Christine Walch
Karácsony Annánál
– Sajnálom, anya, de lehetetlen. Ezt már nem tudom elviselni! Valahol máshol fogom eltölteni ezt az estét.
– De hát hova akarsz menni?
– Azt még nem tudom, de mindegy is.
Bentről egy férfihang ezt mennydörögte.
– Hagyd, Ina, hadd menjen! Úgyis csak zavar bennünket. Elég nagy már...
Andrea hosszan az anyja szemébe nézett.
– Hiszen hallod – mondta megadón.
– Karácsony van, Andrea.
– Éppen azért – sóhajtott a lány. – Úgy szeretnék egyszer az életben nyugodtan ünnepelni! De így... – Aztán nagyon gyorsan hozzátette. – Kivéve, ha elküldöd. Anya, kérlek, tedd meg mind a kettőnk érdekében! Küldd el!
– Ina, a sörömet akarom! – hallatszott újból a lakás belsejéből.
Andrea anyja egy nagyon rövid pillanatig tétovázott, de aztán eltorzult az arca a haragtól.
– Azt sem tudod, mit beszélsz! Küldjem el, amikor pénzt ad, hogy megéljünk? A drágalátos apád meg faképnél hagyott bennünket!
Megint kezdi, gondolta Andrea.
– Sejtelmed sincs az életről! És ha csak mindig ezt fújod, akkor felőlem el is mehetsz! Ma már látni sem akarlak többé! – kiabálta élesre változott hangon az anya.
Andrea tudta, hogy most nem lehet tovább beszélni vele. Szó nélkül elfordult, és elment. Néhány évvel ezelőtt ezért még üvöltött volna, ma már nem teszi. Hozzászokott, hogy időnként jobb, ha eltűnik... esetleg még karácsonyeste is.
De hova lehet ilyenkor menni, ha az ember tizenkilenc éves, és senkije sincs? Elhatalmasodott rajta a keserűség, és a torkát fojtogatta. Tanácstalanul rótta az utcákat. Az elmúlt napokban mindenféle ünnepségről lehetett olvasni az újságokban, amit az öregek, az egyedülállók, a fiatalok, a munkanélküliek, az elváltak, egyebek részére rendeznek. Ezen az estén senkinek sem kell egyedül maradnia, írták az újságok. Aki pedig beszélgetni szeretne, az fordulhat a telefonos lelki gondozóhoz...
„Hova illek én? – kérdezte magától Andrea. – Hova menjek?” A helység ifjúsági klubjában ünnepi rendezvény van, erről tudott, de nem kívánkozott oda. Ott most nagyon hangosak... tánc, diszkózene, cigarettafüst, pohárcsörgés és a fiúk szokásos játszadozása a lányokkal. Ó, mennyire torkig volt mindezzel! Andrea akaratlanul is lelassította a lépteit. Hova menjen hát?
– Andrea, te vagy az? – érintette meg egy kéz a karját. – Hová mész, gyermekem?
Anna volt az.
Hogyan is lehetne Annát leírni? Hetven felé járt, kicsi volt, és törékeny. A hófehér haját a tarkóján kontyban fogta össze. Az arcát sok ránc – főleg mosolyránc – barázdálta. A ruhája szolid volt. Ami feltűnt Annán, az a méltóság volt, amely az egyszerű lényéből áradt. A vidámság, a békesség és az anyai vonás. Anna egy kis fehér házban lakott, néhány házzal odébb, mint Andrea. A környéken lakó gyerekek hangosan kiáltották Anna nevét, ha csak messziről is megpillantották. Köztük volt Andrea is, Anna pedig néha meghívta őket egy csésze kakaóra. Annának mindig volt ideje, hogy néhány szót váltson vele, és gyakran dugott a kicsi szájába frissen szedett epret, diót vagy néha még egy darabka csokoládét is. Amikor Andrea nagyobb lett, a találkozásuk megritkult. Pedig Anna megtalálta a hangot minden emberrel; a szomszédos háziasszonyokkal, a fiatalokkal, az idős férfiakkal, a postásokkal, a bolti eladókkal, a rendőrökkel és a kotrómunkásokkal.
– Hová mész? – ismételte meg most a kérdést, és kutatva a lány arcába nézett.
Andrea lehajtotta a fejét. Az anyjára gondolt, és arra a mennydörgő hangú férfira. Dühösen kitört.
– Hová mennék?! Hát, megint eljöttem otthonról!
Anna nem jött zavarba.
– Norbert? – Csak ennyit kérdezett.
Andrea bólintott.
Anna belekarolt.
– Gyere, kísérj el a buszmegállóhoz! Tudod, éppen Hannesért megyek, aztán mind a hárman együtt hazamegyünk.
– Nem, Anna, azt nem lehet. Biztosan nem akarjátok az ünnep estéjét idegenekkel tölteni. Kedves, hogy hívsz magadhoz, de azt hiszem, jobb, ha az ifjúsági klubba megyek. Ott is ünnepelnek most.
– Ne gondold, hogy én most szidni kezdem az ifjúsági klubot; biztosan megvan annak is a maga létjogosultsága. Mégis, sajnálom, hogy a fiatalok nem családi körben találnak, vagy nem ott akarnak találni védettséget és törődést. De neked ma este nem ott kellene lenned, Andrea. Neked most nemcsak kikapcsolódásra van szükséged, hanem lelki táplálékra és kihívásra is. Azt hiszem, én mind a kettőt nyújtani tudom. Nos, mit gondolsz?
Andreának nevetnie kellett.
– Hogy ezen mit értesz!? Hát, jó, veled megyek. De ki az a Hannes?
– Ó, hát ő is egy olyan valaki, aki nem tud otthon ünnepelni – válaszolta Anna. – Nézd csak, nem a busz jön ott?
Csak néhányan szálltak ki. Közülük kivált egy kissé dundi alak, és gyorsan Annához futott. Anna mindkét karját kitárta feléje.
– Hannes! – kiáltotta.
Andrea valósággal megmerevedett a csodálkozástól. Hannes körülbelül tizenkét évesnek látszott. Sima, sötét haja a homlokába hullott; élénk tekintete volt, de valami erősen megkülönböztette a többi, hasonló korú fiútól. Hannes mongoloid volt.
– Egyedül utaztam! – kiáltotta a fiú lelkesen. – Egyedül! Én fizettem!
– Hannes, kisfiam! Olyan büszke vagyok rád! Hadd nézzelek meg! Tényleg te vagy az?
Hannes több nedves puszit nyomott Anna ráncos arcára.
– Ilyen puszikat csak Hannes tud adni! Nézd csak, ez Andrea.
A fiú kutató tekintetett vetett Andreára.
– Ő is a legnagyobb kincsed? – kérdezte komolyan.
– Nem! A legnagyobb kincsem te vagy – mondta Anna ugyanolyan hangnemben. – De ő is kincs.
*
Útban hazafelé, megtudta Andrea, hogy Anna patronálja ezt a fiút. Rendszeresen látogatja, néha-néha csinál vele valamilyen programot, megajándékozza a születésnapján, képeslapot küld neki, amit a fiú egy dobozkában gyűjt. Mindennek a legteljesebb betetőzése azonban a karácsony. Ilyenkor Hannes, akit a szülei betettek egy otthonba, és alig törődtek vele, teljesen egyedül, busszal Annához utazhatott, és vele tölthette az ünnepet, sőt, kétszer nála is alhatott. Hannes egész éven át örömmel várt erre az eseményre, amely annyi változatosságot hozott a megszokott kis életébe.
Ez jellemző Annára, gondolta Andrea. Annyiféle ötlete van, olyan gyöngéd... vajon hogyan csinálja?
Andrea tudta, hogy Anna szilárdan, olykor egyenesen makacsul hisz. Egyesek kinevették emiatt, azt mondták, túlzásba viszi a kegyeskedést, és úgy vélekedtek, a hozzá hasonló anyókákat meg kell hagyni a hitükben. De Andrea azt is tudta, hogy senki, aki közelebb került Annához, nem tudta kivonni magát az alól, amit ez a hit Anna életében lángra lobbantott, és kimunkált. Ezután pedig már senki sem próbálta Anna hitét valami olyasminek bélyegezni, amire az öreg anyókáknak van szükségük. Mert Anna nem tartozott azok közé az idős asszonyok közé, akiket a saját haláluk miatti félelem hajt nap mint nap a templomba. A Jézus Krisztusban való hit olyan biztonságot és tartást adott neki, aminek révén nem volt arra szüksége, hogy a saját élete miatt aggódjon.
*
Anna házának ablakából barátságos fény szűrődött ki. Jótékony meleg fogadta őket, amikor lehúzták a csizmájukat, felakasztották a kabátjukat, és beléptek az otthonos nappaliba.
– Ó, Anna, milyen csinos ez a szoba! – csúszott ki akaratlanul is Andrea száján.
Anna a szobában mindenhová nagy vázákat rakott, amelyekben fenyőágak illatoztak. A fenyőágakról a saját maga készítette díszek lógtak. Minden olyan egyszerű, kellemes és ünnepélyes hangulatot árasztott. Hannes is és Andrea is azonnal otthon érezte magát. Hiszen szeretet áradt rájuk mindenfelől.
(Részlet a történetből)