Apránként

Még nem jártam iskolába, amikor érdeklődni kezdtem az olvasás iránt. Édesanyám kezembe adta régi olvasókönyvét, amit gyerekkorából őrzött. Ebből az egyik történet különösen a szívemhez nőtt, ám még nem sejtettem, hogy későbbi éveimre is hatással lesz.
Egy kisfiúról szólt, akinek volt egy kis lapátja. Amikor egyik télen nagyon sok hó hullott, akkor kiment a házuk elé és megpróbált lapátjával a bejárati ajtótól utat vágni. Egy járókelő megállt és álmélkodva figyelte igyekezetét. Majd megszólalt: "Kisfiam, hogy gondolod, hogy ilyen aprócska létedre megbirkózol ekkora feladattal?" A gyermek munkáját megszakítva komolyan válaszolt: "Úgy, hogy apránként!" – majd folytatta a lapátolást.
Isten ezt a történetet idézte fel bennem, amikor lábadoztam egy összeomlás után. Emlékszem, hogy "felnőtt" énem miként próbálta gúnyolni a bennem lévő gyenge "gyermek" bizakodását: "Miért gondolod azt, hogy valaki, aki annyira alkalmatlan, mint te, megbirkózik az előtte tornyosuló hatalmas heggyel"? Válaszul a régi kisfiú mondata szólalt meg bennem: "Úgy, hogy apránként!" – és az Úrra támaszkodva kikecmeregtem a mélységből. Ám azon az úton, hogy egyik parányi győzelem követte a másikat.