A szeretet lényegéről

 

Szeretet vagy szerelem

Két ember kapcsolata rendszerint úgy kezdődik, hogy az egyik valamiért beleszeret a másikba. A másik egy jellemvonása, tulajdonsága vagy egyszerűen csak a vonzó külseje reakciót vált ki belőle. Különösen így van ez akkor, ha bizonyos tulajdonságok egybeesnek azzal a tudatalatti képpel, amelyet az eszményi társról kialakított önmagában. Ezért tűnik a másik hirtelen az olyan régóta keresett meghitt társnak.

Sára már fiatal lányként is rajongott Pierre Brice-ért, a Winnetout alakító híres színészért. Megnézett minden Karl May-filmet, elolvasta minden könyvét, s az olvasmánya során Winnetou, az apacsfőnök mindig Pierre Brice képében jelent meg a lelki szeme előtt. Amikor Sárát idővel megszólította egy fiatalember, aki a sötét hajával, cserzett bőrével és zárkózott, kissé büszke természetével az indiánfőnök képét idézte fel benne, a lány első pillantásra beleszeretett. A szerelem érzését az is erősítette, hogy Sára tudomást szerzett az ifjú „Winnetouja” sportteljesítményéről. Meg volt győződve arról, hogy a nagy „őt” találta meg, hogy a régi álma vált valóra. A szülei tanácsára Sára szerencsére nem bocsátkozott vele korai szoros kapcsolatba. Ám rövid idő múlva abszolút „nem indiános” jellemvonásokat is felfedezett „Winnetoujánál”. A fiú teljességgel megbízhatatlan volt, az adott szava semmit sem ért. Fel sem merült benne, hogy az új kapcsolat kedvéért jó lenne valamit feladnia a kényelméből, az érdekéből vagy a vágyából. Sára kénytelen volt elismerni, hogy „Winne­touja” csak a saját dicsfényének él, kizárólag a saját önző igényét érvényesíti, mással alig törődik. A csinos Sára is csak arra volt jó, hogy mint valami új ékszerdarab, az ő csillogását emelje ki. Szerencsére, a lány még idejében rájött, hogy ha olyan emberrel köt házasságot, aki magát tekinti a világ közepének, a biztos csődöt választja.

A szerelem sosem garantálja a jó társkapcsolatot. A jó házassághoz nem elég, ha valaki szerelmes. A szerelem nem is tartós (bármilyen nehezére is esik ezt elhinni egy szerelmespárnak), a szerelemnek át kell adnia a helyét az igazi szeretetnek, máskülönben kiábrándító közömbösségbe torkollik.

A szerelem olyan, mint a tavasszal kibomló, illatozó cseresznyevirág. A virág szükségképpen lehullik egyszer. Csak az a kérdés, lesz-e abból gyümölcs – szeretet –, vagy sem. Nem minden virág porzódik be, nem mind érlel cseresznyét. Ugyanígy, nem minden esetben lesz a szerelemből érett szeretet.

A szerelmet „más anyagból gyúrták”, mint a szeretetet. A szerelem inkább a hormonok játéka. A szerelem alapvetően énközpontú. „Nem is tudom, mi van velem, szerelmes vagyok!” Néhány tucat hormon szétárad a vérpályában, és ez okozza az izgatott lelkiállapotot. (Ahogyan a Német Kutatószolgálat 1985. márciusi jelentése írja, „Szívremegés, mámorérzés és még ki tudja, mi minden fogja el a szerelmes embert a szeretett személyre való puszta gondolattól is, és mindez valószínűleg egy, a szervezetünk termelte anyagnak, a phenylethylaminnak a hatására vezethető vissza. Ez a phenylethylamin valóságos ajzószer, amelyet az agy limbikus rendszere választ ki, ami az érzelmi élet kiindulópontja.”)

Ez az érzés nem tartós. Egyszer szükségképpen megszűnik. Milyen tragikus, ha valaki a szerelmes állapotot összetéveszti a szeretettel! Ez esetben ugyanis az illető reggel kiszáll a fürdőkádból, és úgy véli, vége a szerelemnek, a társát már nem tudja szeretni, csak azért, mert az a fajta érzelmi állapot már nincs meg.

Egy tizenhét éves autószerelő fiú, aki úgy váltogatta a barátnőit, ahogyan az ingét, ezért jelentette ki. „Egyszerre csak azt éreztem, hogy már nem vagyok szerelmes belé, így aztán szakítottam vele.”

Még végzetesebb a dolog, ha két ember a szerelemre hivatkozva, házasságot köt, és néhány hónap elteltével meg kell állapítaniuk, hogy az érzelmük véget ért.

Ezeregy tényező van, amely a szerelem érzületét válthatja ki az emberből. Ha ezek közül az „első látásra” esete forog fenn, akkor a szerelem alapja biztosan nem a szeretet.

Egy szép szempár forró pillantása kiváltója lehet a szerelemnek (a phenylethylamin közreműködésével); ugyanúgy, mint a hosszú, koromfekete haj, mint az a jóleső érzés, hogy kívánatosnak látnak, értékelnek, vagy mint a gyengéd testközelség (például tánc közben).

Mi akkor a helyes magatartás? Az, hogy tudomásul vesszük a szerelem érzését, várakozó álláspontra helyezkedünk, és elcsendesedünk efölött. Csak a másik alapos megismerése során fog kiderülni, mutatkozik-e egyáltalán reális alapja az igazi szeretetnek. A szerelem alapvetően nem igazít el ebben. Az erős vonzódást vagy szerelemérzést például az is felébresztheti, ha valaki a másiktól várja a problémája megoldását.

János nagyon egyedül  érzi magát, nem tud az életével egyenesbe kerülni, nem tud magával mit kezdeni. Sajnálja magát, és elfogadásra, biztatásra vágyik. A vágya olyasvalakire irányul, akinek kiönthetné a szívét. Ekkor találkozik Gabival, akit – akár hiszik, akár nem – ugyanilyen probléma gyötör. Hát akkor mi akadálya...?

De képzeljük csak el, valakinek az a baja, hogy nem tud tisztán énekelni. Negyedhanggal mindig feljebb vagy lejjebb csúszik, ami – bizonyára mindnyájan tapasztaltuk már – rémesen hangzik. Egyszer csak találkozik valakivel, akinek ugyanaz a problémája. Ami engem illet, én nem szívesen hallgatnám ezt a macskazenét, mint ahogyan János és Gabi gyermeke sem szeretnék lenni.

Vannak fiatalok, akikben az ébreszti fel a vonzalmat, hogy végre lehetőséget látnak a szülői házból való elkerülésre. Vagy (egyes országokban) házasként a fiatalembernek kevesebb adót kell fizetnie, a lánynak nem kell munkába járnia, a férfinak jól jönne egy házvezetőnő, a nőnek pedig jólesne anyáskodni valaki fölött, a férfi fél a magányosságtól, a nő pedig attól retteg, hogy pártában marad.

Ezért fordulhatott elő, hogy egy német újságban a következő házassági hirdetés látott napvilágot. „34 éves gazdálkodó ezúton keres sürgősen dolgos feleséget, aki kombájnnal is rendelkezik. John Deere márka, automatikus bálázóval előnyben.”

A társsal szemben támasztott személyes elvárás igen különböző lehet, de semmiképpen sem elegendő ahhoz, hogy jó házasságot eredményezzen; még akkor sem, ha a társ ennek részben megfelel; azon egyszerű oknál fogva, hogy az elvárásnak semmi köze nincs a szeretethez. Márpedig szeretet nélkül a házasság nem tölti be a hivatását. Ezzel a legtöbb ember egyetért. Hiszen majdnem minden szerelmesnek az a szilárd meggyőződése, hogy a házasság egyetlen, igazán fontos alapja a szeretet. Szeretet nélkül nincs is jó házasság. Ez így van! Akkor mégis miért olyan boldogtalan annyi „szerelmi” házasság (hiszen ma már nem úgy „boronálják össze” a párokat)?

Azért, mert az emberek nem tudják, hogy különbség van szerelem és szeretet között. A szerelem még nem szeretet! A szeretet nem lobogó vér, nem szárnyaló érzelem vagy csillapíthatatlan vágyakozás. Nem beszélhetünk szeretetről akkor, ha az elmagányosodás vagy a meleg fészek utáni vágy a motiváló erő. Ez esetben egyszerűen az elkényeztetett énjét szereti az ember, és a saját kívánságát igyekszik kielégíteni. Ezzel inkább az ágy- és asztalközösséget keresik, mint a szeretetközösséget.

Az ilyen szükségletszeretet számára a házasság valóban a halált jelenti. Minden szerelmes érzés és vonzalom el fog kopni, ha előbb nem, akkor az első gyermek megszületésekor, amikor éjszaka vagy kora hajnalban gőgicsélés vagy felharsanó bömbölés vet véget a pihenésnek.

 

Mi a szeretet?

A szeretet olyan sokrétű, olyan sokféle vonatkozása van,  hogy szavakkal nem is határozható meg. Még Pál apostol is csak azt tudta elmondani, miben jut kifejezésre a szeretet, milyen jellemzői vannak, de hogy mi, azt nem. Érthető is, hiszen Isten a szeretet (1Ján 4:8)! Mint ahogy Istent nem lehet megmagyarázni, úgy a szeretetet sem lehet. Ezért én is csak azt szeretném megmutatni, miben nyilvánul meg a szeretet.

 

A szeretet alapvetően a másikra irányul

„Szeretem a virágot” – mondom, élvezettel szívom be az illatát, és gyönyörködöm a ragyogó színpompájában. Azután leszakítom, hazaviszem, vázába teszem, hogy továbbra is gyönyörködhessem abban. Ez nem szeretet volt, mert néhány nap elteltével az elhervadt virágot a szemétbe dobom. A szeretet alapvetően a másikra irányul. A szeretet mélységes mély tisztelet a másik ember iránt. A szeretet nem azt kérdezi, mit nyer, hanem azt, hogy mivel szolgálhat a másiknak.

Ha egy fiatalember egy áttáncolt este után azt mondja a barátnőjének, „Szeretlek, gyere, feküdjünk le, szeressük egymást”, ez még nem szeretet, hiszen csak önmagára gondol, a saját testi vágya kielégítésére; miközben a „virágszálát” komoly veszélynek és beláthatatlan következménynek teszi ki.

A szeretet lényege az, hogy a másik embert nagyra értékelem, és finom lelkülettel átérzem, mire van szüksége. Ez az igazi szeretet nem az égből hullik az ölünkbe. Ezt tanulni, akarni, gyakorolni, kimunkálni kell. A szeretet életre szóló elkötelezettség, és teljesen független a hangulati állapotunktól, attól, hogy pillanatnyilag érzek-e vonzalmat, vagy van-e kedvem szeretni a másikat.

 

A szeretet áldozatkészséget jelent

Mivel a szeretet állandó áldozatkészséget jelent, a kimunkálásához a szenvedés is hozzátartozik. Ahol nincs készség az áldozatvállalásra, ott a szeretetkapcsolat alapja hiányzik. Az áldozatkészségnek már a házasságkötés előtt meg kell mutatkoznia. Szeretetből le kell tudni mondani bizonyos megengedett dolgokról, kerülni kell azt, ami veszélyes; lehet szokás, amit el kell hagyni. Az ember kész korlátozni magát, hogy a másikat megajándékozhassa. Levelet írunk, ahelyett, hogy passzívan a tévé előtt ülnénk. Lemondunk az addigi szokásunkról, kedvtelésünkről, hogy a másikat gazdagabbá tehessük. „Jó dolog a másikért élni” – vallotta Grillparzer, és ezzel az igazi szeretet zsinórmértékét adta a kezünkbe. A szeretet mindenáron arra törekszik, hogy a másiknak ajándékozza magát. Ez az igyekezet a házasság során sem elégszik meg a már elért állapottal, hanem egyfajta építő versennyé teljesedik ki. Mit tehetek azért, hogy a házasságunk még jobb legyen? Itt kiderül, hogy rajtam több múlik, mint a páromon, hogy önzetlenség, apró figyelmesség, jóság dolgában – emberileg szólva – a páromon is túltehetek.

A legtöbb házasság általában azért megy tönkre, mert az embernek elvárása van, ami aztán beteljesületlen marad. Az ember remél ezt-azt, de az alapvető dolog, az áldozatkészségre való eltökéltség hiányzik belőle. Ezért nem tud igazán szeretni sem, márpedig szeretet nélkül nincsen jó házasság. Tehát nem ott van a baj, hogy nem jó társat választottam, hanem, hogy nem vittem a kapcsolatunkba szeretetre való hajlandóságot. A házasság elsősorban nem azért jut csődbe, mert a házastársak nem illenek össze, hanem, mert az ember nem akarja a másik javát akarni, nem akar a másik javán munkálkodni. Ha mindkét fél csak magára gondol, a kapcsolatuk szükségképpen meghal.

A huszonhét éves Edit a következő hirdetést olvasta az újságban. „Jól menő üzlete miatt elfoglalt, 30 éves, 179 centi magas, karcsú, a teniszt, lovaglást, olvasást kedvelő fiatalember idő hiányában ezúton keresi hűséges társát.” Mindez ígéretesnek tűnt, így Edit végül is fényképes levélben válaszolt arra. A találkozásra egy előkelő étteremben került sor. Miután az ismerkedés első kínos percein túljutottak, komolyabb beszélgetésbe elegyedtek. Szó esett az érdeklődési körükről, a hobbijukról, a gyermeknevelésről és a szülői házról. Végül arra a meggyőződésre jutottak, hogy a másik személyében érdekes, kedves partnert ismertek meg, akivel érdemes volna megcélozni a házasság révét. Edit és Werner három hónap múlva megtartotta az esküvőt. Az örömanyák könnyeztek, a sógornő epekedő szerelmi dalt adott elő, rengeteg sütemény, torta, ital és fagylalt fogyott el, aztán jött az első csalódás, mert a nászéjszaka nem úgy alakult, ahogyan a regényekben szokott lenni. Majd a görögországi nászúton sor került az első vitára a lámpaoltás és a tévéműsor körül. A mézeshetekről egy kicsit kijózanodva érkezett haza a fiatal pár, ám az újdonság ereje egy ideig még hatott.

Négy hónappal később Edit megint csak egyedül töltötte a vasárnap délutánt. Werner a barátaival lovagolni ment. Erre rendszeresen szüksége van ahhoz, hogy a nagy munkahelyi stresszt kipihenje – állította. Edit nem tudott lovagolni, a lovaglás nem is igen érdekelte. Tulajdonképpen tartott ezektől a nagy testű állatoktól. Arra pedig Wernernek sem ideje, sem türelme nem volt, hogy a felesége félelmét feloldja, és megtanítsa lovagolni. Edit így csaknem minden vasárnap délután magára maradt.

A hét egy estéjét Werner a munkából hazaérkezve, az újságok és folyóiratok elolvasásának szentelte. Mivel szeretett tájékozódni az aktuális eseményekről, újabb újságokra is előfizetett. A hét egy másik estéje a teniszé volt, ám Editet ez sem érdekelte. A teniszpartnereket lehetetlen alakoknak tartotta. Egy másik este vagy a sakk-klub jött össze, vagy üzleti partnerekkel kellett Wernernek találkoznia. Péntek esténként „tévéközösséget” élveztek, miközben Werner mogyorót rágcsálva, a karosszékéből kezelte a tévé távirányítóját. Hétvégén aztán Wernernek magától értetődően az üzlettel is kellett törődnie... Tíz hónapi veszekedés után végül a válás mellett döntöttek.

Ahol hiányzik az áldozatvállalásra való hajlandóság, ott a jó házasságot sem akarják igazán. Aki nem akar lemondani a személyes igényéről, az mondjon le a házasságról! Ha valaki tehát tudni szeretné, alkalmas-e a jó házasságra, kérdezze meg magától őszintén, kész-e megtanulni a másik javát keresni, magát a társának ajándékozni. Egy szerető lelkű ember elsősorban nem maga akar boldog lenni, hanem a másikat akarja boldoggá tenni. A házasság működéséhez szeretetre van szükség. A legtöbb házasság csődjét az áldozatkészség hiánya és a szeretetlenség okozza. Ám ebben rejlik a házasság óriási lehetősége is, hiszen szeretni meg lehet tanulni. A szeretet inkább akarat, mintsem érzelem dolga.

Először is, rá kell jönnünk, és el kell fogadnunk, hogy a legtöbb mese és szerelmesregény nem igaz. „Nagy lagzit csaptak, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak!” A valóság nem ilyen. A valóság egészen más. A valóságban a herceg egyszer csak Hamupipőke szemére hányja a származását, a társadalmi hátterét. Mire ő visszafelesel, olyan kérő, mint a herceg, neki minden ujjára kettő is akadt volna! Csipkerózsikának végig kell hallgatnia a tüskés bozótról szóló panaszáradatot. Hófehérke pedig depresszióba esik, mert a férje eltette a gonosz mostohát láb alól.

Roppant fontos tehát, hogy a szerelmesregények szerelmi lángolását átalakítsuk a józan valóság szeretetévé.

 

Szeretet, érzelem nélkül is?

János kijelentette, h hogy a felesége iránt már abszolút semmit sem érez.

– Pontosabban – tette hozzá némi szünet után –, kifejezett ellenérzésem van vele szemben.

Tizenkét éves házasok voltak. A felesége, Rita is közölte velem, hogy a férjét már nem szereti.

– Honnan tudja, hogy már nem szereti? – firtattam.

– Onnan, hogy már évek óta semmit sem érzek iránta – hangzott a válasz.

Kilátástalan helyzet? Nem, egyáltalán nem az! Csak Jánosnak és Ritának mindent alaposan át kellene értékelnie. Az érzelmüket tették a szeretetük mércéjévé, és mivel – mint már elmondtuk – az érzelem leengedett, mindketten úgy vélték, a szeretetük is automatikusan szertefoszlott. Amikor ellenben megtanulták, mit jelent egymást szeretni, egy idő után újra jelentkezett az első pozitív érzelem a másik iránt! Hogyan lehetséges ez?

 

Szeretet és érzelem

A társadalmunk egyik legnagyobb hazugsága az, hogy azt állítják, az érzelem igazít el a valóság dolgaiban. Aki ezt elhiszi, az emberi kapcsolatában is szükségképpen zsákutcába kerül. Ismét hangsúlyozzuk, a szeretet nem érzelem, hanem olyan alapállás, amely cselekedetben jut kifejezésre. Konkrétan, abban, hogy az ember kifürkészi a másik valódi igényét (nem pedig a hangulatát), és megpróbálja azt kielégíteni. Eddig az alapállásig – és az ehhez tartozó tettekig – egyebek között akarati döntés útján juthatunk el, nem pedig sürgető érzés segítségével. Az érzés majd a cselekedetek után fog eltölteni. Az érzés arra való, hogy a segítségünkre, a szolgálatunkra legyen, nem pedig arra, hogy a tettünket irányítsa. Aki csak az érzésétől hagyja magát vezettetni, egyre nagyobb függőségbe, rabságba kerül attól! A gyakorlati szeretet és a szerelmi érzés közötti viszonyt hadd világítsam meg egy példával, jóllehet, tudom, minden hasonlat sántít egy kicsit.

Vessük össze a szeretetet az autóvezetéssel! A vezetéshez először is akarati döntés szükséges. Odaülök a volánhoz, elfordítom a slusszkulcsot, sebességbe kapcsolok, és elindulok. A vezetéshez gyakorlati tettek is kellenek; kormányozni kell, a gázpedálra kell lépni, a fékre stb. Tehát tulajdonképpen akkor vezetem az autót, amikor az ehhez szükséges cselekvéssort végrehajtom. Vannak azonban emberek, akik a vezetést igazán csak akkor élvezik, ha a visszapillantó-tükörben látják, micsoda porfelhő kavarog mögöttük. Minél jobban nyomják a gázt, annál magasabbra száll a por. Ez igen! – gondolják, most kezdünk csak igazán belejönni!

Vessük össze a porfelhőt (a phenylethylamint?) a szerelem érzésével! A szeretet (autóvezetés) magatartása és cselekedete megfelelő érzelmet szül (vesd össze a porfelhővel!). Ez örvendetes dolog. Ám ekkor jön a döntő fordulat. Az autóvezetőnk port kavaró őrült száguldása során felhőszakadásba került, patakokban ömlik rá az eső, és a pornak az egyik pillanatról a másikra vége! Ilyen felhőszakadás előbb-utóbb minden házaspárt utolér. Akkor egyszer csak eltűnik a szerelmi érzés, az, hogy eddig kölcsönösen vonzódtak egymáshoz, hogy szerelmesek voltak egymásba, vágyódtak egymásra, és hogy tudtak örülni egymásnak.

Sok házaspár úgy véli, már nem is szereti a másikat, ha nem kavarog „porfelhő”. Pedig ahogyan az autósunk a nedves úton porfelhő nélkül is továbbhajt, sőt, tovább kell haladnia, ugyanúgy lehetséges tovább szeretni érzelem nélkül is.

A legnagyobb hibát az autóvezetőnk akkor követné el, ha megállna, kiszállna, és a porfelhőt keresné. Elképzelhető, hogy szerencséje lesz, megszárad az út, és újra porfelhőt kavarhatna. Ám ha a vezetőnk egy frissen kátrányozott útszakaszon megáll, és vár, ahogy mondani szokták, a sült galambra, hiába vár, és tulajdonképpen már nem vezet (nem szeret).

Ezt a hibát követi el sok házaspár is. Az érzelem elmúlt, következésképpen a szeretet gyakorlásáról is letesznek, mondva, „Csak nem tehetem meg ezt vagy azt, ha közben nem érzek semmit?” És várják a „porfelhőt” (a szerelmi érzést). Pedig rendszerint az szokott történni, hogy minél tovább vár az ember, annál inkább nehezére esik a kátrányozott úton továbbhaladnia. A kocsit csak nagy fáradsággal sikerül újra elindítania a ragadós úton. Ezért állnak házaspárok évek óta ezen a por nélküli útszakaszon, és egy tapodtat sem jutnak előre.

A megoldás az, hogy tovább kell menni, tovább kell szeretni. Akkor aztán előbb-utóbb elérkezünk egy útszakaszhoz, amely „porzik”. Ha a társamat továbbra is tudatosan szeretem, jóval veszem körül, a javát tartom szem előtt, akkor újra és újra szerelemre gyulladunk egymás iránt. Minden ember éhezi a szeretetet, és reagál arra a szeretetre, amelyet kap.

Lehet, hogy az autósunk más kiutat keres. Talán hirtelen megpillant egy új utat, egy ismeretlen utcát, amely kétségtelenül poros. Letér a maga útjáról, és ráhajt az ismeretlen útra, amelyen újra élvezheti a porfelhőt.

Vannak házaspárok, akik kitörnek a házasságból, és másvalakinél keresik az „érzelmet”. Kétségtelenül eleinte itt is megvan a szerelmi érzés, de idővel az új kapcsolatban is jön felhőszakadás, ami odavezet, hogy az érzelem elhal. Az nem megoldás tehát, ha valaki felrúgja a házasságát, és másutt próbálkozik.

A házastársi szeretetközösség csak akkor marad eleven és megingathatatlan, ha a házastársak megtanulják egymást érzelem nélkül is szeretni; ha készek arra, hogy a házasságuk hajójában a vitorlát újra és újra felhúzzák, még akkor is, ha ehhez nincs kedvük.

– Nem lesz ez képmutatás? – aggályoskodott egy előadásom után egy komoly fiatal nő. – Mondhatom nyugodtan, hogy „szeretlek”, anélkül, hogy úgy is érezném?

Természetesen, de akkor valóban kell szeretni; erre az alapállásra és ennek megfelelő cselekedetre kell az akaratunkkal elszánni magunkat, és akkor mondható el joggal, és akkor lesz igaz, hogy „szeretlek”, még ha pillanatnyilag hiányzik is a „porfelhő”, vagyis a megfelelő érzés.

Nyugodtan mondhatom azt a feleségemnek, hogy hűséges vagyok hozzá. Miért állíthatom ezt? Először is, azért, mert ilyen akarati döntést hoztam; tehát ilyen irányú az alapállásom. Másodszor pedig azért, mert a magatartásomban is megnyilvánul a hűség. Az, hogy pillanatnyilag érzem is ezt a hűséget, vagy nem, a tényleges hűség valóságát nem befolyásolja. Ezért az akarati döntésem, valamint az ennek megfelelő magatartásom alapján, amely a másik szükségletének felismerésére és kielégítésére irányul, mondhatom azt is, „szeretlek”. A pillanatnyi érzelmem ezt a gyakorlatba átültetett valóságot nem befolyásolja.

Éppen ez az a pont, ahol a biblikus házasságterápia elindulhat. Először arra tanítja meg a házasfeleket, hogy szeressenek érzés néélkül is. A házasfelek szemmel láthatólag maguk is meglepődnek azon, hogy ezáltal hosszú „száraz” időszak után ismét jóleső érzés jelentkezik.

A biblikus házasságterápia ezért utasít el minden más megoldási kísérletet, mint például az önszuggesztiót, a pszichoanalízist, a válást, a házasságtörést, a szexuálterápiát (ami egyébként a biblikus terápia természetes következményeként megjelenik), vagy a gyakorta ajánlott, leginkább a gyerekek kedvéért fenntartott békés egymás mellett élést.

 

Boldognak lenni vagy boldogítani?

A kedves olvasó előtt most már világos, az, hogy a házasság jó és kielégítő-e, a házasfelek szeretetre való készségétől függ. Aki azért szeretne házasságot kötni, h hogy szeretetet kapjon, és boldog legyen, az élete legnagyobb csalódását fogja átélni. Aki azonban már az induláskor tisztában van azzal, hogy a házasságban arról van szó, miszerint meg kell tanulni a másikat szeretni és boldoggá tenni, az a feszültség és konfliktus közepette is lát majd pozitívumot, bátor lesz, nem engedi, hogy az önuralom hiánya, a hangulat vagy a tapintatlanság befolyásolja.

Hogy mennyire fontos megtanulnunk szeretni, az alábbi idézetből is kitűnik. „Az a zavar, amely két ember kapcsolatában állt be, többnyire arra vezethető vissza, hogy megrekedtek az igénykielégítés valamelyik fokán. A saját igény vált döntővé. Csak igen nehezen kerül sor arra, hogy ezt félretegyék, nem is beszélve arról, hogy feláldozzák. A másik ember csupán a saját igény kielégítésének eszköze. Ez szembetűnően is jelentkezhet, például úgy, hogy valaki az orgazmusélményt hajszolja, mindegy, hogy milyen partnerrel. De előfordul szublimált formában is, úgy, hogy az egyik partner személyisége megvalósítása annyira előtérbe kerül, miszerint a társát teljesen ennek a célnak rendeli alá.” (Keintzel)

 

Isten szeretete

Talán már felismeri a kedves olvasó, milyen nagy szükség van igazi szeretetre. Talán megpróbál ennek szellemében élni, cselekedni, de hamarosan ráébred, hogy bár a lélek kész... mégsem sikerül.

Amikor megkíséreljük, hogy igazán szeressünk, egyre gyengébbek, egyre fáradtabbak leszünk. A saját erőforrásaink nagyon hamar kiapadnak.

Jó, ha eljutunk erre a felismerésre, mert ahhoz, hogy igazán tudjunk szeretni, a magunk vékonyan csordogáló erecskéje helyett az igazi szeretet bővizű forrására van szükségünk. Erre a forrásra Jézus Krisztusban lehet rátalálni.

Amikor – visszatérve a vitorlás képéhez – felvonjuk a vitorlánkat, és nekifeszülünk, elengedhetetlenül szükségünk van még egyvalamire. Szélre. Ez a szél Isten szeretetéhez hasonlítható. A Szentírás kijelentése szerint Isten a szeretet. Aki a Jézus Krisztusba vetett hit révén kapcsolatba kerül ezzel a szeretettel, annak már nem kell a saját erőfeszítésére hagyatkoznia, hanem ehelyett Isten szeretetének kimeríthetetlen tartaléka áll a rendelkezésére.

„Úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, ha valaki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Ján 3:16) Jézus Krisztus annyira szereti az embereket, hogy az életét adta értük... személy szerint önért is! Gondoljon csak egyszer ebbe a hatalmas ténybe, a mindenható Isten szereti önt! Ezt egy nyilvánvaló tettel bizonyította. Azért, hogy mi kegyelmet kaphassunk, Jézus Krisztus magára vállalta azt a büntetést, amelyet ön és én megérdemelnénk. Ennyire értékes minden ember Isten szemében!

Aki megragadta Istennek ezt a szeretetét, az biztosan tudja, hogy Isten szereti őt, hogy teljes emberi mivoltában elfogadja. Ezért Krisztusnak ezt a szeretetét, amely nem valamiféle érzelem, tovább is tudja adni... mindenekelőtt a házastársának.