reménytelen terepen, azt mindenkinek a képzeletére bízzuk.

Szacsahuaman sok titkot rejteget, de eggyel töb­bet a kelleténél. A maradi történészek, mivel lehe­tetlenségnek minősítik, húzódoznak attól, hogy tudo­másul vegyék a létezését és tanulmány tárgyává te­gyék. A szacsahuamani erődrendszertől néhányszáz mé­terre egyetlen kőtömb áll, melyet a hegyoldalból vés­tek ki és szállítottak el idáig, mielőtt otthagyták volna. A jelek szerint földrengés zavarta meg a szál­lítókat, mivel a kő fölfordult és több helyen megsé­rült. A kőben lépcsők, padlóemelvények, lukak és más mélyedések vannak - pontos faragás és megmunkálás mesterműve, melyet nyilvánvalóan az erődnek szántak. Az igazán lehetetlenség e kővel kapcsolatban az, hogy akkora, mint valamely négyemeletes ház és 20.000 tonnát nyom! Manapság lehetetlenség lenne összevezé­nyelni olyan emelőket, melyek meg tudnák mozdítani e tömböt, hogy a szállításról ne is beszéljünk. A tény, hogy Szacsahuaman építői mégis ide tudták szál­lítani, azt bizonyítja, olyan műszaki tudással és be­rendezéssel rendelkeztek, amilyet mi még nem értünk el.


Nazca völgyének vonalai

 

Az Andok-hegység az építkezés számos ősi csodá­ját rejtegeti, de nem mindegyik abból áll, hogy el­képzelhetetlen távolságokon szállítottak el köveket.

A Csendes-óceán partjához közel, az Andok perui lábá­nál, Limától 400 km-re délre fekszik Nazca történelmi városa. Fontos hely ez a régészet számára. A város különlegessége azonban nem az emlékművekben rejlik, hanem a völgyben, ahol épült: kb. 60 km hosszú és másfél kilométer széles egyenes sivatagcsíkon. Nazca völgyének csaknem minden holdnyi területén óriási rajzokat kapartak ki a sivatag padlójából: mindenfelé ágazó vonalak, hosszúkás, megtisztított területek, csigavonalak, cikk-cakkok, madarak, pókok, majmok, kígyók, halak stb. Akkor kerültek napvilágra, mikor elkaparták a sötétbíbor színű gránitkavicsot, ami a sivatagot fedte s felülre került a közvetlen a fel­szín alatt levő világossárga homok. Mivel a völgyben alig esik eső s alig fúj a szél, a vonalak és az ala­kok érintetlenül maradtak a bizonytalan számú száza­dokon át. Ennek ellenére az elmúlt századokban itt járt utazók nem vették észre a rajzokat, mivel ha valaki nem áll pontosan valamelyik vonalon, azon a helyen, ahol elkotorták a kavicsot, akkor nem vesz észre semmit. Ha egy-két méterrel odébb lépünk, a vo­nalak beolvadnak a sivatag durva terepébe.

Csak 1930-ban, amikor az első utasszállító gépek kezdték átrepülni az Andokat, akkor vették észre a levegőből a Nazca-rajzokat. Nem könnyen kivehető a földről, tisztán látszik a magasból - elég tiszta ahhoz, hogy 450 km magasságból a Skylab nevű űrhajó­ról az űrrepülők kivegyék őket. Ennek ellenére: nincs a környéken magas hegy, fennsík vagy más természetes magaslat, ahonnét a rajzok készítői megfelelő távlat­ból vehették volna szemügyre a rajzukat. Minek készí­tették hát őket? Volt-e vele valami céljuk? Vagy ta­lán a rajzolók elsajátították volna a repülés művé­szetét is?

1946-ban dr. Reiche Marie német csillagász és régész indítványozta az első alaposabb kivizsgálást. Dr. Reiche arra szentelte a következő húsz évet, hogy pontosan feltérképezze az ősrégi rajzokat és elgon­dolkozzék jelentésükön. Dr. Reiche először a számta­lan egyenes vonalra összpontosította figyelmét. Ezek közül sok nyílegyenesen haladt még 8 km távolságra is. Némelyik párhuzamos, némelyik összetartó, megint mások pedig egyetlen pontból nyilaznak szét - kisebb dombokból vagy sziklákból. Dr. Reiche fölfedezett még olyan vonalakat is, amelyek egyenesen a dombtövekbe futnak és másik oldalon jönnek elő nyílegyenesen to­vábbhaladva, méghozzá egyazon szinten. Mikor korszerű felszereléssel mérték le a vonalak egyenességét, döb­benten tapasztalták, hogy a vonalakon az átlag elté­rés csak 9 perc vagyis alig méter kilométerenként. Ez a szám a légi térképezéssel elérhető pontosság ha­tára. Más szavakkal az ősrégi vonalak egyenesebbek, mint amit a legjobb korszerű térképezéssel meg lehet állapítani. Dr. Reiche kijelentette: "A tervezőknek akik csakis a magasból tudták megállapítani művük tökéletességét, előre kellett tervezniük és rajzol­niuk kisebb méreten. Hogyan tudtak minden egyes vona­lat a maga helyére és tökéletes beállítással elhe­lyezni a nagy távolságokon? Ez olyan fejtörő, melyet csak hosszú évek alatt tudunk majd megfejteni.

Dr. Reiche és a Nazca talány más kutatójának vé­leménye szerint lehetséges, hogy a vonalak némelyike a nap, a hold és néhány fényes csillag keltére mutat. 5 a közelmúltban végzett vizsgálat tényleg ki is mu­tatta, hogy harminckilenc vonal a nap és a hold kü­lönböző fontos állását jelzi, tizenhét pedig a csil­lagokkal függ össze. De ez csak kicsiny szám; a vona­lak túlnyomó részének nincs köze az égbolthoz s még mindig titok a céljuk.

A Nazca-művészek ismerték a világot

 

Bár maguk a vonalak is rendkívüli jelenségek, a Nazca-völgy padlójába vésett sok állatkép részle­tessége is ugyanolyan figyelemreméltó. Az egyik leg­rejtélyesebb az a 45 m hosszú pók, amelyiket egyetlen 800 m hosszú, megszakítás nélküli vonallal rajzoltak. Azért is furcsa ez a pók, mert szándékosan meghos­szabbították az egyik lábát s a végén kis tisztást képeztek. Csak egyetlen ismert pók van, mely pontosan úgy használja harmadik lábának végét ahogyan a siva­tag padlójára rajzolták s az Ricinueli, mely az Ama­zon őserdejének mélyén, Nazcától 1600 km-re, barlan­gokban él. A tudósok egyedülálló párzásáról ismerik, mely célra kinyújtott lábát használja a leirt módon. A Riciuneli igen ritka rovar. S a szaporodás e módját csak górcsővel lehet megfigyelni.

Nem tudjuk, Nazca rajzolói hogyan találtak rá és figyelték meg parányi mintájukat, csak ha a tudo­mánynak a miénkkel fölérő ismeretét tulajdonítjuk ne­kik. Mind a völgyfenék rajzaiból, mind a közvetlen Nazca közelében talált cserépmaradványokból több min­den arra mutat, hogy az ősi rajzolóművészek messze Nazca határain túl is ismerték a világot. Az egyik sivatagi rajz vékonyka majmot ábrázol, melyet a kö­zelmúltban azonosítottak a pókmajommal s ez is a tá­voli Amazon-őserdők lakója. Az egyik nazcai edény ma­radványán fehérmellű, feketekabátos pingvin látható. Az a baj ezzel a képpel, hogy a pingvin a déli-sarki földrészen honos, s hogy ez 10.000 km ide, bár a Ga­lapagos-szigeteken is élnek. Hogyan rajzolhattak pingvint, ha soha nem láttak?

A legmeglepőbb kép azonban másik nazcai cserép­töredéken látható, melyre öt lány arcát festették ­fehér, vörös, fekete, barna és sárga bőrű lányokét. Kizárt dolog, hogy véletlenségből választották volna ezt az öt szint, mivel mind az öt faj képviselve van. Az arcok nyomán arra következtethetünk, hogy a naz­caiak ismerték - sőt talán eleven lányokról festet­ték meg - a föld valamennyi faját ábrázoló csoportot. Lehetséges, hogy a távoli múltban ugyanilyen érintke­zés folyt a földön, mint ma.

Amint Nazca tanulmányozása folytatódik, több kérdés merül föl, mint amennyire talán felelni lehet. Mikor készültek e rajzok? Két vonal kereszteződésén faoszlopot találtak s a karbon 14-es vizsga Kr.u. 500-at állapított meg. A vaskalapos történészek ebből viszonylag késői időpontot vontak le: Kr.u. 200 és '700 között. Azt azonban senki sem tudja, hogy akkor helyezték-e oda az oszlopot, amikor a vonalakat raj­zolták, vagy pedig már régen készen voltak. Ugyanis nincs rá lehetőség, hogy maguknak a vonalaknak az időpontját határozzuk meg. Így azután semmi sem zárja ki azt, hogy a vonalak évezredekkel régebbiek legye­nek. A vonalak ekkora területen való pontossága meg­lehetős mérnöki képességről tanúskodik, amelyet mind­eddig lehetetlennek tartottak az ilyen ősrégi népek közt. A kérdés itt nemcsak a fejlett tudomány, hanem a végrehajtás: a tervezés, mérés és a rajzok végre­hajtására nagyszámú munkás erejét követelte. Nazca sivatag völgyében nincs elég víz, élelem és szállás, hogy elláthassa e nagy vállalkozáshoz szükséges mun­kaerőt. Hogyan hozták létre mégis? S a legzavarbaej­tőbb kérdés: miért? Mi volt a céljuk? Erre még nincs kielégítő válasz.

A nagy piramis - a nagy talány

 

Lehetetlen anélkül tárgyalnunk az ősrégi ember hatalmas tudását, hogy gondolatom el ne kalandozzon Amon Ra földjére. Emlékszem az egyiptológiáról szóló hosszú előadásokra és a parázs vitákra arról, hogy mi volt az istenek szerepe Egyiptom történelmében. Emlékszem az egyetem egyiptológia-termében töltött hosszú téli estékre, amikor átverekedtem magam Sir Gardiner Alan egyiptomi nyelvtanán, temetkezések szö­vegeit betűzve a fáraók és a nemesek sírjából lopott díszes ládikák oldalán. De semmi sem készített elő a csodálatra és csodálattal vegyes tiszteletre, me­lyet éreztem, mikor az. imbolygó teve hátáról megpil­lantottam a piramisokat.

Semmi máshoz nem fogható élmény szembe kerülni a történelem tantijával, amit Keopsz piramisnak nevez­nek. Ott áll a mesterségesen elegyengetett fennsíkon kb. 16 km-re a korszerű Kairótól, nem messze a Gizera klub rothadó cirkuszsátrától. A nagy piramis az el­múlt 5000 év alatt számos, az árnyékában vívott csa­tának volt hallgatag tantija. De mindezekből talán az a legnagyobb küzdelem, mely egyfelől a maradi törté­nészek, másrészt pedig a régészek, a számításokban jártas emberek és a kötetlenebbül gondolkodó történe­lemtudósok vívnak a fáraó sírja által fölvetett kér­dések körül. A szunnyadó óriás a múlt évekkel csak egyre rejtélyesebb lesz.

Sokrétű kérdések merednek a tudomány elé s mind azzal függ össze, hogy hogyan építették meg a 2,300.000, átlag 2,5 tonnás kőtömbből álló dombot, melyek közül a legnagyobbak - a király termében, az épület közepén levő sötét, dohos szobában - több mint 70 tonnásak. Mikor összevetették a köveket az egyip­tomi kőbányákkal, bebizonyosodott a feltevés, hogy a köveket mind a néhány mérföldre fekvő mokottai bá­nyából, Aswanból, mind Aswantól 800 km-re délre eső bányákból szállították ide.

Itt is nehézségekkel találjuk szemben magunkat, ha az építők nyomán járunk. Hogyan szállították a tömböket az építkezéshez s ugyanilyen fontos - hány munkás kellett hozzá és mennyi ideig tartott az épí­tés?

Találgatásokkal nem elégedhetünk meg az igazság megtalálásánál, mert e nehézségek nagyon is valósá­gosak.

Emlékszem egyetemi hallgató koromra, amikor a vaskalapos történelemtudósok köpték a feleletet: a kőbányai feliratok az öreg királyság harmadik ural­kodóházának, közelebbről Keopsz fáraónak tulajdonít­ják a piramis építését. Mivel csak 22 évig uralko­dott, ez határt szab az építéshez rendelkezésre álló idő elé. Vagy faszánkón hozták ide a tömböket, vagy pedig tutajon eregették le a Níluson. továbbá 100.000 ember építette, mégpedig húsz év alatt.

Szertelen képzelet? Nem a történészé, mert ez a véleményük, és még ma is ezt tanítják. Elvégre ho­gyan várhatunk el komoly szervezettséget olyan nem­zettől, melynek polgársága csak egyetlen lépéssel előzte meg a barlanglakókat? Akármilyen hihetőnek is tűnik e magyarázat a történelemtudósok előtt, ez az egyszerű válasz mégsem old meg egyetlen egyet sem a feleletre váró kérdések közül. A történészeket csak a történelem érdekli, nem a hadtápszolgálat. Pedig abban rejlik a felelet.

Vegyünk szemügyre néhány számítást. Ha húsz év alatt vagyis 7300 nap alatt 2,300.000 tömböt építet­tek be, akkor föl kell tételeznünk, hogy hihetetlen mennyiséget, 315 tömböt emeltek a helyére naponta, vagyis 26-ot óránként, tizenkét órás munkanap alatt. 100.000 emberrel és a ma rendelkezésünkre álló leg­korszerűbb szállító és emelő eszközökkel építészeink képtelenek lennének elérni e "kezdetleges" teljesít­ményt. Ezenkívül minden évből hagyományosan kilenc hónapot az ültetésre, kapálásra és aratásra fordítot­tak, a munkássereg tehát csak évi három hónapot töl­tött volna az építkezésnél. Így még a lehetetlenül gyors ütemű napi 315 tömb teljesítmény mellett is 80 évig tartott volna a piramis építése nem pedig húszig.

Sir Perie Flinders, a neves egyiptológus kiszá­mította, hogy nyolc férfi tíz 2,5 tonnás követ tudott volna a helyére emelni a három hónap alatt. Csak kö­teleket és faemelőket használva, hat hét alatt von­szolták volna ki a tömböket a kőbányából, a következő hét folyamán letutajozták volna őket a Níluson s a másik hat hét alatt elhúzták volna a piramishoz. Ha nyolc férfi szállít el tíz követ, altkor 100.000 em­ber 125.000 tömböt tudott a piramishoz vonszolni évente, így húsz év alatt valósítva meg a nagy épít­kezést. Ez azonban napi 1.500-ra emeli a tömbök szá­mát - ami lehetetlenség, még mai szemmel nézve is!

A másik kérdés a munkaerő. A fönt említett 100 ezer ember csak a szállítócsoport. Adjunk ehhez 100 ezer kőművest a bányákban, 100 ezer építőt a piramis­nál, további 100 ezer építészt, tervezőt és felügye­lőt, akik összhangba hozzák a vállalkozás részleteit; 250.000 nőt és gyermeket, akik főznek és karbantart­ják a szállásokat, és végül 300.000 őrt, aki rendet tart a munkások között, s akkor olyan feladatról be­szélünk, amelyhez csaknem milliónyi ember kellett. Ez a Kr.e. 2700 körüli Egyiptom akkori felbecsült lakosságának a fele vagy harmada.

Ez a legkisebb mértékben sem látszik valószínű­nek. Mégis ezt tanítják a világ egyetemein. De hogy évről évre, húsz hosszú éven át behívták volna ezt a milliós munkássereget, az teljességgel hihetetlen­nek látszik.

Némelyek ragaszkodnak ahhoz, hogy az építők csak rabszolgák voltak s nem csökkentették Egyiptom benn­szülött munkásseregét, de itt is nehézségekbe ütkö­zünk. Herodotosz aki az ősi időkben ellátogatott Egyiptomba, följegyezte, hogy az egyiptomiak élelmi­szerrel fizették a piramisok építőit: búzával, sörrel stb. Melyik uralkodó tudna megfizetni millió munkást, minden évben három hosszú hónapon át húsz évig anél­kül, hogy tönkre ne ment volna. S honnét vette volna a mérhetetlen mennyiségű élelmiszert a fizetésükhöz?

Az egyiptomi történelemről felhalmozódott tudá­sunk jórészét a feliratokból és sírfestményekből szűrtük le. Sok maradi történész e sírfestményekre alapítja valószínűtlen állítását, hogy a piramisok építőkockáit vagy vonszolták, vagy tutajon szállítot­ták, vagy mind a kettő. Állításuk alátámasztására két sírfestményre hivatkoznak, a 12. uralkodóház egyik nemesének, Djelutihotep sírjára, a másik a Hatsepszut királynő temetkezési kápolnájában található. Az elsőn faszánkón levő szobor látszik, melyet 172 férfi húz az előre megöntözött talajon. A másodikon a királynő bárkái látszanak, amelyeket arra használtak, hogy obeliszkeket szállítsanak a Níluson. Minden bárka 1.500 tonnásnak látszik.

Első pillantásra ez mintha alátámasztaná a tör­ténelemtudósok állítását, de ha közelebbről vesszük szemügyre a dolgokat, ez a látszat szertefoszlik. E képek ellen az a kifogás, hogy ezer évvel a piramisok építése után készültek. Lehet, hogy a tizenkettedik uralkodóház idején és később szánkókat és bárkákat használtak a súly s tárgyak szállítására, minket azonban az érdekel most, milyen módszereket használ­tak a harmadik, nem pedig a tizenkettedik uralkodó­ház idején. Nincs rá bizonyíték, hogy ezt a módszert alkalmazták volna a nagy piramis építésénél. Azonkí­vül nem csupán néhány súlyos szobor, hanem 2,300.000 építőkocka elszállításának hadműveletéről beszélünk.

Ha a vita kedvéért hinni akarunk a szánkókban és a bárkában, honnét vették volna a fahegyeket? A Nílus völgyének fái datolyapálmák, fontos élelmiszercikk, amit nem nélkülözhettek. Azért külföldről kellett volna behozniuk a fát. Az egyiptomi feljegyzésekből tudjuk, hogy már Kr.e. 2800-ban nagy mennyiségű fát hajóztak be Libanonból, az ősi világ legfőbb akácfa lelőhelyéről. Ha a számtantudósok kiszámítják az egyiptomiak szükségletét és az átlag libanoni cédrus méretét, azt adják tudtunkra, hogy a megfelelő számú szánkók és bárkák Építéséhez 26,000.000 fa kellett volna. Sem Libanon, de még az ősi világ összes erdeje sem szolgáltatott volna ennyi fát húsz év alatt, akár volt akkora hajóraj, mely el tudta volna vitorlázni a fát, akár nem!

Az az igazság, hogy nem tartott húsz évig Keopsz piramisának az építése. Az ugyanebben a korban épült más piramisokból nyert értesülés azt jelzi, hogy ilyen épületeket hihetetlen sebességgel raktak föl. P1. Dahehurnál áll Sneferu piramisa, kb. kétharmada a nagy piramisnak. Az északkeleti sarkkövön levő fel­irat tudtunkra adja, hogy Sneferu uralkodásának 21. évében fektették le, följebb, fele úton pedig másik kő áll felirattal, 22. éves keltezéssel. Másszóval csak két év kellett ahhoz, hogy Sneferu piramisa föl­épüljön.

Hasonló lehetett a helyzet a Keopsz építésénél is, mivel az is alig négy év alatt épült föl. A tény, hogy a közelmúlt ásatások során csak négyezer munkás­kunyhó alapjait találták meg, csak súlyosbítja, nem könnyit a kérdésen. Semmiképpen sem szállásolhattak el négyezer kunyhóban százezer embert, hogy a többi résztvevők százezreit ne is említsük. Ez kétségtele­nül nehéz helyzetbe hozza a történészt, mert hogyan tudja megmagyarázni a nagy piramis négy év alatt való felépülését, ha csak négyezer munkás volt ott és ha csak faszánkókat és bárkákat használtak az évi három hónapos építési idényben?

Mégis megtették s valószínűleg pontosan ennyi idő alatt. Az építők azonban olyan mérnöki tudást és módszereket használtak, amelyeket csak ők ismertek. Az építkezés olyan teljesítménye volt ez, amelyre nincs példa sem az ősi, sem a korszerű világban. A Keopsz építői után következő nemzedékek azonban gyors hanyatlás közepette éltek. A tudás sorvadásában szen­vedtek, a műszaki képességek és művelődés fejlettsé­gének hanyatlásában, mely súlyosan érintette az ös­szes egymást követő uralkodóházakat, míg az egyiptomi művelődés a régi nagyság bizonytalan árnyékává nem zsugorodott. A különböző uralkodóházakból származó írások az egyiptomi életforma és műszaki tudás hatá­rozott változásairól árulkodnak s a temetkezési szö­vegek változatai, amelyeket a Halottak könyvének ne­veznek, erősen alátámasztják ezt.

Az az Egyiptom, amit mi a történelemkönyvek lap­jairól ismerünk, valóban csak árnyéka volt annak a nagyon is fejlett népnek, mely értelmünket meghaladó műszaki tudást örökölt. A tudás, mely lángra lobban­totta művelődésüket, az özönvíz nyolc menekültjétől vette eredetét. S fölhasználva e tudást Menes, Egyip­tom alapítója, a feladat magaslatára emelkedett, és hozzáfogott rendet teremteni a zűrzavarból.

 


VÉGSZÓ

 

Hogy mi történt tulajdonképpen bolygónkon az em­beri események korai szakaszain, kétségkívül parázs viták tárgya marad továbbra is az előttünk álló évek­ben. A történelem előtti műszaki találékonyság csak­nem hihetetlen vívmányairól szóló beszámolók sem könnyítik meg számunkra, hogy teljesen megértsük"kez­detleges" elődeink kimagasló teljesítményeit. mégis, ha elgondolkozva szemügyre vesszük amit a föld azért őrzött meg számunkra, hogy vissza tudjunk tekinteni a fel nem jegyzett történelem koraiba s megmentsük az aprólékos részleteket, melyek nemcsak tudásunkat növelik, hanem csodálatunkat is, és serkentik bennünk a kíváncsiságot, hogy többet é.s többet, és még töb­bet tudjunk meg róluk.

Másképp is lehetne magyarázni a történelmet ­az elhelyezhetetlen leletek bizonyítják azt. Ma már komolyan kérdőre vonhatjuk a vaskalapos történészek legfőbb feltételezését - azt, hogy művelődésünk kez­detlegesből való fokozatos fejlődés gyümölcse. Az el­helyezhetetlen leletek a Biblia történelme, a régé­szet, földtan, őslénytan és hétköznapi józan gondol­kodás - mind ebbe az irányba terelnek minket.

Naponta növekszik a bizonyítékok súlya - annak bizonyítéka, hogy korai őseink a mienket minden terü­leten túlszárnyaló társadalmat teremtettek meg. Ne becsüljük le azzal az emberiséget, hogy a világűrből jött lények állítólagos látogatásaival próbáljuk összekapcsolni az ősi műszaki tudást azzal, hogy más bolygókról jött lényeknek tulajdonítsuk azt, ami nem más, mint az emberek hallatlanul magas műveltségének a fejlődésben felhalmozódó összhatása.

A történelem előtti korszakról alkotott vélemé­nyünk szüntelen változáson megy át a régészet és ős­lénytan leleteinek hatására, s így idővel az előző­leg elfogadott, sőt a most kialakuló történelem-keret jelentős része idejét múlttá válhat és módosításra szorul.A történelem értelmezésének alig kapartuk meg a felületét. Még ezeken a lapokon összegyűjtött té­nyeket is csak eszköznek kell tekintenünk arra, hogy mélyebb és részletesebb kutatásra serkentsenek min­ket.

A történelemszemlélet, mely most elénk tárul, talán súlyos burkolt célzásokat tartalmaz a jövőnket illetően, mivel a világ már eddig is átesett néhány fontos változáson és most is további változás előtt áll. Sár nem tudjuk pontosan megállapítani a múlt történelme nevezetes eseményeinek időpontjait, mégis az az uralkodó vélemény, hogy Kr.e. 1500 és 220 kö­zött átmeneti időszak volt az Ó- és Újvilág csaknem valamennyi művelt társadalma számára. Ekkor süppedt Egyiptom első uralkodóháza a bénító hanyatlásba: ek­kor rohanták le Sumérfát és Indiát a barbár hódítók; ekkor szenvedett el Kína és a Távol-Kelet többi része pusztító áradást. Amerikában pedig az úgynevezett kezdetleges társadalmak követték hirtelen a fejlet­tebbeket. Sok esetben az összeesett és eltűnt társa­dalmakat ilyen vagy olyan történelmi kötelék fűzte az elveszett legfejlettebb társadalom szétszóródott maradékaihoz, mely viszont a bábeli világközpont köz­vetítésével az özönvíz előtti világgal függött össze. Történelmileg megmagyarázhatatlan, hogy az ismert társadalmak kezdeti lépcsőfokai miért hullottak szét egymás után aránylag rövid időn belül a Krisztus előtti harmadik évezred végén. Nem tudunk egyetlen mindent magába foglaló indokot fölhozni hirtelen ha­nyatlásukra. Az első és az egész földre kiterjedő rend a pusztító özönvíz hullámaiban tűnt el, az újjá­éledt világrend pedig Bábelnél omlott össze. Mindkét szerencsétlenség szétzilálta a rendet, de nem semmi­sítette meg annak a műszaki tudásnak az elméleti is­meretét, amit valamikor az ősi emberek élveztek. Érintetlenül maradtak a rémítő eszközök, amelyekkel az elnyomó hatalom valamikor megszilárdította a ha­talmát. Azok közül néhányan, akikre rábízták e félel­metes tudás megőrzését, végül is arra használták azt, hogy atomháborúkkal pusztítsák el egymást. Akik túl­élték a nagy tudás titkainak őrzőit, végül is bele­olvadtak a következő művelt társadalmakba. Ezek a civilizációk a Kr.e. harmadik évezred végéig tartot­tak s lehet, hogy elég eszközeik maradtak arra, hogy lehetőséget adjanak az újabb világhatóságnak, hogy atomháborúval fenyegessenek, de túl sok idő telt el s addigra kihalt az emberekből a világrendre való vágyakozás.

Kr.e. 8000 után az összes keleti művelt társa­dalmak rövid ideig tartó föléledésnek örvendtek, a korábbi fejlett műszaki tudás töredékei újra a fel­színre jöttek, bár igen megcsappantan. A jelek sze­rint mind Egyiptom, mind Babilónia megőrzött néhány választékos feljegyzést és terméket az előző művelt­ségekből. A Kr.e. 250 és a kereszténység hajnala kö­zött azokat a villanyelemeket gyümölcsözte, melyeket Irakban használtak a partfai időszak alatt, a kis számítógép naptárt, amelyet Görögországban építettek

Kr.e. 80 körül, és a vitorlázógépek modelljeit, me­lyekkel a Nílus partján kísérleteztek a Ptolemaio­sziak uralkodásának idején.

A rómaiaknak a Közel-Keletre történt állatias betörése a Kr.e. az első században kioltották az új­jáéledés e szikráit. A rómaiak durva kegyetlensége szerves része volt a pusztítás féktelen, indokolat­lan hullámának, mely Kr.e. érte a karthágói könyvtá­rat, hamuvá égetve a pótolhatatlan félmillió kötetet. Később Kisázsióban Pergamonban további 200.000 kéz­irat esett áldozatul a keresztények tombolásának, mely kötetekben a ránk maradt hírek szerint benne volt az okkult tudás és talán az özönvíz előtti és Bábel előtti okkult erők ismerete - lángok martaléka lett. A legmegsemmisítőbb csapást azonban Julius Caesar süjtotta, mikor leégette az alexandriai könyv­tárt, a régi világ legbecsesebb tudományos értekezé­sének 700.000 kötetét.

A titkos társulatok féltékenyen őrizgették a né­hány megmaradt följegyzést. Fokozatosan azonban ezek is eltünteti az ismeretlenség homályába a fáradhatat­lan üldözések és a tornyosuló tudatlanság következté­ben, amint e titkos társulatok kihaltak, elvesztek velük a titkok is, vagy pedig eldugták azokat, hogy soha többé meg ne találják őket.

Ma ismét tanúi vagyunk a tudomány és műszaki fejlettség újjászületésének, ez azonban a történelmi fejleményektől nagyrészt független jelenség. Az új tudományos előretörés első jelei nyugaton tűntek föl, elsősorban Európában s végül az ipari forradalomban érték el felnőtt korukat. Amint mai fejlődésünk egyre bonyolultabbá és merészebbé válik, hozzáfogtunk ah­hoz, hogy újraértékeljük a múltról ránk maradt marad­ványokat meg készítményeket s fölismerjük bennük a tudás olyan fennsíkját, amelyet mi magunk csak most kezdünk elérni.

Csodálhatjuk a múlt vívmányainak e lélegzetelál­lító fölfedezését, de figyelmeztetésül is kell annak szolgálnia. A tudomány most újra át kezd nyúlni a válaszvonalon, mely elkülöníti a természettudományo­kat a természetfölötti mesterkedésektől, s most újra kezdünk belépni az okkult veszedelmes berkeibe. ahová az özönvíz előttiek és az építőik oly szemte­lenül hatoltak be. Újra közeledünk talán a veszélyes ponthoz?

Valaki mondta, hogy a történelemnek az a furcsa és megmagyarázhatatlan tulajdonsága van, hogy megis­métli önmagát.

Meg akarjuk adni neki a lendületet, hogy megtör­ténjen - újra?

 

JEGYZETEK

 

I. Fejezet

1. Riem Johhanes, Die Sintflut in Sage und Wissen­schaft. Hamburg: Agentur des Rauhen Hauses, 1925. 7. oldal

2. Hugh Mi11er,A sziklák bizonyságtétele. New York: Alden B. John, 1892. 284. oldal

3. Dr. Smith Aaron idézete után, magániratok.

4. Thomas Lowell, Mohó vizek - Az özönvíz történe­te. Philadelphia: Winston C.John Co.1937.184.0. 5. Barlett I.S. Wyoming története. 1.kötet.Chicago: Clarke S.J. 1918. 62. oldal.

6. Burr H. Alexander, A fajok regéi. X. New York: Cooper Square Kiadók, 222. oldal.

7. Rehwinkel M. Alfred, Az özönvíz. St.Louis: Con­cordia Kiadóvállalat, 1951. 128. oldal.

8. Ugyanott, 172. oldal.

9. Coffin G. Harold, Teremtés - Véletlen vagy terv? Washington, D.C.: Washington, D.C.: Rewiew és Herald Kiadó, 1969. 65. oldal.

10. Velikovsky Immanuel, A föld megrázkódtatása. Garden City, N. Y.: Doubleday, 1955. 222. oldal. 11. Miller. Az ősrégi vörös homokkő. Boston: Gould és Lincoln, 1857. 221. oldal.

12. Ladd S. Harry, Környezettan, Őslénytan, Réteg­tan. Tudomány folyóirat 129. évf. 1959. jan. 9. 72. oldal.

13. Colbert H. Edwin, A hüllők kora. New York: Mc. Graw-Hill, 1951. 191. oldal.

14. Dunbar Carl idézete a Történelmi Földrajz-ban. New York, Wiley John, 1969. 426. oldal.

15. Coffin, 73., 74. oldal. 16. Ugyanott, 76. oldal.

17. Kramer S.N., A sumérok. A tudományos amerikai. 197. évfolyam, 1957. 70-83. oldal.

18. Hall H.R. Régészet Enciclopedia Britannica, 1959. kiadás, 8. kötet, 37. oldal.

19. Budge Wallis, Halottak könyve: az an ü papiru­szok. New York, Dover, 1967. 6. oldal.

20. Ugyanott, 7. oldal.

21. Noorbergen Rene, Magániratok.

22. Selye Hans, Gyógyítható-e az öregedés? Science Digest 46. évfolyam, 1959. dec. 1. oldal.

23. Népességnövekedés tudomány 129. évfolyam, 1959. ápr. 3. 882. oldal.

24. Vis R. William, Orvostudortiány és a Biblia. Kor­szerü tudomány és keresztény hit. 2. kiadás. Wheaton III. Van Kampen Nyomda, 1950. 242. oldal

25. Ifj. Whitcomb C. John és Morris M. Henry, A te­remtés könyvének vízözöne. Philadelphia Presbi­teri és Református Kiadótársulat, 1961. 27. old.

26. Thomas Andrew, Nem vagyunk az elsők. London, Souvenir Nyomda, 1971. 162. oldal.

27. Campbell, Isten álarcai. New York. Viking Nyom­da, 228. oldal.

28. Orlinsky Harry, Ősi Izrael. Ithaca N. Y. Cornell. Egyetemi Nyomda, 1960. 6-8. oldal.

29. Albright F.W. A közelmúlt fölfedezései a Biblia országaiban. New York, Funk és Wagnalls Társu­lat, 1955. 4. oldal.

30. White A.J. Radiokarbon időmeghatározás. A terem­téskutató Társulat folyóirata, 1972.dec.156-158. 31. Charroux Robert, Elfelejtett világok. New York: Walker és Tsa, 1943. 64-65.

32. Landsburg Allen és Sally, Ősi titkok nyomán. New York. Bantam könyvek, 1974. 24. oldal.

33. Pauwels Louis, Az örök ember. New York, Avon, 1972. 62-63. oldal.

34. Tomas, 8. oldal.

35. Berlitz Charles, Elfelejtett világok titkai. New York, Dell kiadó, 1972. 35-36. oldal.

36. Tomas, 8. oldal.

3. Fejezet

1. Albirght, 70. oldal.

2. Cohane John Philip, A kulcs. New York, Korona Kiadók, 1970.

3. Ugyanott.

Ballantine Könyvek, 1972. 69. oldal.

KÖNYVEK JEGYZEKE

4. Michel John, Kilátás az Antarktiszra. New York, Ballantine Könyvek, 1972. 69. oldal.

5. Ugyanott, 129. oldal. 5. Fejezet

1. Landsburg Allan és Sally idézete nyomán, Az ősi titkok nyomán-ból, New York, Bantam könyvek.

2. Majimdar R.C. A védai korszak. London, Allen Unwin Társulat folyóirata, 1975. dec. 132. oldal 3. Erich von Fange, Furcsa tüz a földön. Teremtés

Kutató Társulat folyóirata, 1975. dec. 132. old. 4. Mooney E. Richard, Föld település. Greenwich, Connecticut: Fawcett Kiadó, 1974. 242-243. old.

5. Van der Veer és Idoerman P. Rejtett világok. New York, Bantam könyvek, 1973.

6. Fejezet

1. Kurtern Bjorn, Nem az emberszabású majmokból. New York, Panthenon könyvek, 1972. 4-5. oldal.

2. Ifj. Strauss William és Cave A. Kórbontan és a neander-völgyi ember testtartása. Az élettan negyedévi áttekintése, 1957. 32. 348-63. oldal.

3. Silverberg Robert, Ádám előtti ember. Philadel­phia: Macrae Smit, 1964. 191. oldal.

4. Dick William és Gris Henry, 3500 évvel ezelőtt kényes fejműtéteket végeztek. Nemzeti Kutató, 1972. szept. 10. 30. oldal.

7. Fejezev

1. Hawkins S. Gerald, Stonenengen túl. New York: Harper és Row, 1973. 113. oldal.

2. Thoms Alexander, Az őskori óriáskőépitészet ide­jének holdmegfigyelései. Oxford: Clarendon nyom­da, 1971, 115-116. oldal.

3. Ugyanott.

KÖNYVEK JEGYZÉKE

 

Bailey János, Az istenkirályok és az óriások. New York, St.Martin nyomda, 1973.

Baldwin John, Történelem előtti nemzetek. New York: Harper és Fivérei, 1869.

Baring-Gould, A Patriarkák és próféták regéi. New York: Regnery Henry Társulat, 1872.

Bergier Jacques, Földöntúli beavatkozás. A bizonyí­ték. Chicago: Regnery Henry Társulat, 1947.

-- Földöntúli látogatások a történelem előtti idők­ből napjainkig. New York: Ujamerikai Könyvtár, 1974.

Berlitz Charles, A Bermuda-háromszög. Garden City: N. Y. Doubleday és Társa, 1974.

-- Az elfelejtett világok titkai. New York: Dell Kiadó, 1974.

Binder Otto, Emberiség - a csillagok települése. New York: Tower kiadvár~yok.

-- A múlt megfejthetetlen titkai. New York: Tower kiadványok, 1970.

Braidwood Robert, Történelem előtti ember. New York: Morrow William, 1967.

Charroux Robert, Elfelejtett világok. New York: Wal­ker és Társa, 1973.

-- Az ismeretlen istenek. New York: Barkeley Kiadó, 1974.

-- Az istenek hagyatéka. New York: Barkeley Kiadó, 1974.

De Camp Spragué és Chaterine, Ősrégi romok és régé­szet. Garden City: Doubleday, 1962.

Dick William és Gris Henry, 3500 évvel ezelőtt kényes fejműtéteket végeztek. Nemzeti Kutató.

Darke Raymond, Az ősi kelet istenei és űrhajósai. New York: Uj Amerikai Könyvtár, 1973.

-- Az ősi nyugat istenei és űrhajósai. New York: Uj Amerikai Könyvtár, 1974.

-- Villanyelemek 2000 évvel ezelőtt. Fölfedezés folyóirat, 1939. március.

Eskridge Robert, Mangareva; Az elfelejtett szigetek. Indianapolis. A Hobbs Merril Társulat, 1931.

Filby Frederick, Az özönvíz újraértékelése. Grand Rapids, Michigan: Zondervan Kiadó, 1971.

Garvin richard, A kristály-koponya. Garden City, N. Y. Doubleday, 1973.

Gauquelin Michel, A világűr órái. New York: Regnery Henry, 1967.

Goodvage, Csillagjóslás: Az űrhajózás korának tudomá­nya. New York. Uj Amerikai Könyvtár, 1966. Hapgood Charles, Az ősi tengeri királyok térképei.

Philadelphia: Chilton Könyvek, 1966.

Hawkins Gerald, Stonehengen túl. New York: Harper és Row, 1973.

-- Stonehenge megfejtése. New York: Dell Kiadó, 1971

Munka és Tudomány, Öt perc a Bibliával és tudo­mánnyal, 1973. március-április

Keel John, Kísértetjárta bolygónk. New york: Fawcett kiadványok, 1971.

Kingsley Errol, Atomok és istenek. Portland, Oregon: Kingsley, 1973.

Kolosimo Péter, Nem e világból. New York: Bantam könyvek, 1973.

-- Időtlen föld. New York: Bantam könyvek, 1973. Kurten Bjorn, A jégkor. New York: Putnam és Fiai,1972 Landsburg Alan és Sally, az ősi titok nyomán. New

York: Bantam könyvek, 1974.

Laufer B. A történelem előtti repülés. Chicago: A természet történetének szabadtéri múzeuma, 1928. Lisner Ivan, A hallgatag múlt. New York: Putnam Fiai, 1962.

Manning alan G. Dolgozna-e érted is a piramiserőé Okkult jfolyóirat~, 1973. október

Marshack alexander, A művelődés gyökerei. New York: McGraw-Hill kiadó, 1972.

Maziere Francis, Húsvét-sziget titkai. New York: Tower kiadványok, 1965.

Mertz Henriette, Távol-keleti istenek. New York: Ba­lantine könyvek, 1972.

Montgomery John, Kutatás Noé bárkája után. Minneapo­lis9 Bethany Társulat, 1972.

Mooney Richard, öld,település. Greenwich, Connecti­cut: Fawcett kiadványok, 1974.

Norman Eric, Istenek, démonok és ismeretlen repülő tárgyak. New York: Lancer könyvek, 1970. Ostrander Sheila és Schroeder Lynn, A pszi leletek

kézikönyve. New York: Putnam és Fiai, 1974. Pauwels Louis, Az örök ember. New York: Avon köny­vek, 1972.

-- Lehetetlen lehetőségek. New York: Stein és Day kiadók, 1971.

-- A varázslók hajnala. New York: Avon könyvek,1968 Peet Eric, Faragatlan kőemlékművek és építőik. Lon­don: Harper és fivérei.

Price Derek J. deSolla, Ősi görög számológép. Tudomá­nyos Amerikai, 1969. június.

Rand Howard, A világ, ami akkor volt. éferrimac, htas­sachusetts: Destiny Kiadók, 1954.

Roe Derek, történelem előtti idők. Barkely, Kalifor­niai Egyetemi Nyomda, 1970.

Salm W. Babiloni villanyelem. Népszerű villamosság, 1964.

Sanderson Ivan, A megmagyarázhatatlan nyomozása. Englewood Cliffs. N.J. Prentice-Hall, 1972.

-- Láthatatlan lakók. New York: The World Kiadótár­-- Ez a repülés több mint ezer éves. Argony, 1969. november

Silverberg Robert, Ádám előtti ember. Philadelphia: Tvlacrae Smith, 1964.

Spence Lewis, Atlantisz története. New York: Univer­sity könyvek, 1968.

Stiger Brad, Atlantisz kiemelkedik. New York: Dell kiadó.

-- Az idő és a világűr titkai. Englewood Cliffs N.J.: Prentice-Hall, 1974.

Stern Philip van Doren, Történelem előtti Európa. Nesv York: Norton és Társa, 1969.

Taylor John, A nagy piramis. London: Longman, Green, Longman és Roberts, 1859.

Thoms A. Az őskori óriáskőépítészet idejének holdmeg­figyelései. Oxford: Clarendon Nyomda, 1971.

-- Kőkorszakbeli ásatások Nagy-Britanniában. Oxford Thomas Andrew, Nem mi vagyunk az elsők. New York: Bantam könyvek, 1973

Tompkins Péter, A nagy piramis titkai. New York: Har­per és row, 1974.

Van der Veer és Moerman P. Elrejtett világok. New York: Bantam könyvek, 1973.

Velikovsky Immanuel, A föld megrázkódtatása.New York: Dell Kiadványok, 1955.

Erich von Daniken, az istenek szerekei? New York: Bantam Könyvek, 1971.

-- Az istenek aranya. New York: Bantam Könyvek,l974 -- Kutatás az ősi istenek után. New York: Putnam Fiai, 1974.

Eric von Fange, Furcsa tüz a földön. Teremtés Kutató Társulat, 1975 december.

Watson Lyell, Fenséges természet. Gorden City, N. Y. Anchor, 1973.

Wenick Robert, Kiscivilizáció virágzása Egyiptom és Kína előtt. Smithsonian /folyóirat/ 1975 március Wilxon Clifford, A szekerek összezúzódnak. New York: Lancer, 1972.